A tömegtársadalom tribalizálása a múlt század 60-as éveitõl kezdõdõen világszerte a fogyasztói tömegkultúra általános piaci szervezésformájává vált. A vásárlói tömeg egymással szemben ridegen közömbös vagy harciasan ellenséges fogyasztói rendekbe és törzsekbe tördelése az egyének általános fogyasztói mozgósítását szolgálta. A modern ipari társadalom átfogó létformáinak (nemzet, osztály, nemzedék) szétesése következtében spontán módon bekövetkezett elhasonulásokat, a legkülönfélébb kulturális és szubkulturális kisebbségek leválását, kivonulását, önállósulását a piac – felismerve a fogyasztás bõvítésének ebben rejlõ lehetõségét – minden módon támogatta, felgyorsította, kiaknázta, hogy az elhasonulás nyomán létrejött (vagy kifejezetten piaci úton létrehozott) kulturális “törzseket” eláraszthassa “törzsi” áruval és szolgáltatással.

A piac minden lehetséges másságot igyekezett meglovagolni, minden kulturálisan megformált – látható vagy demonstratív módon láthatóvá tett – biológiai, mindenekelõtt vitális, testi, nemi eltérést, különbséget, sajátságot megpróbált “mássággᔠátalakítani és maga is kitalált és elõállított, forgalomba hozott “másságokat”, “identitásokat”, hogy áruval láthassa el e másságok hordozóit, fenntartóit, vásárlóit. Egyfajta másság-ipar, identitás-ipar alakult ki így, amely az uniformizált tömegtermelést másságokban oldotta föl, tette változatossá és szórakoztatóvá.

A piaci törzsek világai között nincs átjárás: ahány törzs, annyi totem és tabu, annyi rítus, annyi testtartás és maszk az arcon, annyiféle díszítés és annyiféle hajviselet, annyiféle bõrre, ruhára, arcra festett-rajzolt-tetovált embléma, címer, logo, annyi kivonulási és mutatkozási színtér, viselkedés- és beszédmód, amelyek jobbára idegenül vagy kifejezetten harciasan állnak egymással szemben. De bár a törzsek között átjárás nincsen, az átugrásnak egyikbõl a másikba, a törzsváltásnak semmi akadálya. A fogyasztói törzs bármikor újraválasztható. Végtére a piacon létesülõ törzshöz (a közösség illúziójához és élményéhez) nem a beleszületés természeti köteléke, nem is a hûség erkölcsi vagy politikai szálai fûzik az egyént, hanem a piacilag generált tetszés (a divat) pillanatnyi vagy a priváthóbort tartós megszállottsága.

Még csak csatlakoznia sem kell valakinek a törzshöz, hogy megnyerõnek találja életvilágát, szokásait, külsõ rekvizitumait, jelképeit, viseletét, nyelvét, vezérét. Elég, ha imponál vagy tetszik neki, mint akármely néznivaló, akármely látványosság. S valóban: a fogyasztói törzsnek vannak eredeti szerzõi és másodlagos szerzõi, vannak “beavatottjai”, eljátszói (akik beöltöznek a verbális szerepekbe, törzsi viseletekbe) és vannak nézõi (befogadói), akik – különféle okokból – nem mernek elmenni a törzzsel való aktív azonosulásig, de boldogan elnézik a törzs különös, szokatlan, õrült világát, amely annyira eltér az övékétõl és minden szokványostól, minden átlagostól. Piaci szempontból ennek a különbségnek nincs túl nagy jelentõsége. Mellékes, hogy a törzsi árut és szolgáltatást valaki a törzsi játék aktív szereplõjeként vagy nézõjeként vásárolja-e meg.

Fogyasztói törzsek a politikában

A fogyasztói törzsek megjelenése a politikában viszonylag kései fejlemény, s elválaszthatatlan attól a folyamattól, amelyben a hagyományos parlamentáris demokrácia, a politikai pártok és a modern ideológiák a szórakoztató tömegkultúra mediatizált látványosság-mûfajaiban szívódnak fel vagy váltanak alakot, és amely a “nézõi demokrácia”, a “látványosság-állam”, a “mûsorpártok” kialakulásával teljesedik be. A politikai törzsek éppoly változékonyak és tünékenyek, mint a fogyasztói világ más törzsi tüneményei. Ami állandó: a törzs – az élmény- és ízlésközösség – érzelmi alaphangoltsága, amely gyûlölet és rajongás, félelem és agresszió, vonzalom és viszolygás között fluktuál, mindenféle ésszerû magyarázat, indoklás vagy igazolás nélkül. A “kékek” rohadékoknak tartják a “zöldeket”, mert “zöldek”; a “zöldek” viszont a “kékekrõl” gondolják ugyanezt. Ez a feszültség, harc, egymásnak feszülés, szurkolás bizonyos értelemben a harci ünnep atmoszféráját viszi a sivár hétköznapokba, karnevalizálja az utcát, kockázattal teli vadászkalanddá változtatja a politikai üzem futószalagának dögletes unalmát. Szórakoztató funkciójú politika-helyettesítés ez: a politikai törzsek lényegileg semmiben nem különböznek a tömegkultúra fogyasztói törzseitõl. Még a narcisztikusan agresszív együttlét – a gyûlöletközösség és imádatközösség együttlétének – extatikus-hisztérikus pillanatait illetõen sem.

A fogyasztói törzsek sem nem archaikus törzsek, sem nem a modern történelem polgárháborúiban kettétépett társadalmak képzõdményei, és így nem fenyeget az a veszély, hogy viszályuk túlmegy a lelátók szurkolótáborainak – kéknek és zöldeknek – a viszályán, öltse bár ez a tömeghisztéria legmagasabb hõfokát: ahogy jön, úgy múlik el. Tartós politikai hisztériák kialakulására a mediatizált piaci térben nincs mód. (Bár, mint mondani szokás, igény lenne rá.)

A fogyasztói tribus – éles ellentétben a politikai közösséggel – az egyén teljes életét magához rántja, nemcsak behatol a magánszférába, de expanziójának és érzelmileg megosztó hatásának ez az elsõdleges közege. Nem átpolitizálja a privátéletet, hanem tribalizálja: a fogyasztói-törzsi hovatartozás érzelmileg ellenséges törzsek tagjaiként fordítja egymással szembe a legközelebbi rokonokat, barátokat, szomszédokat is. Heveny ellenszenvek lobbannak föl olyanok között, akik eladdig inkább rokonszenveztek egymással; kölcsönös gyanakvások bozóttüze söpör végig a családi, baráti, munkahelyi kapcsolatok terepén; magukból kikelt rajongók vágnak egymás fejéhez megvetõ kifejezéseket, szidalmakat, átkokat, válogatott rosszkívánságokat. Az általános törzsi ellenségesség légkörében még a hétköznapi élet szituációi is feszültséggel telítõdnek: villamoson- autóbuszon-vonaton, rendelõben, étteremben, megállóban, sorbanállás közben bizalmatlanul méregetik egymást az emberek: “nem az ellenség keze tette-e be a lábát már ide is?” Azt lesik, ki melyik “törzsi lapot” tartja kezében vagy vásárolja meg éppen? Ki melyik törzs totemét viseli hajtókáján vagy törzsi büszkeségtõl dagadó kebelén? Kinek az ábrázatáról, habitusáról, öltözékérõl sír le, hogy nem “törzsbéli”, hogy az ellenséges törzshöz tartozik? Az érveket a vitában a törzsi azonosítás helyettesíti, amely mindig megelõzi és legtöbbször helyettesíti is az érvelést: minek az érv, ha az ellenfél az ellenséges törzshöz tartozik, tehát eleve nem lehet velünk szemben igaza és nem lehet saját véleménye sem: akármit mond, a törzs beszél belõle. A törzsi lekáderezés, az inkriminált “másik” (szerzõ, gondolatmenet, vélemény) törzsi azonosítása (méghozzá csípõbõl!), egyszersmind átvilágítását, leleplezését, végsõ megfejtését és stigmatizálását, a politikai diskurzusból való kizárását is jelenti. Az ellenfél véleményének vitatását helyettesítõ törzsi azonosítás (a vitapartner szavainak, nevének, származásának kapargatása, míg csak elõ nem tûnik mögülük az ellenséges törzs rémképe), a szöveg és a név rituális megtaposása hovatovább hozzátartozik a törzsi jólneveltséghez, a tribalizált politikai korrektséghez, mint azt internetes vagdalkozó-fórumok sokasága tanúsítja.¹

A tribalizálás a fogyasztói tömeg – a tömegkulturális élményközösség – hiszterizálásának, izgalmi állapotban tartásának és irányításának eszköze. Persze, mint minden eszköz, ez is kicsúszhat felhasználói kezébõl, önállósulhat, céljaikkal ellentétes irányba ragadhatja õket. Mind ez idáig azonban – kisebb-nagyobb kisiklások, balesetek ellenére – a szimulált politikai hisztéria, a hiányzó vagy kiüresedett politikai közösség helyére állított törzsek mediatizált élményközösségei közötti háborúság egyszer sem ment túl a tervezõk-programozók céljain, fõképpen pedig: a szimuláció nem ment át valóságba, sem valóságos törzsi mészárlás, sem modern polgárháború nem lett belõle, sõt, a szimbolikus politizálás síkján zajló törzsi háború sokszor – ha nem is ezért indították – a társadalomban összegyûlt szociális vagy érzelmi feszültségek “kisütésére” vagy levezetésére szolgált.

Kampánytribalizmus és kampánytörzsek

Európában, de különösképpen Kelet- és Kelet- Közép-Európa poszt-szocialista demokráciáiban a tribalizálás mindenekelõtt a depolitizálódó – a politikai demokrácia gyakorlásában amúgy hagyománytalan, az államszocializmus kései idõszakában erõsen fogyasztásra hangolt, viszonylagos fogyasztói szabadsággal leszerelt, megvesztegetett vagy kárpótolt, majd a rendszerváltásban csalódott, a politikai életbõl kivonuló – társadalom tömeges kampánymozgósítását szolgálja. A politikai közösséget úgy hozzák mozgásba – legalább érzelmileg, mivel más mozgásra már nemigen hajlandó –, hogy szurkolótáborokra szakítják szét és hiszterizálják. Az “igazak” és “gonoszok” törzsi háborújaként mediatizált választási küzdelem persze nem valóságos háború, csak háborús pszichózis. Bármily messze mennek is el háborgásban, fogcsattogtatásban és egymás rémisztgetésében a hadviselõ törzsek, reszketésben és rémületben a törzsi pszichózis áldozatai – elcsattanhat itt-ott egy pofon, képen találhat egyszer-egyszer valakit szónoklás közben egy tojás – a háború hõsi halottai vagy szerencsétlen áldozatai csupán érzelmek. Leöldösött remények és vágyak, hõsi indulatok és rajongó szívek tetemei borítják a harcmezõt, ahogyan maga a háború sem sokkal több, mint szitkozódók és átkozódók köpködõversenye, a háborús cselekmények pedig a képi és verbális retorika túlzásai: õrjöngõ vagy fojtott fenyegetések, szent esküvések, örökös fogadkozások, harcias erõfitogtatások és nárcisztikus kérkedések.

Innen nézve sikeres kampányt folytatni – fõképpen reménytelennek tetszõ – helyzetekben (a hatalom minden idõn túli megtartása vagy – ellenkezõleg – a leválthatatlan hatalom megdöntése céljából) annyi, mint mediatizálni és marketingfogásokkal (a politikai áru hatékony reklámképének megteremtésével és felfuttatásával) mozgósítani, azaz vásárlásra késztetni a választókat. E folyamatban kell létrejönniük a politikai piac fogyasztói törzseinek – a kampánytribusoknak – amelyek aztán annak elõírt rendje és módja (értsd: a kampánystáb forgatókönyve) szerint fognak rituális táncot lejteni (kivonulni, csápolni, ugrándozni, vastapsolni, füttyögni, zászlót, miegyebet lengetni, jeleket mutogatni, együtt sírni és nevetni) az áru (ez esetben a politikai párt és sztárja: a törzsfõnök/pártvezér) körül, míg csak a törzs erejét sugárzó – hatalmas és gyakran heteken át tartó – tömegdemonstrációk rendezvényvilágának képe be nem vésõdik a nézõi tudatba és nem ragad magával mind többeket, olyannyira, hogy kisvártatva már szinte mindenkinek táncolni kerekedik kedve (a tánc, még ha vitustánc is, ragadós), egyre többen csatlakoznak az élményközösséghez, s táncléptekben szökellve haladnak a szavazó urnák felé, ahol – immár a modern rítus szerint – leadják szavazatukat a törzsre.

Csakhogy szinte mindenütt, ahol ez a posztpolitikai kampánytribalizmus sikert hozott a kezdeményezõbb, eszközökben és módszerekben nem túl válogatós politikai oldalnak (például Oroszországban 1996-ban, Grúziában és Ukrajnában 2004-ben), ott a gyõztes párt a végletekig felfokozott kampánytribalizmust – tehát a politikai közösség tömegkulturális megosztását – szinte azonnal a “megosztott nemzet” újraegyesítésének, a “törzsek” megbékéltetésének, a “konszolidálásnak” és “normalizálásnak” a politikájával váltotta fel. Különösen jól látható ez most Ukrajna példáján. Az ukrán “narancsforradalom”, amelyben sokan egy polgárháború vagy államhasadás rémképét vélték felsejleni, valójában csak a politikai nemzetté soha nem egyesült keleti és nyugati régiók politikai és gazdasági elitcsoportjainak és középrétegeinek tribális színekbe öltöztetett érdekharca volt, amelyet felerõsített a politikai játszma kifutásában ellenérdekû külsõ hatalmak erõteljes anyagi és politikai támogatása.

A választási harc tribalizálása végsõ soron a keleti és nyugati régiók hagyományos kulturális és gazdasági ellentétét kijátszó oligarchikus-etatista klánok és középosztályi klientúrájuk végsõkig feszült érdekellentétének és érdekharcának lezárását szolgálta. “Nyugatról”’ a választásokat manipuláló, korrupt admisztratív hatalommal a tömegkulturális eszközökkel mozgósított kampánytribus mediatizált képét – az engesztelhetetlen utcai tömeg forradalmi élményközösségét és a forradalom fenyegetését – szegezték szembe igen hatékonyan. A “Keletrõl” (a választást elcsaló politikai vezér részérõl) érkezõ válasz defenzív volt, s már csak ezért is erõtlen: a kiválással fenyegetõzõ, ádáz szeparatista tömegek képének mediatizálásával elkéstek és a felbuzgó szeparatista indulatok felülrõl szervezett rendezvényvilága oly átlátszóan imitált volt, hogy komoly hatása aligha lehetett a kölcsönös zsarolások és fenyegetések nagy törzsi médiajátékában. Sõt, éppen a polgári engedetlenség és a szeparatizmus polgárháborús pszichózisában élték meg az ukrán társadalom törzsiesített tömegei egymásra utaltságukat, összetartozásuk szükségességét, azt, hogy így nem mehet tovább, politikai szerzõdést kell kötniük, valóságosan is nemzetté kell egyesülniük. A törzsi kampánynak forradalmi látszatot adott a puszta választással már nem leváltható – kleptokratikus, korrupt, választásokat elcsaló, veszélyes ellenfeleit minden eszközzel elnémító – despotikus hatalom (az “ancien régime”) pszichózisa, amelyben a jogos társadalmi fölháborodás és elutasítás az unatkozó nézõi tömegek elégedetlenségével keveredett (“új mûsort akarunk!”)

Ukrajnában ennek megfelelõen a kampánytribalizmust szinte a “forradalom” (a grandiózus, gigászi pénzeket felemésztõ, mediatizált utcai karnevál) másnapján a “nemzet újraegyesítésének” szimbolikus politikája váltotta fel, s ez talán eredményes is lesz, ha sikerül a rivális politikai klánnal és az – érdekük szerint – hozzájuk húzó középrétegekkel kiegyezni, vagy ha – látván az ellenállás reménytelenségét – õk maguk adják fel a küzdelmet és békélnek meg új, függõ helyzetükkel. A lényeg mindenesetre az, hogy a kampánytribalizmust a nemzeti újraegyesítés szimbolikus politikája követte. A szabályos mûveleti sor tehát a következõ: elsõ körben megosztják a politikai közösséget (esetleg csak azért, hogy életre galvanizálják, mert bénult vagy halott), törzsies élményközösségekbe, szurkolótáborokba terelik az atomizált választókat, kampánytörzseket formálnak belõlük és lefolytatják a törzsi háborút (a kampányt); második körben pedig a gyõztes – a maga hasznára, a haza javára – nagylelkûen és pragmatikusan végrehajtja a törzsi háború által széttépett és kimerült társadalom, gyõztesek és legyõzöttek, eufóriától másnaposak és vereségtõl frusztráltak politikai újraegyesítését. Valójában az érzelmek és vágyak, ízlések és pofonok által megosztott társadalom ellenségesen szembenálló részeit próbálják meg tõlük telhetõ nagyvonalúsággal – úgymond: a kisszerû törzsi acsarkodás fölé emelkedve – abba a politikai keretbe integrálni, amely a gyõztes uralmának felel meg. Az integrációt mindig és mindenütt a gyõztesek hajtják végre, tehát maguknak és magukértintegrálják azokat, akiket a kampányban éppen õk osztottak meg, tüzeltek fel, állítottak szembe egymással, polgárháborúként (nép versus oligarchák, vörösök versus fehérek),vallási háborúként (Jó versus Gonosz) vagy törzsi háborúként (kékek versus zöldek, sárgák versus kékek) szimulálva a választási kampányt. A tribalizálás mint politikai technológia tehát minden esetben a választási kampányra és a hatalomszerzésre szorítkozik, és nem terjed ki az egész kormányzási ciklusra, a hatalom gyakorlására.

Egyesítés és megosztás: a zsarnoki hatalom logikája

A politikai egyesítés és megosztás hatalomtechnológiai szempontból szabályos mûveleti sora, mint láttuk, így fest: a társadalmat elõbb meg kell osztani, hogy aztán a gyõztes egyesíthesse és egységét saját hatalma egységeként igazolhassa és fogadtathassa el. Elõfordulhat persze, hogy a megosztás túl jól sikerül, túl mélyre szalad a megosztó hatalom médiapengéje vagy valóságos osztottságokat talál el, esetleg a megosztók beleszeretnek a megosztás univerzális hatalmába és minden politikai konfliktust, hatalmi vetélkedést ezen a módon akarnak megoldani, nem csak a hatalom megszerzését, hanem a kormányzást is az “oszd meg és uralkodj” elve szerint valósítják meg. Az sem mellékes, mi képezi a megosztó politika kritériumát, milyen ideologikus elõfeltevés mentén vágják ketté a politikai közösséget, hogy mondjuk, vallási, etnikai, osztály-, “fajbiológiai” besorolás vagy habituális, ízlésmódbeli, stilisztikai különbségek és ellentétek szerint állítják-e szembe egymással életre-halálra az – egyetlen mesteri nyisszantással vagy sokáig tartó, dilettáns nyisziteléssel kettészelt – egész részeit.

A szabály tehát az, hogy a törzsi háborút követi a nemzeti béke, a polgárháborús káoszt az állami rendteremtés, a megosztó politikát a konszolidáló – a társadalmat lehetõség szerint legtágabb keretben egyesítõ és önmagával megbékítõ – politika. Mindig is így volt ez, egyetlen uralmi formát – a zsarnokságot kivéve, ahol megfordul a sorrend: a zsarnok (személy és/vagy párt) általában a viszálykodó, egymást lefogó- megbénító részek fölött kerül hatalomra, egyesítõként és rendteremtõként (valójában legtöbbször nevetõ harmadikként “inter duos litigantes”). Csak a hatalom megszerzése után, uralma kiteljesülésének mértékében kezdi megosztani a társadalmat, minden módon és minden eszközzel egymás ellen hangolva és vonultatva föl egyes részeit. A zsarnok csak ezen a módon jelenhet meg a részek fölötti egység és rend képviselõjeként, így érheti el uralma elfogadását vagy eltûrését (“ha rettenetes is, legalább rendet tart”), hacsak a dölyfös erõszak hübrisze nem fordít szembe vele fokozatosan mindenkit, mindenekelõtt azokat, akiket a zsarnoki hatalom oly sokáig és oly sikeresen osztott meg s állított szembe egymással, hogy uralkodhasson felettük. A zsarnokság számára a vég mindig azzal veszi kezdetét, hogy a megosztó politikája által létrehozott és egymás ellen háborúzó részek felocsúdnak a rájuk küldött ideológiai álomból, elõbb érzületileg hangolódnak egésszé, majd politikailag isegésszé egyesülnek az immár részként – méghozzá önkényes, kártékony, felesleges részként – leleplezõdött, magára maradt zsarnokkal szemben.²

Végsõ soron az egyesítés és megosztás szabályos mûveleti sorának a megfordításában, ebben a váratlan hatalomtechnológiai fordulatban ragadható meg annak a sokak számára rejtélyesnek tûnõ (és a zsarnokság rémképét is falra vetítõ) hangváltásnak a nyitja, amelyet a Fidesz hajtott végre hatalomkerülése másnapján, 1998-ban. Miután ugyanis a “Polgári Magyarország” egyesítõ jelszavával, mindenféle megosztó tribális retorika nélkül, a polgári társadalom egyesítését ígérve hatalomra jutott, szinte azonnal hozzákezdett a társadalom érzületi, habituális, politikai megosztásához: a “kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet” sejtelmes vagy baljós politikai ígérete/fenyegetése (kinek mi) egyszeriben az “aki nincs velünk, ellenünk van” régrõl ismerõs forradalmi engesztelhetetlenségével fordult a társadalom felé, egyetlen suhintással “ellenségre” és “mieinkre” szelve a plurálisan tagolt politikai közösséget.

Ami kívülrõl nézve rejtélyesnek vagy politikailag logikátlanak látszott, és ami – megint csak kívülrõl nézve – szükségképp vezetett a 2002-es választási vereséghez, korántsem meggondolatlanságból vagy következetlenségbõl fakadt. Sõt, azt lehet mondani, hogy a nemzedékileg fiatal és javarészt elsõgenerációs értelmiségiekbõl álló politikai vezérkar elismerésre méltó helyzetfelismerõ képességérõl tanúskodott. A kétségtelen politikai túlerõvel szemben a tartós (korszakot alkotó) berendezkedés a hatalomban (vagy legalábbis a hatalmi súly további növelése és megõrzése) egyetlen esélyéül valóban a politikai mûveleti sorrend megfordítása kínálkozott. Ahhoz, hogy õk egyesíthessék, elõbb meg is kellett osztaniuk a társadalmat; ahhoz, hogy a konszolidációt a társadalom az õ kezükbõl kapja, és nekik legyen érte hálás, elõbb szét kellett zúzni a szocialisták talán túlságosan is jól sikerült 1994 és 1998 között végrehajtott társadalmi konszolidációját. És a Fidesz vezetése ebben a számításában nem is tévedett. Csak az idõ volt kevés a kivitelezéshez. Ha csak fél-egy évvel több idõt kapnak, vagy talán ha õk maguk kezdik el fél évvel korábban a konszolidációt (végtére, ha megkésve is, ha félszívvel is, elkezdték), s ha ellenfeleik kiengedik õket a tribalizáló politika csapdájából a választási kampány során (ámde ennek épp az ellenkezõjét tették, a maguk szempontjából logikusan), akkor valószínûleg simán megnyerik a választást, s akkor bizony kezdetét vette volna Magyarországon az Orbán-korszak, megszilárdulhatott volna a parlamentáris úton leválthatatlan, autoritárius üzemmódba kapcsolt hatalom posztkommunista képlete. Hajszálon múlott, hogy nem következett be. Ez a hajszálnyi különbség azonban nem a puszta véletlenen, hanem a társadalom aktív többségén múlott, amely nem akart újabb “korszakot”, újabb személyi uralmat. Ha jól megnézzük, voltaképp már évtizedek óta ez a hajszálnyi – ám kiélezett helyzetekben sorsdöntõnek bizonyuló – különbség választja el a magyar társadalmat kelet- és dél-európai szomszédaitól. Arra nem elegendõ, hogy berendezkedjünk a demokrácia világában, de arra egyelõre igen, hogy megússzuk a legrosszabbat. Egy hajszálon múlott, hogy a permanens törzsi háború állapotát nem sikerült átfordítani a leválthatatlan hatalom által konszolidált autoritárius rendbe és egységbe, de ez a hajszál épp elegendõ volt, hogy a nemzet tribalizálásának lendületét megtörje.

Az 1998-as választásokon a Fidesz a “polgári Magyarország” a “polgárnemzet” egységesítõ plebejus-demokrata és nemzeti demokrata víziójával lépett fel (ellenfelét ekkor még – legalábbis retorikailag – politikai riválisként és nem ellenségként ismerve fel és határozva meg), ennek köszönhette választási gyõzelmét, mely ha nem is volt elsöprõ, ahhoz elegendõ volt, hogy koalíciós kormányt alakítson. Csak ezt követõen fogott hozzá a politikai közösség tribalizálásához, politikai egyensúlyvesztésének mértékben fokozva a tempót és radikalizálva a hanghordozást és a jelképhasználatot. Ezzel a tribalizáló politikával a ciklus végére, az új választások küszöbén ugyan szép, nagy kampánytribust sikerült mozgósítania a koalíciós partnereit “leszalámizó” és akkor már ténylegesen egyedül kormányzó pártnak, csakhogy a tribális kizárással létrehozott és egyre hatalmasabbra növõ ellen-tribus (a szimbolikusan és egzisztenciálisan is kizártak, fenyegetettek, megfélemlítettek, rosszkedvûek, rossz elõérzetûek amorf társadalmi tömbje) valamivel még ennél is nagyobb lett, a saját tábor mozgósítása pedig indirekt módon (bár alig láthatóan) az ellentábort is folyamatosan mozgósította.

Ideje van a megosztó tribalizálás, és ideje a nemzeti újraegyesítés politikai szimulálásának. Nem valószínû, hogy ezzel ne lett volna tisztában annak a pártnak a vezetése, amely a születése óta eltelt rövid idõ alatt számtalanszor adta már tanújelét elismerésre méltó alkalmazkodókészségének és átváltozómûvészetének, mely – mellesleg – nem annyira a politikai állhatatlanság és hatalomszomj kifejezõdése, mint inkább egyfajta tehetség: gyorsabban ismerték fel és leleményesebben használták ki a mediatizált politikában rejlõ lehetõségeket. Ahogy az már nagy átalakulások idején lenni szokott, ezúttal is a fiatalabb nemzedék bizonyult az idõsebb tanítómesterének: a többi párt azért került hátrányba a Fidesszel szemben (különösen a jobboldalon), mert nem ismerte fel a különbséget a hagyományos és a mediatizált politika között, azt azonban végül is kényszeredetten felismerte, hogy riválisa rájött a siker titkára, ezért aztán elkezdte utánozni õt. (Olykor túlságosan is mechanikusan, szellemtelenül, tehetségtelenül.)

Feltételezhetõ mindenesetre, hogy a politikai mûveleti sor megfordítása elsõdlegesen nem bundás indulatokból vagy megcsontosodott ideológiai képzetekbõl táplálkozott, hanem hûvös számítás és pragmatizmus húzódott meg mögötte. Elképzelhetõ, hogy a párt választási gyõzelmi esélyeit felmérõ “agytröszt” számítása a következõ volt: a gyõzelemhez vezetõ legbiztosabb út nem a politikai közösség aktív választói többségének megnyerése, hanem egy nagy tömegû, saját, zárt és bármikor aktivizálható társadalmi bázis (egyben politikai kampánytörzs) létrehozása az államhoz kötõdõ (és államhoz köthetõ), a párt tartós hatalmon maradásában egzisztenciálisan is érdekelt középrétegekbõl, egyszóval: sajátrivális középosztály teremtése a kádárkori középosztállyal szemben. Ezt a rivális középosztályt, költségvetésbõl eltartott vagy támogatott “állami nemességet”, “új dzsentrit” ruházták fel a politikai közösség egészének jelentésével és jelképeivel, masszív pszichikai nyomás alá helyezve, megbénítva, demoralizálva, feltétel nélküli megadásra szólítva fel a másik középosztályt (és csatolt részeit), azt sejtetvén, hogy csakis egy ilyen feltétlen megadás és töredelmes behódolás esetén részesülhet újra a “nemzetben” (fõképpen pedig az osztogató-fosztogató állam jótéteményeiben).

Az államért (állami forrásokért, támogatásokért, stallumokért, privilégiumokért stb.) vetélkedõ rivális magyar középosztályok törzsi háborúként teatralizált és mediatizált érdekharca csak akkor fog véget érni – üzente a háborút kirobbantó törzs vezérkara –, ha “mi” gyõzünk, addig azonban ne is reménykedjetek abban, hogy a “nemzet” visszafogad benneteket kebelére, addig szó sem lehet semmiféle konszolidációról, kiengesztelõdésrõl, kiegyezésrõl, a politikai közösség egységének helyreállításáról. Vagy mi fogjuk egyesíteni saját kereteinkben ezt az országot (értsd: a régi és új középosztályokat), vagy állandósul a “hideg polgárháborús” állapot. Mint ismeretes, az utóbbi következett be. A Fidesz elvesztette a választásokat, s bár a törzsi háborúskodás média-heve valamelyest lanyhult, konszolidációnak, társadalmi békének, összefogásnak, érzületi kiengesztelõdésnek híre-hamva sincs. A szimulált törzsi háború – a rivális középosztályok háborúja az állam megszerzéséért és uralásáért – most már biztosan csak akkor zárulhat le vagy csitulhat el, ha eldõl, melyik középosztály fogja az országot saját politikai keretében egyesíteni, melyik lesz képes – ígéretekkel, juttatásokkal, támogatásokkal – a másik táborból nagyobb részt lehasítani magának. S mivel ez nagymértékben pénz kérdése, a kérdés tovább egyszerûsödik: a “nagy egyesítõ”, a “konszolidátor” az lesz, aki a 2006-os választásokat megnyeri, mert az Európai Unióból érkezõ jelentõs többletforrásokat õ használhatja fel a rivális középosztályok megbékítésére, harciasságuk leszerelésére vagy legalábbis a másik középosztály megosztására, meggyengítésére, részleges “kooptálására”.

A tribalizáló kurzus bukása

Az 1998–2002 közötti tribalizáló politikai kurzus tehát (“megosztok, hogy majd én egyesíthessek”) hatalomtechnológiai szempontból korántsem volt értelmetlen vagy átgondolatlan. A tét az 1998-ban váratlanul könnyen megszerzett kormányzati hatalom ciklusokon átívelõ, korszakot képzõ hatalommá – leválthatatlan hatalommá – való átalakítása volt. A tribalizáló politika ennek az esélynek a megjátszását jelentette. Minden politikának megvannak azonban a maga korlátai, hátulütõi, számításon kívül hagyott vagy elbagatellizált veszélyforrásai. A tribalizáló politikának legalább két nagy hátulütõje volt: az egyik az, hogy politikai közösség tribális mozgósításával nemcsak a “saját törzset”, hanem vele együtt és legalább olyan mértékben az “ellenséges törzset” is mozgósítják; a másik pedig, hogy a politikai közösség tribalizáló leszûkítése, a megosztó érzelmi politizálás elkerülhetetlenül az ellenfélre osztja ki az egység, a politikai közösség (a nemzet) képviseletének és az értelemre, a józan észre appelláló politikának a szerepkörét. A politikai közösség nem “velünk” tartó, nem “hozzánk” csatlakozó, netán velünk szembenálló részeinek egyetlen idegen és ellenséges törzsként való retorikai és érzelmi beállítása összefogja, megszervezi és aktivizálja azt a konglomerátumot, amely különben semmiféle egységes politikai akaratot és szándékot nem képviselne, létre sem jönne a tribalizáló politika kihívása, támadása, fenyegetése nélkül.

Egyrészt tehát ellenfele erejét maga a tribalista politika sokszorozza meg azzal, hogy fenyegetõ fellépésével, vészjósló hanghordozásával, szimbolikus háborújával eltávolítja magától és szembeállítja magával a társadalom mindazon rétegeit, amelyek – jól felfogott érdekeiket vagy homályos érzelmeiket követve – nem csatlakoznak hozzá önfeledten és feltétel nélkül. A legkülönfélébb erõket és szándékokat egyesíti a félelem és rossz elõérzet közös nevezõjén, s napi szinten gondoskodik e hatalmas ellentábor érzelmi és politikai mozgósításáról. Politikai riválisának a kampányban már csak pártpolitikai formát és irányt kell adnia annak a tömeges rossz közérzetnek, ellenszenvnek, félelemérzésnek, amelyet a tribalizáló politika hívott életre, aktivizált és dinamizált magával szemben.

Másrészt, mivel a kormányzó párt tribálisan és fenyegetõleg határozta meg a maga politikai közösségét, azért ellenfele az egész politikai közösség képviseletének színében léphetett fel a tribalizálókkal szemben. Míg a rivális párt a tribalizált politikai közösség törzsi harcosainak látomásában ellenséges törzsként, idegen betolakodóként jelent meg, amelyet ki kell szorítani az országból – a törzs “õsi szálláshelyérõl” –, addig a törzsiesedésre nem hajlamos, nyugtalanul figyelõ, történelmi tapasztalatai alapján rosszat sejtõ társadalom szemében úgy jelenhetett meg, mint a politikai közösség, a nemzet egységének utolsó védelmezõje, avagy az elveszített, veszélyeztetett egység helyreállítója. A tribalista politika végsõ soron ezzel a kettõs öngóllal vesztette el a választási meccset. Különösen fájó lehetett a második öngól, hiszen ezzel a féltve õrzött nemzeteszme, a nemzeti egység, a politikai közösség egységének képviselete a magyarországi baloldalhoz került, jóllehet hagyományosan mindig is e téren kellett elkönyvelnie a legnagyobb politikai deficitet. A tribálisan megosztó jobboldal tehát mintegy ráruházta a nemzeti egység szimbolikus képviseletét a baloldalra. (Igaz, a baloldal – jellemzõ módon – csak igen késõn ébredt rá, hogy nála van a “nemzeti labda”, azóta viszont, hogy kezd erre ráébredni – a politikai ébredés a párt és a kormány élén végrehajtott fejcsere formájában zajlott le – legalábbis igyekszik e helyzet adta elõnyét kihasználni, egyelõre fõleg a “patriotizmus” retorikájában gyakorolva magát.)

A számítási hiba politikai kudarchoz vezetett. A lelki összeroppanás, a csalódás és letargia aránytalanul nagyobb volt, mint a választási vereség maga, ami részben a tribalizált szenvedélyek hõfokával, részben – és fõképpen – azonban a megjátszott politikai tét nagyságával magyarázható (“mindent vagy semmit”). Ez már önmagában megnehezítette a tribalizáló politikai kurzus felülvizsgálatát és a megfelelõ taktikai-stratégiai konklúziók levonását, de a Medgyessy-kormány gyámoltalansága és ügyetlenkedései, majd zuhanó népszerûsége egyenesen feleslegessé tett minden változtatást (“gyõzelemre vagyunk ítélve”). Ez az ellenfél gyöngeségébõl származó erõfölény azonban csalóka volt. Elegendõ volt egyetlen huszárcsíny, s az ellenfél erõre kapásával a biztos gyõzelmi esélyek is elúsztak. Halogathatatlanná vált a szimbolikus politizálás egyébként már régi megbukott tribalista narratívájának az átalakítása.

A megosztó tribalista beszédmódról azonban nem olyan könnyû az egyesítõ nemzeti beszédmódra átállni: egyrészt minden kialakult politikai stílusnak – a tribalista uralmi stílusnak is – megvan a maga inerciája; másrészt a beszédmódváltás, a konfrontatív, indulatokra appelláló hanghordozás felfüggesztése azzal a kockázattal jár, hogy a politikai törzsnek az engesztelhetetlen törzsi tagok hátat fordítanak, a lágyabb húrokat pengetõ törzsi vezérbõl kiábrándulnak, vagyis megfogyatkozik a saját szavazótábor; harmadrészt pedig a politikai ellenfélnek átengedett nemzeti (“patrióta”) retorikát (a politikai közösség egészéhez szóló beszédmódot) csak úgy lehet sikeresen visszahódítani, ha közben összetéveszthetetlenül sajáttá és ellenzékivé is válik, különben az ellenzék menthetetlenül arra van ítélve, hogy a kormányzati retorika árnyéka, másolata, halovány utánzata legyen.

Versenyfutás a “nemzet egyesítéséért”

A hatalomtól való kényszerû megválást követõ vereséghisztéria, amely csak részét képezi az ilyenkor elkerülhetetlen gyászmunkának, az érzelmi reakciók elszabadulásába, agresszióba és félelemkeltésbe csapott át, ami jól mutatta, milyen veszéllyel terhes a politikai közösség mégoly ártatlannak tetszõ szimbolikus és érzületi tribalizálása is. A élményközösség szétesésének frusztráló érzelmi hatása, a választási vereségben megnyugodni nem képes kampánytörzs dühe és bosszúvágya rövid idõre a lelátók fejüket elvesztõ szurkolóinak tombolását idézte: “az nem lehet, hogy mi vesztettük el a mérkõzést! akkor csalt a bíró! csalt az ellenfél!” stb. stb. Ez a túlpörgés, a mozgósított tömegek irányíthatatlanná válása – a tribalizáló politizálás mindenkori kockázata – azonban nem tarthatott sokáig, és részben az extatikus állapot, a felfokozott indulatok levezetésére, részben új szervezeti-mozgalmi formákba való becsatornázására szolgált. A kampánytribusok rajongása, hisztériája, haragja egy idõ után lelohad, hiszen a cél, amiért létrehozták õket (a választások megnyerése) nem teljesült, más céljuk pedig nem lehet, s még a leglelkesebb mozgalmi szervezõk és mozgalmi akciók sem képesek feltartóztatni a lángoló közösségi lélek hamari kihunyását.

Ezen a ponton a Fidesz vezetése válaszút elé érkezett: vagy radikalizálódnia kellett, azaz túllépnie a szimbolikus politizáláson, az érzelmi tribalizmuson (például az utcai és mozgalmi politizálás, a parlamenttel párhuzamos hatalmi fórumok és szervezetek kiépítése felé), csakhogy ennek túl nagy volt a kockázata (részben társadalmi elszigetelõdéssel fenyegetett, részben a mozgalmi spontaneitásban mindig ott lappangó kiszámíthatatlanság, irányíthatatlanság veszélyével, végül pedig antiparlamentarizmusa okán a párt külpolitikai elszigetelõdése, nemzetközi kompromittálódása felé mutatott); vagy mérsékelt párttá, centrum-párttá kellett volna válnia, feladva a szimbolikus megosztás radikális érzelmi politikáját, s egyidejûleg kialakítva a nemzeti egyesítés szimbolikus politikájának versenyképes jobboldali szólamát. (Figyelemreméltó, hogy az eleve sokkal csekélyebb tétre – a túlélésre – játszó kisebbik jobboldali párt, az MDF milyen gyorsan levonta a választási vereségbõl a konzekvenciákat: a “normális Magyarország” szlogenje ugyanis a “nemzeti egyesítés”, a szélsõségek között “harmadik utakat” keresõ, integratív jobboldal szólamának felelt meg, s a Nagy Jobboldali Testvértõl határolta el a pártot, amennyiben retorikailag a megosztott, törzsies háborúban álló “õrült Magyarország” napi valóságával egy másik, “egyesített”, “békés”, tárgyalásra, megegyezésre kész, tehát “normális” Magyarország képét szegezte szembe.)

A válaszút, amely elé a Fidesz került, mindkét irányban kockázatot rejtett magában. Az egyik út a tribalizálás folytatása volt.

Ha a kampányban felkorbácsolódott indulatok, hisztérikus vágyak, alaptalan remények feszültségének levezetése és mozgalmi becsatornázása helyett az ellenzékbe került párt a totális kampány hisztérikus atmoszférájának tartósítására törekedett volna, ha ellenzékbõl is megkísérelte volna a társadalom tribalizáló mozgósítását (rendkívüli állapotban tartását), az hosszú távon – tekintettel e mozgósítás szimulált és merõben érzületi jellegére –, aligha lehetett volna sikeres, végsõ soron csak újabb választói rétegek leolvadásához, a párt politikai presztízsének hanyatlásához, fokozatos periferizálódáshoz vezetett volna. A Fidesz végül is a másik útra lépett, ha nem is egészen egyértelmûen. (A kétértelmûség a politikában gyakran az elõre kalkulálható veszteség minimalizálásának retorikai eszköze.) A tribalizáló retorika és odamutogatás visszafogottabbá vált s – egy-egy törzsi böffenéstõl eltekintve – mindinkább a “nemzetegyesítõ” politizálásnak adta át a helyét. Csakhogy ez defenzív politika volt, melyet a gyõztes ellenfél kényszerített rá a Fideszre azzal, hogy kezdettõl fogva – és gyõzelme után is – leghangosabban õ szólaltatta meg a társadalmi egyesítés szólamát. Tulajdonképpen egyfajta versenyfutás kezdõdött el itt a “nemzeti egyesítés” (érzelmi egyesítés az élménytérben) beszédmódjának és szimbolikájának lefoglalásáért: “ki egyesít jobban, gyorsabban, élvezetesebben?”

A Fidesz a Medgyessy-kormány második évében még nem igazán harcolt ezért, akkora volt ugyanis az elõnye a tehetetlenkedõ, tutyi-mutyi, képgyönge ellenféllel szemben, hogy beérhette a negatív konszenzussal, a nyíltan és erõteljesen tribalizáló politikai stílusról való lemondással, viszonylagos passzivitással, hallgatással, visszafogottsággal. Az értelmezési kényszer, a versengés a “nemzeti egyesítõ” szerepéért Gyurcsány Ferenc kormányalakításával veszi kezdetét, aki – ötpercenként megismételt “patrióta vagyok/patrióták vagyunk”-jával – egyre nagyobb nyomatékkal adja hírül övéinek, hogy a “nemzet” labdája náluk van, a tribalista triblizõk “eladták” ezt a labdát. A Fidesz – némi hezitálás után – éppen ezért vállalta be a népszavazási kezdeményezést, jobbról próbálván elõzni “nemzetegyesítésben” a kormányt: õk az egész nemzetet fogják egyesíteni, határokon innen és túl. Csakhogy ezen a ponton nem annyira a kormánnyal találták szembe magukat, mint inkább a Trianon utáni szuverén magyar állam keretében egyesített és 1945 után fokozatosan kisnemzeti létre berendezkedett létezõ nemzettel magával.

A nemzetegyesítés határokon átnyúló és merõben érzelmileg megalapozott vágya és követelése egy olyan párt szájából, amely az imént még a határokon belüli nemzet egyesítésére sem volt képes, sõt, ellenkezõleg, mindent elkövetett érzelmi megosztására, nem hangzott túl meggyõzõen, sõt, új megosztások és ellenségeskedések rémképét vetítette elõre. Nem a kishitû, kisszerû, “nemzetáruló” kormány ellenállásán bukott el a magyar állampolgárságról kiírt népszavazás, hanem annak a társadalomnak az ellenállásán, amely egyrészt újabb megosztásától félt, másrészt – lévén a relatíve leggazdagabb magyar régió – önzõ módon saját jólétét, gazdagságát féltette a szegényebbek régióktól. Így vagy úgy, ezért vagy azért, ez az elõzési kísérlet elbukott. A magyarokat egyelõre a létezõ magyar állam keretében lehet politikailag nemzetként egyesíteni (érzelmileg amúgy bármikor egyesíthetõk), másfajta politikai keretben egyesítést a magyar államhatárokon belül élõ magyarok túlnyomó többsége ez idõ szerint nem tud elképzelni vagy valamilyen okból aggályosnak tart.

A Fidesz defenzíváját a népszavazáson elszenvedett presztízs- vereség és a magyar társadalom valóságos állapotával való szembesülés, tovább mélyítette. Újabb offenzívája, újabb elõzési kísérlete az országegyesítésért folyó versenyfutásban immár nem megy túl az államhatáron: a nemzetnek nem horizontális, hanem vertikális egyesítését ígéri és a nemzettársadalmon belül tátongó szociális, kulturális, politikai szakadék felszámolásának nemzeti-populista programjával igyekszik országegyesítésben balról elõzni a baloldali kormányt (a vidék parlamentje, a népfõiskolai gondolat felújítása, a hárommillió koldus országának felemelése a nemzetbe, a spekulációellenes és munkapárti retorika, a gazdatüntetés felkarolása stb.). Nem saját középosztályát (a saját képére és hasonlatosságára megteremtett és törzsiesített Fidesz-polgárságot) szólítja meg most már (bár ez elégedetlenségre adhat okot ebben a körben, jelentõs választói csoportokat azonban aligha morzsol le a szavazói bázisról), hanem az addig kissé megvetett és lenézett “páriákat” (kisnyugdíjasokat, panel-prolikat, munkásokat, a “kádárkori kisembert”, “szüleinket és nagyszüleinket”), persze, virtigli magyar “páriákat”, akik önhibájukon kívül – a nemzetietlen elit önzése, a nagytõkések és multik gátlástalansága, az ilyen- olyan spekulánsok élõsködése folytán – váltak a rendszerváltás áldozataivá.

A nemzeti egyesítés “törzsi-magyar” alapja tehát töretlen, csak kevésbé látható és a Kádár-kort idézõ szociális demagógiával megpróbálják kiszélesíteni. A szociálisan leszakadók, a politikai névtelenek, a szegények elõtt, ha “magyarok” (értsd: önhibájukon kívül szegények!) megnyílik az út – legalábbis retorikailag – a törzsiesített nemzetbe (azaz a Fidesz-középosztályba). Míg a korrupt, önzõ, élõsködõ újgazdag elit magával van elfoglalva, a konc körül tolong, addig “mi”, a nép hû fiai, arccal a nép felé fordulunk, a nép közé járunk, hogy a derék gazdanép, a dolgos munkásnép körében Mátyás királyként és Bánk bánként hallgassuk meg és vegyük szívünkre tiborcos panaszát, karoljuk fel az õ tiltakozó mozgalmait, álljunk ki mellette, mint a kémény, ha sztrájkol, ha tüntet, ha a jussát követeli. A népért, ha kell, alkalmilag még a “vörös ördöggel” is készek vagyunk politikai szövetségre lépni, hogy megakadályozzuk “népellenes” kórházprivatizációt és a népvagyon elherdálását, lenyúlását.

Úgy látszik mindenesetre, hogy a tribalizáló politika csillagórája elmúlt, s még ha az elközelgõ kampányidõszakban újra felloboghatnak is a törzsi szenvedélyek, már csak populista hangszerelésben, szociális demagógiával felvizezve, s nem a régi hõfokon. A kirekesztés és kitagadás törzsi retorikáját a kizárás és befogadás ájtatos szociális retorikája fogja felváltani vagy kiegészíteni, amivel csak megpróbálják kiszélesíteni a revansra készülõdõ Fidesz-középosztály választói bázisát.

A politikai közösség tömegkulturális eszközökkel végrehajtott tribalizálása nem szétverését, hanem kiüresedésének és sajgó hiányának költõi képekkel, retorikai figurákkal, törzsi tolldíszekkel és rituálékkal való elfedését vagy helyettesítését jelenti, amit a média segítségével hajtanak végre. A tribalizálás azért csapódik le olyan drámaian a politikai közösség mellett kitartó értelmiségi elit gondolkodásában, mert nem nézett szembe a politikai közösség halálával és az árupiacon szimulált törzsi háborút – az élmény- és ízlésközösségek háborúját – polgárháborúnak, ilyen-olyan katasztrófák elõszelének véli. Az érzelmi kultúra barbarizálódásáról avagy az érzelmi kifinomulatlanság, a globális bunkóság térnyerésérõl persze joggal lehetne beszélni, de csak azután, hogy felmértük az archaikus világ barbarizmusát és azután, hogy a mostani érzelmi elsivárosodást és brutalizálódást összevetjük a modernitás barbarizmusával, az emberi életek és anyagi-szellemi értékek államilag és iparilag szervezett tömeges elpusztításával, amelyre korántsem a távoli múltban, hanem a 20. században került sor. Az “érzelmek halálgyára”, a “leölt vágyak Auschwitza” csak metafora, s bármily mélyre hatolna is igazságának fénye, nem említhetõ egy lapon azzal a halálgyárral, amelyben a munkasikereket az ipari módszerességel leölt milliók hulláinak számával mérték.

De talán mégsem olyan veszélytelen a posztmodern barbarizmus? Nos, amíg a globális gazdaság fogyasztói univerzuma áll, amíg új parancsadó helyeit nem sikerül aláásni, addig nincs vész. Ha pedig a pénzközösség dologi rendjén kiépülõ globális civilizáció összeomlik (egyetemlegesen vagy egy-egy helyen), akkor mindenesetre nem a mai a “kékek” és “zöldek” hiszterizált kampánytörzseinek háborúja kel valóságos életre, hanem kitör az általános káosz, amely addig tart, amíg új erõközpontok, neoprimitív közösségi alapzatok nem emelkednek ki belõle. Ez a kifejlés sokkal félelmetesebb kockázattal terhes, mint a múlt legelborzasztóbb katasztrófái. De minden fejlõdési szinthez más kockázat, más veszélyszint, más katasztrófaszint tartozik. Minél magasabb a torony, amelyet az emberiség épít, annál nagyobbat lehet esni róla, annál több szint omolhat le, annál átfogóbb, bonyolultabb, mindenkit közvetlenül érintõ rendszer semmisül meg, s ennek megfelelõen annál többen lelhetik halálukat a romok alatt, annál messzebbre hatóak lehetnek az összeomlás katasztrofális következményei.