A forradalmi ünnep 1789-1799

A tulajdonságok nélküli tér

Az ünnepség színhelyének keresése közben a szervezõk soha nem felejtkeznek el arról a szabályról, hogy a közös örömnek folyamatosan, fennakadás nélkül kell továbbterjednie. Az ünnepi tér a magasba emelkedõ hulláméhoz hasonló, azaz végtelen, megállíthatatlan és szelíd mozgást tesz lehetõvé. Az ünnep tere e tekintetben a forradalmi tér tökéletes megfelelõje. Fichte így írja le Elmélkedéseiben:1

Miközben a csillogó ár ellenállhatatlanul tör elõre, a sötét szigetecskék egyre kisebbek lesznek, és egyre inkább szétmálladnak, már csak denevérek és baglyok lakják õket.

Fichte szerint a vakító ár a forradalmi igazság sajátja, az ünnepségszervezõk szerint a forradalmi ujjongásé. Ám mindannyian érzik, hogy itt valamiféle szétterjedésrõl van szó: “a demokrácia a boldogság sikeres és akadálytalan térnyerése”, “a szent egyenlõség végigszárnyal a föld felett” – hirdetik a jegyzõkönyvek. Következésképpen nyoma sincs semmiféle túlkapásnak, erõszaknak még csak a gyanúja sem merül fel. Azok a helyek, amelyeket meghódított a Forradalom, valójában mindöröktõl fogva neki voltak ígérve: az ünnep számára kijelölt helynek is ezt kell nyilvánvalóvá tennie.

Legalábbis elvileg. A forradalom történetének folyamán a különbözõ buktatók lassanként egyre több megalkuvást hoznak a fenti elvárással szemben. Nézzük tehát, hogyan is festett ez kezdetben, vagyis a szövetségi ünnepségek során, amelyek még túláradó és sértetlen szabadsággal tudták kifejezésre juttatni.

Elõször is: szabadtéri rendezést igényel. A Föderációkat a városokon kívül igyekeznek megünnepelni, “a falak elõtt”, a “fõúton”, a “hangafûvel borított réten”, “a sík mezõn”, a meszes fennsíkon. Amennyiben megoldható, a szervezõk a vadságot és a nyílt színen végigsöprõ szelet választják a falu valamelyik terének családias intimitásával vagy a templomi homállyal szemben. Így aztán sok település végeérhetetlen viták színhelyévé válik, mert a plébánosok inkább a saját kápolnájukban, a saját oltáruk felett szeretnék megtartani a misét. Nem túl illendõ dolog, ámde világossá teszi, hogy a szabad tér melletti döntés zavarba ejt, hogy az emberek egyszerre érzik felszabadításnak és provokációnak. Vergniaud 1790. január 16-án keltezett levele remekül bizonyítja ezt:

Az egyik périgord-i faluban a parasztok kényszerítették a plébánost, hogy kokárdát viseljen az oltáriszentség kiszolgáltatása alatt; ráadásul azt is megkövetelték tõle, hagyja nyitva a szentségtartó ajtaját, hogy a Jóistenük kiszabadulhasson…2

A nyílt tér szeretete nagyon mélyen gyökerezik. Megmutatkozik a század urbanizmusában és az utópista álmodozásokban egyaránt. A Forradalom embere szerint e szenvedély energiát nyer az elzáró, a megosztó, az elszigetelõ arisztokratikus ünnep negatív példájából is. A lezártság igen hamar az ellenforradalmi akarat jelképévé válik.3 Emlékezzünk vissza, hogy 1789 júliusában és augusztusában, a kezdeti forrongások idõszakában, ledöntöttek minden védõfalat, díjszedõ hivatalt és vámházat; hogy szimbolikus gesztusokkal tarkított ünnepként élik meg a Párizs körülötti védõfalak ledöntését (ezeket Charles Villette, a mindig is érzékenynek mutatkozó szemtanú “hat mérföldnyi, körvonalban magasodó falaknak” látta, “melyek úgy zárnak körbe egymillió embert, akárha birkanyáj lennének”):4 Párizs népe körbetáncolta a falakhoz tartozó védõbódékat, amelyeket mindig is a körülkerítettség, a rejtélyesség és az árnyék hármas átkától sújtott, füstös barlangokként érzékelt; az Hall-beli hölgyek a ledöntött falakon keresztül kimentek a városból egy-egy fiatal facsemetéért, amelyet aztán a Louvre-nál ültettek el, a Carrousel tér kellõs közepén, a király ablakai alatt, szimbolikusan eltörölve ezáltal minden határt város és vidék között. A tér e lázadó megnyitása akaratlanul is ünnepi értelmet nyer.

Igaz, egyedül a nyílt tér alkalmas a Föderáció által áhított elõadás, a nemzeti egység drámájának színrevitelére. A szabad levegõn a lezáratlan tér egészséges semlegességében látszólag minden különbség eltöröltetik: e motívum ezer és egy variációban jelenik meg a föderációs ünnepi beszédekben. Példa erre a Pontivyben,5 a “Százhúsz breton város és mezõváros nagy föderációja” idején beszédet tartó szónok felhívása:

Különösen attól õrizkedjünk, hogy ezek az érzések elhalványuljanak bennünk a távolságok figyelembevétele, vagy az országokat, államokat, a meghódított és meg nem hódított tartományokat, a nagy és kis városokat, a várost és a vidéket illetõ ósdi elnevezések miatt, amelyek szemmel láthatólag megosztottak bennünket.

Montélimarban pedig:

Mikor Önök, derék földijeim, egybegyûltek e helyen, lerombolták azokat a gátakat, amelyek a tartomány elnevezést eszközül használva elválasztották egymástól egy nagy család gyermekeit.6

Ebbõl következik, hogy az ideális ünnepség térbeli elrendezésében nincs semmi, ami határt szabhatna, mint ahogy nincs olyan dolog sem, ami fedélül szolgálhatna:

A nemzeti ünnepségeknek nem lehet egyéb csarnoka, mint az ég boltozata, hiszen a legfõbb hatalom, vagyis a nép soha nem szorulhat be egy körülhatárolt és lefedett térbe, és mert objektuma és dísze csak ez lehet.7

Így aztán helyeselhetõ, ha a tömeg az ég felé teszi le esküjét, mint például Nancy föderációs erõi, akik – “olyan szabadon, akár az általuk szívott levegõ”8 – felvonulnak egy hegyre, hogy közelebb kerüljenek az égbolthoz. Nyilvánvaló tehát, hogy az ég kupolája egy teocentrikus tér, melyet egy építész-Istenség9 ragyogó tekintete irányít. Ez a láthatatlan kupola képviseli egyébként az egyetlen transzcendenciát, amelyet a forradalmi ünnep hajlandó elfogadni a maga számára, és innentõl kezdve érthetõvé válik az is, miért elítélendõ az oltármennyezet használata a szertartásokon: önkényesen isteni rangra emeli az általa fedett dolgot, ráadásul megtûrhetetlen ellenzõt von a Legfensõbb Lény és imádói közé.10 Teljeskörû bitorlást jelent.

Végezetül, a nyílt térnek megvan az az óriási elõnye is, hogy emlékezet nélküli tér, tehát kézzelfoghatóvá teszi, hogy egy új világ vette kezdetét. Amikor a nemzeti gárda három hadoszlopa, a Meurthe-i, a Moselle-i és az Haute-Marne-i maga mögött hagyja a történelemtõl áthatott díszletet, Nancy köztereit, és a városon kívül, egy “meredek” hegytetõn, egy mindaddig “lakatlan földön” egyesül ismét, a ceremónia jegyzõkönyve rendkívül világosan hivatkozik rá, hogy miért választották ezt a megoldást: egyrészt, mert a láthatáron az egyetlen emberi kéz alkotta tárgy a hegyet koronázó oltár, másrészt, mert innen hiába fürkészi bárki is a környéket, “a megmûveletlen pusztában nem láthatja a szolgaságnak semmiféle nyomát”.11 Nem mindig jönnek össze ilyen szerencsésen a körülmények; olykor az ünnepség színhelyét valamilyen felosztott térben kénytelenek elhelyezni, és a hon oltárához kanyargós ösvényeken, erõdítményfalakon keresztül, tornyokat és romokat kerülgetve, felvonóhidakon át lehet csak feljutni.12 Igen kivételes, valóban hogy a feudális díszletezés ennyire makacsul tartja magát. Hát mégiscsak? A jegyzõkönyvek úgy próbálják elkenni ezt a tényt, hogy beérik az esztétikai érdekesség kérdésével:

Egy dolog még ennél is nagyobb ellentétet alkotott ezzel a polgári ünnepséggel: egy õsi vár omladozó romjainak festõi látképe…13

A forradalmi ünnepnek tehát akkor ideális az elhelyezése, ha szép kilátást biztosít, ha mindenféle mozgást rögtön láthatóvá tesz, ha onnan mindenki elsõ szempillantásra kitalálhatja a szervezõk szándékait. Az áttekinthetõség és az ünnep érzete tehát elválaszthatatlan egymástól. Rouenban, a “Saint-Julien fenyéren” négy hadoszlop menetelhet akadálytalanul különbözõ irányokból a hon oltára felé, méghozzá úgy, hogy egyszerre jelennek meg a mezõn az elsõ ágyúszó hallatán. Nancyban a látóhatár különbözõ pontjai felõl érkezõ három hadoszlop egyszerre kapaszkodik fel a Sainte-Geneviève-dombra, miközben világosan látszik, hogy a csapatok késõbb szükségszerûen egyesülni fognak. Csakis egy ilyen kopár tér képes arra, hogy “különféle lobogók alatt masírozva, több ezernyi, egymást alig-alig ismerõ fegyveres ember érdekes látványt nyújtson, és hogy testvérekként egyetlen népet alkosson”;14 csakis ez tudja mindenki számára érzékelhetõvé tenni a találkozás kivételes pillanatát:

Egy perc alatt megszûnt minden ellenségeskedés, minden vádaskodás; szeretõ testvérekként ölelkeztek össze.15

Van ebben a látványban valamiféle racionális és építõ jellegû öröm. Még ha dohogva is, Malouet úgyszintén elismeri ezt:

Minek felvinni az embereket a hegytetõre, mire jó onnan megmutatni nekik jogaik teljes tartományát, ha utána úgyis le kell hoznunk õket és ki kell jelölnünk számukra a korlátokat, ha utána úgyis vissza kell taszítanunk õket a való világba, ahol minden egyes lépésnél akadályba ütköznek?16

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Malouet szembeállítja egymással az akadályokkal övezett durva valóságot és a körkép utópikus boldogságát; s noha gyanús neki, hogy ez az eufória rövid életû lesz, ám azt, hogy létezik, nem vitatja.

Mindez talán érthetõbbé teszi, miért tulajdonítanak a szervezõk akkora fontosságot a terepválasztásnak.17 Lemérhetõ ez a párizsi föderáció példáján. Hiába az építészeti tervek özöne, hiába az az elkeseredett hév, amellyel az építészek riválisaik terveit becsmérlik, nem felejtkezhetünk meg arról, hogy azért egy dologban, bármily meglepõ is, egyetértenek. Végül is semmi jelentõsége annak, hogy a Neuillybe vezetõ utat javasolják-e vagy a Grenelle-síkságot, netalán Clichyt, és hogy alig néhányan választják a Mars- mezõt; ami az ünnepség ideális helyszíne körüli vitákból a szemünkbe ötlik, az a térigény. Ezt ugyanis feltétlenül szükségesnek tartják a testvériség kifejezésével és a kényelmes megközelíthetõséggel kapcsolatban, méghozzá olyan elvárások alapján, amelyek Boullée óta egyáltalán nem számítanak megdöbbentõnek.18 Az építészek valamilyen óriási, szabad helyre vágynak, amely könnyen megközelíthetõ, és ahol nem kell különösebben erõszakot tenni a természeten a színpadias hatás elérése érdekében. E szövegeknek mind az amfiteátrum a rögeszméje, az az építészeti modell, amely a század álmaiban végig összefonódott a gyülekezet eszményével,19 nézõk számára pedig biztosította, hogy megoszthassák egymással érzelmeiket, és hogy kölcsönösen20 áthassák egymást. Amikor Linguet21 az ideális helyet keresi a tûzijáték fellövéséhez, úgy gondolja, a Pont Neuföt mintha éppen erre találták volna ki: öt párhuzamos híd, a rakpart egészen a Greve térig húzódik: megannyi már készen álló amfiteátrum. Thiemet szerint22 a Chaillot régi rácsán túl a félreesõ fasorok az enyhén lejtõs pázsittal mintha “mind-mind amfiteátrumok lennének, amelyeket kifejezetten azért helyeztek ide, hogy a Szabadság diadalát hirdessék”. S ugyanez az értelme Blondelnek23 a Cellerier-tervre vonatkozó alapvetõ kritikájának is: ha Cellerier kimélyíti a Mars-mezõt, megszünteti a természetes amfiteátrum biztosította áttekinthetõséget.

A másik aggodalom pedig: az ugyan világos mindenki számára, hogy nem szabad lehatárolni ezt a teret, ám hogyan különítsék el anélkül, hogy lezárnák, hogyan vegyék körül anélkül, hogy elkerítenék? Az összes rendelkezésben az az óhaj érhetõ tetten, hogy – legalábbis lehetõség szerint – a ceremónia kerítése leheletkönnyû legyen. Ha már feltétlenül el kell különíteni, azt oldják meg egy nemzeti színû szalaggal; vagy, ami még jobb: az ünnepség határa legyen a körben álló nézõk utolsó sora, rezgésben levõ körvonal, amihez elvileg még mindig hozzáadható egy következõ. Ez a kép a kört ismerteti el az ünnepi terep legtökéletesebb formájaként. A kör a nemzeti egyetértés jelképe: ezt érzi meg az ifjabb Mouillefarine24 is, amikor azt kéri, bocsássák meg neki, amiért “tervében oly sok kerek formát” alkalmazott.

Nem mintha jobban kedvelném, mint a többi formát – teszi hozzá –, viszont szerintem szimbolikusabban fejezi ki a halhatatlanná teendõ tényeket, amelyek tartóssága az egységességbõl és az összhangból fakad.

Ez a kép hatásosan alátámasztja majd a Sablons sík területe melletti döntést is, mely szerint a szomszédos Bois de Boulogne fogadhatná a már nem beférõ látogatókat, folytathatná az ünnepséget, miközben azért meg is fékezné az egyetemes testvériséget, nehogy felbomoljon valamiféle túlságosan brutális lezárás során. Igen kevesen vannak azok a szemtanúk – Escherny ezen magányos megszólalók közé tartozik25 –, akik kritikával illetik a párizsi Föderáció megrendezését, mondván, a túlságosan nagy tér felhígította az érzelmeket. Úgy tûnik tehát, a gigantikus arányok a legkevésbé sem teszik tönkre az ünnepséget; az érzelmi egység még elég erõsnek tûnik ahhoz, hogy megelõzze a szétforgácsolódást.

Bár szó van valójában errõl is, érezhetõen kevés jelentõséggel bír, hogy a fenti tervek Párizs városa számára készültek; hiszen az ünnepség egy minden különlegességtõl megfosztott térben bontakozhat ki igazán. Servandoni azon döntésének indoklásaképp, miszerint a XV. Lajos teret egy “sajátosságok nélküli, elszigetelt és Párizs határain kívül esõ” helyen kell megépíteni, arra hivatkozik, hogy terve az ünnepségek igényeinek felel meg. A forradalmi ünnepnek átlátható és könnyen értelmezhetõ helyre van szüksége, ahol az általa keltett érzelem szabadon terjedhet, ezért elvont megfeleltetés, nem pedig a történelmi gazdagság vagy valamilyen esztétikai sajátosság alapján jelöli ki saját terét. Ennek köszönhetõen leplezõdik le az utópikus ünneppel való rokonsága is. Az utópikus ünnep számára minden helyszín azonos értékû; semmi szüksége festõiségre, nem fogadja el a “jellegzetesség”-bõl közvetlenül adódó lehetõségeket, bárhol megrendezhetõ: az utópia egyfajta izotópia.

Így aztán nem meglepõ, hogy a forradalmi ünnep fénypontja igen gyakran a léghajón való repülés. A léghajós ünnep nem más, mint a saját megtestesülésével gazdagított utópikus ünnep. A léghajó minden tekintetet az ég felé vonz, márpedig ott nem lakozik más, csak az ünnepek transzcendenciája. Az individuális érzelmeket tökéletesen egyesíti. Biztosítja azt az egyidejûséget, amelyet meghiúsít az, ha a menetek csak töredékükben láthatóak.26 Képes minden akadály legyõzésére; a bizonytalanságot továbbra is állandosító ünnepi beszámolók pedig mind kiemelik – a végsõ gyõzelem bemutatása érdekében – mennyire bizonytalanul repül ez a még tökéletlenül mûködõ szerkezet. Példa erre az a léghajó, amelyet a VI. év thermidorjának 10. napján engednek fel az Olaszországból hozott tudományos objektumok és mûtárgyak fogadásakor: elõször rengeteg nehézségébe kerül, hogy “áttörje” az akadályokat.

Hirtelen azonban a csodálatos szerkezet fenséges látványt nyújtva a magasba lendül, felröppen a levegõbe… Ez a váratlanul jött, ám a forradalom sorsát híven ábrázoló jelkép minden nézõre nagy hatást gyakorol…27

Ami pedig a levegõbe emelkedõ embert illeti: szimbolikusan a David által ígért ünnepi mágiát valósítja meg minden nézelõdõ számára: “Dobpergés hallatszik, s minden új formát ölt”.28 A léghajós, aki 1791. szeptember 10-én, az alkotmány elfogadása alkalmából29 száll a magasba, jellemzõ leírást ad a repülés okozta részegségrõl. Gyõztes mámor ez, azé az emberé, aki anélkül szelheti keresztül a várost, hogy a különbözõ kerületek keszekusza fekvése magakadályozhatná ebben:

Csak álltam a szabad ég alatt, kezemben az Alkotmány, s egyenes vonalban elhaladtam a Champs- Elysées, a Tuilériák kertje, a Louvre, majd a Szent Antal utca és negyed felett.

A repülés akadálytalan, s õ hatalmat érez, amikor azt látja, “egész Párizs összesereglett” alatta. A felhõk lovagja-kép jelen van Vauvenargues – következésképpen az egész század – álmaiban is: ez a figura nem más, mint az a “kiterjedt” szellem, aki “a dolgokat kölcsönviszonyban szemléli; egyetlen szempillantás alatt képes a dolgokat teljes elágazottságukban felmérni; eredetükben és közös centrumukban egyesíti õket; végezetül pedig nagy tárgyakon és egy hatalmas felszínen terjeszti szét a fényt.” Az ünnep boldogsága a tulajdonságok nélküli tér adta szükségszerû és rendezett szétterítettségbõl fakad.

(…)

Az ünnepség tér-ideje

Nyilvánvaló félreértésrõl van itt szó: az ünnepségek rendezõi, a Felvilágosodás e hû gyermekei tér és idõ kapcsán ugyanazt vélik felfedezni. A megálmodott ünnepnek a ceremónia terét azonos értékûvé kellene tennie a Forradalom idejével. Ám hiába a sok erõfeszítés, a két dolog valójában meglehetõsen különbözõen mûködik.

A felvonulás olyan mûvészet, amely egyszerre kötõdik idõhöz és kiterjedéshez; ellene mond minden egyidejûségnek,30 s idõnként tõle várják, hogy térré alakítsa a történelmet. Itt van például Gence polgártárs véleménye a Marat-ünnepségrõl.31 Szerencsétlen egy tervezet amúgy, de a benne feltüntetett törekvések már csak azért is érdekesek, mert – túlmutatva egy konkrét ünnep keretein – az ünnepek, s ezen belül is a felvonulások elméletét kívánják adni. Valójában az egész szöveg védõbeszéd a mozgékonyság mellett; Gence polgártárs – mint a 18. században egyébként mindenki – meg van gyõzõdve arról, hogy “a lelket fõként a szemen, eme legfontosabb szervünkön keresztül kell megérinteni”, tehát úgy gondolja, hogy “a mozgó képnek tekintett felvonulás során az egymást követõ csoportoknak feliratok és jellemzõ jelképek segítségével kell bemutatni a híres ember egész életének legfõbb mozzanatait.” Hogy a felvonulás jól mûködõ vizuális nyelvvé legyen, Gence számos szenzualista megalapozottságú technikai és pedagógiai meggondolást tár elénk. Minden egyes csoportnak – mivel más és más, egyenként megragadott gondolatot fejez ki – alaposan el kell különülnie egymástól; ám mégsem túlságosan, nehogy szétessen a menet: az lenne az ideális, ha “nem forgácsolnánk szét, de nem is vegyítenénk teljesen a dolgokat”, ,,ha nem szigetelnénk el, de nem is kereszteznénk az egyes csoportok adta gondolatokat és érzeteket”. Végezetül pedig: jó lenne, ha a menet mozgása “egyenletes és inkább lassú, mintsem túl sietõs lenne”, hogy a szemnek maradjon ideje “átfutni a tablókat”, következésképpen felfogni és megjegyezni a tanulságokat.

A Marat-ünnepségrõl való elképzeléseket olvasva mindamellett vitathatónak tartjuk, hogy e mozgás valóban képes lenne fejlõdés kifejezésére, hogy sikerülne többé válnia egyszerû sorrendiségnél. A menet – Gence véleményével ellentétben – nem Marat életének eseményeit hirdeti, valamilyen kezdeti pontot feltételezve, hanem a legendákban megszokott egységekre szabdal; egyszerû felosztás tehát, amely nem utal mélységre. Az “apoteózis” nézõje legelõször a “Marat közösségi erényeit bemutató csoportot” látja elvonulni maga elõtt. Ezen a kocsin a biztonság kedvéért jelmondattal is alátámasztott jeleneteket láthatunk: Marat a zsarnok trónja ellen támad, Marat az áruló tábornokok leleplezése közben, illetve nehéz tanulmányaiba merülve. Ezután következik az “egyéni Erények csoportja”, amely a mindennapi életre vonatkoztatva jeleníti meg a Nép Barátjának könyörületes és nagylelkû tetteit. Majd az “elismerés” kocsija jön a Marat erényeit jutalmazó hálaajándékokkal és koszorúkkal. Végezetül pedig a “példák” kocsija érkezik, azaz a különbözõ életkorokat bemutató csoportok, melyek mindegyike olyan példára hivatkozik Marat életében, amely méltó lehet a politikus szerepéhez és képességeihez. Ha eddig netalán kételkedtünk is volna, a menet végén ezek az életkorokat bemutató, az idõben mintegy örökös litániaszerûen ismétlõdõ csoportok mindenképpen meggyõznének afelõl, hogy a Marat-felvonulás nem egyéb legenda- és példázattárnál, ahol is a csoportok közötti kapcsolat egyszerû egymásmellettiségen alapszik. Ez a koncepció (mely valójában egy fríz, nem pedig egy felvonulási menet koncepciója) inkább építész-, semmint rendezõi szemmel lett kidolgozva. A benne megjelenõ idõ a pedagógia ideje: nélkülözhetetlen az elõadás különbözõ részeinek megragadásához és elsajátításához, ám az elõadottakkal nincsen semmiféle kapcsolata. Az egymásra következés rendje legfeljebb olvasási sorrend.

Mindez még bonyolultabbá válik, ha magának a Forradalomnak kell színre kerülnie egy személy helyett, hiszen ez utóbbi megragadására és megjelenítésére – különösen ha már meghalt – egy legendaszerû leírás bármikor képes lehet. Idézzünk egyet azokból a tervezetekbõl, amelyek alapján a legnagyobb igyekezetet olvashatjuk ki a párizsi térnek és a Forradalom idejének ünnepként való keresztezésére: ez pedig David javaslata az 1793. augusztus 10-én megtartandó ünnepséget illetõen32. Michelet így írja le az ünnepséget: “A Forradalom története öt felvonásban”, öt egymást követõ színhelyen elmesélve el a párizsiak számára (a Bastille, a Poissonière keresztezõdése, a Forradalom tér, az Invalidusok tere, a Mars-mezõ).

E történet kezdete és vége szükségszerûen a forradalmi retorikából származik. A felvonulás a teljesen megváltozott Bastille-tól indul, egy olyan választás eredményeképpen, amely elkendõzi, s ugyanakkor be is teljesíti az esemény jelentését. Elkendõzi, hiszen a történelmi értelemben vett július 14-bõl semmi nem maradt fenn, kivéve az “idõrõl idõre” azt felidézni hivatott feliratokat; ám szimbolikusan be is teljesíti, hiszen az üres hely, amely “gazdagságát a természetbõl nyeri”, a nagy forradalmi keresztelõ megrendezésére szolgál. A hatalmas szobor “termékeny emlõibõl” csordogáló víz, amelybõl – ugyanazt a kupát alámerítve – az elektorok isznak, a megújhodást hirdeti. Az ünnepség napján Hérault de Séchelles Davidot idézõ beszédében szándékosan hangsúlyozza, hogy valóban a kezdetekhez való visszatérés ez:

Az Örökkévalóság egyenlõségben és testvériségben fogja majd viszontlátni az embereket, úgy, ahogy isteni keze annak idején megalkotta õket.

Ezzel párhuzamosan a Mars-mezõ, mint a felvonulás végpontja a forradalom végpontját is jelenti egyben. A csoportok odaérkezése a Forradalom révbe érkezését jelképezi; az egyértelmû elképzelések (oltári áldozatok, eskü, a megyéket jelképezõ kéve összekötése, átadás az alkotmányozó ív népének oltalma alatt) megerõsítik az idõ ezen voluntarista tagadását, s ez emellett azt is megkérdõjelezi, hogy a Forradalom képes lett volna egyáltalán új események létrehozására. A csoportoknak át kell vonulniuk egy oszlopcsarnokon, amelyhez ismét “csak a természetnek kellett javait adnia”. “Végpont” mindkét hely valóban: egyformán leveles ágakkal álcázták el õket, s egyiktõl a másikig egy adott magasságban kihúzott nemzetiszínû szalag vezet.

Számos terv be is éri a konvent kezdetének és végének megjelölésével, ám Davidé eredetibbnek és érdekesebbnek bizonyul náluk annyiban, hogy a forradalom történetét szándékozik megörökíteni. Három jelentõs esemény, három állomás, amely feljegyzi ezeket, továbbá más és más szcenikai megoldások az elõadásukhoz: így fest a Forradalom történetének rövid és megvilágító erejû kivonata. David a Bastille-nál megtartott, dátumhoz nem kötõdõ keresztelõt követõ eseménynek október 5-ét és 6-át választja: rendkívül szokatlan döntés, minden bizonnyal nincs hozzá hasonló a forradalmi ünnepek történetében. S hol lenne megtartva? A Poissonière keresztezõdésénél, márpedig arrafelé október 5. és 6. hõsnõi biztosan nem haladtak el. Az áthelyezés jól mutatja, mennyire önkényes az ünnepség megrendezése, s persze a kortársak is megérzik benne ezt az irrealitást: kérvények özönét nyújtják be, hogy a rendezõk szállítsák át megfelelõbb helyre a Poissonière-nél megépített diadalívet, aminek a jelenléte mellesleg egyáltalán nem következik a helyszínbõl, amúgy meg alkalmas bármilyen ünnepség megrendezésére. Ám egyetlen realista elképzelés sem hiúsította meg David tervét: október 5. és 6. hõsnõi tényleg megjelennek majd a helyszínen, “ágyúkon ülnek, ahogy akkor is tették”. Ámde a nézõk vajon tényleg azokat a nõket látják-e bennük, akik a királyt Versailles- ból Párizsba kísérték, mégha kezükben ágakat és gyõzelmi trófeákat tartottak is – pedig hát David ez utóbbiakat félreérthetetlen utalásnak gondolta? A korabeli lapokhoz hasonlóan ezt mi is erõsen kétségesnek tarthatjuk: ráadásul Hérault de Séchelles ugyanaznap, a Poissonière keresztezõdésnél megtartott beszédében szintén csak nem képes a bizonytalanság megszüntetésére: elõbb a szabadsághoz intéz szózatot, majd egy utópista dalocskát ad elõ a nõk azon szerepérõl, hogy hõsöket hozzanak a világra. Az esemény elbeszélése a feliratokra hárul: a látvány nélkülözi a történetet, az írott nyelv területére számûzte ismét.

A Poissonière körúttól a Forradalom térig – ahol is augusztus 10-ét ünneplik majd meg – a menetnek egy olyan területen kell áthaladnia, amely három történelmi évet szimbolizál. Az új eseményt David nyomatékosan jelzi is, mégpedig olyan kifejezést használva, amely hangsúlyossá teszi a hely és idõ összepárosítására irányuló igyekezetet:

Polgártársak, elérkeztünk tehát e halhatatlan és emlékezetes naphoz, augusztus 10-hez.

A menet pedig a Forradalom térre “érkezett” meg. Megint csak egy önkényesen kijelölt hely, hiszen a Carroussel tér megfelelõbb lett volna. A forradalmi emlékezetben azonban augusztus 10. egyetlen egységet képez január 21-vel. Csakis a király fizikai értelemben vett eltûnése az, ami végleg beteljesítheti társadalmi értelemben vett eltûnését, mint ahogy csupán az elõbbi képes a január 21-én megtörténõ érzelmi elszakítás jelentõségének biztosítására. Egyébként a helyszínválasztást maga David is így indokolja:

Az ünnepséget azon a helyen illendõ megtartani, ahol a zsarnok életét vesztette.

Az ünnepség napján Hérault de Séchelles David tervezetét követve kijelenti, hogy a zsarnok emléke közmegvetéssel sújtandó, majd rálicitál a fentiekre is: “A törvény pallosa itt sújtott le a zsarnok fejére.” Márpedig itt semmi nem látható a királyból, a helyén pedig, pontosabban azon a helyen, amelyen valamikor XV. Lajos szobra állt, a lombok között most már a Szabadság várakozik békésen: így tehát a Gabriel-palotával szemben ismét megvalósul a “liget”, amelyet egykoron Diderot szívesen megõrzött volna, ha “neki kellett volna ott kialakítania a XV. Lajos teret”. A burjánzó növényzet elhomályosítja a kivégzés emlékét, s máshol kellene keresnünk a királyt vagy inkább a királyság intézményét is: mégpedig a forradalmi ünnepek máris megkopott jelképei, a kísértetek, pergamenek, koronák között, amelyek a szokásos dramaturgiát követve “engesztelõ áldozataként” kapnak lángra; mindeközben több ezer madár röppen a magasba, az emberek pedig transzparenseket dobálnak felfelé, hogy “néhány cikkelyt az emberi jogok közül” eljuttassanak az ég felé; a kitörõ öröm ekképpen eltereli a nézõ tekintetét a forradalom történetének e sötét, központi eseményérõl.

Még egyet említsünk a David által jelentéktelenségre kárhoztatott helyek közül (s ezzel együtt még egy pillanatot): az Invalidusok terét. Teljességgel önkényesen kijelölt helyszín a Forradalom utolsó fontos idõszakának, utolsó zavargásainak megünneplésére, mielõtt szimbolikusan a lezárás, a föderalizmus bukása felett is megtartanák a ceremóniát. Kifejezetten az erre való hivatkozásban érhetõ tetten – s érthetõ okokból – az eddigi legnagyobb eltérés ünnepségrendezés és történelmi realitás között. Mi látható az Invalidusok terén? Egy hatalmas gipsz-Herkules – a francia nép –, amint eltapos egy mocsári szörnyeteget – a nagyratörõ föderalista rendszert. Miképpen fejezik ki a kortársak – például aJournal de la Société Républicaine des arts – csúfondáros értetlenkedésüket, s egyáltalán, vajon megértik-e az allegóriát? Hérault de Séchelles pontosabb meghatározásra törekszik:

Ez az óriás itt, akinek erõs keze egyetlen kévébe gyûjti, fogja össze a megyéket, francia nép, te vagy. Ez a szörnyeteg pedig a föderalizmus…

Akárhogyan is, május 31-rõl egy szót sem ejt senki.

Az összes ünnepi tervezet közül kétségtelenül ez az, amelyik ténylegesen helyet kér magának a Forradalom idején belül. Ám, hogy idõközben mi lesz e szándékból, jól mutatják a felhasznált eszközök: az esetek nagy részében önkényes helymegjelölés; a megrendezés allegorikus jellege;33 a részletek hiánya az események ábrázolásakor; alig tesznek említést arról, hogy valójában mit is ünnepelnek és miért; közöny a választott esemény megjelenítését illetõen; az egész ünnepség statikussága: a menet a föderalizmust földre sújtó Herkules erõteljes, de merev mozdulata elõtt vonul el; a különbözõ helyszíneken a rendezõk az eltûnés és feltûnés leegyszerûsített dramaturgiájával élnek. A felidézett események között eltelt idõszakok elvesznek a felvonulás állomásai között; ráadásul az állomások nem igazán új és meglepõ eseményeket jelenítenek meg, így a közöttük megtett szakaszok nem sugallnak semmilyen genealógiai kapcsolatot. David a történelmet kronológiára egyszerûsíti, ezáltal lemond a fejlõdéstörténet megértetésérõl. Másfelõl viszont pontosan tudja, hogy egy “hatalmas színházat” akarna létrehozni, “ahol pantomim segítségével mutatnák be a forradalom legfõbb eseményeit”. Ezt az elképzelést a megvalósult ünnepség34 szinte teljesen feladja, s azt is világosan láthatjuk belõle, David felvonulási menete milyen mértékben lemondott a történtek megértetésérõl: az idõ jelzése megjelenik ugyan a tervezetben, ám jelentései nem.

Mivel magyarázható ez a kudarc? Nem is annyira a térkezeléssel – hiszen, mint láttuk, a teret illetõen a forradalmi ünnep általában igencsak felszabadultnak és vakmerõnek mutatkozik –, hanem sokkal inkább azzal, hogy ezt a teret igen nehéz magáról a Forradalomról szóra bírni: a szervezõk nem tudják elképzelni sem, hogy az egyes epizódok esetleg egymásból is következhetnek; számukra ugyanis az alapesemény ismétlései csupán, amelyek képtelenek a Forradalom Nagy, Változhatatlan Alakzatának átalakítására. Az akadályt a forradalom ideje jelenti: ideális esetben a Forradalom csak megsokszorozódik, változásra azonban képtelen.

FORDÍTOTTA FÖLDES GYÖRGYI

  1. J. G. Fichte: Considérations destinées à rectifier les jugements du public sur la Révolution française, Paris, F. Chamerot, 1859.
  2. Vergniaud: Manuscrits, Lettres et papiers, pièces pour la plupart inédites, classées et annotées par C. Vatel, Paris, Dumoulin, 1873.
  3. Jean Starobinski is emlékeztet, hogy a forradalom azzal aratta egyik legelsõ sikerét, hogy megszüntette a három rend “külön” döntési jogát. J. Starobinski: 1789, Les Emblèmes de la Raison, Paris, Flammarion, 1973.
  4. De Villette márki: Lettres choisies sur les principaux événements de la Révolution, Paris, Clousier, 1792.
  5. Vö: A. Duchatellier: Histoire de la Révolution dans les départements de l’ancienne Bretagne, Paris, Desessart, 1836.
  6. M. de Marsanne-nak, a montélimari nemzetõrség alezredesének beszéde a város falai elõtt összegyûlt nemzetõrségi csapatoknak címezve 1789. december 13-án.
  7. Sarrette deklarációja, II. év brumaire 30.
  8. (Ismeretlen szerzõ): Fédération des Vosges, in: Bulletin du comité des travaux d’histoire vosgienne, III. kötet.
  9. Több évtizeddel késõbb Michelet hasonló érzékenységrõl tesz tanúbizonyságot, amikor beszámol az 1848. március 4-én a februári áldozatok tiszteletére rendezett gyászmenetrõl. A szép ünnepség hibájául rója fel, hogy az emberek “össze voltak zsúfolva”, hogy “hoszszan sorba kellett állniuk, mielõtt felmehetettek volna a lépcsõn, és beléphettek a görög templom szûk ajtaján”. Michelet inkább kint marad: “Ó! Hát nem mentem fel. Nekem itt volt a templomom, az ég hatalmas temploma…” Michelet: Nos fils, Paris, A. Lacroix, Verboekhoven et Cie, 1870. Ráadásul a Föderáció jellemzésekor többször is ugyanezt a képet idézi fel: “Nincs többé mesterségesen létrehozott templom, helyette ott az univerzum temploma. Egyetlen kupola a Vogézektõl a Cévennes-hegységig és a Pireneusoktól az Alpokig.”. Michelet: Histoire de la Révolution française, Paris, Chamerot, 1847–1855.
  10. Vö: La Chronique de Paris, 1790. június 20.
  11. Fédération du Mont-Geneviève près Nancy, Nancy, Hœner, 1790.
  12. Duplessis tábornok: Fête de la Conféderation des gardes nationales de l’ancienne Bourgogne, le 18 mai 1790, in: Mém. Acad. Dijon, 1922.
  13. Fédération des Vosges, i. m.
  14. Fédération du Mont-Geneviève près Nancy, Nancy, Hœner, 1790.
  15. Les gardes nationales de Saint-Brice, Cravant, Vermenton, Noyers, Vézelay, Asquins, Lille, Montreal et Avalon.
  16. Opinion de Mr. Malouet sur la Déclaration des Droits, dans la séance 2 aoft 1789.
  17. Vö: R. Etlin: L’Architecture et la fête de la Fédération, Paris, 1790 címû, a clermont-i konferencián elmondott, kiadatlan elõadása.
  18. E. Louis Boullée: Architecture. Essai sur l’art, éd. J. M. Pérouse de Montclos, Paris, Hermann, 1968. Ráadásul ez lesz a legfontosabb eszme a színház- és a cirkusztervek terén is az egész század folyamán.
  19. Vö. például: David Le Roy: Histoire de la disposition et des formes différentes que les chrétiens ont données à leurs temples, Paris, Desaint et Saillant, 1764.
  20. Például De Wailly: “A páholyok elé ültetik az egész közönséget, és így csodálatos elõadás jön létre, ahol minden egyes nézõ – akiket a többiek is jól látnak – hozzájárul az általa is osztott örömhöz”, in: Observations sur la forme la plus avantageuse aux salles de spectacles, Bibl. Nat., ms. NAF 2479.
  21. Adresse au Peuple français concernant ce qu’il faut faire et ce qu’il ne faut pas faire pour célébrer la fête mémorable et nationale du 14 juillet 1790, par M. Linguet, s. l., 1790.
  22. G. Thiémet: Projet d’une cérémonie fixée au 14 juillet prochain et pacte fédératif des troupes de tous les départements réunis à l’armée parisienne pour célébrer l’époque de la Révolution, Paris, Potier de Lille, 1790.
  23. Observations du sieur Blondel, architecte et dessinateur du cabinet du Roi, sur le projet de la fête de la Confédération patriotique du 14 juillet 1790, dont M. de Varenne, huissier de l’Assemblée nationale a donné l’idée et dont les plans et dessins ont été présentés par les dits sieurs à MM. Bailly et Lafayette, Paris, Imp. Nat., 1790.
  24. Ifj. Mouillefarine (Champagne, Troyes), Mémoire sur le remplacement de la Bastille, et différents projets pour l’arsenal joint aux plans et élévations d’une place Nationale à la gloire de la liberté présentée à l’Assemblée nationale le 9 avril 1790, Arch. Nat. N IV, Seine 87.
  25. F. L. Escherny: Correspondance d’un habitant de Paris avec ses amis de Suisse et d’Angleterre, sur les événements de 1789, 1790 et jusqu’au 4 avril 1791, Paris, Desenne, 1791: “Túl sok dolgot kellett volna látnunk, s ezért nem láttunk egyet sem… Egy öt-hat láb magas ember számára túlságosan nagy volt a terület. A látványosság és a nézõk mérete közötti arányosságot teljesen megtörték
  26. Mert legyõzi a távolságot. Akár a távirat. Lakanal együtt is említi õket, mindkettõ egyidejûséget hoz létre: “Különösen két találmány hagyot nyomot a 18. századon: a hõlégballon és a távirat. Mongolfier utat nyitott a levegõben, mint ahogy az argonauták utat vágtak maguknak a hullámok között: ekképpen kapcsolódik össze tudomány és mûvészet: az elsõ tengerre bocsátott hajó elõkészítette egy új világ felfedezését, ma pedig a léghajónak kell szolgálnia a szabadságot, és egy híres csatában a gyõzelem legfõbb eszközévé válnia. (…) A távirat, a gondolat eme gyors hírnöke, lerövidíti a távolságot.” Paris, Imp. Nat. s. d.
  27. Rédacteur, VI. év, thermidor 12.
  28. Détails de toutes les cérémonies qui vont Lêtre célébrées dans toute l’étendue de la République française, une et indivisible, en l’honneur de l’Être suprême, Auteur de la Nature et de la Liberté, présentés par David et décrétés par la Convention nationale, suivis de l’Ordre de la Marche des cérémonies, des décorations pour l’embellissement de cette fête, de la Religion Naturelle des Vrais Républicains, de la Déclaration Solennelle de l’Homme Libre à l’Éternel, Paris, Prévost, s. d.
  29. Procès verbal très intéressant du voyage aérien qui a eu lieu aux Champs-Elysées le 18 septembre 1791, jour de la proclamation de la Constitution, Paris, Bailly, 1791.
  30. A nézõt arra kényszeríti, hogy megfigyelési pontot válasszon magának, tehát korlátot vonjon a szeme elé. Émilie Brongniart-nak, az építész lányának is ebben az élményben van része; tizenhárom éves ekkor, s nagy lelkesedésében a Legfensõbb Lény napján szeretne mindent egyszerre látni, ám az õt kísérõ nõk, akik csak az Ateizmus megégetésén akarnak részt venni, szorosan közrefogják. Így aztán ahhoz, hogy a Tuilériák kertjét is láthassa, cselhez kell folyamodnia, és otthagynia õket, csatlakoznia azokhoz a fiatal lányokhoz, akik a Mezõgazdaság szekerére kíváncsiak. J. S. de Sacy: Les Brongniart, Paris, Plon, 1940.
  31. J. B. Gence: Vues sur les fêtes publiques et application de ces vues à la fête de Marat, Paris, Imp. De Renaudière, j., an II.
  32. Az ünnepséget megtartják, holott az egész Köztársaság – Barrère szavaival “egy óriási megostromolt városhoz” hasonlít. Az ünnepség hivatalos okai – az új alkotmány éppen akkoriban történt megszavazása, augusztus 10. elsõ évfordulója – csupán ürügyként szolgálnak. Inkább arról van szó, hogy a nemzet egyhangúlag lépjen fel a föderalizmussal szemben. Noha máskülönben az ünnepi ceremónia még bizonytalannak mutatkozik több szóba került elképzelés tekintetében, ezt az egyetértést mindenképpen láttatni akarja. Az Alkotmány elnöke a haza oltára felett egybeköti azokat a lándzsákat, amelyeket az elektorok egyenként hordoztak végig. Ez a “köztársasági gyûlés” a kortársakra – mint ahogy azt az újságok és a különbözõ brossúrák is bizonyítják – mély benyomást tett. Úgy látják, ebben az összhangban testesül meg a Forradalom esetleges ígérete, a “nagy szépség”.
  33. A II. év pluviôse hónapban megjelent Le Journal de la Société populaire des arts azt mutatja be, milyen bizonytalanságot keltett mindez a nép körében. Az újság egy beszélgetést idéz fel egy parókakészítõ és egy építész között. Az építész hiába szolgál újabb és újabb magyarázatokkal az ünnepség dekorációs terveivel kapcsolatban, a parókakészítõ letorkollja: “Mondjon is nekem bármit szentélyrõl, oltárról meg a Mars-mezõ bejáratánál található lezárásról, azt hiszem, nekem mégis meglepetésemnek kell hangot adnom. Miért szerepeltették az ünnep rendezõi ezeket az ön által egyiptomi stílusúnak nevezett alakokat? Például azt a nõt, akit tegnap a Bastille-nál láttam: mégiscsak tudni szeretném, miért hordott ilyen frizurát; elvégre franciák vagyunk! Õk azonban inkább egyiptomit, görögöt, etruszkot csinálnak belõlünk, mondván, elkorcsosultak erkölcseink és mûemlékeink; én viszont úgy hiszem, talán mégis többet érünk, mint ezek a népek, és azt is megvallom, mûvész polgártárs, hogy szívesebben látnék olyan figurákat, mint amilyeneket a szép természet után fest elém a képzeletem
  34. Csak “Lille ostromát” mutatják be a a résztvevõknek.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.