A globális történetírás kihívásai

A globalizáció korában élünk. Irama az elmúlt néhány évtizedben – különösen a hidegháború vége óta – rendkívül felgyorsult. Fõ hajtóereje a Nyugat volt, de a legutóbbi idõben máshonnan is jöttek fontos impulzusok, különösen Kelet-Ázsiából. Bár nagyfokú nyugatosítással járt, egyáltalán nem vezetett a kultúrák homogenizálódásához, hanem mindenhol más és más, az õshonos kultúrában gyökerezõ választ fogalmazott meg. Egyrészt tehát a globalizációs folyamatok homogenizáló hatásának lehettünk tanúi, másrészt a heterogenitás, a nyugatosodások növekedésének is, többes számban, hiszen – ne feledjük – nem létezik egységes Nyugat: a Nyugatnak számos, sokszor egymással összeegyeztethetetlen arca van. A globalizáció tehát rendkívül összetett és sokszínû: egyrészt valóban nagymértékben homogenizálja a gazdasági szerkezetet, a technológiai és tudományos fejlõdést, sõt az életmódot is, másrészt a nyugati stílusoktól való markáns eltéréséket, sõt a nyugati hatásokkal szembeni határozott ellenállást eredményez.

Maga a globalizáció természetesen nem új keletû jelenség. Már a civilizációk történetének korai szakaszában is voltak cserék, nemcsak katonai és kereskedelmi, de kulturális értelemben is. A föníciai ábécé, amelyre az egyiptomi hieroglifák hatottak, a héber, a görög és a latin ábécé alapja lett. A római világ hellenizációja újabb példa, akárcsak a fõ világvallások, a buddhizmus, a kereszténység és késõbb az iszlám elterjedése. A felfedezések korával a tizenötödik és tizenhatodik században azonban a globalizáció sajátos formája kezdõdött. Ezt a folyamatot három jól elkülöníthetõ szakaszra szeretnénk osztani. Ami közös bennük, az az, hogy fõ impulzusaik Nyugatról jöttek. Az elsõ szakaszt többek között a kapitalista világpiac kialakulása jellemzi, amely a nyugati gyarmatosítás korai szakaszával társul. A fõ célpontok ekkor még nem annyira a szilárd politikai rendszerrel, õsi civilizációval és mûködõ gazdasággal rendelkezõ Kelet-Ázsia és a muzulmán világ országai, Perzsia és az Oszmán Birodalom voltak, hanem inkább a világ olyan részei, amelyek kevésbé tudták megvédeni magukat, mint Észak- és Dél-Amerika, a szubszaharai Afrika, Délkelet-Ázsia és Óceánia és bizonyos fokig az indiai félsziget. Mint ismeretes, Immanuel Wallerstein megkülönböztette az európai anyaországokat, amelyekben biztos alapokon nyugvó, kiterjedt kapitalista gazdaságok jöttek létre, és a gyarmati perifériákat, amelyek a nyugati terjeszkedés és kizsákmányolás áldozatai lettek. Nem mintha ez az utóbbi területek teljes passzivitása mellett történt volna. A rabszolga-kereskedelem csak az afrikai törzsfõnökök és kereskedõk együttmûködésével volt lehetséges, a rabszolgaságon alapuló gazdaságok pedig a Karib-szigeteken, az észak- amerikai angol gyarmatokon és Brazíliában összefonódtak az európai gazdaságokkal. Európában ez az állandó hadseregekkel és közigazgatási rendszerekkel mûködõ központosított államok megszilárdulásának kora volt, amelyek közül néhány – Spanyolország, Portugália, Anglia, Franciaország, Hollandia, Svédország és Dánia – már nemzetállam-kezdeményeket alkotott. Ebben az idõszakban azonban az európai hatalmak még nem voltak képesek behatolni Kelet- és Nyugat-Ázsia szilárd alapokon nyugvó államaiba. Az európai, az egyesült államokbeli, majd a tizenkilencedik század végi japán iparosodással és az ezt kísérõ katonai erõfölénnyel mindez megváltozott. Jól jellemzi a megváltozott helyzetet, hogy a brit követ 1793-ban nem volt hajlandó leborulni a kínai császár elõtt,. Ez a birodalmi terjeszkedés, az afrikai kontinens északtól délig terjedõ gyarmatosításának, valamint a dél- és délkelet-ázsiai gyarmati uralom megszilárdításának kora. Kína Nagy-Britanniától elszenvedett veresége az 1840–1842 közötti ópiumháborúban olyan korszak nyitánya volt, amelyben Kína többé nem tudott sikerrel ellenállni a nyugati és végül a japán behatolásnak sem. De nemcsak a politikai, katonai és gazdasági, hanem a civilizációs egyensúly is eltolódott. Míg a tizennyolcadik században az európaiak csodálták a kínai és bizonyos fokig a perzsa és az arab civilizációt, mostanra alacsonyabb rendûnek tekintették. Mint Jürgen Osterhammel, az európai–ázsiai kapcsolatok vezetõ történésze megjegyezte:

A tizennyolcadik században Európa Ázsiához mérte magát, a tizenkilencedik században már nem fogadott el ilyen összehasonlítást.

Az ázsiai kultúra bizonyos elemei figyelmet kaptak Nyugaton, például a japán és bizonyos fokig a kínai képzõmûvészet és építészet, sõt a homeopatikus gyógyászat is. Egy bengáli költõ, Rabindranath Tagore 1913-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. A nyugati orientalisztika a klasszikus indiai, kínai, perzsa és arab irodalmat tanulmányozta. De a tudomány, technika, filozófia, irodalom, képzõmûvészet, zene terjedése és természetesen a gazdasági térhódítás elsõsorban nyugat–keleti irányú volt. A nem nyugati világ a tizenkilencedik század folyamán és a huszadik század elsõ felében egyre több nyugati eszmét, technológiát és fegyverzetet vett át autonómiája és kultúrája megvédésére, ez azonban általában, mint Japán esetében, nem annyira közvetlen átvétel volt, sokkal inkább a nyugati eszmék és intézmények hozzáigazítása a helyi kultúrákhoz. Meglepõ, hogy a tizenkilencedik század elejétõl – de már korábban is – hány nyugati könyvet fordítottak a legkülönbözõbb témákban kínaira, japánra, koreaira és kisebb mértékben fárszira, arabra és törökre, és milyen kevés könyvet ültettek át ezekrõl a nyelvekrõl nyugati nyelvekre. Ez a mai napig is igaz.

A második világháború végét követõ idõszak új szakaszt nyitott. Azzal, hogy szinte az összes korábbi gyarmat visszanyerte függetlenségét, Kína pedig ismét fontos hatalom lett, legalábbis a felszínen megváltozott a politikai egyensúly. A korábbi formális imperializmust azonban egy új, informális imperializmus váltotta fel, a gazdaságilag magasan fejlett országok gazdasági térfoglalása és dominanciája az úgynevezett harmadik világbeli ex-gyarmatokon. A globalizáció fõ hatása elsõsorban gazdasági volt, a kevés nemzeti határt ismerõ pénzügyi kapitalizmus kialakulása. A kapitalizmus ma sokkal nemzetközibb és univerzálisabb, mint bármikor korábban. A hidegháború végével a szovjet blokk államkapitalizmusa átadta helyét a globális pénzügyi kapitalizmusnak, és ez igaz az olyan államokra is, mint a névlegesen kommunista Kínai Népköztársaság és a Vietnami Szocialista Köztársaság. Az új információs technikák nemcsak átalakították a társadalmat és a gazdaságot, de még szorosabbra fûzték a világot. Eközben a kultúra és az életstílusok is globalizálódtak. Az utóbbira példa az ételfogyasztás mcdonaldizációja. Természetesen a régebbi fogyasztási szokások nem tûntek el teljesen, de megtartották specifikus kulturális jellegüket. Ezzel egyidejûleg új bizonytalanságok támadtak, a modern, azaz nyugati civilizáció sok aspektusa rossz érzéseket keltett, ami reakciókat, sõt lázadást eredményezett a nyugati modernitással szemben, nemcsak a Nyugaton kívül, de azon belül is. Az 1960-as évek vége – amelynek 1968 a szimbóluma lett – radikálisabb szakítást jelentett a régebbi gondolkodásmódokkal, mint 1945. Ettõl függetlenül, de ezzel párhuzamosan alapvetõ tudományos-technikai változások mentek végbe, az úgynevezett információs forradalom, amely átalakította az élet materiális feltételeit. Míg tehát széles rétegek lázadtak a tudomány és a technológia növekvõ hatása ellen, a gazdaságban és a társadalom minden összetevõjében történt változások visszafordíthatatlannak tetszettek.

Hogy miként érintette ez a történeti gondolkodást és vizsgálódást? A történetírás és a történeti tudat alakulását szeretnénk a globalizáció már ismertetett három szakaszához kapcsolni, ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy ez a szakaszolás hozzávetõleges, és leegyszerûsít egy komplex fejlõdést. Érdekes módon a globalizáció elsõ szakaszában, az ipar és a világbirodalmiság tizenkilencedik századi áttörését megelõzõen – más szóval a korai tengerentúli felfedezéseket követõ idõszakban – több példát találunk a globális szemléletre a történeti írásokban, mint a második szakaszban. A globális történelemszemlélet legékesebb példája a sokkötetes Universal History from the Earliest Account of Time to the Present (Egyetemes történet a kezdetektõl a jelenig), amelyet egy angol történészkollektíva jelentetett meg 1736-ban, és amely valóban univerzális volt, kötetei nemcsak a nyugati, de a nem nyugati országokkal és régiókkal is foglalkoztak, nemcsak Ázsiával, de a szubszaharai Afrikával és Amerikával is. Ezt a fajta történetírást a földrajzi tudás mérhetetlen gyarapodása tette lehetõvé a tengerentúli felfedezések során. Ebben a történelemben Európa ugyan sok kötetet foglalt el, de csak egy volt a sok civilizáció között. Az 1800 utáni birodalmi terjeszkedés idõszakában ez a látómezõ jelentõsen szûkült. A történészi figyelem középpontjába ekkor Európa került, és a nem nyugati világhoz az európai dominancia nézõpontjából közelítettek. Az úgynevezett orientális kultúrák specializált tanulmányozása, amely a kezdetekre összpontosított, folytatódott, de nem épült be a világtörténelem szélesebb vizsgálatába. Az a szemlélet, amely Európát – azaz Nyugat- és Közép-Európát, késõbb pedig Észak-Amerikát is – tekintette a civilizáció csúcsának, nagyjából kizárta, hogy a világ többi részét komolyan vegyék. De jórészt még az európai perspektíva is hiányzott, mivel a történettudomány leginkább az adott nemzetállamra fókuszált. Mindez nemcsak az új nacionalizmust tükrözte, de azt is, hogy a kutatók leginkább levéltári forrásokra támaszkodtak, ami megnehezítette a nemzeti határokon, pláne Európa és Amerika keretein való túllépést. A levéltárak állami dokumentumaihoz való ragaszkodás ezenkívül a tágabb társadalmi és kulturális összefüggések elhanyagolásához vezetett . A harmadik fázisban végre kezdtek nagyobb figyelmet szentelni a nem nyugati világnak, illetve a kulturális és társadalmi dimenziónak. Elvetették a nyugati kultúra felsõbbrendûségének eszméjét, és elismerték más kultúrák egyenlõ méltóságát, paradox módon azonban a korábbi gyarmatokon erõsödött a Nyugat, illetve fokozódó mértékben a kelet-ázsiai kapitalista gazdaságok gazdasági szorongatása is.

Az elmúlt két évszázadban és különösen a huszadik században számos historiográfia-történetet írtak. Középpontjukban azonban mindig a nyugati vagy a nemzeti történetírás állt, s általában a Nyugat esetében sem törekedtek összehasonlításra, hanem külön-külön tárgyalták az egyes nemzetek történetírási hagyományait. Ami a történettudományt magát illeti, különösen az 1989– 1991 közötti sorsdöntõ események utáni elmúlt másfél évtizedben, a kutatók egyre nagyobb számban fordultak a nem nyugati világok felé, és a korábbinál nagyobb arányban foglalkoztak kulturális és társadalmi aspektusokkal is. De a historiográfiatörténetekre ez nem áll, még azokra sem, amelyeket a huszadik és huszonegyedik század fordulóján publikáltak. Habár számos tanulmány és egyre több antológia vizsgálta a történeti kultúrákat különbözõ nem nyugati társadalmakban, egyelõre nem születtek olyan átfogó munkák, amelyek globális összehasonlító keretben foglalkoznak a történeti gondolkodással és kutatással. A nagyobb historiográfiai feldolgozások Nyugat- orientáltak maradtak, és a korábbi mûvekhez hasonlóan továbbra is az angol, francia, német és olykor az olasz irodalomra korlátozódnak.

Talán lehet azzal érvelni, hogy a világ különféle kultúrái annyira eltérõek, hogy nem lehetséges az összehasonlítás. Két átfogó nemzetközi és interkulturális történetírás-történeti projekten is dolgoznak már. Az elsõt Daniel Woolf kanadai történész kezdeményezte a Dictionary of the History of Ideas (Eszmetörténeti szótár) (2004) “Történetírás” címû hosszú szócikkében, amely a kiváló brit történész és történetíró, Herbert Butterfield 1973-ban megjelent írását váltotta fel a szótár második kiadásában. Míg Butterfield, kivéve egy rövid szakaszt az õsi kínai történetírásról és egy bekezdést a késõ középkori muzulmán történészrõl, Ibn Khaldúnról, csak a nyugati hagyományokkal foglalkozik, addig Woolf számba veszi a történeti mûveket, melyek a legkorábbi idõktõl a mai napig világszerte születtek. Írása egyben felhívás egy többkötetes nemzetközi historiográfiatörténetre, amelyet a különbözõ történeti kultúrák szakértõinek népes kollektívája írna. Woolf projektje a korábbi történetírás- történeteket átható nyugati gondolkodás központi helyzetének elutasításából és az összes történeti kultúra egyenrangúságából indul ki. Egy ilyen információgyûjtemény összeállítása elengedhetetlen lépés a történeti gondolkodás világméretû áttekintéséhez. Enciklopédikus jellegû vállalkozás, amely azonban alapvetõen kerüli az interkulturális összehasonlításokat.

A mi érdeklõdésünk középpontjában ezzel szemben a tizennyolcadik század végétõl a jelenig terjedõ idõszak nyugati és nem nyugati történetírási hagyományainak kölcsönhatása áll. Gazdasági szinten korábban is jelentõs volt az interakció, a fontos gyarmatok már létrejöttek, és a nyugati impulzusok éreztették hatásukat, például a jezsuiták nyugati tudományos eszméket honosítottak meg Kínában, a nyugati katonai technológiák is terjedtek szerte a világon, a történészek azonban szinte teljes elkülönültségben éltek. Kelet-Ázsiában és a muzulmán világban a Maghreb- országoktól Délkelet-Ázsiáig a történettudomány komoly múltra tekintett vissza; a hindu Indiában a történelemnek õsi irodalmi, a szubszaharai Afrikában pedig orális tradíciói éltek, ám gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nem volt közöttük. Indiában ez már a tizennyolcadik század utolsó harmadában megváltozott, és valamivel késõbb, a tizenkilencedik században a muzulmán országokban és Kelet-Ázsiában is. Az interakció azonban jobbára egyirányú, azaz Nyugatról a nem nyugati világ felé tart. Mi a nyugatosodás folyamatait – ismét többes számot használunk – kívánjuk leírni, amelyek a hagyományos szemléletmódok és intézmények ellenállásának eredményeképpen mindenütt különféleképpen mentek végbe. A “nyugatit” tehát nem tekintjük adottan pozitív mintának, hanem bizonyos történelmi és kulturális környezetben vizsgáljuk. A kölcsönhatások tanulmányozásakor tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a Nyugat nem szerves egység, hanem nagyon is heterogén, politikai és intellektuális választóvonalak szabdalják, vagyis csak nyugati hatásokról beszélhetünk, nyugati hatásról nem. Hasonlóképpen a Nyugattal érintkezésben álló kultúrák is felettébb összetettek, ezért a nyugati hatások fogadtatása szintén rendkívül változatos. Max Weber híres kísérleteit – hogy a Nyugatot más civilizációkkal, például Kínával és Indiával szembeállítva jellemezze – nagyon óvatosan kell kezelni, még akkor is, ha Weber ezeket a jellemzéseket nem tényleges leírásoknak, hanem a jobb megértést szolgáló ideáltípusoknak, heurisztikai eszközöknek tartotta.

Mint fentebb már jeleztük, a tizennyolcadik század végétõl indulunk, mert a történeti gondolkodás különbözõ hagyományai, amelyek addig viszonylag egymástól elkülönülve léteztek, ezen a ponton kezdtek hatni egymásra. A meghatározó feldolgozások a huszadik század eleje óta kimerültek a történetírásban – a historiográfia végsõ soron történetírást jelent. A historiográfiai munkák a történettudomány tizenkilencedik századi intézményesülése óta elsõdlegesen a hivatásos történészekre figyeltek. Relatíve éles választóvonalat húztak a történelem és az irodalom között. Mi a historiográfiát tágabban értelmezzük, és idesoroljuk a múlt irodalmi és mûvészi reprezentációját: nemcsak a tényleges múltét, hanem az emlékekben élõ múltét is. De az emlékezet sokszor csalóka. A történelem és a történelem tanulmányozása iránti nagy érdeklõdés szorosan összefügg az erõteljes nacionalizmusok megszületésével, nemcsak a nyugati társadalmakban, de a huszadik században olyan nyugati gyarmati uralom alatt álló országokban is, mint India, vagy olyan gyarmatosítással fenyegetett országokban, mint Kína, amelyek igyekeztek megalapozni vagy megvédeni politikai és kulturális autonómiájukat. A nemzetként korábban sosem létezett államok, mint India, a történelem eszközével megalkották magukat, gyakran múltjuk képzeletbeli, legendás képeit használva jelenük igazolására. A történettudomány fontos szerepet játszik a nemzeti emlékek ilyen megkonstruálásában. Elméletileg világos határ húzódik tudomány és legenda között, gyakorlatban egybefonódnak nemcsak a nyugati, de a nem nyugati országok történelmi képzeletében is. A létezõ historiográfiatörténetek alapvetõ gyengesége, hogy túl komolyan, többé-kevésbé készpénznek veszik a történettudományt, és nem ismerik fel, hogy a történettudomány mennyire egy szélesebb történeti kultúra része volt mind Nyugaton, mind a nem nyugati társadalmakban. A történettudomány tehát, mihelyst kialakult mint szakdiszciplína – elõször a tizenkilencedik századi Németországban, de hamarosan mindenütt Nyugaton, és ezzel párhuzamosan a Mejdzsi- korszak Japánjában is –, a tudományos objektivitás elkötelezettjének látta magát, a gyakorlatban azonban kutatási módszereit nemzeti mítoszai támogatására használta. A német történeti iskola a tudományos objektivitás köntösében a porosz Hohenzollerek alatti német egyesítést igyekezett legitimálni, Jules Michelet a francia demokratikus nacionalizmus védelmében ásta bele magát a levéltári gyûjteményekbe, a japán történészek pedig a japán császári hagyományok védelméhez használták a forráskritika rankei módszereit.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a történésznek ne kellene törekednie az igazságra, de tudatában kell lennie a saját elfogultságainak. A múltat mindig nehéz vagy lehetetlen úgy rekonstruálni, amilyen volt, de sokkal könnyebb megmutatni, milyen nem volt. A történész legfontosabb feladata a múlt torzításainak bírálata kell hogy legyen. Ez dilemma elé állít minket. Egyfelõl nemcsak a történettudomány, de általánosabban a történetírás korlátait is látjuk mint a történeti gondolkodás összehasonlító, interkulturális történetének alapját, másfelõl mi magunk is elsõsorban történeti szövegekre támaszkodunk. Ennek gyakorlati oka van. A történeti tudat számos formában fejezõdhet ki, nemcsak tudományosan, de az irodalomban, a szobrászmûvészetben, az emlékmûvekben, az építészetben, a dalokban és a kollektív emlékezet különbözõ megfoghatatlan és nem artikulált megnyilvánulásaiban is. Az összes kifejezési mód belefoglalása munkánkba meghaladná képességeinket, az egyes kultúrák történelemszemléletét képezõ jelentéshálók rekonstruálásához ugyanis a geertzi kulturális antropológia szerinti “sûrû leírás”-ra volna szükség. És még ekkor is azon illúzió csapdájába eshetünk, hogy a kultúrák integrált rendszerek, míg valójában számos ellentétes elembõl állhatnak, amelyek ellenállnak a rendszerbe foglalásnak. Fõképp szövegekkel és az e szövegeket alkotó történészekkel fogunk tehát foglalkozni, de közben tudatában vagyunk, hogy ezek a történeti írások az általánosabb közvélekedést is tükrözik azokban a kultúrákban, amelyekben születnek. Tehát miközben a történetírásra összpontosítunk, a vizsgált írásokat tágabb intézményi és intellektuális keretben szemléljük majd. Fontos összehasonlító, interkulturális perspektívából megvizsgálni a történettudomány és oktatás felépítését a modern korban, például a hivatásos történészek egyetemközpontú diszciplínáinak kialakulását, a kormányzati támogatást, amelyet ezek az újítások kaptak, azt a szerepet, amelyet a történettudomány játszott a középosztály véleményének politikai alakításában, és az olyan népszerû tudományos paradigmák hatását a történetírásra, mint a szociáldarwinizmus a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején. Lényeges kérdés a történeti mûvek célközönsége is. A célközönség is változásokon megy keresztül a vizsgálni kívánt idõszakban. A történettudomány intézményesülése és hivatássá válása fokozatos szakosodáshoz vezetett, így a történelmet egyre inkább szakemberek írják szakembereknek, akik a szakmai nyilvánosság szereplõi, de gyakran elszigeteltek a szélesebb közönségtõl. Eközben a nagyközönség, amely gyakorta megegyezett a nagy történelmi regények olvasóival, sok történeti írást szépirodalomként olvasott, még olyan hivatásos történészek, mint Leopold Ranke és Michelet munkáit is. Végül foglalkozni kell a nyugati és nem nyugati országok iskolai tankönyveivel is: azzal, hogy milyen mértékben támaszkodnak tudományos megállapításokra, de még inkább azzal a szereppel, amelyet a nemzeti múlt azon képeinek közvetítésében töltenek be, amelyeket a kormányok akarnak elültetni az ifjabb nemzedék fejében. Továbbá mind Nyugaton, mind másutt a történeti anyagok terjesztéséhez használt eszközök és velük együtt a közönség is változik: a tizenkilencedik században domináns nyomtatott szó, a tudományos és a népszerû kiadványok, köztük az újságok, a képes folyóiratok és történelmi fikciók mellé a huszadik században elõbb a film, majd a rádió, a televízió, a videó és legújabban az internet lép.

Történetünket a “nyugatosodás” elõtti, azaz a tizennyolcadik század végi történeti gondolkodás és történetírás vizsgálatával kezdjük. Különbözõ történeti kultúrák azonosíthatók, amelyek mindegyike különbözõ szemléleteket, értékeket, illetve intézményi és politikai kontextusokat tükröz. Konkrétan a Nyugatot, az iszlám országokat, Kelet-Ázsiát, a hindu Indiát és a szubszaharai Afrikát kívánjuk vizsgálni. Tudjuk, hogy ezen konglomerátumok közül egyik sem alkot szerves egységet, azaz mindegyiket nemzeti és regionális változatosság jellemzi, Nyugaton részben a nemzeti és nyelvi választóvonalak miatt, melyek folytán különböznek a történeti diskurzusok Franciaországban, Skóciában, Olaszországban, Oroszországban, Németországban és Latin-Amerikában is, amely bizonyos értelemben szintén a Nyugat része. Továbbá mindegyik etnikai csoportosuláson belül különbözõ vallási és politikai irányultságok léteznek: Kelet-Ázsiában koreai és japán hagyományok, amelyek közös forrása az átalakított klasszikus kínai civilizáció, de nemzeti környezetük más és más, magában Kínában konfuciánus és nem konfuciánus, pl. buddhista, taoista, neokonfuciánus áramlatok; az iszlám világban etnikai és nyelvi választóvonalak az arabok, törökök, perzsák és délkelet-ázsiaiak, valamint a szunniták és a síiták között. Mindazonáltal vannak közös jellemzõk, amelyek ezen kultúrák mindegyikére igazak, de olyan elemek is, amelyek túllépik a vizsgált kultúrák határait. 1775-ben a kultúrák kölcsönhatása csekély volt, de a tizenkilencedik századra ez a Nyugatról érkezõ hatások miatt megváltozott.

A történeti gondolkodás és történetírás a történeti kultúrák közötti kapcsolat létrejötte utáni történetének vizsgálatában két fogalom teremt keretet munkánknak. Az elsõ a már ismertetett globalizáció, a második a modernizáció. A globalizáció és a modernizáció nem azonosak, de egymásba fonódnak. Bizonyos modernizációfajták meghatározott társadalmakban zajlottak le, például a tizenkilencedik század eleji Európában, de nem volt azonnal világméretû hatásuk. Japánban, amely csak Perry admirális érkeztével, 1853-ban szüntette meg az önkéntes elzárkózást, már korábban fontos átalakulások mentek végbe a gazdasági és a közigazgatási szférában, amelyeket akkor még közvetlenül nem befolyásolt a nyugati kultúra, és hatása sem volt Japánon kívül. Voltaképpen számos, a modernizációval társított gazdasági és társadalmi változás a Tokugava-sógunátus tizenhetedik századi kezdetei óta fokozatosan ment végbe. A tizennyolcadik század vége óta, vagyis jócskán a modernizáció fogalmának huszadik század közepi megalkotását megelõzõen több nyugati társadalomelmélet feltételezte, hogy a modern történelem egésze modernizációs folyamatként értelmezhetõ. A modernizáció víziója szakítást sugallt a hagyományos gondolati sémákkal és intézményekkel a vallásban, a gazdaságban és a politikában, és hármas “forradalom” jellemezte: 1. a modern tudomány és a tudományos szemlélet kialakulása; 2. a tizennyolcadik század politikai forradalmai, az amerikai, de még inkább a francia forradalom Európára gyakorolt hatásával és fókuszában legalább elméletben a kormányzottak jóváhagyásán alapuló nemzeti szuverenitással; 3. a kapitalista körülmények közötti iparosodás folyamata. A tizennyolcadik század végétõl, a skót Adam Smithtõl és Adam Fergusontól és a francia Condorcet márkitól kezdve a huszadik század második felének teoretikusaiig a modernizáció fogalma mindvégig egységes folyamatot jelölt, amely a tudományos haladás, a kapitalista világpiac létrejötte, a civil társadalom megszilárdulása és az egész világon a liberális demokráciák fokozatos kialakulása felé mutatott. Idõközben a modernizáció eszméje széles körben diszkreditálódott. A bírálat alapját a klasszikus modernizációs elméleteknek az a feltételezése adja, hogy a nyugati kapitalista társadalmak, mint az Egyesült Államok, mintát jelentenek az egész világ számára, miközben mindez arra szolgál, hogy a világ gazdaságilag gyengébben fejlett részei fölötti kapitalista ellenõrzést legitimálja. A kritika másik oka, hogy a modern feltételek között zajló átalakulások a világban szemmel láthatóan nem vezettek egységességhez, így míg a kultúra és a társadalom bizonyos aspektusai homogenizálódtak, a változások nagyobb heterogenitást is eredményeztek. Elfogadjuk mindkét bírálatot, mégis úgy véljük, a modernizáció fogalma hasznos lehet a modern történetírás tanulmányozásához, amennyiben lehántják róla azt a normatív feltételezést, hogy a modernizáció szükségszerûen a jobb világ felé való fejlõdést jelenti, illetve azt az elképzelést, hogy hosszú távon az összes társadalom a modernitás mércéje szerint a legfejlettebbeknek számító társadalmak útját fogja követni. Annak felismerése azonban, hogy határozott szakítások történnek a hagyományos gondolkodásmódokkal, illetve a politikai, gazdasági és társadalmi szervezõdéssel, és hogy radikális elmozdulások mentek végbe a hagyományos gondolati sémáktól és intézményektõl, továbbra is hasznos marad a nyugati és nem nyugati világ történetírásának vizsgálatához. Ezen váltások egyike a történelem irodalmiból tudományos vállalkozássá alakításának kísérlete volt. A tudományos ebben a kontextusban annak megkövetelését jelentette, hogy a történelmet a bizonyítékok kritikai vizsgálata alapján kell írni. Tisztában vagyunk vele, hogy a forráskritika hangsúlyosabbá válása nem korlátozódott a Nyugatra, hanem egyidejûleg, nyugati hatás nélkül, Kínában és Japánban is lezajlott. Mind Kínában, mind Nyugaton olyasmi történt, amit Benjamin Elman a kínai tudományosságról szóló híres tanulmányában (From Philosophy To Philology: Social and Intellectual Aspects of Change in Late Imperial China, 1984) a filozófiából a filológiába való átmenetnek nevezett, és amit Európában talán találóbb a teológiából és vallásból a filológiába való átmenetként jellemezni, az eredmény azonban mindkét kultúrában világibb szemlélet, amely alapján Kínában a klasszikus konfuciánus írások, Nyugaton pedig Homérosz és a Biblia nem számítottak többé kanonikus szövegeknek, hanem egyre inkább történelmi dokumentumoknak. Ezt az új, a történetkutatást precíz tudománynak tekintõ felfogást mindkét kultúrában a történettudomány profeszszionalizálódása kísérte. Jóllehet Kínában a történelmet az uralkodó dinasztia számára olyan hivatalnokok írták, akik maguk is egyfajta hivatásos történészek voltak, a tizenhetedik és tizennyolcadik században akadémiák jöttek létre, amelyek szabadabbak voltak az ilyen közvetlenebb ellenõrzéstõl, Európában pedig a kutatásra orientálódott akadémiák kezdtek mûködni. A hasonlóságokat azonban nem szabad túlhangsúlyozni. A politikai, társadalmi és kulturális kontextus nagyban különbözött Kelet-Ázsiában és Európában, de a történeti gondolkodás és a történetkutatás, még ha csak részlegesen is, elmozdulást mutat új attitûdök és gyakorlatok irányába. Ezek az elmozdulások bizonyos mértékig a modernizáció más, nemcsak a kelet-ázsiai országokra, de Indiára és a muzulmán világra is jellemzõ aspektusait tükrözték, mint például a piacgazdaság kiterjesztése, amely ekkor még csak részben történt nyugati hatásra.

Volt azonban egy kimondottan nyugati gondolatkör, amely úgy terjedt át a nem nyugati világba, hogy az utóbbi közben próbálta megvédeni magát a nyugati dominancia ellen. Az egyik gondolat, amely szorosan kötõdik a modernitás fogalmához, az a nézet volt, hogy a történelem a modern életfeltételek irányába tartó koherens folyamat, amelybe beletartozik a tudományos, technikai és társadalmi haladás. A történelem események krónikájából koherens narratívává vált. Kialakult a világtörténelem koncepciója, amely a korai kezdetektõl a modern idõkben és Nyugaton várható kicsúcsosodás felé tart. Ezt a fejlõdést a különbözõ ideológiai álláspontokat tükrözõ történelmi munkákban különféleképpen határozták meg. Ami közös volt bennük, az a meggyõzõdés, hogy minden emberi változik, méghozzá nem önkényesen, hanem valamiféle “terv” szerint. Az embernek, érvelt Ortega y Gasset, nincs természete, csak története. Ehhez a gondolathoz kapcsolódott az a szilárd hit, hogy nem a filozófia, hanem a történelem kínálja a legjobb kulcsot minden emberi megértéséhez, és hogy ezért még a filozófiának is, lásd pl. Hegel, történetinek kell lennie. Jóformán az összes nyugati történész, és nemcsak õk, de a mûvelt közönség széles rétegei is elfogadták a történelem elsõbbségének gondolatát. Elfogadtak egy másik gondolatot is, nevezetesen azt, hogy a történelem tudomány, jóllehet alapvetõen eltérõ vélemények léteztek, hogy miféle tudomány is. Míg a francia és brit pozitivisták, szociáldarwinisták és marxisták a történelem törvényszerûségei után kutattak, más történészek, például Leopold von Ranke, az emberi szabadság szerepét hangsúlyozva tagadták, hogy léteznének efféle törvények, és kiemelték, hogy a történész feladata nem az, hogy megmagyarázza, hanem hogy megértse az emberi cselekvéseket a történelmi kontextusukban. De még ezen nézet hirdetõi is, akik Rankéhoz hasonlóan elvetették a haladás gondolatát, szilárdan hittek a történelmi fejlõdésben és a nyugati civilizáció felsõbbrendûségében. A tizenkilencedik század során India, illetve a kelet-ázsiai és muzulmán országok történészei – de szép számmal a többi értelmiségi is – egyre inkább elfogadták a történelmi fejlõdés nyugati gondolatát, és úgy hitték, át kell venniük a nyugati mintákat, hogy megvédjék saját kultúrájukat a Nyugat katonai és gazdasági erejétõl. A kelet-ázsiai és muzulmán történeti írásokban a dinasztikus felfogást a nemzetállam felsõbbrendûségének nyugati gondolata váltotta fel a történeti narratívák szervezõ erejeként. A Nyugaton kívüli történetírás tehát egyre inkább nyugatosodott és modernizálódott, anélkül hogy elvesztette volna a kapcsolatot a régebbi helyi hagyományokkal. Ennek ellenére sosem alakult ki konszenzus a nyugati és nem nyugati történészek között a történelem természetét és azt illetõen, hogyan kellene írni róla. És az uralkodó történelemszemléleteknek minden idõben léteztek ellenmozgalmai.

Az elmúlt néhány évtizedben – a globalizáció általunk harmadik szakasznak nevezett periódusában – alapvetõ elmozdulások mentek végbe mind a történeti gondolkodásban, mind abban a szélesebb közegben, amelyben a történelmet írják. Egyfelõl még tovább fejlõdött a tudomány és a technika a társadalmi és kulturális velejárókkal együtt, másfelõl nõtt a nyugtalanság azon állapotok miatt, amelyeket ez a modernizáció hozott, és egyre több bírálat érte azokat a feltevéseket, amelyeken a történetírás, a társadalomtudományi elmélet és kutatás jelentõs része nyugodott, nevezetesen a tudományba és a modern nyugati civilizáció szilárdságába vetett hiten. A modern világ és a modern történelemszemléletek bírálatának jó része már a tizennyolcadik században megszületett, és ugyan hosszú idõn át kisebbségi pozícióban, de a huszadik századig fennmaradt. Hasonló kritikus hozzáállás máshol is létezett, legartikuláltabb formában Indiában. Megvoltak tehát a folytonosság elemei a nyugati, indiai és más tájak tradicionális gondolkodóinak antimodernizmusa és a tudományos racionalitás, illetve a koherens történelem radikális bírálata között, amelyet Nyugaton a posztmodernizmussal, Indiában és Latin-Amerikában pedig a posztkoloniális gondolkodással társítunk.

A historiográfiatörténet globális újraértelmezése tehát a történeti gondolkodás és a történetírás változásainak szélesebb intellektuális, társadalmi és gazdasági kontextusba ágyazását jelenti. Miközben elsõdlegesen a nyugati és nem nyugati történeti kultúrák kölcsönhatásaira összpontosít, szem elõtt kell tartania mindazokat a komplexitásokat, amelyek lehetetlenné teszik e viszony leírását a klasszikus és gyakran leegyszerûsítõ narratívák segítségével.

FORDÍTOTTA: Koleszár Péter

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.