Mennyei mandarin

Az elõzõ számunkban közölt összeállításnak az “Ukrán narancs” címet adtuk. Maradunk a déligyümölcsök piacán, ám még keletebbre vándorolunk, messzire nézünk, de nem kecsegtetjük az olvasót, hogy mélyre is látunk.

Nekünk Kína kell! Miért is? Mert hatalmas? Mert sejtelmes? Mert félelmetes? Dehogy! Egyszerûen azért, mert más. Mert nem értünk hozzá. Mert izgalmas dolgok történnek benne, körülötte és általa. Mert ha ránézünk, rögtön észrevesszük, mily unalmasak tudunk mi itt lenni: a Kárpát-medencében, Európában, a nyugati féltekén. Egzotikus unalom, ami vagyunk – mármint egzotikus, ha a Jangce partjáról vizsgáljuk magunkat. Abból a birodalomból, melyrõl azt szerettük hinni, olyannyira lomha, hogy még az idõ is vonszolja magát benne. S meséltük kacarászva-idegenkedve az anekdotát Maóról – más változatban Csou En-Lajról –, aki, mikor megkérdezték, mit gondol a francia forradalomról, így válaszolt: túlságosan is közeli még az esemény ahhoz, hogy véleményt formáljak róla.

Kövessük hát mi is a Nagy Kormányost – vagy miniszterelnökét –, és ne ítéljünk hamar. Higygyünk egy pillanatra Wang Huinak, aki – miközben bevezet bennünket a Tienanmen-téri sajnálatos események rejtelmeibe – a rebellió inkább szociális, mint szabadelvû indítékait hangsúlyozza. Láthatóan azóta is azt gyászolja, hogy a pártvezetés a válságot leküzdendõ, úgymond neoliberális eszközökhöz nyúlt a gazdaságpolitikában. A terrorról úgy látszik, még korai lenne beszélnie. A kettõ furcsa elegyérõl és a tõlük bajosan elvitatható, szélvészgyors gazdasági növekedésrõl bizonyára még koraibb. Vagy olvassuk Nyíri Pált, aki e növekedés szédítõ következményeire figyelmeztet, amikor a kínai népvándorlás magyar mikrovilágába enged betekintést. Itt bizony két mítosz, két büszkeség viaskodik egymással, a “globális modernizálóé” és a “kisállami nyomorúé”. Az utóbbit volt alkalmunk behatóan megismerni. Az elõbbit nem ártana mihamarább. Addig is marad a sárga … irigység.

A távlat csak látszólag történelmibb a válogatás nyitó beszélgetésében. Annyira azonban mindenképp az, hogy ismét meggyõzzön bennünket: ne törjünk pálcát ripsz-ropsz a fölött a kínai honpolgár fölött, aki, mint Wang, átsiklik a jogtipráson vagy akihez, akár a Nyíri által bemutatott migánsokhoz, nem ér fel annak gondolata, hogy “etnikai kisebbségi” legyen a lusta és kulturálatlan magyarok között. Mit is mond François Jullien? Csupa nemet: a kínai nem ismeri a meztelenség, a lét, a jog, a meggyõzés, a szabadság, és nem utolsósorban az idõ európai fogalmát, miközben a világ megváltoztatásának kényszere helyett a “jószándékú opportunizmus”, a dolgok szabályozására való törekvés jellemzi. Nyugalom, türelem, egyensúly. Váljunk hát kínai bölcsekké, akik a helyi mondás szerint a torkuk helyett a sarkukon lélegzenek?

Mielõtt kipróbálnánk, olvassunk inkább úti leveleket. Például Victor Segalenéit, aki mûvelt párizsi létére (lévén?) fejszével vágja le egy Buddha-szobor fejét, hogy hazavigye az élményt. Lovamat “orrszarvúbõr lovaglóostorommal móresre tanítom” – mondja –, majd kegyesen megbocsát egyik veszekedõ szolgájának. Szerez és siet. De szereti a szépet.

Alighanem a torkán át veszi a levegõt.

Kovács János Mátyás

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.