Párhuzamos felfogások a magyarországi kínaiakról

Manapság divat a migránsok által és számukra készített médiumok kutatása. A legtöbb efféle tanulmány – még azok is, amelyek figyelembe veszik, hogy az ilyen média versenyben áll a közönségért a helyi médiumokkal, mint pl. Gillespie (1995) és Çaãlar (2000) munkája – elsõsorban azzal foglalkozik, milyen identitásbeli elvárásokat támaszt az ilyen média a migránsokkal szemben – mit mond nekik arról, hogyan legyenek indiaiak (vagy bengáliak), törökök, illetve kínaiak –, valamint azzal, hogyan reagálnak a migránsok ezekre az elvárásokra. A migráns média azonban nemcsak azt mondja meg olvasóinak, illetve nézõinek, hogy hova és miként tartozzanak, hanem azt is, kik is õk azon a helyen, ahol élnek.¹ Hogy milyen kapcsolat áll fenn e reprezentáció és a helyi közbeszéd fõáramában megjelenített alternatívák között – más szóval, hogy a migráns média az adott országban a migránsok társadalmi helyzetét a helyi közbeszédhez hasonlóan vagy attól eltérõen látja-e –, sokat elárul mind a migránsoknak a helyi társadalomba való betagozódásáról, mind transznacionális gyakorlatuk jelentõségérõl.

Tanulmányom olyan helyzetet ír le, melyben gazdasági szempontból sikeres, erõs transznacionális kapcsolatrendszerrel rendelkezõ, friss (a Kínai Népköztársaságból érkezett) migránsoknak az integrációjukat meg sem kísérlõ, csupán korlátozásukra és ellenõrzésükre törekvõ befogadó állam (Magyarország) ellenségességével kell szembenézniük. Ez a helyzet a Magyarországon élõ kínaiak társadalmi helyzetének két párhuzamos, egymással ellentétes tartalmú narratíváját termelte ki: az egyiket a magyar hivatalos fórumok és tömegtájékoztatási eszközök alkották meg, s a migránsokat félig bûnözõ, marginális figurákként mutatja be, míg a másik a kínai hivatalos fórumok és médiumok mûve, és az õ olvasatukban a migránsok úttörõ jelentõségû globális modernizálók. Tanulmányom egymás mellé helyezi a két narratívát, és azt a kérdést teszi föl, miként jöhet létre és tartható fenn a kettõ anélkül, hogy összeütközésbe kerülne egymással.

Bevándorlók Magyarországon: a tagadás rezsimje

A migránsokat nagyjából 1989 óta befogadó Magyarországon a “migráns” még ma sem elismert társadalmi kategória. Magyarország migránsnépessége a tizenhárom “hagyományos” kisebbség jogainak és kultúrájának védelmét biztosító rendszer², illetve a menekültek védelmét és integrációját elõsegíteni hivatott (sokkal kevésbé hatékony) menekültellátási rendszer közötti hézagba esik, amelyet a találóan “idegenrendészet”- nek titulált hivatal, a bevándorlási intézményrendszer magyar megfelelõje tölt ki. Ez alól a megközelítés alól – legalábbis retorikailag – a magyar etnikumú migránsok képeznek csak kivételt, akiknek a jogi státuszát külön törvény szabályozza. Hivatalos adatok szerint õk jelentik az összlakosság két százalékát kitevõ – de Budapesten 6–8%-ra rúgó –, mintegy 200 000 fõs külföldi népesség nagy részét. Minden más külföldit egyszerûen rendõrségi esetnek tekintenek. Jóllehet a kormány megrendelésére nemrég kidolgozásra került egy integrációs program, ezt azóta sem hozták nyilvánosságra, és a gyakorlatban, felelõs állami hivatal híján, a migránsok minden jel szerint továbbra is kívül maradnak a rendszeren. (Az új ifjúsági, családügyi és szociális és esélyegyenlõségi tárca programjába például mindenféle kisebbség bekerült – de a migránsokat vagy külföldieket nem említi.) A hatóságok az elvben korlátlan idõre szóló letelepedési engedélyt a “tartózkodás alapjául szolgáló körülményekben beállt változás”-ra hivatkozva is visszavonhatják, például ha az érintett adózott jövedelme egy bizonyos szint alá csökken. Ez azt jelenti, hogy bár az állandó tartózkodásra jogosult letelepedettek (110 000 fõ) és a menekültek igénybe vehetik a legtöbb társadalombiztosítási szolgáltatást, általában mégsem tudnak vagy mernek hozzájutni. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal az integrációs politika kidolgozására felhívó pályázati anyagban 2002-ben elismerte, hogy “a menekültek körében magas a munkanélküliség és gyakoriak a pénzügyi nehézségek. Ugyanez igaz a nem magyar nemzetiségû bevándorlókra is.”³

A politikai paletta különbözõ részein elhelyezkedõ tömegtájékoztatási eszközök és az intézményi kultúra egyaránt hajlamosak a migrációt a maga egészében deviáns viselkedésnek tekinteni. A kilencvenes évek második felétõl kezdve számos nemzetközi társadalmi felmérés Európa leginkább idegengyûlölõ társadalmának találta a magyart.⁴

A magyar etnikumúakat leszámítva a kínaiak 10–15 ezer fõsre becsült csoportja⁵ alkotja a leginkább látható és valószínûleg a legnagyobb bevándorló csoportot. Több közvélemény-kutatás is arra az eredményre jutott, hogy a magyarok toleránsabbak a kínaiak, mint az arabok, az afrikaiak, az afgánok és a cigányok, viszont kevésbé toleránsak, mint más nemzetiségek iránt.⁶ Bimbi (2004) a magyaroknak a különbözõ etnikai csoportokhoz fûzõdõ viszonyát vizsgálva azt tapasztalta, hogy míg a válaszadók negatív hozzáállásuk okaként az összes egyéb csoport esetében az adott etnikum valamilyen negatív tulajdonságát jelölték meg, addig a kínaiakkal szembeni negatív megítélésüket egyszerûen azzal indokolták, hogy “túl sokan vannak.” Ez a nézet valószínûleg a médiumokban és a hivatalos szervek képviselõinek interjúiban újra meg újra felbukkanó képet tükrözi, amely szerint a kínaiak bevándorlása ellenõrizhetetlenné vált.

Mégis, noha a kínaiak többsége – ha megkérdezik – azonnal fel tud idézni olyan sérelmet, amely az utcán vagy tömegközlekedési eszközön érte õket, és amely a magyarok (leginkább szóban megnyilvánuló) ellenségességébõl fakadt, errõl a magyarországi kínai médiumok – jelenleg egy napilap és hat körüli hetilap – néhány dühkitörésétõl eltekintve nemigen vesznek tudomást. A lapok inkább a vámok vagy a józsefvárosi piac bérleti díjainak emelésével vannak elfoglalva. A kínaiak által szervezett nyilvános demonstrációk minden esetben a piac magyar tulajdonosainak tervezett bérletidíj-emelése ellen tiltakoztak. Az idegengyûlölet kérdését 2001-ig nem vette föl a napirendjére a harmincegy-néhány kínai szervezet egyike sem.

2001 nyarán azonban az egyik magyarországi hírügynökség közzétett egy hírt arról, hogy kínai bûnözõi csoportok embercsempészetre használják Magyarországon elhunyt honfitársaik útleveleit, akiknek halálát ezért nem jelentik be. A “hír” elleni tiltakozásul ad hoc Magyarországi Kínaiak Törvényes Jogait és Érdekeit Védõ Bizottság (Weihu Lü Xiong Huaren Hefa Quanli Weiyuanhui) alakult. A bizottság tagjai a következõket írták a magyarországi kínaiak támogatását kérõ felhívásukban:

Az esetek többségében a kínai embereknek túl sok a dolguk és nincs elfecsérelni való idejük arra, hogy egyes gátlástalan magyar médiumokból feléjük lövöldözött mérgezett nyilakra minden alkalommal reagáljanak. De… ha hagyjuk, hogy ezek a médiumok mindezt szárazon megússzák…, helyzetünk Magyarországon egyre ingatagabbá fog válni. Mindamellett Isten és a törvények biztosítják közösségünk számára, hogy másokéval azonos megbecsülés, emberi méltóság és társadalmi állás illessen meg bennünket is (Yu et al. 2001).

Hat nappal késõbb, egy újabb “Nyílt levél a magyarországi kínaiakhoz” címû felhívásban a Bizottság már keményebben fogalmazott. “A kínaiakkal kapcsolatos sorozatos gyalázkodásokról” beszélt, és a kínaiak “démonizálását” Hitler zsidóellenes hadjáratával hasonlította össze, azt sugalmazva, hogy “bizonyos szélsõségesek” arra használják fel a médiát, hogy igazolják a kínaiak “megtámadására” és “kirekesztésére” irányuló intézkedéseket, holott már így is “nagyon korlátozott élettér” áll csak rendelkezésükre. Ha a kínaiak valóban ilyen embertelen bûnözõk – tette fel a levél a költõi kérdést – miért is ne tarthatna fél évig, amíg a tartózkodási engedélyüket meghosszabbítják, ellehetetlenítve üzleti tevékenységüket az adott idõszakra? Miért is ne utasítanák el házastársaik vagy gyermekeik vízumkérelmeit, még akkor is, ha az a személy, akihez csatlakozni kívánnak, letelepedési engedéllyel rendelkezik? És minek azzal bajlódni, hogy szigorúan megbüntessék azokat a bûnözõket, akik kínaiakat rabolnak ki vagy ölnek meg?

A levél nemcsak a kínaiakat szólította meg, hanem felszólította a magyarországi pártokat, médiát, civil és nemzetközi szervezeteket, hogy “közös erõvel lépjenek fel a tisztesség és az emberi jogok védelme érdekében, és gyökerestül irtsák ki a rasszizmust”. Továbbá követelte, hogy a kínaiakat “a többségi társadalom fogadja be” (Magyarországi Kínaiak … 2001). A levelet minden jelentõsebb magyar napilapban közzétették, s a bizottság szóvivõjét legalább két televíziós beszélgetésre meghívták.⁷

A Bizottság levelében megfogalmazott sérelmek némelyike, így a megfelelõ rendõri intézkedés nélkül hagyott, kínai kereskedõket ért bántalmazások vagy rablások; szigorítások bevezetése a vízumkérelmek és tartózkodásiengedély-kérelmek elbírálásában; valamint a vámtarifák és a piaci helypénzek emelése tette ki a Magyarországon élõ kínaiak személyes panaszai és a kínai nyelvû sajtóban megfogalmazott kritikák java részét már 1992-tõl kezdõdõen. A bevándorlás korlátozására akkor életbe léptetett intézkedésekre a kínai nyelvû sajtó úgy hivatkozik, mint “kínaiellenes politikára”.⁸ Ezeket a problémákat nem annyira jogsérelemként élik meg, inkább úgy fogják fel, mint a transznacionális migrációs és vállalkozási rendszer normális mûködésének rosszindulatú akadályozását. Ugyanakkor rendszerint úgy értelmezik õket, mint valami változékony, de kifejezetten a kínaiak ellen irányuló, központilag irányított politika megnyilvánulásait. Javaslataikat a helyzet megoldására elsõsorban nem a magyar, hanem inkább a kínai hatóságok felé közvetítik. Így például, miközben kínai szervezetek adományokkal segítették a magyar rendõrséget, ismételten kezdeményezték, hogy hivatalos kínai küldöttségek érkezzenek Magyarországra azzal a céllal, hogy kínai rendõrök Magyarországra küldését elõsegítsék.⁹ (Ez 1999-ben meg is történt.) Mindez azt mutatja, hogy a kínaiak a közbiztonsági problémák megoldását sokkal inkább a transznacionális kínai hálózaton belül képzelik el, semmint a helyi közösségen belül.

1992-tõl csaknem tíz évnek kellett eltelnie, amíg az elsõ – és eleddig egyetlen – nyilvános, a magyar közönség számára is elfogadható módon, tolerancia, az integráció és az emberi jogok szóhasználatával megfogalmazott tiltakozásra sor került. Eközben a kínai narratívák, tudomást sem véve jogfosztottságukról, a magyarországi kínaiakat mint a magyar fejlõdés merész, globálisan mobil elõmozdítóit mutatják be. Ahelyett, hogy vitába szállnának a kínai migránsokra vonatkozó magyar narratívával – ehhez foglalkozniuk kellene a “legális”, illetve “illegális” migráció és kereskedelem fogalmaival, amelyeken az alapul – ez a diadalmas diskurzus egyszerûen nem vesz róla tudomást, s ahelyett, hogy annak szóhasználatát alkalmazná, a migráció legitimitását olyan fogalmakkal támasztja alá, mint a “hozzájárulás” és a modernitás.

“A konténerváros titkai”: a magyar narratíva

A konténerekben munkálkodó dolgos, szorgos személyek ellenõrzése közben csatornabûzszerû szag csapja meg orromat. A bûzt a közeli büfésor sütödéinek melege köpi ki magából, s a szagnál csak a látvány borzalmasabb. Szemét; mocsok; összetákolt pavilonok; igénytelen és gusztustalan ételek. A piacra beérve a szemét megmarad, ázott kartondarabok cuppognak a talpam alatt. A tömegtõl mozdulni se lehet. A portékák többsége silány minõségû, de az áruk miatt mégis sokan vásárolnak itt. Az egyik pavilonnál egy kereskedõt buktatnak le a határõrök. Papírjai rendben vannak, de hamis termékeket árul. Eredetüket nem tudja igazolni, így a pavilon körül le kell zárni a területet. Zsákokba kerül a sok hamisítvány, s míg várakozom, megcsodálom a világ legnagyobb alsónadrágját. Mérete XXXXL, három ember kell a kifeszítéséhez (Vezda 2001).

A józsefvárosi piacon végrehajtott razzia leírása a Határõr címû lapban jól illusztrálja a kínaiakról a magyar tömegtájékoztatásban megjelenített képet. A Nyilvánosság Klub 1997-ben öt országos és négy regionális napilapot elemezve kimutatta, hogy míg a turistákat és a befektetõket általában pozitív, “emberi” megvilágításban ábrázolták, addig a menekülteket és a migránsokat “betolakodók” “arctalan tömegeként” láttatták, az illegális bevándorlást és munkavállalást, valamint a bûnözést helyezve elõtérbe (Nyilvánosság Klub 1998). Korábban Tóth (1996) a kínaiak sajtóképét elemezve ugyanerre az eredményre jutott. Azt várnánk, hogy a magyarok közé kerülõ elsõ “egzotikus” népcsoportként a kínaiak jelenléte árnyaltabb reakciókat vált majd ki. Tóth arra a következtetésre jut, hogy mind a szövegek, mind a képek egy kifürkészhetetlen, a piacok egzotikus szubkultúrájába zárt etnikai közösség képét erõsítik. Magának a piacnak – mint a városi társadalom peremén élõ vásározók, cigány és külföldi kereskedõk, biztonsági õrök és pénzváltók szubkultúrája színhelyének – bemutatása erõsen negatív és egzotizáló, amit olyan címek közvetítettek, mint “A konténerváros titkai” (Tóth, 1996: 148–149).

Nem ismételtem meg Tóth elemzését az azóta eltelt idõszakban, de a liberálisnak vagy baloldali beállítottságúnak tekintett magyar újságokat rendszeresen olvasó és a két legnagyobb kereskedelmi televízió, a tv2 és az RTL Klub, valamint a Hír TV híradóit rendszeresen követõ nézõ levonhatom azt a következtetést, hogy nem sok változás történt. A kínaiak továbbra is szinte kizárólag a bûnügyi hírek szereplõi. Az országos napilapokban az elmúlt néhány évben többek között a következõ címek szerepelnek:

Tartózkodási engedély félmillió forintért: Négy kínai triád mûködik Magyarországon 20 ezer kínai él ma jogellenesen Magyarországon. Illegális kereskedelmükkel közel 30 milliárd forintot okoznak a költségvetésnek. (…) Kevés kivételtõl eltekintve korrupcióval jutottak hozzá a tartózkodási engedélyhez. A triádok szervezik a piacokon eladott áru beszerzését és több éttermet, boltot is mûködtetnek. Elõbb-utóbb ez “véres bandaháborúkhoz” vezet majd. – Népszabadság, címoldal, 1997. május 5.

Nagy rakás kínai A saját ürüléke mellett aludt az egykori téesz ebédlõben a 19 kínai menekült. – Mai Lap, 2001. március 13.

Hová és kik tüntetik el az ázsiai holttesteket? A Magyarországon élõ kínaiak és vietnamiak halottjait szervezett bûnbandák tüntetik el, okmányaikat pedig mások használják fel. – Magyar Hírlap, 2001. augusztus 2.

A nacionalista médiumokban kirajzolódó kép hasonlóképpen, de még egyértelmûbben negatívan állítja be a kínaiakat. 2003. június 2-án a legnagyobb nacionalista párthoz kapcsolódó, de magát semlegesnek nevezõ Hír TV Terítéken címû politikai beszélgetõmûsorát a kínai bevándorlás témájának szentelte. A mûsorvezetõ visszatért a holttestrablások két évvel korábbi hírlapi kacsájához, és hozzáfûzte: “Több temetõt felhívtunk, és ezekben nem nyugszanak kínaiak. Igaz, hogy az irataikat újra felhasználják? Vagy keményebben fogalmazva: hogy rabszolgának hoznak ide embereket?” Majd azzal folytatta, hogy “a kínaiak tönkretették a magyar textilipart”, és hogy “egyesek szerint a kínai bevándorlás következtében 180 ezren veszítették el az állásukat”. Javasolta, hogy õröket kellene a kínai éttermek bejáratához állítani, akik azt figyelnék, hány vendég érkezik, majd ezt össze kellene vetni az étterem által jelentett bevétellel, az állítása szerint a pénzmosás leleplezésére Ausztriában is alkalmazott gyakorlat szerint.

A képet tovább árnyalják a rendõrség és a határõrség lapjai, melyek saját jelentéseikkel azt a benyomást keltik, hogy folytonos harcban állnak a sárga veszedelemmel: “Sárga roham” (Zsaru, 1999. május 25.); “Tizenkét kicsi kínai” (Határõr, 1999. november 22.). Noha ezen periodikák sajtón belüli súlya csekély, a példák jól illusztrálják a hivatalos szervek képviselõinek azt a szóhasználatát, amely név nélküli sajtóbeli megszólalásaikat jellemzi. A gazdasági szaklapok mértéktartóbb, de nem kevésbé baljóslatú hangot ütnek meg, amire jó példa a Világgazdaság 2002. október 10-i, díjnyertes, “Elárasztja a hazai piacot a kínai lábbeli” címû cikke. A cikk részletesen, de bizonyítékokat nélkülözve beszámol arról, hogyan érik el a kínai kereskedõk importáruik vámértékének alulbecslését.

A kínai migránsokról szóló szokásos tudósításokat – amelyek rosszabb esetben bûnözõkként, jobb esetben adócsalásra, csempészetre, hamisításra és illegális munkavállalásra hajlamos gyanús vállalkozókként mutatják be õket – olykor megtöri egy-egy rokonszenvezõ riport. Ezekben a kínaiakat rendszerint mint a társadalom szélén tengõdõ, gyámoltalan embereket ismerjük meg, akiket marginális helyzetük kiszolgáltat a hivatal packázásainak. Így például a Népszabadság 2003. január 10-i számában megjelent “Lee Renlin házassága” címû cikk egy magyar (cigány) feleségével egy kis faluban élõ kínai férfi kétségbeesett erõfeszítéseit mutatja be, hogy meghosszabbíthassa tartózkodási engedélyét. Ha mindez nem volna elég Lee társadalmi helyzete alacsonyságának jellemzésére, a cikkbõl megtudjuk azt is, hogy a férfi egy lerobbant Skodán jár, amelyet felesége családja kölcsönzött neki, az interjú pedig egy kifõzésben készült.

“Korszerû, nagyléptékû kereskedelem”: a kínai narratíva

Minden reggel hat óra elõtt néhány stand tulajdonosa már megérkezik és kinyit. Néhány szûk négyzetméteren a tulajdonosok tucatnyi áruféleséget képesek bemutatni… valóságos lakoma a szemnek, csakugyan csábító! Hétkor a piacot a serpenyõk és rizsescsészék kifõzésekbõl felszálló zaja, arab pénzváltók kiáltásai, eladók és vevõk alkudozása, kocsit toló román munkások kurjongatása kelti nyüzsgõ életre, lázas mozgásra. A vásárlók minden irányból jönnek: budapesti áruházak árubeszerzõi és kis sarki üzletek tulajdonosai éppúgy, mint Horvátországból, Jugoszláviából, sõt Oroszországból idelátogató kereskedõk. Tört magyarsággal alkudnak a piac kínai, vietnámi, arab és magyar árusaival. Ha nem tudják megértetni magukat, gyorsan elõkapnak egy számológépet, és azon mutatják a számokat tárgyalópartnerüknek. Ha az üzlet megköttetett, eltréfálkoznak egymással, azt az érzést keltve, hogy a világ egyetlen nagy család (Yang 2001).

Ez a leírás is a józsefvárosi piacot ábrázolja, de a Magyarországon megjelenõ hat kínai nyelvû lap egyikében jelent meg.¹⁰ A magyar narratívához hasonlóan a kínaiak budapesti életérõl szóló beszámolókban itt is központi szerep jut a piacnak, ám nehéz körülményeit nem az erkölcstelenség és törvénytelenség jeleként, hanem a nehézségeket leküzdõ dinamizmus, sõt hõsiesség illusztrációjaként jelenítik meg. Az effajta diadalmas beszámolók a kezdetektõl, vagyis a kilencvenes évek középétõl jellemzõek a magyarországi kínai sajtóra, és a kínai nyelvû médiumok világszerte reprodukálják ezeket:

Akik egykor házaltak, mára saját boltot nyitottak; akik valamikor a hátukon cipelték az árut vagy kiskocsin húzták, ma saját teherautón szállítják; akik egykor nyilvános telefont használtak, ma mobiltelefonnal rendelkeznek; és akik egykor alkalmazottak voltak, ma alkalmazottakat foglalkoztatnak… Ilyen rövid idõ alatt és ilyen mélyrõl indulva egyetlen más ország sem tette lehetõvé a kínaiak számára az ehhez hasonló, fantasztikus sikert. (Yu 1994)

E fiatal emberek hat-hét év küzdelem árán olyan kiemelkedõ eredményeket értek el, mint egykor az Európába kivándorló kínaiak ötven év alatt. (Zhang Zhongbin 1997)

Ezek a szövegek a kínai vállalkozók modern és globális természetét hangsúlyozzák, szembeállítva azt a magyarországi keretekkel, amelyeket a gazdasági növekedés és a globális modernitás mércéjével mérve gyakran “elmaradottnak” tüntetnek föl.¹¹ Egy budapesti rádió kínai nyelvû programjában egy kínai szállítmányozási cég tulajdonosa így emlékezett arra, milyen körülményeket talált Magyarországon 1990-ben, ideérkezésekor:

Azt láttam, hogy Magyarország lényegében agrárország, ipara igen fejletlen, épp csak elindultak a reformok és a nyitás, s kevés az áru… iparcikk szinte egyáltalán nem kapható, mindent importálni kell; így hát hazamentem, megszerveztem a beszállítókat, és importálni kezdtem.¹²

Egy budapesti kínai lapnak adott interjúban Michael Song, a budapesti Asia Center kezdeményezõje – aki a központ 2002-es megnyitásakor az intézményt Európa legnagyobb bevásárlóközpontjának nevezte – ezt mondta: “Az Asia Center helyszínét több ország befektetési és piaci környezetének tanulmányozása után választottuk ki … a korszerû, nagyléptékû kereskedelem elvei szerint”. (Yazhou Zhongxin Asia Center, Zhonghua Shibao, 2000. július 20–26.) Az Asia Center angolul World Pressnek keresztelt saját újságjában Song nem kevesebbet állított, mint hogy “az Asia Center egyszerre javítja Magyarország nemzetközi megítélését és segíti az országot az olimpiáért folytatott versenyben is”.

A kínai médiumokban, különösen a Magyarországon élõ kínaiakról szóló könyvekben és tévésorozatokban a magyarok sok esetben lusta vagy tehetetlen, a dolgos kínai vállalkozóktól függõ emberekként jelennek meg: kínai fõnökükkel viszonyt folytató titkárnõként, a kínai kereskedõasszonyba beleszeretõ tolmácsként, lojális pincérként vagy stiklis viszonteladóként.¹³ A hivatalos kínai megnyilvánulások is azt a nézetet erõsítik, hogy a kínai migránsok a magyar gazdaság modernizálói és közremûködõi, és ez széles nyilvánosságot is kap. 2003-ban az egyik kínai újság címlapon közölte a Kínai Népköztársaság budapesti követsége kereskedelmi tanácsosának cikkét, amelyben a szerzõ kijelentette, hogy “a kínai vállalkozók elévülhetetlen történelmi érdemeket szereztek a magyar–kínai kereskedelem újjáélesztésében”. (Lai 2003:1)

Párhuzamosok nem találkoznak?

Çaãlar (2001) szerint a német közbeszéd etnikai gettóba számûzi a németországi törököket, nem véve tudomást sokarcú és sokrétû transznacionális életükrõl. Ugyanez még határozottabban elmondható a kínai migránsokat érintõ magyar közbeszédrõl. E helyt azonban a fordított kérdés foglalkoztat. Magyarország virágzó kínai nyomtatott sajtónak és számos kínai szervezetnek ad otthont, a kínai népesség létszámához képest sokkal többnek, mint Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában, ahol nagyobb múltra tekintenek vissza a letelepedett kínai közösségek. Ez részben a magyarországi kínai népesség viszonylag magas szintû iskolázottságával hozható összefüggésbe (Nyíri 2002). Azt várhatnánk tehát, hogy kínai szerkesztõk – a sok esetben magyarul viszonylag jól tudó, a Magyar Újságírók Szövetségébe is belépett, a szervezet legnagyobb nem magyar nemzetiségû csoportját alkotó fiatal emberek – többet foglalkoznak az olvasókat érdeklõ kérdésekkel, így a bevándorlásra és a kisebbségi jogokra vonatkozó magyar diskurzussal. A valóságban azonban ennek az ellenkezõje igaz. Az észak-amerikai és a nyugat-európai kínai médiumokkal ellentétben a magyarországiak nem reflektálnak arra, amit a magyar kormány vagy a sajtó mond a kínaiakról – legföljebb a magyar sajtó legbotrányosabb cikkeit fordítják le –, és nem sajátítják el a bevándorlás, a kisebbségvédelem és az emberi jogok nyelvezetét. És fordítva: sem a kínai szervezetek, sem az egyes szerzõk nem tettek kísérletet arra, hogy a magyar médiumokban adjanak hangot igényeiknek. Annak alapján, amilyen széles nyilvánosságot kapott 2001-es tiltakozó levelük, ez inkább az õ érdeklõdésük hiányának tudható be, semmint a magyar médiumok elutasításának.¹⁴ Ráadásul míg a kínai közösség gazdasági-társadalmi helyzetének értékelése Észak-Amerika vagy Nagy-Britannia angol, illetve kínai nyelvû sajtóban nagyjából azonos, addig a magyarországi kínaiak egészen másként fogják fel és értelmezik saját helyzetüket, mint a magyar médiumok. Noha a kínai újságok szerkesztõinek megvan a lehetõségük, hogy tájékozódjanak errõl, nemigen kísérelték meg a két narratíva közötti kapcsolatteremtést. Vajon miért telt tíz évbe, hogy elsajátítsák azt az emberi jogi nyelvezetet, amely alkalmas arra, hogy a magyar közönség számára érthetõ módon megfogalmazza a magyarországi kínaiak panaszait?¹⁵

A kérdés megválaszolásához hasznosnak találtam, ha visszanyúlok Turner és Bonacich szociológusok “közvetítõ kisebbségeinek” fogalmához. A “közvetítõ kisebbség” Turner és Bonacich (2001) által leírt fogalma¹⁶ olyan migránsokat takar, akik etnikai hálózatokra támaszkodva intézményesített pozíciókat építenek ki a gazdaság bizonyos jól körülhatárolt területein. Ezek a hálózatok a munkaerõ, tõke és üzleti információ rugalmas mobilizálása révén olyan árukat és szolgáltatásokat képesek kínálni, amelyek egyáltalán nem vagy csak magasabb áron érhetõk el az adott helyen. Minthogy a társadalmi mobilitásnak a helybéliek rendelkezésére álló útvonalai zárva vannak elõttük, megélhetésük az etnikai gazdaságon múlik, tehát versenyképességük megõrzése érdekében le kell szorítaniuk a költségeket. Emiatt, és sebezhetõségük folytán hajlamosak deviánsnak tartott gazdasági szerepek vagy módszerek vállalására (“rabszolgamunka”, “bolhapiac”). Ezért aztán a befogadó társadalom az egész csoportot egyre inkább egy adott üzletággal azonosítja, és gazdasági fenyegetésként könyveli el. Bár a helybéliek nap mint nap találkoznak a migránsokkal, a tipikus helyzet az, amelyben a migráns az árus, és a helybéliek a vásárlók, ami inkább az ellentétek mélyítéséhez, mint azok áthidalásához járul hozzá. Ezek a migránsok a befogadó társadalom megnyilvánulásaiban nem az adott társadalom részeként jelennek meg, hanem jól ismert, hasznos, olykor egzotikusan érdekes, de potenciálisan veszélyes idegen elemként. Ez a helyzet a jogi sebezhetõséggel súlyosbítva eltántorítja a migránsokat attól, hogy további hosszú távú pénzügyi vagy érzelmi befektetéseket kockáztassanak meg az adott országban.

A közvetítõ kisebbségek a modern kor elõtti Európából és a gyarmati Délkelet-Ázsiából, Afrikából ismerõsek. Nem jellemzõk ugyanakkor a háború utáni Nyugat-Európára, ahol erõteljes a társadalmi mobilitás, jól fejlett és szabályozott kiskereskedelmi hálózatok mûködnek, és nincsenek diszkriminatív törvények és módszerek. A kelet-európai új kínai migránsok viszont olyan gazdasági környezetben találták magukat, ahol a kiskereskedelmi hálózatok rosszul – és gyakran a szürke gazdaságban – mûködtek, fejletlen volt az import, és a helyi vállalkozói réteget jelentõs társadalmi és pszichés korlátok akadályozták. A kínai migránsok a kilencvenes évek elején kihasználták, hogy a célországok gazdaságai kisebb-nagyobb mértékben áruhiánnyal küszködtek, és ezt a piaci rést olyan olcsó, de kelendõ ruházati termékekkel töltötték ki, amilyeneket Kínában addig is gyártottak az olcsó nyugati áruházláncok számára. A hagyományos nyugat-európai kínai migránsokkal ellentétben ezek a bevándorlók – a hátterüknek köszönhetõen – rendelkeztek azzal a kulturális tõkével, mobilitással és kommunikációs csatornákkal, melyek révén szoros kapcsolatokat tudtak kiépíteni kínai állami nagyvállalatokkal, amelyek alacsony, államilag támogatott árakon és elõnyös hitelfeltételek mellett látták el õket a szükséges áruval. Kiterjedt transznacionális kapcsolatrendszerük lehetõvé tette a kínaiak számára, hogy a piaci igények kielégítésére gyorsan és rugalmasan mobilizáljanak tõkét, árut és munkaerõt. Ugyanez a kapcsolatrendszer egyidejûleg szükségtelenné tette számukra, hogy a helyben fölhalmozott kulturális tõkére kelljen támaszkodniuk. Megengedhették maguknak, hogy ne törõdjenek a magyar társadalomban betöltött periférikus helyzetükkel, és helyette inkább a transznacionális vállalkozói rétegnek a globális kínai média által közvetített modelljét kövessék. Ennek következtében míg a magyar állam és a társadalmi szereplõk nem foglalkoztak integrálásukkal, jobbára õk is érdektelenek maradtak aziránt, hogy csoportként fogalmazzanak meg jogi igényeket, s inkább személyes kapcsolatokat építettek ki hivatalnokokkal és közvetítõkkel, akik az állam képviselõi és õ közöttük mediáltak.

Az újabb kínai migránsokat nem csupán az különbözteti meg a “klasszikus” közvetítõ kisebbségektõl, hogy erõs transznacionális gazdasági, politikai és társadalmi kötelélékek fûzik õket Kínához, hanem az is, hogy e kötelékeknek intézményes keretet ad és szentesíti õket egy jól meghatározott, erõs és egységes nemzetállam, a Kínai Népköztársaság. Ennél is fontosabb azonban, hogy a virágzó globális kínai média, mely a Kínában élõ kínaiakhoz és az újkeletû migránsokhoz egyaránt szól, a kínai állami diskurzus jóváhagyásával a kínai migráció és vállalkozás globális természetét úgy ünnepli, mint amely közremûködik Kína és az egész világ modernizálásában (Nyíri 2002, Sun 2002). Ennek a médiának nem sok köze van azokhoz a hagyományos orgánumokhoz, melyek fõként a külföldön mûködõ kínai szervezetek, jótékonysági intézmények tevékenységérõl, társadalmi és kulturális eseményeirõl számoltak be. A globálisan modern kínai migráns képének központjában az egyéni siker áll. A róla szóló történetekben a siker mércéje elsõsorban a vagyon és a transznacionális kínai közösségen belüli elismertség, ezt követi a kínai állam elismerése. Amennyiben a helyi intézmények is elismerik a migráns társadalmi státuszát, az hab a tortán, de ez csak olyan országban számít igazán, amelyik jelen van a “modern” világ globális kínai térképén, vagyis az Egyesült Államokban, Nagy- Britanniában, esetleg Kanadában vagy Ausztráliában. Emellett a helyi elismerésnek nem feltétlenül abból kell adódnia, hogy az adott személy a helyi normák szerint jutott magas társadalmi státushoz, sõt, annál jobb, ha a helyi intézmények a globális kínai vállalkozók teljesítményét a kínaiak saját mércéje szerint ismerik el. Ez történik a Chen Kemin által a Délkelet-Fujiani Televízió számára 1999-ben rendezett, a budapesti kínai videókölcsönzõkben is beszerezhetõ, Bejutni Európába (Zouru Ouzhou) címû tévésorozatban, melynek fõszereplõje szakadt pólóban, egyetlen vas nélkül érkezik Párizsba. A jeles helyi kínaiak támogatásával pár hónap alatt elért, villámgyors vállalkozói sikerek után nagyratörõ építkezési tervet alkot meg. “Hölgyeim és uraim!” – jelenti be francia közönségének egy pagodatetõs épületegyüttes rajzára mutatva. “Mi új lesz majd két év múlva Párizs térképén? A Szajna gyönyörû partjait keleti ragyogás tölti majd be: a Chinatown Befektetési és Kereskedelmi Központ!” A hallgatóság tapsviharban tör ki.

Az alábbi idézet egy budapesti kínai nyelvû magazinban megjelent cikkbõl származik. A cikk a New York-i székhelyû ruhagyáros, importõr és raktártulajdonos Howard Lirõl szól, és a “sikeres új migráns” tipikus képét rajzolja meg:

Az új évszázad a tudásgazdaság százada. Howard Li a világhálót is bevonta elképzeléseibe… A befolyásos kínai nyelvû Qiaobaóval együtt létrehozta a “Meiguo Qiaowang”-ot (American Overseas Chinese Net). Egyidejûleg Hongkongban megalapította egy Internet-alapú árutõzsde központját, és Internet-szolgáltató állomásokat állított fel a pekingi repülõtéren és Shenzhenben. Ezzel kialakult az egész világot behálózó, Internet-alapú árutõzsde gerince, New York-i és hongkongi központtal.

Mostanra vegyes és kizárólagos tulajdonú kínai vállalkozásai több mint 30 tartományra, városra és térségre terjednek ki. Segítséget nyújtott abban, hogy a kínai árucikkek meghódítsák az amerikai piacot. Odaadóan támogatta a Kelet- és Dél-Kínát, illetve Yunnant pusztító földrengés áldozatait az élet és a termelés újrakezdésében. Tõkét injekciózott külföldrõl Kínába, hogy elõsegítse az anyaország gazdasági építkezését. Mint a külföldön élõ kínaiak képviselõjét, meghívták az ötvenedik nemzeti ünnep évfordulós ünnepségeire s a Makaó visszatérésének tiszteletére rendezett ünnepélyre… Emellett betölti az Ázsiai-Amerikai Vállalkozók Szövetségének elnöki tisztét, a New York-i Kínai Társaságok Szövetségének tiszteletbeli tanácsadója, és még vagy negyven-ötven tiszteletbeli cím birtokosa… ( Who’s Who of Chinese Origin Worldwide, 4 [2000], 31–32)

A cikket közlõ lap, a Who’s Who of Chinese Origin Worldwide, önmagában is jellemzõ a magyarországi kínai sajtó irányultságára. Ez a kivitelezésében a divatos életmód-magazinokhoz hasonló, a Cosmopolitannél valamivel többe kerülõ képeslap interjúkat közöl a kínai származású kanadai fõkormányzótól kezdve külföldön élõ kínai üzletembereken és mûvészeken keresztül a Kínai Népköztársaság párthivatalnokaiig és tábornokaiig mindenféle jelentõsebb személyiséggel. Ami legtöbbjükben közös, hogy a Kínai Népköztársaság egyik magas rangú tisztségviselõje, illetve egy- egy helyi méltóság (lehetõleg államelnök) társaságában jelennek meg a fotókon. A budapesti luxusszállodák hirdetéseitõl és a fejlécen szereplõ postacímtõl eltekintve semmi sem utal arra, hogy a magazinnak bármi köze is volna Magyarországhoz.

Ebben a kontextusban érthetõ, hogy a magyar szemszögbõl marginális magyarországi kínai médiumok nyugodtan elhanyagolhatják a magyar migrációs diskurzus fogalmi kereteit és állításait, és azzal kerekednek felül a helyi szinten domináns magyarokon, hogy globálisan még marginálisabbnak ábrázolják õket. Noha a lokális/globális konfigurációról alkotott felfogásuk eltér, a kínai és a magyar narratíva abban hasonló, hogy végsõ soron mindkettõ a “kultúra” nyelvezetét használja saját felsõbbrendû pozíciójának alátámasztására a modernitás és a kapitalizmus hierarchiájában.

Epilógus: Magyarország elismeri a globális úttörõket?

Koopmans és Statham (1999, 2003) az etnikai kisebbségeknek a brit, holland és német országos tömegtájékoztatási eszközökben megjelenõ igényeit elemezve arra jutott, hogy a nagy-britanniai kisebbségek (elsõsorban karibi és dél-ázsiai bevándorlók, illetve leszármazottaik) képviselõi nagy erõkkel vesznek részt a bevándorlásról, kisebbségekrõl, integrációról és az emberi jogokról szóló vitákban,¹⁷ miközben német sorstársaikat (akik fõként elsõ generációs törökök) legalább annyira foglalkoztatják az “otthoni” ügyek, mint a helyi kérdések. A holland helyzet a brithez áll közelebb. Koopmans és Statham a különbségek okát abban látta, hogy brit és a holland bevándorlási és állampolgársági rendszer természetét tekintve inkább befogadó, a társadalomszerkezet plurálisabb, a politikai arénában nagyobb tér jut a migránsoknak igényeik megfogalmazására, mint Németországban. Különbséget találtak abban is, hogy az egyes etnikai csoportok milyen mértékben fogalmazzák meg helyi igényeiket, illetve mennyire merülnek bele a transznacionális politikába, s a török szervezetek viszonylag nagy arányban hozzák nyilvánosságra igényeiket a transznacionális arénában. De még a török nyelvû Hürriyet németországi kiadásában a török szervezetek által megfogalmazott igények többsége is a törökök németországi helyzetére vonatkozik (Koopmans and Statham 2003). Çaãlar (2000) más szemszögbõl nézve a kérdést, szintén azt állítja, hogy a németországi német és török médiumok közötti átjárhatóság kölcsönösen erõsödik.

A magyarországi kínaiak annak a skálának a végén helyezkednek el, amelynek másik végén a nagy-britanniai dél-ázsiaiak, közepén pedig a németországi törökök találhatók. Olyan posztmodern “közvetítõ kisebbséggel” állunk szemben, amilyen sem Nagy-Britanniában, sem Németországban nem jött létre: az egyik oldalon egy olyan állammal, amely szinte semmiféle intézményi és diszkurzív teret nem hagy a migránsoknak, a másikon egy szûk és specializált gazdasági teret kitöltõ migráns csoporttal, amely igen erõteljes transznacionális gyakorlatot és diskurzust folytat. A migránsok igényei nem jelennek meg a magyar sajtóban, miközben a kínai migránsok transznacionalitását intézményesíti és politikailag legitimálja a Kínai Népköztársaság és az egyre erõsödõ transznacionális médiumok. Ebben az esetben a migráns csoport társadalmi helyzetének alternatív értelmezései oly mértékben eltérnek, hogy kölcsönösen értelmezhetetlenek egymás számára. A párhuzamos társadalmi és médiaterek létezése következtében nemcsak kialakulhatnak nagy hatású és egymásnak ellentmondó diskurzusok a migránsok társadalmi helyzetérõl, de fönn is maradhatnak anélkül, hogy valaha is tudomást vennének egymásról. És miközben a való életben a migránsok nyilván nem hagyhatják figyelmen kívül az alárendeltség mindennapi tapasztalatait – és fölvetõdik a kérdés, vajon miként egyeztetik ezt össze a kínai médiumok diadalmas narratívájával – a globális modernitás szemlélete, mely e tapasztalatokat másodlagossá minõsíti, egyben be is betonozza a szervezetek helyi elkötelezettségének igen alacsony szintjét, amelyet a magyar bevándorlási és állampolgársági rendszer kirekesztõ természete amúgy is meghatároz.

Amint 2003 vége felé ezt a tanulmányt írtam, a magyarországi kínai migránsok párhuzamos reprezentációjának története új, érdekes fordulatot vett. Augusztusban Medgyessy Péter miniszterelnök ellátogatott Kínába, s ezzel negyvennégy év óta elõször járt magyar kormányfõ a Kínai Népköztársaságban. Medgyessy látogatása idõszakában a magyarországi kínaiakkal kapcsolatos hivatalos megnyilatkozások hangneme hirtelen megváltozott. A miniszterelnök Pekingben kijelentette – s ezt a kínai televízió is közvetítette –, jórészt Közép-Kelet-Európa “legnépesebb kínai kolóniájának” köszönhetõen “megvan az esélye annak, hogy Magyarország a kínai vállalatok regionális központjává váljék”. A miniszterelnök kijelentésében az volt a figyelemre méltó, hogy “a kínai vállalatok regionális központjávᔠválás eshetõsége a kormány által is képviselt diskurzus fõsodrában korábban inkább veszélyként, semmint lehetõségként jelent meg.¹⁸ Medgyessy további kínai befektetõket és egyetemi hallgatókat hívott Magyarországra, és hozzátette: a kormány épületet biztosít a kínai gyermeke iskolázása céljából, ezzel is vonzóbbá téve a befektetõk számára a körülményeket (Krajczár 2003a). 2004-ben, közpénzbõl, meg is nyílt a magyar tanterv alapján, két tannyelvvel mûködõ iskola, amely magyar tanulókat is fogad, de elsõsorban kínai gyerekek számára tartják fenn. A kínai tantervet, a tankönyveket és a tanárokat a kínai kormánnyal együttmûködve választották ki. A konstrukció egy meghatározott transznacionális csoport “kétlaki” oktatását hivatott biztosítani, és nem azt a célt szolgálta, hogy egy soketnikumú közegben a magyar iskolarendszerbe integrálja a csoportot. A kínai és a magyar kormányközi megbeszélések során fölvetõdött az a javaslat is, hogy valamelyik budapesti kórházban olyan osztályt kellene nyitni, mely a kínai betegeket látná el, és hogy a kínai rendõrségnek ismét Budapest segítségére kellene sietnie a “kínai bûnözõk” utáni nyomozásban (Népszabadság, 2004. március 17.)

A hivatalos diskurzusnak a médiumok idegenképének alakításáért viselt felelõsségét eklatánsan bizonyítva, a magyar sajtó azonnal átvette a kulcsszavakat a kormánytól.¹⁹ Izgatott beszámolók születtek, melyek egyszerre fölfedezték Kína gazdasági fejlõdését és a magyar–kínai kapcsolatok nagyarányú változását emlegették. Ezekben a magyarországi kínaiak immár nem mint gyanús idegenek potenciálisan veszélyes csoportja, hanem mint üzleti közvetítõk potenciálisan hasznos társasága jelentek meg. Egy kolléga a fõ közszolgálati rádiócsatornában rendezett stúdióbeszélgetésrõl visszatérve arról számolt be, hogy a mûsorvezetõ nem gyõzte dicsérni a Magyarországon élõ kínaiak szorgalmát és a gazdasági életben való közremûködésüket, miközben egyetlen szót sem ejtett a problémákról – sem azokról, amelyeket korábban a kínaiaknak felróttak, sem azokról, amelyeket a migránsok itt átéltek. Ami a kínai szervezeteket illeti, õk hallgattak. Medgyessy kínai látogatásából még csak címlapsztori se lett a kínai nyelvû újságokban.

Korai lenne megjósolni, vajon ez a diskurzus fenntartható-e, de Medgyessy látogatása nem azzal a közvetlen hatással járt, ami várható lett volna: hogy a hivatalos és médiabeli “közvélemény- formálók” – felhagyva a kínai migráció idegenveszedelemként való kezelésével – végre nekiállnak, és az integráció/kisebbség vita keretei közt biztosítanak teret ennek a kérdésnek. Ehelyett úgy fest, átvették a globálisan modern kínai transznacionalitás diskurzusát, s a migránsokat nem a magyar társadalom egy jogokkal felruházandó csoportjának, hanem a magyar–kínai kapcsolatok közvetítõinek tekintik. Lehetséges tehát, hogy Magyarország – eltérõen más befogadó országoktól, és inkább a kibocsátó országokhoz hasonlóan – ahelyett, hogy “integrálódásra” kényszerítené a migránsokat és cserébe fölajánlana valamit, passzívan elismeri transznacionalitásukat.

fordította Nagy Mónika Zsuzsanna

 

Irodalom

Barmé, G. (1999) In the Red. Columbia University Press: New York.

Bimbi, R. (2004) Immigrant Reception In Post-Socialist Hungary. PhD-disszertáció. Dallas: Southern Methodist University.

Çaãlar, A. (2000) Entanglements in Public Sphere in Berlin: Media, Advertisement Industries and the State, A “Towards a New Urbanism: Re-Imagining the Cultural Metropolis and Reconstructing Urban Knowledges” címû, a Humboldt Egyetemen, Berlinben, 2004. június 29 – július 1. tartott konferencián elhangzott elõadás.

~ (2001) Constraining metaphors and the transnationalisation of spaces in Berlin, Journal of Ethnic and Migration Studies, 27(4):601–613.

Gillespie, M. (1995) Television, Ethnicity and Cultural Change. London and New York: Routledge.

Hsu, M. Y. K. (2002) Dreaming of Gold, Dreaming of Home: Transnationalism and Migration Between the United States and South China 1882–1943. Stanford: Stanford University Press.

Koopmans, R., and Statham, P. (1999) Challenging the Liberal Nation-State? Postnationalism, Multiculturalism, and the Collective Claims-Making of Migrants and Ethnic Minorities in Britain and Germany, American Journal of Sociology, 105(3):652–696.

~ (2003) How national citizenship shapes transnationalism: A comparative analysis of migrant claims-making in Germany, Great Britain and the Netherlands, in Christian Joppke and Ewa Morawska (szerk.) Toward Assimilation and Citizenship: Immigrants in Liberal Nation-States. London: Palgrave Macmillan.

Kováts, A., Nyíri, P., and Tóth, J. (2003) Hungary, in Jan Niessen, Yongmi Schibel és Raphaële Magoni (szerk.) EU and US approaches to the management of immigration. Brussels: Migration Policy Group. http://www. migpolgroup.com/uploadstore/Hungary.pdf

Krajczár Gy. (2003a) Egyezménydömping Pekingben, Népszabadság (Budapest), 2004. augusztus 29.

~ (2003b) Medgyessy kínai cégeket invitált, Népszabadság, augusztus 30.

Lai Chunsheng (2003) Zhong-Xiong maoyi qian tan (Hevenyészett megjegyzések a kínai–magyar kereskedelemrõl), Budapeisi Zhoubao (Budapesti Hetilap), június 6–12, 1, 4.

Magyarországi Kínaiak Törvényes Jogait és Érdekeit Védõ Bizottság Elõkészítõ Bizottsága [Weihu Lü Xiong Huaren Hefa Quanyi Weiyuanhui (chou)]. (2001) Zhi Xiongyali shehui gongkaixin (Nyílt levél a magyar társadalomhoz), Budapeisi Zhoubao (Budapesti Hetilap), augusztus 24–31, 1.

McKeown, A. (2001) Chinese Migrant Networks and Cultural Change: Peru, Chicago, Hawaii, 1900–1936. Chicago: University of Chicago Press.

Nyilvánosság Klub (1998) Mi lenne, ha jönne egy idegen és megvenné a 93 ezer négyzetkilométert?, in Sik Endre és Tóth Judit (szerk.) Idegenek Magyarországon. Budapest: Sík, 129–136.

Nyíri P. (2002) Párhuzamos globalizáció. Kínaiak Magyarországon, in Kovács János Mátyás (szerk.) A zárva várt Nyugat: Kulturális globalizáció Magyarországon. Budapest: Sik – 2000, 138–166. o.

~ (2003–2004) Idegengyûlölet Magyarországon – regionális összehasonlítás. 2003/11–12, 15–25. o. és 2004/1, 5–16. o.

Organisation for Economic Cooperation and Development (2001), Migration Policies and EU Enlargement: The Case of Central and Eastern Europe. Párizs.

Parker, D. (2003) Is there a British Chinese public sphere? in Gary D. and Ming-Yeh T. Rawnsley (szerk.) Political Communications in Greater China. London and New York: RoutledgeCurzon, 239–260.

Sik E. and Simonovits B. (2002) Jelentés az MTA Kisebbségkutató Intézet Nemzetközi Migráció és Menekültügyi Kutatások Központja által készített közvélemény-kutatássorozat elsõ és második hullámának eredményeirõl. Budapest: Tárki.

Sun, W. (2002) Leaving China: Media, Migration, and Transnational Imagination. Lanham, Boulder, New York, and Oxford: Rowman & Littlefield.

Szabó I. (1998) Tizenévesek állampolgári kultúrája. Budapest: Minoritás Alapítvány.

Tóth J. (1996) Kína és a kínaiak a magyar sajtóban, in Sik Endre és Tóth Judit (szerk.) Táborlakók, diaszpórák, politikák: Yearbook of the Research Group on International Migration, Institute for Political Science, Hungarian Academy of Sciences. Budapest, 139–160.

Turner, J. H. és Bonacich, E. (2001) A közvetítõ kisebbségek összefoglaló elmélete felé, in Sik Endre (szerk.) A migráció szociológiája. Budapest: Szociális és Családügyi Minisztérium, 127–140. o.

Vezda László (2001) Hamis a baba (is), Határõr, 2001/ 1, 32. o.

Yang Ban (2001) Yun meng zhi zhu (Gyertya felhõálomban), Lianhe Shangbao, június 8–13, 9.

Yu Jun (1994) Bai nian da ji zaiyu tigao ren di suyang (Az emberek minõségének javítása évszázados kezdeményezés), Huikan (a Magyarországi Kínaiak Egyesületének hírlevele), 25. sz. (április 30.), 6.

Yu Wenlong et al. (2001) Fandui wuru huaren renge, weihu huaren quanyi zunyan: changyishu (Lépj fel a kínaiak megszégyenítésével szemben, védd meg a kínaiak jogait és méltóságát: támogató levél), Xin Daobao (Új Szemle), augusztus 15–29., F12.

Zhang Zhongbin (1997) Mingxi lü Ou xin yimin chengwei jiaxiang jianshe di xin sheng liliang (A mingxi új migránsok Európában a szülõföld építésének új erejévé válnak), Fujian Qiaobao, december 21.