Õrületem

Az õrületnek fokozatai vannak, és minél õrültebb vagy, annál egyértelmûbb, hogy õrületedet más emberek felé irányítod. Életem nagy részében magamban rejtegettem õrületemet, és pont ezért biztos, hogy ott van a bensõmben. Például, ha valaki beszél hozzám errõl vagy arról, és miközben ez az illetõ szétuntat banális általánosítgatásaival, elképzelem, amint ennek az egyénnek a feje a nyaktilón nyugszik, vagy látom, amint egy hatalmas serpenyõben sülve, kiguvadt szemeivel engem bámul. Amennyiben ehhez hasonló eset a valóságban is megtörténik velem, minden valószínûség szerint megpróbálok elmenekülni, de amíg az illetõ beszél hozzám, addig ezek a képek nem hagynak el. Vagy, ha nyugodtabb állapotban vagyok, akkor csak azt képzelem el, hogy egyre távolabb biciklizik tõlem. Egész egyszerûen gondjaim vannak az emberekkel. Az állatokat viszont kedvelem. Nem hazudnak, és ritkán ugranak neked. Néha ravaszkodnak, de az engedélyezett.

Miért?

Fiatal és középkorú életem legnagyobb részét apró szobákban töltöttem, ott kuporogtam, bámultam a falat, a rongyos függönyöket, a fiókos szekrény fogantyúját. Tudomásom volt a nõ létezésérõl, kívántam is, de nem volt szándékomban átvetni magam a karikán, hogy megszerezzem. Tudomásom volt a pénz létezésérõl, de ugyanúgy, mint a nõnél, nem akartam megtenni azokat a dolgokat, amiket meg kell tenni, hogy megszerezzem. Csak annyit akartam, amennyi elég volt egy szoba kibérlésére, és arra, hogy valamit igyak. Egyedül ittam, általában az ágyban, behúzott függönyök mögött. Idõnként leugrottam a kocsmába, hogy lecsekkoljam a földlakókat, de ezek a földlakók ugyanolyanok maradtak, amilyenek voltak – ez nem sok, de gyakran még ennél is kevesebb.

Minden városban lecsekkoltam a könyvtárakat. Könyvet könyv után. Kevés könyv szólított meg. Legtöbbjük por volt a számban, homok az agyamban. Egy sem szólt rólam vagy az érzéseimrõl: hol vagyok? – sehol – mim van? – semmim – mit akarok? – semmit. Az évszázad könyvei még jobban összezagyválták a név, a test, a séta, a beszéd, a tett rejtélyét. Úgy látszott, hogy senki nem akadt fenn különös õrületemen.

Néhány kocsmában bekeményítettem, bunyóztam egy jó csomót a sikátorban. Sokszor elvertek. Viszont én nem bizonyos emberekkel verekedtem, nem voltam dühös, egyszerûen nem volt világos elõttem, hogy kik ezek, mit csinálnak, hogy néznek ki. Rendszeresen lecsuktak, jártam börtönbõl ki-be, többször kilakoltattak, sokszor aludtam parkban, temetõi padon. Meg voltam zavarodva, de nem voltam boldogtalan. Nem voltam gonosz. Csak nem voltam képes felfogni a helyzetet. Hogy mi is a pálya. Az erõszakosságom a nyilvánvaló csapda ellen irányult. Sikítottam, de senki nem hallotta. Még a legdurvább bunyók közben is figyeltem az ellenfelem és csodálkoztam, hogy ez meg most miért dühös? Meg akar ölni. Ilyenkor odapancsoltam, hogy lerázzam magamról a vadállatot. Az embereknek nincs semmi humorérzékük, mindenki halál komolyan veszi önmagát.

Valahol, valamikor, fogalmam sincs honnan jött az ötlet, elgondolkoztam, mi lenne, ha író lennék. Lehet, hogy én le tudom írni azokat a szavakat, amelyeket nem olvastam. Lehet, hogy ha így cselekszem, akkor képes leszek megszabadulni a hátamon tanyázó tigristõl. Tehát nekiláttam, és évtizedek pörögtek el a legkisebb siker nélkül. Ez volt az õrült író idõszakom. Szobáról szobára, városról városra. Egyre lejjebb süllyedtem. Atlantában egy kátránypapír kalyibában fagyoskodtam, egy dollár huszonöt centem volt egy hétre. Se víz, se villany, se fûtés. Ott ültem halálra fagyva kaliforniai ingemben. Az egyik reggel találtam egy ceruzacsonkot és elkezdtem verset írni régi újságok szélére a padlón.

Végre, negyvenéves koromban, megjelent az elsõ könyvem; kicsi fûzött füzet Flower, Fist and Bestial Wail címmel. Egy csomagban hozta a könyveket a postás, és amikor a csomagot kibontottam ott volt a könyvem. Széthullott mind a járdára, a sok könyvecske, én letérdeltem közéjük, és térdepelve szedtem õket össze, a Flower, Fist and Bestial Wail. Ez harminc éve történt.

Még mindig írok. Az év elsõ négy hónapjában megírtam 250 verset. Még mindig érzem, amint az õrület átzuhan rajtam, de még mindig nem írtam le a szót, úgy ahogy akartam. A tigris még ott tanyázik a hátamon. Úgy fogok meghalni, hogy az a szemét dög ott kushad a hátamon. De azért keményem megküzdöttem vele. És ha valaki elég õrültnek érzi magát az íráshoz, akkor azt tanácsolom, vágjon bele. Köpje szemen a napot, ütögesse a billentyûket, ez a legjobb létezõ õrület.
A századoknak segítségre van szükségük. A földlakók fényért, hazárdjátékért és nevetésért kiáltanak. Add nekik oda. Akad elég szó mindannyiunknak.

FORDÍTOTTA GYUKICS GÁBOR

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.