A globalizáció korában élünk. Irama az elmúlt néhány évtizedben különösen a hidegháború vége óta rendkívül felgyorsult. Fõ hajtóereje a Nyugat volt, de a legutóbbi idõben máshonnan is jöttek fontos impulzusok, különösen Kelet-Ázsiából. Bár nagyfokú nyugatosítással járt, egyáltalán nem vezetett a kultúrák homogenizálódásához, hanem mindenhol más és más, az õshonos kultúrában gyökerezõ választ fogalmazott meg. Egyrészt tehát a globalizációs folyamatok homogenizáló hatásának lehettünk tanúi, másrészt a heterogenitás, a nyugatosodások növekedésének is, többes számban, hiszen ne feledjük nem létezik egységes Nyugat: a Nyugatnak számos, sokszor egymással összeegyeztethetetlen arca van. A globalizáció tehát rendkívül összetett és sokszínû: egyrészt valóban nagymértékben homogenizálja a gazdasági szerkezetet, a technológiai és tudományos fejlõdést, sõt az életmódot is, másrészt a nyugati stílusoktól való markáns eltéréséket, sõt a nyugati hatásokkal szembeni határozott ellenállást eredményez.
Maga a globalizáció természetesen nem új keletû jelenség. Már a civilizációk történetének korai szakaszában is voltak cserék, nemcsak katonai és kereskedelmi, de kulturális értelemben is. A föníciai ábécé, amelyre az egyiptomi hieroglifák hatottak, a héber, a görög és a latin ábécé alapja lett. A római világ hellenizációja újabb példa, akárcsak a fõ világvallások, a buddhizmus, a kereszténység és késõbb az iszlám elterjedése. A felfedezések korával a tizenötödik és tizenhatodik században azonban a globalizáció sajátos formája kezdõdött. Ezt a folyamatot három jól elkülöníthetõ szakaszra szeretnénk osztani. Ami közös bennük, az az, hogy fõ impulzusaik Nyugatról jöttek. Az elsõ szakaszt többek között a kapitalista világpiac kialakulása jellemzi, amely a nyugati gyarmatosítás korai szakaszával társul. A fõ célpontok ekkor még nem annyira a szilárd politikai rendszerrel, õsi civilizációval és mûködõ gazdasággal rendelkezõ Kelet-Ázsia és a muzulmán világ országai, Perzsia és az Oszmán Birodalom voltak, hanem inkább a világ olyan részei, amelyek kevésbé tudták megvédeni magukat, mint Észak- és Dél-Amerika, a szubszaharai Afrika, Délkelet-Ázsia és Óceánia és bizonyos fokig az indiai félsziget. Mint ismeretes, Immanuel Wallerstein megkülönböztette az európai anyaországokat, amelyekben biztos alapokon nyugvó, kiterjedt kapitalista gazdaságok jöttek létre, és a gyarmati perifériákat, amelyek a nyugati terjeszkedés és kizsákmányolás áldozatai lettek. Nem mintha ez az utóbbi területek teljes passzivitása mellett történt volna. A rabszolga-kereskedelem csak az afrikai törzsfõnökök és kereskedõk együttmûködésével volt lehetséges, a rabszolgaságon alapuló gazdaságok pedig a Karib-szigeteken, az észak- amerikai angol gyarmatokon és Brazíliában összefonódtak az európai gazdaságokkal. Európában ez az állandó hadseregekkel és közigazgatási rendszerekkel mûködõ központosított államok megszilárdulásának kora volt, amelyek közül néhány Spanyolország, Portugália, Anglia, Franciaország, Hollandia, Svédország és Dánia már nemzetállam-kezdeményeket alkotott. Ebben az idõszakban azonban az európai hatalmak még nem voltak képesek behatolni Kelet- és Nyugat-Ázsia szilárd alapokon nyugvó államaiba. Az európai, az egyesült államokbeli, majd a tizenkilencedik század végi japán iparosodással és az ezt kísérõ katonai erõfölénnyel mindez megváltozott. Jól jellemzi a megváltozott helyzetet, hogy a brit követ 1793-ban nem volt hajlandó leborulni a kínai császár elõtt,. Ez a birodalmi terjeszkedés, az afrikai kontinens északtól délig terjedõ gyarmatosításának, valamint a dél- és délkelet-ázsiai gyarmati uralom megszilárdításának kora. Kína Nagy-Britanniától elszenvedett veresége az 18401842 közötti ópiumháborúban olyan korszak nyitánya volt, amelyben Kína többé nem tudott sikerrel ellenállni a nyugati és végül a japán behatolásnak sem. De nemcsak a politikai, katonai és gazdasági, hanem a civilizációs egyensúly is eltolódott. Míg a tizennyolcadik században az európaiak csodálták a kínai és bizonyos fokig a perzsa és az arab civilizációt, mostanra alacsonyabb rendûnek tekintették. Mint Jürgen Osterhammel, az európaiázsiai kapcsolatok vezetõ történésze megjegyezte:
A tizennyolcadik században Európa Ázsiához mérte magát, a tizenkilencedik században már nem fogadott el ilyen összehasonlítást.
Az ázsiai kultúra bizonyos elemei figyelmet kaptak Nyugaton, például a japán és bizonyos fokig a kínai képzõmûvészet és építészet, sõt a homeopatikus gyógyászat is. Egy bengáli költõ, Rabindranath Tagore 1913-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. A nyugati orientalisztika a klasszikus indiai, kínai, perzsa és arab irodalmat tanulmányozta. De a tudomány, technika, filozófia, irodalom, képzõmûvészet, zene terjedése és természetesen a gazdasági térhódítás elsõsorban nyugatkeleti irányú volt. A nem nyugati világ a tizenkilencedik század folyamán és a huszadik század elsõ felében egyre több nyugati eszmét, technológiát és fegyverzetet vett át autonómiája és kultúrája megvédésére, ez azonban általában, mint Japán esetében, nem annyira közvetlen átvétel volt, sokkal inkább a nyugati eszmék és intézmények hozzáigazítása a helyi kultúrákhoz. Meglepõ, hogy a tizenkilencedik század elejétõl de már korábban is hány nyugati könyvet fordítottak a legkülönbözõbb témákban kínaira, japánra, koreaira és kisebb mértékben fárszira, arabra és törökre, és milyen kevés könyvet ültettek át ezekrõl a nyelvekrõl nyugati nyelvekre. Ez a mai napig is igaz.
A második világháború végét követõ idõszak új szakaszt nyitott. Azzal, hogy szinte az összes korábbi gyarmat visszanyerte függetlenségét, Kína pedig ismét fontos hatalom lett, legalábbis a felszínen megváltozott a politikai egyensúly. A korábbi formális imperializmust azonban egy új, informális imperializmus váltotta fel, a gazdaságilag magasan fejlett országok gazdasági térfoglalása és dominanciája az úgynevezett harmadik világbeli ex-gyarmatokon. A globalizáció fõ hatása elsõsorban gazdasági volt, a kevés nemzeti határt ismerõ pénzügyi kapitalizmus kialakulása. A kapitalizmus ma sokkal nemzetközibb és univerzálisabb, mint bármikor korábban. A hidegháború végével a szovjet blokk államkapitalizmusa átadta helyét a globális pénzügyi kapitalizmusnak, és ez igaz az olyan államokra is, mint a névlegesen kommunista Kínai Népköztársaság és a Vietnami Szocialista Köztársaság. Az új információs technikák nemcsak átalakították a társadalmat és a gazdaságot, de még szorosabbra fûzték a világot. Eközben a kultúra és az életstílusok is globalizálódtak. Az utóbbira példa az ételfogyasztás mcdonaldizációja. Természetesen a régebbi fogyasztási szokások nem tûntek el teljesen, de megtartották specifikus kulturális jellegüket. Ezzel egyidejûleg új bizonytalanságok támadtak, a modern, azaz nyugati civilizáció sok aspektusa rossz érzéseket keltett, ami reakciókat, sõt lázadást eredményezett a nyugati modernitással szemben, nemcsak a Nyugaton kívül, de azon belül is. Az 1960-as évek vége amelynek 1968 a szimbóluma lett radikálisabb szakítást jelentett a régebbi gondolkodásmódokkal, mint 1945. Ettõl függetlenül, de ezzel párhuzamosan alapvetõ tudományos-technikai változások mentek végbe, az úgynevezett információs forradalom, amely átalakította az élet materiális feltételeit. Míg tehát széles rétegek lázadtak a tudomány és a technológia növekvõ hatása ellen, a gazdaságban és a társadalom minden összetevõjében történt változások visszafordíthatatlannak tetszettek.
Hogy miként érintette ez a történeti gondolkodást és vizsgálódást? A történetírás és a történeti tudat alakulását szeretnénk a globalizáció már ismertetett három szakaszához kapcsolni, ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy ez a szakaszolás hozzávetõleges, és leegyszerûsít egy komplex fejlõdést. Érdekes módon a globalizáció elsõ szakaszában, az ipar és a világbirodalmiság tizenkilencedik századi áttörését megelõzõen más szóval a korai tengerentúli felfedezéseket követõ idõszakban több példát találunk a globális szemléletre a történeti írásokban, mint a második szakaszban. A globális történelemszemlélet legékesebb példája a sokkötetes Universal History from the Earliest Account of Time to the Present (Egyetemes történet a kezdetektõl a jelenig), amelyet egy angol történészkollektíva jelentetett meg 1736-ban, és amely valóban univerzális volt, kötetei nemcsak a nyugati, de a nem nyugati országokkal és régiókkal is foglalkoztak, nemcsak Ázsiával, de a szubszaharai Afrikával és Amerikával is. Ezt a fajta történetírást a földrajzi tudás mérhetetlen gyarapodása tette lehetõvé a tengerentúli felfedezések során. Ebben a történelemben Európa ugyan sok kötetet foglalt el, de csak egy volt a sok civilizáció között. Az 1800 utáni birodalmi terjeszkedés idõszakában ez a látómezõ jelentõsen szûkült. A történészi figyelem középpontjába ekkor Európa került, és a nem nyugati világhoz az európai dominancia nézõpontjából közelítettek. Az úgynevezett orientális kultúrák specializált tanulmányozása, amely a kezdetekre összpontosított, folytatódott, de nem épült be a világtörténelem szélesebb vizsgálatába. Az a szemlélet, amely Európát azaz Nyugat- és Közép-Európát, késõbb pedig Észak-Amerikát is tekintette a civilizáció csúcsának, nagyjából kizárta, hogy a világ többi részét komolyan vegyék. De jórészt még az európai perspektíva is hiányzott, mivel a történettudomány leginkább az adott nemzetállamra fókuszált. Mindez nemcsak az új nacionalizmust tükrözte, de azt is, hogy a kutatók leginkább levéltári forrásokra támaszkodtak, ami megnehezítette a nemzeti határokon, pláne Európa és Amerika keretein való túllépést. A levéltárak állami dokumentumaihoz való ragaszkodás ezenkívül a tágabb társadalmi és kulturális összefüggések elhanyagolásához vezetett . A harmadik fázisban végre kezdtek nagyobb figyelmet szentelni a nem nyugati világnak, illetve a kulturális és társadalmi dimenziónak. Elvetették a nyugati kultúra felsõbbrendûségének eszméjét, és elismerték más kultúrák egyenlõ méltóságát, paradox módon azonban a korábbi gyarmatokon erõsödött a Nyugat, illetve fokozódó mértékben a kelet-ázsiai kapitalista gazdaságok gazdasági szorongatása is.
Az elmúlt két évszázadban és különösen a huszadik században számos historiográfia-történetet írtak. Középpontjukban azonban mindig a nyugati vagy a nemzeti történetírás állt, s általában a Nyugat esetében sem törekedtek összehasonlításra, hanem külön-külön tárgyalták az egyes nemzetek történetírási hagyományait. Ami a történettudományt magát illeti, különösen az 1989 1991 közötti sorsdöntõ események utáni elmúlt másfél évtizedben, a kutatók egyre nagyobb számban fordultak a nem nyugati világok felé, és a korábbinál nagyobb arányban foglalkoztak kulturális és társadalmi aspektusokkal is. De a historiográfiatörténetekre ez nem áll, még azokra sem, amelyeket a huszadik és huszonegyedik század fordulóján publikáltak. Habár számos tanulmány és egyre több antológia vizsgálta a történeti kultúrákat különbözõ nem nyugati társadalmakban, egyelõre nem születtek olyan átfogó munkák, amelyek globális összehasonlító keretben foglalkoznak a történeti gondolkodással és kutatással. A nagyobb historiográfiai feldolgozások Nyugat- orientáltak maradtak, és a korábbi mûvekhez hasonlóan továbbra is az angol, francia, német és olykor az olasz irodalomra korlátozódnak.
Talán lehet azzal érvelni, hogy a világ különféle kultúrái annyira eltérõek, hogy nem lehetséges az összehasonlítás. Két átfogó nemzetközi és interkulturális történetírás-történeti projekten is dolgoznak már. Az elsõt Daniel Woolf kanadai történész kezdeményezte a Dictionary of the History of Ideas (Eszmetörténeti szótár) (2004) Történetírás címû hosszú szócikkében, amely a kiváló brit történész és történetíró, Herbert Butterfield 1973-ban megjelent írását váltotta fel a szótár második kiadásában. Míg Butterfield, kivéve egy rövid szakaszt az õsi kínai történetírásról és egy bekezdést a késõ középkori muzulmán történészrõl, Ibn Khaldúnról, csak a nyugati hagyományokkal foglalkozik, addig Woolf számba veszi a történeti mûveket, melyek a legkorábbi idõktõl a mai napig világszerte születtek. Írása egyben felhívás egy többkötetes nemzetközi historiográfiatörténetre, amelyet a különbözõ történeti kultúrák szakértõinek népes kollektívája írna. Woolf projektje a korábbi történetírás- történeteket átható nyugati gondolkodás központi helyzetének elutasításából és az összes történeti kultúra egyenrangúságából indul ki. Egy ilyen információgyûjtemény összeállítása elengedhetetlen lépés a történeti gondolkodás világméretû áttekintéséhez. Enciklopédikus jellegû vállalkozás, amely azonban alapvetõen kerüli az interkulturális összehasonlításokat.
A mi érdeklõdésünk középpontjában ezzel szemben a tizennyolcadik század végétõl a jelenig terjedõ idõszak nyugati és nem nyugati történetírási hagyományainak kölcsönhatása áll. Gazdasági szinten korábban is jelentõs volt az interakció, a fontos gyarmatok már létrejöttek, és a nyugati impulzusok éreztették hatásukat, például a jezsuiták nyugati tudományos eszméket honosítottak meg Kínában, a nyugati katonai technológiák is terjedtek szerte a világon, a történészek azonban szinte teljes elkülönültségben éltek. Kelet-Ázsiában és a muzulmán világban a Maghreb- országoktól Délkelet-Ázsiáig a történettudomány komoly múltra tekintett vissza; a hindu Indiában a történelemnek õsi irodalmi, a szubszaharai Afrikában pedig orális tradíciói éltek, ám gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nem volt közöttük. Indiában ez már a tizennyolcadik század utolsó harmadában megváltozott, és valamivel késõbb, a tizenkilencedik században a muzulmán országokban és Kelet-Ázsiában is. Az interakció azonban jobbára egyirányú, azaz Nyugatról a nem nyugati világ felé tart. Mi a nyugatosodás folyamatait ismét többes számot használunk kívánjuk leírni, amelyek a hagyományos szemléletmódok és intézmények ellenállásának eredményeképpen mindenütt különféleképpen mentek végbe. A nyugatit tehát nem tekintjük adottan pozitív mintának, hanem bizonyos történelmi és kulturális környezetben vizsgáljuk. A kölcsönhatások tanulmányozásakor tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a Nyugat nem szerves egység, hanem nagyon is heterogén, politikai és intellektuális választóvonalak szabdalják, vagyis csak nyugati hatásokról beszélhetünk, nyugati hatásról nem. Hasonlóképpen a Nyugattal érintkezésben álló kultúrák is felettébb összetettek, ezért a nyugati hatások fogadtatása szintén rendkívül változatos. Max Weber híres kísérleteit hogy a Nyugatot más civilizációkkal, például Kínával és Indiával szembeállítva jellemezze nagyon óvatosan kell kezelni, még akkor is, ha Weber ezeket a jellemzéseket nem tényleges leírásoknak, hanem a jobb megértést szolgáló ideáltípusoknak, heurisztikai eszközöknek tartotta.
Mint fentebb már jeleztük, a tizennyolcadik század végétõl indulunk, mert a történeti gondolkodás különbözõ hagyományai, amelyek addig viszonylag egymástól elkülönülve léteztek, ezen a ponton kezdtek hatni egymásra. A meghatározó feldolgozások a huszadik század eleje óta kimerültek a történetírásban a historiográfia végsõ soron történetírást jelent. A historiográfiai munkák a történettudomány tizenkilencedik századi intézményesülése óta elsõdlegesen a hivatásos történészekre figyeltek. Relatíve éles választóvonalat húztak a történelem és az irodalom között. Mi a historiográfiát tágabban értelmezzük, és idesoroljuk a múlt irodalmi és mûvészi reprezentációját: nemcsak a tényleges múltét, hanem az emlékekben élõ múltét is. De az emlékezet sokszor csalóka. A történelem és a történelem tanulmányozása iránti nagy érdeklõdés szorosan összefügg az erõteljes nacionalizmusok megszületésével, nemcsak a nyugati társadalmakban, de a huszadik században olyan nyugati gyarmati uralom alatt álló országokban is, mint India, vagy olyan gyarmatosítással fenyegetett országokban, mint Kína, amelyek igyekeztek megalapozni vagy megvédeni politikai és kulturális autonómiájukat. A nemzetként korábban sosem létezett államok, mint India, a történelem eszközével megalkották magukat, gyakran múltjuk képzeletbeli, legendás képeit használva jelenük igazolására. A történettudomány fontos szerepet játszik a nemzeti emlékek ilyen megkonstruálásában. Elméletileg világos határ húzódik tudomány és legenda között, gyakorlatban egybefonódnak nemcsak a nyugati, de a nem nyugati országok történelmi képzeletében is. A létezõ historiográfiatörténetek alapvetõ gyengesége, hogy túl komolyan, többé-kevésbé készpénznek veszik a történettudományt, és nem ismerik fel, hogy a történettudomány mennyire egy szélesebb történeti kultúra része volt mind Nyugaton, mind a nem nyugati társadalmakban. A történettudomány tehát, mihelyst kialakult mint szakdiszciplína elõször a tizenkilencedik századi Németországban, de hamarosan mindenütt Nyugaton, és ezzel párhuzamosan a Mejdzsi- korszak Japánjában is , a tudományos objektivitás elkötelezettjének látta magát, a gyakorlatban azonban kutatási módszereit nemzeti mítoszai támogatására használta. A német történeti iskola a tudományos objektivitás köntösében a porosz Hohenzollerek alatti német egyesítést igyekezett legitimálni, Jules Michelet a francia demokratikus nacionalizmus védelmében ásta bele magát a levéltári gyûjteményekbe, a japán történészek pedig a japán császári hagyományok védelméhez használták a forráskritika rankei módszereit.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a történésznek ne kellene törekednie az igazságra, de tudatában kell lennie a saját elfogultságainak. A múltat mindig nehéz vagy lehetetlen úgy rekonstruálni, amilyen volt, de sokkal könnyebb megmutatni, milyen nem volt. A történész legfontosabb feladata a múlt torzításainak bírálata kell hogy legyen. Ez dilemma elé állít minket. Egyfelõl nemcsak a történettudomány, de általánosabban a történetírás korlátait is látjuk mint a történeti gondolkodás összehasonlító, interkulturális történetének alapját, másfelõl mi magunk is elsõsorban történeti szövegekre támaszkodunk. Ennek gyakorlati oka van. A történeti tudat számos formában fejezõdhet ki, nemcsak tudományosan, de az irodalomban, a szobrászmûvészetben, az emlékmûvekben, az építészetben, a dalokban és a kollektív emlékezet különbözõ megfoghatatlan és nem artikulált megnyilvánulásaiban is. Az összes kifejezési mód belefoglalása munkánkba meghaladná képességeinket, az egyes kultúrák történelemszemléletét képezõ jelentéshálók rekonstruálásához ugyanis a geertzi kulturális antropológia szerinti sûrû leírás-ra volna szükség. És még ekkor is azon illúzió csapdájába eshetünk, hogy a kultúrák integrált rendszerek, míg valójában számos ellentétes elembõl állhatnak, amelyek ellenállnak a rendszerbe foglalásnak. Fõképp szövegekkel és az e szövegeket alkotó történészekkel fogunk tehát foglalkozni, de közben tudatában vagyunk, hogy ezek a történeti írások az általánosabb közvélekedést is tükrözik azokban a kultúrákban, amelyekben születnek. Tehát miközben a történetírásra összpontosítunk, a vizsgált írásokat tágabb intézményi és intellektuális keretben szemléljük majd. Fontos összehasonlító, interkulturális perspektívából megvizsgálni a történettudomány és oktatás felépítését a modern korban, például a hivatásos történészek egyetemközpontú diszciplínáinak kialakulását, a kormányzati támogatást, amelyet ezek az újítások kaptak, azt a szerepet, amelyet a történettudomány játszott a középosztály véleményének politikai alakításában, és az olyan népszerû tudományos paradigmák hatását a történetírásra, mint a szociáldarwinizmus a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején. Lényeges kérdés a történeti mûvek célközönsége is. A célközönség is változásokon megy keresztül a vizsgálni kívánt idõszakban. A történettudomány intézményesülése és hivatássá válása fokozatos szakosodáshoz vezetett, így a történelmet egyre inkább szakemberek írják szakembereknek, akik a szakmai nyilvánosság szereplõi, de gyakran elszigeteltek a szélesebb közönségtõl. Eközben a nagyközönség, amely gyakorta megegyezett a nagy történelmi regények olvasóival, sok történeti írást szépirodalomként olvasott, még olyan hivatásos történészek, mint Leopold Ranke és Michelet munkáit is. Végül foglalkozni kell a nyugati és nem nyugati országok iskolai tankönyveivel is: azzal, hogy milyen mértékben támaszkodnak tudományos megállapításokra, de még inkább azzal a szereppel, amelyet a nemzeti múlt azon képeinek közvetítésében töltenek be, amelyeket a kormányok akarnak elültetni az ifjabb nemzedék fejében. Továbbá mind Nyugaton, mind másutt a történeti anyagok terjesztéséhez használt eszközök és velük együtt a közönség is változik: a tizenkilencedik században domináns nyomtatott szó, a tudományos és a népszerû kiadványok, köztük az újságok, a képes folyóiratok és történelmi fikciók mellé a huszadik században elõbb a film, majd a rádió, a televízió, a videó és legújabban az internet lép.
Történetünket a nyugatosodás elõtti, azaz a tizennyolcadik század végi történeti gondolkodás és történetírás vizsgálatával kezdjük. Különbözõ történeti kultúrák azonosíthatók, amelyek mindegyike különbözõ szemléleteket, értékeket, illetve intézményi és politikai kontextusokat tükröz. Konkrétan a Nyugatot, az iszlám országokat, Kelet-Ázsiát, a hindu Indiát és a szubszaharai Afrikát kívánjuk vizsgálni. Tudjuk, hogy ezen konglomerátumok közül egyik sem alkot szerves egységet, azaz mindegyiket nemzeti és regionális változatosság jellemzi, Nyugaton részben a nemzeti és nyelvi választóvonalak miatt, melyek folytán különböznek a történeti diskurzusok Franciaországban, Skóciában, Olaszországban, Oroszországban, Németországban és Latin-Amerikában is, amely bizonyos értelemben szintén a Nyugat része. Továbbá mindegyik etnikai csoportosuláson belül különbözõ vallási és politikai irányultságok léteznek: Kelet-Ázsiában koreai és japán hagyományok, amelyek közös forrása az átalakított klasszikus kínai civilizáció, de nemzeti környezetük más és más, magában Kínában konfuciánus és nem konfuciánus, pl. buddhista, taoista, neokonfuciánus áramlatok; az iszlám világban etnikai és nyelvi választóvonalak az arabok, törökök, perzsák és délkelet-ázsiaiak, valamint a szunniták és a síiták között. Mindazonáltal vannak közös jellemzõk, amelyek ezen kultúrák mindegyikére igazak, de olyan elemek is, amelyek túllépik a vizsgált kultúrák határait. 1775-ben a kultúrák kölcsönhatása csekély volt, de a tizenkilencedik századra ez a Nyugatról érkezõ hatások miatt megváltozott.
A történeti gondolkodás és történetírás a történeti kultúrák közötti kapcsolat létrejötte utáni történetének vizsgálatában két fogalom teremt keretet munkánknak. Az elsõ a már ismertetett globalizáció, a második a modernizáció. A globalizáció és a modernizáció nem azonosak, de egymásba fonódnak. Bizonyos modernizációfajták meghatározott társadalmakban zajlottak le, például a tizenkilencedik század eleji Európában, de nem volt azonnal világméretû hatásuk. Japánban, amely csak Perry admirális érkeztével, 1853-ban szüntette meg az önkéntes elzárkózást, már korábban fontos átalakulások mentek végbe a gazdasági és a közigazgatási szférában, amelyeket akkor még közvetlenül nem befolyásolt a nyugati kultúra, és hatása sem volt Japánon kívül. Voltaképpen számos, a modernizációval társított gazdasági és társadalmi változás a Tokugava-sógunátus tizenhetedik századi kezdetei óta fokozatosan ment végbe. A tizennyolcadik század vége óta, vagyis jócskán a modernizáció fogalmának huszadik század közepi megalkotását megelõzõen több nyugati társadalomelmélet feltételezte, hogy a modern történelem egésze modernizációs folyamatként értelmezhetõ. A modernizáció víziója szakítást sugallt a hagyományos gondolati sémákkal és intézményekkel a vallásban, a gazdaságban és a politikában, és hármas forradalom jellemezte: 1. a modern tudomány és a tudományos szemlélet kialakulása; 2. a tizennyolcadik század politikai forradalmai, az amerikai, de még inkább a francia forradalom Európára gyakorolt hatásával és fókuszában legalább elméletben a kormányzottak jóváhagyásán alapuló nemzeti szuverenitással; 3. a kapitalista körülmények közötti iparosodás folyamata. A tizennyolcadik század végétõl, a skót Adam Smithtõl és Adam Fergusontól és a francia Condorcet márkitól kezdve a huszadik század második felének teoretikusaiig a modernizáció fogalma mindvégig egységes folyamatot jelölt, amely a tudományos haladás, a kapitalista világpiac létrejötte, a civil társadalom megszilárdulása és az egész világon a liberális demokráciák fokozatos kialakulása felé mutatott. Idõközben a modernizáció eszméje széles körben diszkreditálódott. A bírálat alapját a klasszikus modernizációs elméleteknek az a feltételezése adja, hogy a nyugati kapitalista társadalmak, mint az Egyesült Államok, mintát jelentenek az egész világ számára, miközben mindez arra szolgál, hogy a világ gazdaságilag gyengébben fejlett részei fölötti kapitalista ellenõrzést legitimálja. A kritika másik oka, hogy a modern feltételek között zajló átalakulások a világban szemmel láthatóan nem vezettek egységességhez, így míg a kultúra és a társadalom bizonyos aspektusai homogenizálódtak, a változások nagyobb heterogenitást is eredményeztek. Elfogadjuk mindkét bírálatot, mégis úgy véljük, a modernizáció fogalma hasznos lehet a modern történetírás tanulmányozásához, amennyiben lehántják róla azt a normatív feltételezést, hogy a modernizáció szükségszerûen a jobb világ felé való fejlõdést jelenti, illetve azt az elképzelést, hogy hosszú távon az összes társadalom a modernitás mércéje szerint a legfejlettebbeknek számító társadalmak útját fogja követni. Annak felismerése azonban, hogy határozott szakítások történnek a hagyományos gondolkodásmódokkal, illetve a politikai, gazdasági és társadalmi szervezõdéssel, és hogy radikális elmozdulások mentek végbe a hagyományos gondolati sémáktól és intézményektõl, továbbra is hasznos marad a nyugati és nem nyugati világ történetírásának vizsgálatához. Ezen váltások egyike a történelem irodalmiból tudományos vállalkozássá alakításának kísérlete volt. A tudományos ebben a kontextusban annak megkövetelését jelentette, hogy a történelmet a bizonyítékok kritikai vizsgálata alapján kell írni. Tisztában vagyunk vele, hogy a forráskritika hangsúlyosabbá válása nem korlátozódott a Nyugatra, hanem egyidejûleg, nyugati hatás nélkül, Kínában és Japánban is lezajlott. Mind Kínában, mind Nyugaton olyasmi történt, amit Benjamin Elman a kínai tudományosságról szóló híres tanulmányában (From Philosophy To Philology: Social and Intellectual Aspects of Change in Late Imperial China, 1984) a filozófiából a filológiába való átmenetnek nevezett, és amit Európában talán találóbb a teológiából és vallásból a filológiába való átmenetként jellemezni, az eredmény azonban mindkét kultúrában világibb szemlélet, amely alapján Kínában a klasszikus konfuciánus írások, Nyugaton pedig Homérosz és a Biblia nem számítottak többé kanonikus szövegeknek, hanem egyre inkább történelmi dokumentumoknak. Ezt az új, a történetkutatást precíz tudománynak tekintõ felfogást mindkét kultúrában a történettudomány profeszszionalizálódása kísérte. Jóllehet Kínában a történelmet az uralkodó dinasztia számára olyan hivatalnokok írták, akik maguk is egyfajta hivatásos történészek voltak, a tizenhetedik és tizennyolcadik században akadémiák jöttek létre, amelyek szabadabbak voltak az ilyen közvetlenebb ellenõrzéstõl, Európában pedig a kutatásra orientálódott akadémiák kezdtek mûködni. A hasonlóságokat azonban nem szabad túlhangsúlyozni. A politikai, társadalmi és kulturális kontextus nagyban különbözött Kelet-Ázsiában és Európában, de a történeti gondolkodás és a történetkutatás, még ha csak részlegesen is, elmozdulást mutat új attitûdök és gyakorlatok irányába. Ezek az elmozdulások bizonyos mértékig a modernizáció más, nemcsak a kelet-ázsiai országokra, de Indiára és a muzulmán világra is jellemzõ aspektusait tükrözték, mint például a piacgazdaság kiterjesztése, amely ekkor még csak részben történt nyugati hatásra.
Volt azonban egy kimondottan nyugati gondolatkör, amely úgy terjedt át a nem nyugati világba, hogy az utóbbi közben próbálta megvédeni magát a nyugati dominancia ellen. Az egyik gondolat, amely szorosan kötõdik a modernitás fogalmához, az a nézet volt, hogy a történelem a modern életfeltételek irányába tartó koherens folyamat, amelybe beletartozik a tudományos, technikai és társadalmi haladás. A történelem események krónikájából koherens narratívává vált. Kialakult a világtörténelem koncepciója, amely a korai kezdetektõl a modern idõkben és Nyugaton várható kicsúcsosodás felé tart. Ezt a fejlõdést a különbözõ ideológiai álláspontokat tükrözõ történelmi munkákban különféleképpen határozták meg. Ami közös volt bennük, az a meggyõzõdés, hogy minden emberi változik, méghozzá nem önkényesen, hanem valamiféle terv szerint. Az embernek, érvelt Ortega y Gasset, nincs természete, csak története. Ehhez a gondolathoz kapcsolódott az a szilárd hit, hogy nem a filozófia, hanem a történelem kínálja a legjobb kulcsot minden emberi megértéséhez, és hogy ezért még a filozófiának is, lásd pl. Hegel, történetinek kell lennie. Jóformán az összes nyugati történész, és nemcsak õk, de a mûvelt közönség széles rétegei is elfogadták a történelem elsõbbségének gondolatát. Elfogadtak egy másik gondolatot is, nevezetesen azt, hogy a történelem tudomány, jóllehet alapvetõen eltérõ vélemények léteztek, hogy miféle tudomány is. Míg a francia és brit pozitivisták, szociáldarwinisták és marxisták a történelem törvényszerûségei után kutattak, más történészek, például Leopold von Ranke, az emberi szabadság szerepét hangsúlyozva tagadták, hogy léteznének efféle törvények, és kiemelték, hogy a történész feladata nem az, hogy megmagyarázza, hanem hogy megértse az emberi cselekvéseket a történelmi kontextusukban. De még ezen nézet hirdetõi is, akik Rankéhoz hasonlóan elvetették a haladás gondolatát, szilárdan hittek a történelmi fejlõdésben és a nyugati civilizáció felsõbbrendûségében. A tizenkilencedik század során India, illetve a kelet-ázsiai és muzulmán országok történészei de szép számmal a többi értelmiségi is egyre inkább elfogadták a történelmi fejlõdés nyugati gondolatát, és úgy hitték, át kell venniük a nyugati mintákat, hogy megvédjék saját kultúrájukat a Nyugat katonai és gazdasági erejétõl. A kelet-ázsiai és muzulmán történeti írásokban a dinasztikus felfogást a nemzetállam felsõbbrendûségének nyugati gondolata váltotta fel a történeti narratívák szervezõ erejeként. A Nyugaton kívüli történetírás tehát egyre inkább nyugatosodott és modernizálódott, anélkül hogy elvesztette volna a kapcsolatot a régebbi helyi hagyományokkal. Ennek ellenére sosem alakult ki konszenzus a nyugati és nem nyugati történészek között a történelem természetét és azt illetõen, hogyan kellene írni róla. És az uralkodó történelemszemléleteknek minden idõben léteztek ellenmozgalmai.
Az elmúlt néhány évtizedben a globalizáció általunk harmadik szakasznak nevezett periódusában alapvetõ elmozdulások mentek végbe mind a történeti gondolkodásban, mind abban a szélesebb közegben, amelyben a történelmet írják. Egyfelõl még tovább fejlõdött a tudomány és a technika a társadalmi és kulturális velejárókkal együtt, másfelõl nõtt a nyugtalanság azon állapotok miatt, amelyeket ez a modernizáció hozott, és egyre több bírálat érte azokat a feltevéseket, amelyeken a történetírás, a társadalomtudományi elmélet és kutatás jelentõs része nyugodott, nevezetesen a tudományba és a modern nyugati civilizáció szilárdságába vetett hiten. A modern világ és a modern történelemszemléletek bírálatának jó része már a tizennyolcadik században megszületett, és ugyan hosszú idõn át kisebbségi pozícióban, de a huszadik századig fennmaradt. Hasonló kritikus hozzáállás máshol is létezett, legartikuláltabb formában Indiában. Megvoltak tehát a folytonosság elemei a nyugati, indiai és más tájak tradicionális gondolkodóinak antimodernizmusa és a tudományos racionalitás, illetve a koherens történelem radikális bírálata között, amelyet Nyugaton a posztmodernizmussal, Indiában és Latin-Amerikában pedig a posztkoloniális gondolkodással társítunk.
A historiográfiatörténet globális újraértelmezése tehát a történeti gondolkodás és a történetírás változásainak szélesebb intellektuális, társadalmi és gazdasági kontextusba ágyazását jelenti. Miközben elsõdlegesen a nyugati és nem nyugati történeti kultúrák kölcsönhatásaira összpontosít, szem elõtt kell tartania mindazokat a komplexitásokat, amelyek lehetetlenné teszik e viszony leírását a klasszikus és gyakran leegyszerûsítõ narratívák segítségével.
FORDÍTOTTA: Koleszár Péter