Tervei szerint a többórás vonatút alatt közelítõleg százoldalnyi idegen nyelvû szöveget kellett volna elolvasnia: habár kedvelt témájáról volt szó, a terv kivitelezésének lehetõsége igen kétséges. Mindez akkor tudatosult benne, mikor rápillantott a tanulmány elsõ oldalára és a betûk másodpercek alatt egy halandzsaáradat legkisebb összetevõivé váltak. Megdörgölte az orrnyergét – ha fáradt, úgy érzi, mintha szemüveges lenne, de ez természetesen nem igaz – és újra a sorok felé fordult, miközben a szerelvény halk zakatolással kifutott az állomásról.

Nem fog menni.

Nehéz, borgõzös hét állt mögötte: minden egyes éjszaka valamiféle fordulatot hozott a magán- életében, amelynek feldolgozásához tudatának bizonyos mennyiségû alkoholra volt szüksége-ez köszön most vissza a kesernyés szájszagban, a véreres szemekben és a vámpírsápadt arcbõrben. Agya ezekben a pillanatokban is a tegnap és tegnapelõtt egy-egy szekundumát pörgeti, vizsgálgatja, a lemezek forognak, miközben próbálják meghatározni a léleknek egy-egy ilyen emléktöredékhez való viszonyát. Ez szinte olyan energiahasználattal jár, mint a szeretkezés vagy a maratoni futás (bár inkább utóbbi). Ideig-óráig a testnek ez irányú követelései kávéval és cigarettával kielégíthetõek (tüneti kezelés) de az óra ketyeg, jóval gyorsabban, mint általában.

És mindennek tetejében itt volnának ezek az idegen szavak, mondatok, bekezdések, melyeknek jelenleg egyetlen egy funkciójuk akad: elterelni az agy figyelmét addig, amíg a test szépen takarékra veszi magát, végül pedig a tudatot is ködbe burkolja: ez körülbelül akkor következik be, amikor tíz percnyi menetidõ után a vonat megáll valahol, egy messzirõl jött, felpuffadt öreg hölgy felszáll rá, majd a fiatalembertõl rákérdez, vajon helyet foglalhat-e (lelke mélyén az öreg hölgy azt várja, bárcsak a fiatalember NEMmel felelne, és akkor végre történne valami), végül púder és szappanszagot eregetve elterpeszkedik a szabad ülésen. Mire problémáit kezdené ecsetelni utastársának, az már résnyire nyitott szájjal szuszog két világ között.

Itt tudata végre elengedi magát, elkezdi a lehetõ legõrültebb képekkel bombázni azt a bizonyos vetítõvásznat a harmadik szem tájékán: elõször mintha semmi nem történne, kavarog a szürkeség, fekete lyukak nyílnak és végül az ég úgy néz ki, mintha harmadik világháborús fegyverekkel cifrázták volna ki. A lyukak évezredes lassúsággal forognak saját középpontjuk körül, néha a szélükrõl leszakad egy-egy csillagfüzér, hogy aztán tehetetlenül visszatapadjon gazdája oldalához.

A vonat megy. Odakint, az ablakon túl elsuhannak a falunak nevezett gettók házai, az útkeresztezõdéseknek családos és kétes egzisztenciák püfölik egy ütemre a combjukat, vagy a feleségük combját, vagy a fiuk combját, vagy a mellettük ülõ, éppen fölszedett kurva combját, míg a szerelvény tovahalad.

Aztán megnyílnak a fekete lyukak. Az öreg hölgy szörcsögve fújja ki az orrát.

Táncolnak. Az ég szakadéka a szférák zenéjére táncolnak, hogy aztán elõbukkanjon belõlük a múlt hét démoni mása, negatívba fordított ideája.

Sör és cigaretta és bor és fû és hányás és két óra alvás és nem fogom bírni

és kincstári pesszimizmus és ájulás a buszon és fejhez emelt pisztoly

mint a taxisofõrben, tudod, csak ez a pisztoly létezne, ahogy veszed, duplán létezne

BUMM, hölgyeim és uraim, Bumm

Aztán a nyugalom, a sárga lámpafényben úszó parkok, az aluljáró falának omlott csövesek,

valahol egy szakadozott szaxofonszóló

te is szereted fred madisont?

huzat az alagútban és zuhanás végül pedig menekülés, az összes ilyesfajta közhely betetõzéseként.

Felriadt. Mikor tudatosult benne ébrenléte, azt is nyugtáznia kellett, hogy hangulata sokkal rosszabb, mint az alvás elõtt volt. Vonaton pihenni nem az igazi.

Utastársa eltûnt – na, nem mintha sajnálná.

Megdörgöli az orrnyergét és kipiszkálja a csipakavicsokat a szeme sarkából, aztán végre kipillant az ablakon, szinte az utolsó pillanatban.

Odakint ismerõs fák és bokrok, és a távolban ismerõs házak, még a napsugarak beesési szöge is a jól ismert, nem beszélve a legkedvesebb színekben úszó levelekrõl, melyek meleg és családias hangulattal látták el az egész környéket.

A fiú – amennyire álmatag tagjait képes volt mozgásra kényszeríteni – felpattant a helyérõl, végigvágtatott a lassuló vagonon, majd szinte pontosan a megállás pillanatában kitárta az ajtót, és vállán táskájával kiugrott a burgonyacsipszként recsegõ levelekre és az alattuk sercegõ salakra.

Megfeszítette a hátát, amelynek iszonyú jól esett a nyújtózkodás. Ennek nyomán a fiú egész testét valamiféle kis hatású boldogsághormon öntötte el.

Valahogy elkezdte jól érezni magát. Mintha megkezdték volna akkumulátorainak feltöltését.

Odébb botorkált a sínpártól, és a vonat közben lassan megmoccant, nyikorogva gyorsulni kezdett, folytatván útján a pusztaságon keresztül.

A fiú közelítõleg ekkor vehette észre, hogy az elmúlt percekkel ellentétben a hely csöppet sem ismerõs, sõt, teljességgel idegen, az állomás neve ismeretlen nyelven kiírva – mintha macska táncolt volna a klaviatúrán – és az õszi táj ellenére valószínûleg bõven huszonegynéhány fok fölött jár a hõmérséklet.

Még mielõtt ledobta volna a táskáját, és elkezdte volna a káromkodást – melynek tárgya saját szórakozottsága, illetve nagyobbrészt Isten lenne – meglátta az állomástól nem messze lévõ buszmegállót, amellett pedig egy indulásra kész buszt, melynek sofõrje a helyén ülve, rádiót hallgatva teljes nyugalommal cigarettát sodor.

Az utazó öles léptekkel megindult a jármû felé, végiggondolta, hogy vajon akad-e pénze buszjegyre, és hirtelen örömében még a káromkodásról is megfeledkezett.

Talán mégis figyeli valaki odafentrõl.

Jókora levélsercegés kíséretében odatrappolt a busz ajtajához, majd megköszörülte a torkát.

– Elnézést…

A buszvezetõ ráemelte dülledt kék szemét, miközben cigarettafüstben edzett arcbõre rángott, mint a fakanálon lóbált nyers nokedli.

– Megy ide meg oda?

Amaz mintha nyögött vagy hümmentett volna, de utána egy gombnyomással becsukta a busz ajtaját.

– Hé, baszod!

A fiú belerúgott a busz oldalába, mire az sértõdött hernyóként töfögni kezdett és odébgurult néhány méterrel.

Megnézte volna a menetrendet is, ha azt esetleg pótolták volna. De így csak néhány sárga papírcafatot talált a bádogba égve.

Úgy döntött, még egy próbálkozást megér: odament a tõle néhány méternyire duzzogó buszhoz, és megkocogtatta az ajtaját.

Megint azok a szemek.

Megint az a tésztabõr.

És ami az elõbb nem volt: széles vigyor – széles vigyor, amellyel elfordította az indítókulcsot, pöffentett egy kis bagófüstöt, majd odébbállt.

Az utazó csak nézett utána, ahogy az egyébként nem túl modern jármû kellemes sebességgel távolodik a meleg õszi fényben.

– Baszdmeg! Baszdmeg, te rohadt szarrágó anyabaszó ge… – és így tovább, és így tovább.

Eljött az idõ, hogy rágyújtson: beletúrt a zsebébe, elõvette a viharvert keménydobozt, melyben a cigarettát és az öngyújtót is tartott, száj sarkába, tûz, füstölés. Közben megindult a már messzirõl is kihaltnak tetszõ állomás felé: az hiú remény, hogy talál valakit, aki információval szolgálhatna, de talán a menetrendet nem pusztították még el a helyi vandálok.

A cigarettát a lehetõ legnagyobb sebességgel szívta, anélkül, hogy errõl tudott volna. Amikor odaért az okkerszín épülethez, már jócskán a felénél járt, csak akkor lassított egy kicsit, mikor látta, hogy a váróteremben ugyan nincs senki, de legalább nyitva van, és a bejárattal szemközti falon sértetlen üveggel fedett menetrend-tábla. Keresztülment a vizelettõl, széklettõl, rothadó kotonoktól, hányástól és még ki tudja mitõl bûzlõ helységen, bakancsa kopogott a kövön, szórakozottan bele- rúgott egy üres sörösdobozba, mely odábbgurult és kifröcskölt magából néhány cseppnyi poshadt löttyöt.

A falakon:

itt basztam meg    lori szopik mint a torkosborz    rohattgeci

és jelek, mint

HOROGKERESZT FASZ ANARCHIA PINA

meg dátumok, amik semmit nem jelölnek: ezen túl semmi.

Az üveg mögött a menetrend csupán egy darab megpenészedett A/3-as papírlap, amin nincs egyetlen kivehetõ szó sem, a fülkében pedig, ahol elvileg jegyet vehetne a kedves partner, egy leszakadt függöny uralja a teret.

Eldobja a cigit, és újra gyújt.

– Ilyennincsilyennincsilyennincs…

Ha nyugodt lenne, ha ez alapvetõen egy jó nap lenne, talán leülne az útpadkára és várna addig, amíg nem jön valaki, aki esetleg fölveszi. De sajnos ez egy rossz nap, emez pedig egy rossz hely, belekapaszkodik a vállán himbálódzó táska pántjába, kilép az ajtón és felnéz az égre: mg van idõ sötétesésig. Ha elindulna gyalog, estére biztosan találna valamiféle települést.

Kisasszézik az útra, és elnéz arra, amerre nemrégiben a busz ment.

Semmi. A távolban nem lát semmit, csak puszta földeket.

A sínek.

A vonatok általában a két pont közötti legrövidebb úton közlekednek: ergó sokkal hamarabb eljut a következõ mittudoménmibe, ha követi a sínpárt.

Rántott még egyet a táskán, és elindult, miközben a szája teljesen kiszáradt a cigarettafüsttõl.

Régóta megy már és nem talál semmit, csak földeket, meg kavicsokat. Nem jött erre vonat sem, hiába hegyezte füleit, hogy meghallja a kürt harsogását.

A cigaretta fogy és õ fáradt, miközben a táska mélyén rejlõ üvegbõl kiszlopálta utolsó csepp nyállal kevert langymeleg ásványvizet is.

A lábait feltörte a bakancs.

Dühét kitartásában éli ki, míg egy alagúthoz nem ér.

Itt tanácstalan. Bepillant a sötétségbe, melynek túlfelén nem pislákol semmiféle fény.

Talán minden a hegy mögött van.

A düh az most félelem.

Visszanéz.

Az út, amit megtett, végtelen.

Talán nem elõre, hanem visszafelé kellett volna indulni.

Talán nem kérdezõsködni, hanem simán buszra szállni lett volna jó.

Végül pedig vesz egy nagy levegõt, eldobja cigijét, újra gyújt, majd elindul befelé a fekete alagútba, vagy ha úgy tetszik, a Hatalmas Úr – a Rém – tátongó és füsttõl bûzös, régen éhes szájába.