Vannak ilyen kutyák meg olyan kutyák. Én kiválasztott kutya voltam.

Jó papírjaim voltak, farkasvér folyt az ereimben.

Fenséges hegyek közt laktam, napsütötte rétek,

csatakos fenyõk, hófoltos rögök

illatát belélegezve.

Volt rendes házam, emberek álltak szolgálatomra.

Etettek, fürdettek, bundámat fényesre kefélték,

sétáltattak. Mondanom sem kell,

tisztelettel bántak velem, nem bizalmaskodtak.

Senki sem felejtette el, kinek a kutyája vagyok.

Gazdája bármelyik tetves pulinak lehet.

De vigyázat! Itt nincs helye hasonlítgatásnak!

Az én gazdám páratlan volt a maga nemében.

Tekintélyes falka követte minden lépését,

csüggtek rajta ijedt csodálattal.

Rám mosolyogtak ugyan,

de alig tudták legyûrni irigységüket.

Elvégre csak nekem volt jogom

felugrálva üdvözölni õt,

csak nekem – búcsúzáskor a nadrágját ráncigálni.

Csak én hajthattam a térdére fejem,

én voltam az egyetlen élõlény,

akit megsimogatott, akinek vakargatta a füle mögét.

Egyedül én tehettem úgy a jelenlétében, mintha aludnék,

ilyenkor lehajolt és súgott nekem valamit.

Másokra gyakran és hangosan haragudott.

Morgott rájuk, megugatta õket,

rohangált faltól falig.

Azt hiszem, egyedül engem szeretett,

mást senkit, soha.

Voltak kötelességeim is: várakozni rá, hinni benne.

Mert mindig csak rövid idõre érkezett, aztán hosszú idõre eltûnt megint.

Hogy mi tartóztatta fel ott a távoli völgyekben, nem tudom.

Sürgõs elintéznivalói lehettek nyilván,

legalább olyan sürgõsek,

mint nekem a leszámolás a macskákkal, vagy bárkivel,

aki moccanni merészel akkor is, amikor nem kellene.

Van ilyen sors és olyan sors. Az enyém egy csapásra megváltozott.

Jött egy tavasz,

õ akkor már nem volt mellettem.

A házban fura futkosás kezdõdött.

Szekrényeket tuszkoltak autókba, ládákat, bõröndöket.

Csikorogva indultak lefelé a kerekek

és elnémultak a kanyaron túl.

Mindenféle limlom, kacat, sárga ing lángolt

a tornácon, fekete jeles karszalagok,

és temérdek széttépett kartoncédula,

kis zászlók potyogtak ki közülük.

Ott lófráltam ebben a zûrzavarban,

inkább tûnõdve, mint dühösen.

Bundámon mord tekinteteket éreztem.

Mintha gazdátlan eb volnék,

holmi éhenkórász kóbor,

akit már a kapuból kiseprûznek.

Valaki letépte ezüsttel kivert nyakörvemet.

Valaki odébbrúgta napok óta üres tálamat.

És végül valaki, mielõtt útnak indult volna,

kihajolt a sofõrülésrõl

és kétszer belém lõtt.

Még célozni sem tudott tisztességesen,

hisz sokáig kínlódva haldokoltam

az elpimaszodott legyek zümmögése közepette.

Én, a vezér kutyája.

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN