Megjelenítés, ismétlés, utánzás

Írásomban egy olyan jelenséget szeretnék bemutatni, amely azóta nem hagy nyugodni, hogy néhány hónappal ezelõtt elõször találkoztam vele. Úgy vélem, megfigyeléseim nemcsak azzal kapcsolatban vetnek föl nyugtalanító kérdéseket, hogy az egyes társadalmak miként dolgozzák fel – illetve miként nem dolgozzák fel – a traumatikus történelmi eseményeket, hanem éles ellentétben állnak azokkal a rejtett elõfeltételezésekkel is, amelyekbõl kiindulva a történészek és a történetfilozófusok munkájukat végzik.

1995 júliusában a szrebrenicai enklávéban boszniai szerb milicisták lemészároltak több mint hétezer boszniai muszlimot, akiket egy holland békefenntartó zászlóaljnak kellett volna megvédenie. Hollandia ezt a tömegmészárlást nemzeti szégyennek érezte – vagy annak kellett volna éreznie. A holland kabinet, hogy elhárítsa – vagy legalábbis késleltesse – a katasztrófa nyomán kialakuló politikai válságot, felkérte a Holland Háborús Dokumentációs Intézetet, hogy vizsgálja ki, pontosan mi is történt. 2002 áprilisában az Intézet (amelyet holland rövidítésével “NIOD”- nak fogok nevezni) közzétette eredményeit: három vaskos (összesen háromezer-négyszáz oldalnyi) kötetet, négy könyv hosszúságú “résztanulmányt” és egy CD-ROM-ot, amely még tizenegy hasonló tanulmányt tartalmazott.1 A jelentés elkészítése öt és fél évbe telt. A NIOD tanulmányának publikálása után kevesebb mint egy héttel, és mindössze néhány héttel a soron következõ általános választások elõtt a holland kabinet lemondott – állítólag azért, mert “nagy vonalakban egyetértett” a jelentésben megfogalmazott következtetésekkel. Wim Kok miniszterelnök nem részletezte, hogy a kabinet, vagy éppenséggel õ maga, konkrétan mely következtetésekkel értett egyet, a parlament elõtt pedig csak annyit mondott, hogy valakinek vállalnia kell a politikai felelõsséget a tömeggyilkosságokért, s hogy úgy határozott, õ maga lesz az. Ám itt most nem arról lesz szó, hogy a haláltusáját vívó kabinet kapva kapott a NIOD jelentésén, és méregpohárnak (vagy inkább eutanáziás szernek) használta. Magáról a jelentésrõl szeretnék beszélni.

A NIOD-csapat munkájára adott elsõ reakciók inkább pozitívak voltak, noha többségükben tanácstalanságról árulkodtak. Mert mit is kezdjen az ember ennyi betûvel, amely mind 1995 júliusának egyetlen végzetes hetérõl szól, vagy legalábbis annak kapcsán született? Éppen ez a kérdés volt a leideni egyetemen 2002 novemberében tartott szimpózium témája. Az összejövetel célja az volt, hogy néhány kiváló holland történész és történetfilozófus elemezze a jelentést, s ami még fontosabb: megvitassa eredményeit a NIOD igazgatójával (és a projekt vezetõjével), Blom professzorral.2 Az esemény ígéretesnek tûnt. Mivel – lévén nemcsak történész, hanem pszichológus is – korábban már írtam arról, hogy a történészek hogyan kezelik a traumatikus eseményeket, s mivel akkoriban éppen egy Szrebrenicáról szóló regényen dolgoztam,3 részt vettem a leideni szimpóziumon. Mialatt Blom professzort hallgattam, döbbenten vettem észre, hogy szókincse, mellyel leírta, magyarázta és védte munkáját kísértetiesen hasonlított arra, amelyet annak idején, 1993-ban a politikai és katonai szervek a boszniai holland misszió kapcsán használtak. “Tudtuk”, mondta Blom, “nagyon kockázatos vállalkozásba fogtunk.” Aztán: “azzal a veszéllyel kellett szembenéznünk, hogy vállalkozásunk igen szerencsétlen kimenetelû lesz”. “Szinte a semmibõl kellett építkeznünk”. “Bizonytalan volt, vajon sikerül-e megszereznünk a szükséges forrásokat.”

Párhuzamos feldolgozás

Azonnal felismertem ezt a jelenséget. Azt is tudtam, hogy neve is van: párhuzamos feldolgozásnak hívják, pszichológusként gyakran találkozom vele munkám során. Dominick LaCapra figyelte meg, hogy “miközben valamit tanulmányozunk, mindig hajlunk arra, hogy valamilyen szinten megismételjük a tanulmányozott problémákat”.4 Bizonyos értelemben ez történik a párhuzamos feldolgozás során. Párhuzamos folyamatokról tág értelemben akkor beszélünk, ha az egyik környezetben tapasztalt problémákat egy másik környezetben reprodukáljuk. A fogalom a pszichoanalitikus szupervízió kontextusából ered, orvosi és pszichoterápiás környezetben használják; rendszerint olyan esetekre vonatkozik, amikor a rezidens és betege közötti problematikus interakciók tükrözõdnek a konzultáció során, vagyis a rezidens és konzulense közötti interakciókban. A rendszerelmélet a matematikából kölcsönzött fogalommal “izomorfizmusnak” nevezi ezt a jelenséget. Általában akkor beszélünk izomorfizmusról, írja Douglas Hofstadter, “ha két bonyolult struktúra leképezhetõ egymásra oly módon, hogy az egyik struktúra minden egyes részéhez tartozik egy neki megfelelõ rész a másik struktúrában. Itt a ’megfelelõ’ szó azt jelenti, hogy a két rész az egyes struktúrákban hasonló szerepet játszik.”5

Pszichológusként magam is gyakran találkozom ezzel a jelenséggel. Régóta tanítok olyan módszereket, amelyek segítségével az orvosok reflektálhatnak a betegekkel való kapcsolatukra – az egyik ilyen módszer a csoportos szupervízió. A csoportos szupervízió alkalmával a résztvevõk olyan orvos–beteg interakciókat beszélnek meg más orvosokkal, amelyekkel valamilyen okból nincsenek megelégedve, a csoportvezetõ – vagyis én – pedig jelzi, ha eközben tudatalatti csoportfolyamatokat észlel. E módszer alkalmazásakor mindig megdöbbenek azon, hogy mennyi hasonlóság van a szupervíziós csoportban megfigyelhetõ folyamatok és az orvosnak a szóban forgó beteggel való kapcsolata folyamán kialakult problémái között. Rendszerint az történik, hogy az orvos és a beteg között történteknek valamely aspektusa nem kerül szóba az orvos által elõadott történetben, amelyet viszont a csoport mintegy “eljátszik”. Egy írásomban a következõ példát hoztam erre:

K., kezdõ háziorvos, s jóval több klinikai tapasztalattal rendelkezik, mint a csoport legtöbb tagja; egy olyan betegérõl mesél, aki gyakori fejfájása miatt kereste fel. Beszámol arról, hogy alaposan kivizsgálta a beteget, és legjobb tudása szerint igyekezett segíteni rajta: “Céloztam arra is, hogy a panaszai pszichoszomatikus eredetûek is lehetnek, de errõl hallani sem akart.” Némi gondolkodás után azt javasolta a betegnek, hogy két héten keresztül jegyezze fel, milyen körülmények között fájdul meg a feje – mire a beteg azt válaszolta: “Jó, de én inkább azt szeretném, ha beutalna egy neurológushoz.” K. elmondja, hogy bosszantotta a kérés, mégis – “idõhiány miatt” – eleget tett neki. A csoport hevesen vitatkozni kezd K. esetérõl, számos érdekes megfigyelés és értékes szempont merül fel. K. kezdetben aktívan figyel, de idõvel láthatóan elveszíti az érdeklõdését, s a végén semmi jelét nem adja annak, hogy a vita bármit is tisztázott volna a fejében. A kávészünetben aztán megkérdezi a […] csoportvezetõtõl – a csoporttagok füle hallatára: “Maga mit csinál az ilyen esetekben?”6

K. tehát magasabb instanciához folyamodik, s így – más szinten ugyan, de – pontosan ugyanúgy viselkedik, mint a betege. Ezzel ugyanolyan érzelmeket vált ki, mint amilyeneket maga is megtapasztalt a szóban forgó eset során: a csoportvezetõhöz intézett kérdésével K. ugyanúgy megalázza a csoportot, ahogy érzése szerint õt alázta meg a betege. Vagyis öntudatlanul megjeleníti betege viselkedésének azt a vonását, amely a legdühítõbb volt számára.

K. esetének legalább négy szembeötlõ vonása van. Elõször is az, hogy a szóban forgó eseménynek korántsem csupán egy mellékes mozzanata maradt ki a beszámolóból, hanem éppenséggel az, ahol szorít a cipõ. Noha K. ezt nem ismerte fel: sokkal inkább a betegtõl elszenvedett megaláztatása volt a központi problémája, mintsem a fejfájások eredete, a tanácsa szakszerûsége vagy szakszerûtlensége, illetve a beutalás kérdése. A másik érdekesség, hogy a párhuzamok számos ponton megfigyelhetõk: nemcsak a megaláztatás, hanem K. illetve a csoport buzgósága és az idõ mint szorító tényezõ is tükrözõdik a második szituációban. Harmadrészt: a figyelem felhívása a párhuzamokra segít abban, hogy kimozduljunk a holtpontról. Noha a következõ csoportülésen, amikor megvitattuk a kávészünetben történteket, K. eleinte tiltakozott, végül elismerte a párhuzamot, és úgy érezte, most értette meg igazán, hogy mi történt. A dolog negyedik jellegzetessége az, hogy a párhuzamos folyamatok során az acting out [átvitel] konvencionális viselkedéssel párosul, illetve a mögé rejtõzik. K. viselkedése nem volt annyira feltûnõ, hogy a kollégáit tiltakozásra indította volna, ám ahhoz elég szembeszökõ volt, hogy érzelmeket keltsen bennük. A csoportvezetõhöz intézett kérdésétõl a többiek zavarba jöttek, mintha olyasvalaminek lettek volna tanúi, amivel – noha nehezen megfogható, hogy mi az – mindenképpen átlépett egy határt, ám ezek az érzések belevesztek az események sodrába. K. viselkedését csak azzal a szokatlan, “barátságtalan” gesztussal lehetett szóvá tenni, hogy a következõ csoportülésen visszatértünk a (kávészünetben feltett!) kérdésére – az ilyesmire az emberek általában nem könnyen szánják rá magukat.

A párhuzamos folyamatok – mint K. kérdése a csoportvezetõhöz – múltbeli események tudatalatti újrajátszásai. Két tekintetben különböznek a Collingwood-féle [történetírói] újrajátszásoktól7: egyrészt nem in vitro megjelenítésekrõl, hanem valódi – in vivo – interakciókról van szó, másrészt nem tudatos erõfeszítés szándékolt eredményeképpen, hanem tudatalatti folyamatok akaratlan továbbgyûrûzéseiként jönnek létre. A párhuzamos feldolgozás bizonyos értelemben ismétléskényszer. Ha egy terapeuta elõtt nem világos, mi történik közte és a betege között, és ezért nem képes kielégítõen beszámolni róla, a párhuzamos folyamatok eljátszásával mégis átadhatja a beteggel való kapcsolat nehezebben megfogható elemeit. LaCapra bölcs mondását, mely szerint “miközben valamit tanulmányozunk, mindig arra hajlunk, hogy valamilyen szinten megismételjük a tanulmányozott problémákat”, esetünkben tehát úgy forgathatjuk ki, hogy amikor az ember, mint K., párhuzamos folyamatokba bonyolódik, viselkedése megismétli a tanulmányozott problémával kapcsolatos tudnivalók kulcsfontosságú momentumait – méghozzá úgy, hogy ez nem világos elõtte.

Az elméleti háttérre most nem térnék ki.8 Az acting out e sajátos formáját az elméletek rendszerint Freud Emlékezés, ismétlés és átdolgozás címû mûvére vezetik vissza, holott a jelenséget nem csupán a pszichológiából ismerjük. Korábban már említettük, hogy Douglas Hofstadter hasonló esetekben “izomorfizmusról” beszél, és Spinoza, amikor – az Etika2. részének 7. tételében – az ordo et connexio idearum jelenségét az ordo et connexio rerum jelenségének felelteti meg, tulajdonképpen szintén a párhuzamos folyamatokat definiálja. Megkockáztathatjuk azt is, hogy a “párhuzamos folyamatok” jelensége Vico Scienza Nuovájának is a vezérgondolata. Egy helyütt például ezt írja: “Az elme határozatlan természete miatt az ember, valahányszor tudatlanul áll valami elõtt, minden dolgok mértékévé teszi meg magát” – ami elegáns leírása az általunk vizsgált jelenség hátterében álló dinamikának. Blom professzornak a leideni szimpóziumon elhangzott szavai egy eléggé világos kérdést fogalmaztak meg bennem: lehetséges-e, hogy az a jelenség, amelyet pszichológusként már annyiszor tapasztaltam, a történészek munkájában is tetten érhetõ?

Utánzások

Amikor ez év elején az íróasztalomhoz ültem, hogy megpróbáljak választ adni erre a kérdésre, tudatában voltam meglehetõsen sajátos helyzetemnek. Korábban is írtam már történelmi traumákról, de mindig csak régmúltban történt eseményekrõl – a költõ szavaival: “régi baljós esetekrõl s harcról, mely feledve már”.9 Most azonban az “itt és most”-ról volt szó: egy szörnyû traumáról, egy nemzetrõl, amelynek valahogy fel kellett dolgoznia az elfogadhatatlant, és történészekrõl (szám szerint tizenegyrõl), akik a katasztrófa körülményeit és kontextusát vizsgálták. Vagyis: magam is a kutatási tárgyam kellõs közepén ültem! Elsõként azt vettem észre, hogy – a várakozásokkal ellentétben – a NIOD-jelentés nem váltott ki vitákat arról, hogy mit is rontottunk el olyan végzetesen Szrebrenicában. Ehelyett csend honolt – csend, amelyet idõnként újabb és újabb friss felfedezések szakítottak meg, amelyek inkább untatták, semmint felrázták a közvéleményt. Miért? Hogyan magyarázzuk ezt a furcsa, nem várt ernyedtséget?

A gyász feldolgozásának hiányán tûnõdve eszembe jutott valami, amit mindvégig tudtam. Szupervízióim során az érintettek szinte mindig úgy reagálnak a párhuzamos feldolgozás jelenségére: “Felejtsd el!” Teljesen érthetõ reakcióról van szó, tekintve, hogy a párhuzamos feldolgozás meglehetõsen kétes kimenetelû játszma. A terapeuta azért hozakodik elõ a beteghez fûzõdõ problematikus kapcsolatával, hogy változtasson rajta, ám azáltal, hogy olyan reakciókat vált ki, amelyeket azelõtt a beteg õbelõle váltott ki, láthatóan fenn is kívánja tartani azt. Vagyis a párhuzamos feldolgozás tudatalatti stratégia, amely arra irányul, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon – hogy egyszerrefoglalkozzunk is a problémával, és el is kerüljük. A többi csoporttag erre a kettõs kötésre úgy reagál, hogy érzelmileg kihátrál, vállat von: “Felejtsd el.” A NIOD-jelentés pontosan ezt az érzést keltette a holland közvéleményben.

Másodsorban észrevettem valamit, ami olyan szembeszökõ volt, hogy nyomban megbocsátottam magamnak, amiért korábban nem vettem észre: amikor a NIOD elvállalta, hogy kivizsgálja a szrebrenicai vérengzést, ugyanolyan helyzetbe került, mint néhány évvel korábban a holland hadsereg, amikor úgy döntött, hogy a szrebrenicai térségbe vezényli alakulatát. A hidegháború végeztével a hadseregnek megszûnt az a szerepe, hogy megvédje az észak-német síkság rá esõ részét az oroszoktól. Ami pedig a NIOD-ot illeti, az intézet túlélte feladatát, amely abban állt, hogy összegyûjtse, közreadja és tanulmányozza Hollandia második világháborús történetének dokumentumait. Az intézet fõ tevékenységét jelentõ, A Holland Királyság története a második világháborúban címû monumentális munka utolsó kötetét 1988-ban adták ki, s a 90-es évek elején bizony felmerült a kérdés, hogy az Intézetnek van-e egyáltalán jövõje. Tehát mind a hadsereg, mind a NIOD azzal a ténnyel szembesült, hogy ami évtizedeken át raison d’être-jeként szolgált, mára visszavonhatatlanul eltûnt – mindkettõnek új feladatokat, új kihívásokat, új legitimációt kellett találnia magának. S mindkettõ a maga módján ragadta meg a “Szrebrenicában” rejlõ lehetõségeket.

A következõ kérdés természetesen az volt, hogy vajon a hasonló kiindulópont hasonló “viselkedéshez” vezetett-e. Más szóval: milyen mértékben tükrözték a NIOD történészei kutatási tárgyukat? Nem került nagy erõfeszítésembe, és máris hét ismétlésre bukkantam. Most csak nagyon röviden ismertetem ezeket.10 Elõször is, akárcsak a Dutchbat (a holland békefenntartó zászlóalj), a kutatók is mélyen hallgattak arról, hogy önként vállalták a megbízást. Másodszor: a kutatók lemásolták a Szrebrenica-misszió elvállalását jellemzõ szándékos felkészületlenséget. Harmadszor: a kutatók ugyanúgy függtek a holland kormány együttmûködésétõl, mint a Dutchbat logisztikailag a boszniai szerbektõl. Negyedszer: Blom ugyanazt a kapkodó toborzási stratégiát alkalmazta, mint a Dutchbat. Ötödször: a kutatócsoport megismételte a holland kabinet döntéshozatalának sajátosságait. Hatodszor: a NIOD kutatói a szó szoros értelmében létrehozták saját enklávéjukat, “biztonságos területüket”: a NIOD épületének a Holland Állambiztonsági Szolgálat által felügyelt harmadik emeletét erõdítménnyé alakították át, amely hatékonyan kinn tartotta a kívülállókat, és benn tartotta a bennfenteseket. Hetedszer: a kutatóknál is a halogatásnak, a kimerültségnek és az õrült kapkodásnak az az egyvelege volt megfigyelhetõ, ami a szrebrenicai misszió idõbeosztását jellemezte. Ezekben az ismétlésekben nyilvánulnak meg azok a gondolkodási sémák, amelyek az ismétlések alapjául szolgáltak, s amelyek a csoport munkáját befolyásolták. Az önkéntes fogság (6. ismétlés) például annak a tünete volt, hogy a NIOD kutatói a holland politika külvilágát lassanként “szerbeknek” kezdték tekinteni (az újságírókat pedig szerb szabadcsapatoknak), míg a kutatás tárgyát, amellyel összezárták magukat, a “muszlimoknak” feleltették meg.

Ahogy LaCaprának a történészekre tett megjegyzése mutatja – miszerint gyakran reprodukálják azokat a problémákat, amelyeket tanulmányoznak –, az ilyesféle ismétlés meglehetõsen gyakori jelenség. Történész és tárgya között gyakran fedezhetünk fel lelki rokonságot – s ha a lelki rokonság nem elég ahhoz, hogy a történész kihozza a tárgyából, amit az megkíván, akkor azzal egészíti ki, amit felidéz benne. Jules Michelet olyan tökéletesen azonosult kutatási tárgyával, hogy a saját életében is színre vitte Franciaország azon hányattatásait, amelyeket a könyveiben leírt.11 Marc Bloch-nak kézízületi bántalmakat kellett elszenvednie ahhoz, hogy a gyógyító királyi érintésrõl szóló könyvét megírja. Más példákat is sorakoztathatnánk olyan történészekre, akiknek az élete vagy a teste tükrözte kutatási tárgyukat, mindamellett meglepett, hogy a NIOD történészei milyen mértékben reprodukálták a sajátjukat. De még ennél is jobban meglepõdtem, amikor rádöbbentem, hogy az utánzás hogyan befolyásolta jelentésüket.

Provokációk

Hogyan és mennyiben befolyásolta a jelentést az utánzás? Ezen a kérdésen tûnõdve eszembe jutott, hogy a szupervízió során a párhuzamos feldolgozás nem a terapeutaszavaiban, hanem a viselkedésében mutatkozik meg – pontosabban abban, hogyan képezi le (néha rafináltabban, néha feltûnõbben) a problematikus kapcsolatot a csoport többi tagjával való kapcsolatában. Vagy persze a konzulenssel – velem – való kapcsolatában.12 Következésképp, ha párhuzamos folyamatokat szeretnénk tetten érni, ellen kell állni a kísértésnek, hogy elvesszünk a terapeuta szemfényvesztõ szavaiban. Fontos, hogy – mint Freud mondja – a betegséget ne úgy fogjuk fel, mint “történeti ügyet, hanem mint aktuális hatalmat” (‘als eine historische Angelegenheit, sondern als eine aktuelle Macht’).13 Hogy világosan megértsük ezt az aktuelle Macht-ot, a “felszínen kell maradni”, és megfigyelni, a terapeuta hogyan “provokál” bennünket tudat alatt. Véleményem szerint négy ilyen “provokációt” lehet leleplezni – négy példát arra, hogy a kutatók tudat alatt “utánozták” tárgyukat a közvéleménnyel való viszonyukban. Sietnék megjegyezni, hogy a “provokáció” kifejezés használatával nem arra akarok utalni, hogy a jelentés készítõi szándékos bajkeverõk lennének. Azt szeretném kimutatni, hogy noha öntudatlanul, de olyan erõteljesen irányították arra a figyelmet, amit öntudatlanul el akartak rejteni, hogy indokolt a feltételezés, miszerint itt a párhuzamos feldolgozás jelenségével van dolgunk.

Az elsõ számú provokáció az volt, hogy a NIOD történészei – öt és fél év kutatás után – egykedvûen közölték, hogy az eredmények értékelése nem az õ dolguk. Az ítéletalkotás makacs visszautasításával a NIOD-csoport véleményem szerint újrajátszotta a holland kormány mániákusan hangsúlyozott pártatlanságát Szrebrenicában. A hollandok számára Szrebrenicában a pártatlanság azt jelentette, hogy sem a boszniai muszlimok, sem a boszniai szerbek mellett vagy ellen nem foglalnak állást. Következésképp az volt a hivatalos stratégia, hogy míg a szerbeket az enklávén kívül kell tartani, az enklávén belül lévõ muszlimokat le kell fegyverezni. Ennek a stratégiának a párhuzamát a jelentésben is megfigyelhetjük. A NIOD kutatói, akik “biztonságos területet” alakítottak ki maguk számára, a holland politika külvilágát lassanként a “szerbeknek”, kutatási tárgyukat pedig, amellyel bezárkóztak, a “muszlimoknak” feleltették meg. Minél több erõfeszítésükbe került a holland politika világát távol tartani maguktól (és minél jobban sikerült ezt megvalósítaniuk), annál inkább kötelességüknek érezték, hogy missziójuk másik vélt célját is megvalósítsák, és “lefegyverezzék” a kutatás tárgyát. Eléggé visszás helyzettel állunk tehát szemben: éppenséggel a holland politikával szemben megõrzött integritásuk vezetett ahhoz, hogy a NIOD történészei mintegy “lefegyverezték” a jelentésüket.

A második provokáció az volt, hogy a NIOD történészei úgy terjesztették elõ a jelentésüket – amelyet hónapokon át teljes munkaidõben olvastam, mire végeztem vele –, mintha annak elolvasása nélkül egyetlen állampolgár se engedhetné meg magának, hogy bekapcsolódjon az arról szóló vitába, hogy mit rontottunk el itt olyan végzetesen. A Szrebrenicával kapcsolatos bármely kérdésben szerintük csak akkor szabad állást foglalnunk, ha lelkiismeretesen végigolvastuk a hétezer oldalas jelentést. Vagyis: soha. A NIOD történészei így a közvéleményben olyan gyámoltalanságot idéztek elõ, amely tükrözi a holland politikusok gyámoltalanságát az 1993-as események idején (amikor eldõlt, hogy alakulatunkat Szrebrenicába vezénylik), illetve az 1995. júliusi események kapcsán (amikor a boszniai szerbek lerohanták az enklávét). A NIOD-csapat következetesen azzal az elõfeltételezéssel dolgozott, hogy a történész munkája, ahogy Blom professzor fogalmazott, “bizonyított tények” halmazát hozza létre, s hogy az ezekbõl a bizonyított tényekbõl kialakuló történet “mintegy rákényszeríti magát a kutatóra”. Amint 1993-ban és 1995-ben a holland politikusok is úgy cselekedtek, mintha az õket magukkal sodró eseményeknek lenne egy saját “logikája” (vagy “dinamikája”), más szóval, mintha “a politika rákényszerítené magát a politikusra”.

A harmadik provokáció az volt, hogy a NIOD történészei egyrészt úgy tálalták tanulmányukat, mint a történészi profizmus gyõzelmét, másrészt viszont azt állították, hogy bár kellõ megvilágításba helyezték azokat az incidenseket, amelyeknek a magyarázatát a közvélemény hitük szerint elvárta tõlük, e munkájuknak az égvilágon semmi tudományos értéke nincs. Azzal, ahogy a hivatásos történész misszióját felfogták, a kutatók véleményem szerint azt játszották újra, ahogyan a hollandok 1995-ben a békefenntartó feladatát értelmezték. Szrebrenicában a hollandok úgy fogták fel a küldetésüket, hogy nem kell törõdniük a provokációkkal és megaláztatásokkal, hanem azon kell igyekezniük, hogy a szerbeket kinn, a muszlimokat pedig benn tartsák. Így hát azt tették, amit szakmai identitásuk sugallt: megerõsítették az enklávé peremsávját (nem annyira a védelem, mint inkább a “megfigyelés” céljából). A holland békefenntartóknak sohasem ötlött az eszébe (az otthoni politikusoknak pedig még kevésbé), hogy éppenséggel a naponta elõforduló incidensekre és megaláztatásokra való határozott reagálás lenne maga a misszió, hogy mindez nem csupán járulékos kellemetlenség, amely sajnos benne van a pakliban. A holland zászlóalj dilemmája tehát az volt, hogy a peremsávon, ahová a szakmai identitásuk rendelte õket, nem volt semmiféle küldetésük, amire pedig a küldetésük szólt volna (az incidensekbe való beavatkozásra), azt a szakmai identitásuk nem tette lehetõvé. Ahelyett, hogy a NIOD történészei ráirányították volna a figyelmet a misszió és az incidensek közötti feszültségre, inkább õk is megismételték ezt a helyzetet, amikor ösztönösen azt cselekedték, amit a szakmai identitásuk sugallt. Akárcsak a Szrebrenicai holland zászlóalj, a történészek is úgy döntöttek: megerõsítik a peremsávot – az õ esetükben persze nem “peremsávról”, hanem “kontextusról” volt szó. A kutatók kezdettõl fogva a tér- és idõbeli kontextus egyre táguló körében dolgoztak – egészen addig, amíg a kör középponti magját, 1995 júliusának tíz napját már annyi kontextuális réteggel (oldalak ezreivel) vonták körül, hogy a közvélemény szemében – akiknek a jelentés készült – az a tíz nap végül is szinte teljesen mellékesnek tûnt fel.

A negyedik provokációnak magam is tanúja voltam. A leideni szimpóziumon Blom professzor jottányit sem engedett egyetlen történész által felvetett egyetlen kérdésben sem. Ehelyett csupán azt ismételgette, amit a NIOD történészei leírtak, valamint megragadta az alkalmat, hogy kioktassa kollégáit, hogyan kell egy történelmi kutatást lefolytatni, miként kell felfogni e tudományág társadalmi küldetését, és hogyan kell viselkedni a tudományos viták során. Hamarosan bebizonyosodott, hogy ez mindnyájuk módszere. A NIOD történészei egy emberként buzdították kollégáikat, hogy kezdeményezzenek “komoly tudományos vitát”, miközben mindenkire acsarkodtak, aki nem azonosult tökéletesen azzal, ahogy a NIOD a saját feladatát meghatározta.14 Azokat a történelemteoretikusokat például, akik kétségeiknek adtak hangot a NIOD munkájával kapcsolatban, megvetõen “a teória-rendõrség önjelölt detektívjeinek” nevezték. De mit is játszottak el újra a NIOD történészei ezzel a provokatív reakció-sémával? A válasz véleményem szerint az, hogy a szrebrenicai holland mandátumot. Ez a mandátum arra szólt, hogy katonai jelenléttel rettentse el az esetleges támadókat. A holland zászlóaljnak, amely túlságosan kicsi és túlságosan könnyû fegyverzetû volt ahhoz, hogy kivédjen egy komoly támadást, az volt a feladata Szrebrenicában, hogy nyilvánvaló jelenlétével rettentse el a boszniai szerbeket az enklávé lerohanásától. E mögött az a feltételezés állt, hogy a szerbek nem merik bántani a szrebrenicai muszlim lakosságot, mert azzal egyben a Dutchbatnek is ártanának, márpedig akkor a nemzetközi közösség haragját vonnák magukra.

A NIOD történészei, akik egy tapodtat sem engedtek az álláspontjukból, akik nem voltak hajlandók egyezséget kötni és evakuálni az egyszer már elfoglalt állásokat, akik acsarkodtak, és figyelmeztetõ lövéseket adtak le, valahányszor valaki túlságosan közel merészkedett, s akik eltorlaszolták az utat, amikor rohammal fenyegették õket, azokat a lehetõségeket játszottak el újra, amelyek 1995 júliusában a Dutchbat elõtt – vagy inkább a holland kormány elõtt – nyitva álltak. Szinte azt mondhatjuk, hogy a jelentés három vaskos, apró betûkkel szedett kötete félelmet parancsoló fizikai valóságában azt ismétli meg, ami a Dutchbat feladata lett volna: jelenlétével elrettenteni a támadást. Ahogyan a NIOD történészei a jelenlétükkel próbálták elhárítani a támadásokat, azzal a holland Szrebrenica-politikát is más megvilágításba helyezték. Hadd említsek itt csak egyetlen dolgot: az egyoldalúan lefektetett szabályokhoz való vak ragaszkodást. Macaulay meséli Anglia történetében, hogy Lord Galwayt azért gyõzték le az almanzai csatában, mert úgy döntött: inkább veszít, de betartja a szabályokat, mintsem hogy a szabályok felrúgásával gyõzzön. 1995-ben Szrebrenicában a hollandok is hasonlóképpen döntöttek. Egészen a visszavonulás pillanatáig, amikor ezrével mészárolták le körülöttük azokat a muszlimokat, akiket meg kellett volna védeniük, kötelességüknek érezték, hogy a “megbeszélt szabályokhoz” tartsák magukat, amivel sok veszítenivalójuk volt, ám nyernivalójuk semmi. A NIOD történészei a maguk részérõl nemcsak tökéletesen megismételték a jelentésükben ezt a szabályfüggést, de ráadásul a kollégáikhoz való viszonyukban is újrajátszották. Foggal-körömmel ragaszkodtak az önmaguk hozta szabályokhoz – még annak árán is, hogy a folyamat során elvérzett a rájuk bízott feladat. A feladatuk ugyanis az lett volna, hogy érdemi vitát kezdeményezzenek arról, hogyan következhetett be a szrebrenicai mészárlás.

Epikrízis

A NIOD Szrebrenica-tanulmányának a párhuzamosfeldolgozás-elmélet segítségével elvégzett elemzése éppen elég kérdést vet fel ahhoz, hogy töprengõ hangnemben fejezzem be írásomat. Elõször is felmerül az érvényesség kérdése. Ahogy már írtam, azóta sem szûnõ csodálkozással szemlélem, hogy a NIOD-tanulmányt és a körülötte zajló eseményeket milyen nagymértékben megvilágítják azok a párhuzamos folyamatok, amelyek Blom professzor mellékesen odavetett megjegyzéseiben nyilvánultak meg a leideni szimpóziumon. De vajon a dolgok metaforikus szemlélete teszi-e azt, hogy a NIOD-tanulmány ilyen mértékben értelmezhetõ az általa leírt események fényében? Vajon valami másnak (mondjuk a “holland kultúrának” vagy a “holland nemzetkarakternek”) a tünetérõl van-e itt szó? Vagy, ahogy én gondolom, tudattalan azonosulási folyamatok tiszta, logikus és mindent átható – és persze kissé nyugtalanító, sõt hátborzongató – megnyilvánulásáról? A szupervízió során a párhuzamos feldolgozás elméletének érvényessége attól függ, hogy adott esetben mûködik-e a dolog. Az érvényes értelmezés megkönnyebbülést vált ki a csoporttagokból, mivel az általuk tapasztalt jelenségek (tények és érzelmek) ilyen tömören és egyszerûen magyarázhatók, kimozdítja az érintetteket a holtpontról, és hatására a csoport újra produktív munkába kezd. Az érvényes értelmezés hatására az esetet elõadó terapeuta viselkedése jelentõsen megváltozik. A cikkemben kifejtett értelmezés próbája is az lesz, hogy mûködik-e. Ami ebben az esetben annyit jelent: megfelel-e a tényeknek? Meggyõzõ-e? És talán: kimozdítja-e végül a feledésre ítélt témát a holtpontról?

Másodszor ott van az a kérdés, hogy mennyiben tekinthetõ reprezentatívnak az általunk vizsgált eset. Elképzelhetõ, hogy a NIOD Szrebrenica-tanulmánya bizonyos tekintetben atipikus volt. Kivételes hasonlóság mutatkozik a között a pszichológiai helyzet között, amelybe Blom és csoportja került, amikor munkáját megkezdte, illetve amelyben a holland légiszállítású dandár volt Boszniába indulásakor. Az a minimális információ, amennyi a kutatócsoport munkájából kiszivárgott, arra enged következtetni, hogy a kezdetektõl fogva szokatlanul erõs csoportgondolkodás mûködött köztük. A csoport tagjai lebeszélték magukat és kollégáikat arról, hogy elgondolkozzanak azon, tulajdonképpen mit is csinálnak – mint egyének és mint rendszer –, s ha mégis elgondolkoztak, nem merték felvetni a problémákat, így eleve meggátolták, hogy a csoport változtasson a kialakult irányon. A tökéletlen és felemás konfliktuskezelés a NIOD-csoportot még inkább kutatási tárgya hasonmásává tette. Dominick LaCapra az érzelmi reakció feldolgozásának két szélsõséges kísérletét nevezi meg, az “azonosulást” és a “tárgyiasítást”.15 A NIOD-csoporton belül feltehetõen konfliktus volt az “azonosulók” (akik inkább a muszlim áldozatokkal azonosultak) és a “tárgyiasítók” között (akik történelmi eseménnyé igyekeztek távolítani a szrebrenicai eseményeket). A végsõ azonosulás (nem az áldozatokkal, hanem a kutatás tárgyával ) talán a két frakció közötti (nem szándékolt, tudattalan s a vállalkozást végsõ soron érvénytelenítõ) “kompromisszum” eredménye volt.

Ám akármennyire kedvezõek voltak is a körülmények a NIOD-tanulmány esetében, véleményem szerint mégsem magyarázzák meg teljes mértékben, hogy maga a jelentés illetve a körülötte zajló események hogyan tudták ilyen megdöbbentõ hûséggel leképezni az eseményt. A körülmények talán magyarázzák az azonosulás mértékét, a provokációkszembeszökõségét és a párhuzamok átfogó, mindenre kiterjedõ jellegét, ám aligha tehetõk felelõssé az azonosulási tendenciáért, a provokáció iránti heves vágyért és az elmondhatatlan dolgok eljátszására való hajlamért. Mindez persze felveti a kérdést, hogy vajon a párhuzamos feldolgozás gyakori jelenség-e a történetírás történetében. Nincs kizárva, hogy az. Miért is ne ütné fel a fejét ez a jelenség azokban az esetekben, amikor a nagymértékû azonosulás a reflexió hiányával párosul? Ám erre a jelenségre korántsem úgy kell tekintenünk, mint a szóban forgó történelmi munkák szégyenfoltjára, hanem mint remek lehetõségre, mivel – ahogy reményeim szerint ebben a cikkben megmutattam – a párhuzamos folyamatok nem csupán azért érdekesek, mert elõfordulnak a valós életben, hanem mert hatékony eszközt nyújtanak az elemzéshez. Ha történeti munkákat tanulmányozunk a párhuzamos feldolgozás elméleti szemszögébõl, olyan mechanizmusokra deríthetünk fényt, amelyeket mindaddig csupán vakon reprodukáltak. Az elmélet alkalmazásával olyan “forrásokra” bukkanhatunk, amelyek eddig a történész vagy historiográfus hatáskörén kívül álltak – például a történelmi szövegben megjelenõ, illetve a szöveggel való szembesülés által kiváltott reakciók “felszíni forrásaira”.

Írásomat két rövid megjegyzéssel szeretném befejezni. Az egyik arra vonatkozik, hogy a társadalmak hogyan dolgozzák fel a traumatikus történelmi eseményeket. A NIOD-jelentés esete véleményem szerint megmutatja, hogy a történészek akaratlanul is “reprodukálhatják” azt a traumatikus eseményt, amelyrõl azt hiszik, hogy csupán feldolgozzák. Amikor ez történik, semmiféle “belsõ munkának” nincs tere. Véleményem szerint Hollandiában ez történt. Ahelyett, hogy vitát robbantottak volna ki arról, mit rontottunk el olyan végzetesen 1995-ben, a szrebrenicai tragédia kulcsfontosságú mozzanatainak reprodukálásával a jelentés azt sugalmazta a holland közvéleménynek: “Felejtsd el!” S itt végül megemlíteném azt, amit az általam leírt jelenség legaggasztóbb vonásának tartok. Mi, történészek, szeretjük azt hinni, hogy ha létezik egyáltalán interakció köztünk és kutatásunk tárgya között, akkor minden bizonnyal “kanti” interakcióról van szó, vagyis a mi elõzetes elképzeléseink vannak hatással a kutatás tárgyára. A párhuzamos folyamatok azonban azt jelzik, hogy a történelmi tudás talán jóval “arisztoteliánusabb” annál, mint azt hinni szeretnénk. Elképzelhetõ, hogy a történelmi tudást – szinte felfoghatatlan mértékben – a kutatástárgya határozza meg. Vagy, hogy kissé erõteljesebben fogalmazzak: lehet, hogy MI, történészek vagyunk kutatási tárgyaink játékszere, s nem fordítva.

FORDÍTOTTA ORZÓY ÁGNES

  1. Nederlands Instituut voor Oorlogsdocumentatie, Srebrenica, een ‘veilig’ gebied. Reconstructie, achtergronden, gevolgen en analyses van de val van een Safe Area (3 köt., Amszterdam 2002). A további bibliográfiai adatokat lásd a www.niod.nl weboldalon.)
  2. A szimpóziumon elhangzott elõadások a következõ kötetben olvashatók: Het drama Srebrenica. Geschiedtheoretische beschouwingen over het NIOD-rapport. A Tijdschrift voor Geschiedenis különkiadása, 116 (2003), 185–328.
  3. A regény azóta megjelent: Eelco Runia, Inkomend vuur (Amszterdam 2003).
  4. Dominick LaCapra, Writing history, writing trauma (Baltimore 2001), 142.
  5. Douglas Hofstadter, Gödel, Escher, Bach. Budapest, Typotex, 1998, 49. Ford. Lipovszki Gábor.
  6. Eelco Runia, ‘The parallel process in the training of general practitioners’. Medical Teacher 17 (1995) 399–408.
  7. Vö. R. G. Collingwood (1889–1945), brit történész és régész történetfilozófiai fõmûvével: A történelem eszméje. Budapest, Gondolat, 1987, különösen 347. skk. (A szerk. megj.)
  8. Lásd pl.: D. M. Sachs & S. H. Shapiro, ’On parallel processes in therapy and teaching,’ Psychoanalytic Quarterly 45 (1976), 319–415., H. K. Gediman & F. Wolkenfeld, ‘The parallelism phenomenon in psychoanalysis and supervision: its reconsideration as a triadic system’ Psychoanalytic Quarterly 49 (1980), 234–255., és L. Caligor, ‘Parallel and reciprocal processes in psychoanalytic supervision’, In: L. Caligor, P. M. Bromberg & J. D. Meltzer (szerk.), Clinical perspectives on the supervision of psychoanalysis and psychotherapy (New York 1984), 1–28.
  9. Wordsworth: A magányos aratólány. Kálnoky László fordítása.
  10. Az ismétlésekrõl bõvebben lásd ‘Forget about it…’, i. m., 303–309.
  11. Lásd Arthur Mitzman, Michelet, historian. Rebirth and romanticism in 19th century France (New Haven & London 1990), 246. Mitzman szerint “Michelet titkos vágya, hogy függesszék fel” Collège de France-beli állásából, és küldjék számûzetésbe, nem más, mint “regresszió az ego szolgálatában”.
  12. A “provokáció” fogalmáról vö. Freud ‘Bemerkungen über die Übertragungsliebe’ (Megjegyzések az áttételes szerelemrõl): “az embernek az a benyomása, hogy az ellenállás egyfajta agent provocateur-ként mûködik”. (A mû magyarul nem jelent meg, az angolul idézett mondat helye: Standard Edition. XII, 157–171, 163.)
  13. Erinnern, Wiederholen und Durcharbeiten, Gesamelte Werke, X. 127. Vö. Emlékezés, ismétlés és átdolgozás, 49. ford. Gádor Ida, in. Buda Béla (szerk.): Pszichoterápia. Budapest, Gondolat, 1981, 49–56.
  14. A három legfontosabb reakció: J. C. H. Blom, ‘Het NIOD-rapport onevenwichtig en intellectueel gemakzuchtig? Een kwestie van lezen’. Internationale Spectator 56 (2002), 448–453., J. C. H. Blom, B. G. J de Graaff and D. C. L. Schoonoord, ‘Oordelen in uitersten’Bijdragen en Mededelingen betreffende de Geschiedenis der Nederlanden (BMGN) 118 (2003), 337–356., és J. C. H. Blom and B. G. J. de Graaff, ‘Het Srebrenica-onderzoek. Een extreem geval van eigentijdse geschiedschrijving’, Tijdschrift voor Geschiedenis (TvG) 116. (2003), 300–322.
  15. LaCapra, i. m., 147.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.