Saját fészkébe piszkító fekete nap (Vélemények és kommentárok Elfriede Jelinek Nobel-díjáról)

“Jelinek az osztrák történelem gyökeréig ás.” (Wolfgang Schüssel) “Jelinek szenvedélyes dühvel ostorozta Ausztriát.” (A Nobel-bizottság indoklásából) “Azt nem mondom, hogy odavolnék a mûveiért. Viszont rendkívül szimpatikus a bátorsága, a radikalitása, a határozottsága és a dühe.” (Marcel Reich-Ranicki) “Állásfoglalásom két szóból áll: nem kommentálom.” (Friederike Mayröcker) “Örülök a döntésnek, és remélem, hogy Frau Jelinek újragondolja a stockholmi utazással kapcsolatos aggályait. Csupa szórakoztató megpróbáltatás, saját tapasztalatból mondom.” (Günter Grass) “Nahát! Még ilyet! Szuper! Hihetetlen! Óriási! Ehhez le kell ülnöm.” (Peter Handke)

A Der Standard nyilatkozatgyûjteményébõl, 2004. október 11.

Rémülten fedezzük föl, hogyan visszhangzik a hétköznapi csevegésben az elnyomás, a szexizmus, a sovinizmus és a történelem eltorzítása. (…) Jelinek szívtelen szójátékokban, morbid metaforákban és ördögien kifordított klasszikus idézetekban fürdeti mindennapi eszméinket. (…) Átkaiban botrányosan reménytelen derû: fekete napsugár csillan fel.

Horace Engdahl, a Nobel-díj-bizottság titkára laudációjából, in: Der Standard, 2004. december 11.

Horace Engdahl úgy indokolta a döntést, hogy Elfriede Jelinek “egyedülálló szenvedélyességgel leplezi le a társadalmi klisék kényszerítõ erejének abszurditását”. Ez azonban csak az érem egyik oldala. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Elfriede Jelinek maga is hajlamos a klisékre, ellenérzéseket táplál, és ellenérzéseivel színészkedik. (…) Elfriede Jelinek most megkapja azt a Nobel-díjat, amit Thomas Bernhard húsz évvel ezelõtt megkaphatott volna. (…) Elfriede Jelinek virtuóz. Olyannyira virtuóz, hogy a Svéd Akadémia joggal dicséri mûveiben “a szólamok és ellenszólamok zenei folyamát”. Uralja a nyelv összes regiszterét, egyszerre tud ravasz és durva, finom és ünnepélyes lenni. És szereti a szóviccet, amely látszólag leleplezi a nyelvet, ám amely elsõsorban a kongeniális befogadók számára érthetõ. (…) Elfriede Jelinek muzikalitásához hozzátartozik továbbá az idegeken való zongorázás, a kesztyûbe dudáltatás és a vészharangkongatás. A kakofónia közepén pedig ott áll az Éj királynõje, la belle dame sans merci, és fekete koloratúráriát énekel. (…) A Svéd Akadémia rossz helyen tapogatózik, ha úgy véli, a botrányos egyúttal esztétikailag haladó. Ez az öszekapcsolás létezett valamikor, a klasszikus modernségben, ám mára a legvadabb expresszionista kitörések is az esztétikai konvenció alapkészletéhez tartoznak.

Thomas Steinfeld, “Schwarze Koloratur” (Fekete koloratúra), in: Süddeutsche Zeitung, 2004. október 8.

A napokon belül 58 éves osztrák elbeszélõ és drámaíró régebben elõszeretettel fotóztatta magát szivarkával, feltûzött hajjal, vadul sminkelve és merész ruhákban. A póz inkább a védelmét szolgálta. A hatalom férfi-idoljának uralma elleni szimbolikus védekezésnek szánta. Sigrid Löffler, Jelinek honfitársnõje egyszer csodálattal így jellemezte õt: “Ausztria leghidegebb, legkíméletlenebb moralistája”. Õ azonban egészen más. Törékeny, sápadt, szinte a túlzásig finom ember. Aki lágy hangon beszél, okosan, megfontoltan, öntudatosan, de hiúság nélkül. (…) Azt, hogy Sartre-hoz hasonlóan visszautasítsa a díjat, valószínûleg hálátlanságnak, “férfiasan” mesterkéltnek és kissé nagyképûnek tartaná. (…) a német irodalom- és színházkritikusok egyik része térdre borulva himnuszokat zeng róla és már elõre meg akarja védeni, másik része pedig szarkazmussal fûszerezett tirádákban fejezi ki ellenérzését, de senki nem veszi észre a lényeget: hogy Elfriede Jelinek mindig a legnagyobb témákról írt – háborúról és békérõl a családban, férfi és nõ között; szexrõl, erõszakról, halálról. Noha a világirodalom legjavához hasonlóan az õ mûvei is legtöbbször vidéken játszódnak, Jelinek Canettivel szólva “az emberi provinciáról” beszél. (…) Mint elõdje, Thomas Bernhard, õ is tévedhetetlen mûvészi erõvel hányja az osztrákok (és a németek) szemére, hogy – egyik regénycímét parafrazeálva – “A holtak (és a gyilkosok) gyermekei”. Ezért illeti õt tisztelet.

Peter von Becker, “Die Opfertäterin” (A tettes- áldozat), in: Der Tagesspiegel, 2004. október 8.

Hogy képzelte a Svéd Akadémia, hogy ejtve a világirodalom nagy szerzõit – Rothot, Mayröckert, les Murrayt, Pynchont, Don De Lillót, Updike-ot, Oates-ot, Bitovot – (ejtve) a világ legjelentõsebb irodalmi díját az osztrák belsõ ellenzék rettenthetetlen hõsnõjének adományozza? (…) Valami különös félreértés van itt, amirõl Elfriede Jelinek nem tehet, és ami régóta körülveszi az életmûvét: egybehangzóan gazdagnak, nyelvileg erõsnek, sokrétûnek, túlhabzó redundanciával megáldottnak tartják. “Elfriede Jelinek nem könyveket ír, hanem könyveket ír tele”, írta róla egyszer egy pályatársnõje, némi borzongó csodálattal. Ám ennek az ellenkezõjérõl van szó: a könyvei üresek. És azok is akarnak lenni. (…) A svéd Nobel-díj-bizottság olyan életmûvet jutalmaz, amely szinte egyedülálló módon még mindig térdig jár a háború utáni idõszakban és annak hisztérikus vádaskodásában. Elfriede Jelinek megfosztja alakjait minden valódi tapasztalattól, minden érintkezéstõl egy olyan valósággal, amely nincs fazonra igazítva és farce-szá kicsinyítve; elsorvasztja õket a közhelyek és az erõszak átideologizált roncstelepén. Ez a demagóg eljárás bosszúért kiált, és meg is bosszulja magát: morálisan telitalálat, esztétikailag vereség, irodalmilag végsõ soron provinciális. (…) Ausztria kicsi ország, Elfriede Jelinek pedig nagy regionális írónõ. (…) Lehet, hogy a Svéd Akadémiának egyáltalán nincs igaza, amikor az indoklásban azt írja: Elfriede Jelinek “szenvedélyes dühvel” ostorozza Ausztriát, regényei pedig (…) “egy könyörtelen világot” ábrázolnak. Lehet, hogy Elfriede Jelinek semmiféle világot nem ábrázol, és nem is dühös, hanem inkább kétségbeesett és elveszett.

Iris Radisch, “Heilige der Schlachthöfe” (Vágóhidak szentje), in: Die Zeit, 2004. október 14.

Köztudott, hogy Elfriede Jelinek mûveinek alanya nem az ember, hanem a nyelv. A Jelinek-féle szójáték, vicc sokszínûségét csak az látja meg, akinek van tudása a nyelv és a valóság egyezéseirõl. Ez a vicc – elõképéhez, az angolszász withez hasonlóan – nem egyetértõ derût, hanem a felismerés gúnykacaját hívja elõ. (…)

Mivel megtagadta tõlünk a hõn óhajtott pszichologizáló regényt, õt pszichologizáltuk agyon. Még mielõtt megszólalhatott volna a Nobel-díjjal kapcsolatban, a média máris pszichiáter módjára elemezte (…) A nagy szatirikus joggal fél a nyilvánosságtól, amíg a nyilvánosság nem respektálja félénkségét. (…) Éppen Jelineknek ítélni a Nobel-díjat a kulturális ipar legnagyobb és egyben a legcsodálatosabb félreértése volt.

Richard Schuberth, “Jelinek unter Freunden” (Jelinek barátok között), in: Der Standard, 2004. október 16.

A Nobel-bizottság döntésére adott szélsõséges reakciók Elfriede Jelineket az elmúlt hetekben olyan közszereplõvé tették, akirõl mindenki mindent tudni vél. Döntése, hogy beszédét videón közvetítsék, egyenesen az elektronikus média állandó szereplõjévé tette, és ezzel párhuzamosan nõtt a mindentudók irritáltsága. (…) Politikai kiáltványt vártak tõle. A fogyaszthatóság követelményével szembeszegülõ beszéde azonban cáfolja azt a képet, amit a mediális gépezet igyekezett kialakítani róla az utóbbi hetekben: a stilizált agitátor alakját, fixálódását a nõkérdésre és a politikára.

A videobejátszáson Jelinek saját otthonában, egy kottatartóról olvasta fel beszédét. A “házimuzsikálásként” megrendezett felolvasás a szöveg személyességét hangsúlyozta, ugyanakkor a magánszféra erõsen átstilizáltan és jelentéssel telítetten jelent meg. A kottatartó Jelinek munkájának “zeneszerzõi” jellegére utalt, a ruha és a háttér tudatosan komponált, egységes színvilága pedig segítette a felolvasott szövegre való koncentrálást. A nézõ arra összpontosíthatott, amit a beszéd maga tematizált, mégpedig a beszédre, a nyelvre: Jelinek beszél, vele beszél a szöveg, és a szövegben meghalljuk más szerzõk hangját is. A videofilm végsõ soron éppen annak állt ellen, amiben a szenzációra éhes nyilvánosság leginkább reménykedett: a szerzõ személyes szférájába való behatolásnak.

Pia Janke, “Eine kleine Hausmusik” (Kis házimuzsika), in: Der Standard, 2004. december 11. (Pia Janke Jelinek-monográfiája 2002-ben jelent meg, Die Nestbeschmutzerin. Jelinek & Österreich [Aki a saját fészkébe piszkít. Jelinek & Ausztria] címmel – a ford.)

Távolmaradását udvariatlanságnak, hóbortnak vagy kacérkodásnak tekintik (vagy mindezeknek együtt). Kérdés, voltak-e ilyen hangok, amikor az 1969-es év Nobel-díjasa, Samuel Beckett úgy döntött, nem utazik Svédországba. Valójában az idei irodalmi Nobel-díjra adott szélsõséges reakciók hozzátartoznak a (siker-)történethez. Jelinek senkit nem hagy hidegen (…). De tényleg kizárólag azért, mert szeszélyes, egyszerre szenvedõ és ügyes asszony? (…) Fontosabb kérdés Jelinek írásmûvészetének megítélése. Soha nem írt konvencionálisan, úgy fél a pszichológiai konzisztenciától és a hagyományos cselekményvezetéstõl, mint ördög a szenteltvíztõl. (…) A Jelinek melletti döntés – elõször az irodalmi Nobel-díj történetében – az avantgarde elve melletti döntés. (…) Így aztán mindenki izgatottan várta, mit fog mondani a Grande Dame, és mindenekelõtt azt, hogyan fogja mondani. (…) Szövegszõnyegében az “én és a nyelv” témáját végtelenül sok, rafinált és szándékosan esetlen fordulatban variálja. (…) Nem politizál, és nem obszcén. Inkább egy rá jellemzõ Lord Chandos-levelet írt, amelyben a nyelvet kínzóként és védõként ábrázolja. (…) Ez a nyelvkritika persze egyúttal kultúrkritika is, hiszen érinti benne az Én és a Másik bonyolult viszonyát. (…) Amint a Nobel-díj is mutatja, magányát megértettük. Jelinek, ez a fenomenális írónõ eddig is híres volt. Mostantól monumentális.

Ina Hartwig, “Die grosse Einsame” (A nagy magányos), in: Frankfurter Rundschau, 2004. december 9.

VÁLOGATTA ÉS FORDÍTOTTA NÁDORI LÍDIA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.