Közel-Nyugati Levél

“Herr Doktor, ne vegye rossznéven, de ki kell töltenünk ezt a kis ûrlapocskát. Nem mi erõltetjük, ez állami elõírás” – nyomja meg a staatlich jelzõt: szabadkozik, de nem kacsint össze velem. Ülök a pénzintézetben, intim közelségben a szõke Sabinével, “tanácsadómmal”, ahogy az egyenmosolyú banktisztviselõket nevezik itt Ausztriában. Még van némi respektusom elõtte. No, nem (félrecsúszott) nyakkendõm okán, hanem akadémiai státuszomból kifolyólag. Félõ, hogy ez a tiszteletmorzsa porlad el mindjárt. Mert hitelért esedezem, és családom jövedelmi helyzetérõl kell vallanom.

Szorultam én már bécsi bankra, vagy tíz esztendõvel ezelõtt, mikor is remegõ lábakkal állítottam be tanácsadónõm elõdjéhez, százezer schillingben reménykedve. Úgysem kapod meg, koszos külföldi – hajtogattam magamban – se vagyonod, se feszt állásod, a boldog õsökrõl ne is beszéljünk…, miért bíznának ezek benned? A bankalkalmazott unottan hallgatta mondókámat a kocsivásárlásról, majd hogy egy kis feszültséget csempésszen társalgásunkba, a “nem parancsolná inkább a dupláját, uram?” kérdéssel szakított félbe, pedig én, Attila hû fia, még csak a “hun”-nál tartottam a hundert tausend-bõl.

Háztartási terv

Azóta könnyelmûen túladósodta magát az osztrák, s ezt nem nézhette ölbe tett kézzel a figyelmes hatóság. Most közös gondolkodásra invitál – mint mondja – “háztartási tervünkrõl”. Az Elsdorf família bevételeire és kiadásaira kíváncsi, értünk aggódik szegény. Ajvé – fut végig a hideg a hátamon – ennyi aggodalom könnyen saját okára talál. Hisz életünk nyitott (betét)könyv az ifjú Sabine elõtt. “Also, a lakbér összegét ismerjük” – vág bele a banktündér. “A villany- és gázfogyasztást úgyszintén, kábeltévé, telefon, új autónk ugye nincs, van már mobiljuk a kicsiknek is? A tartásdíjat még fizetgetjük egy darabig, ha nem csalódom” – pillant rám bennfentes közönnyel –, “nos, vonjuk le gyorsan mindezt a doktor úr fizetésébõl, együtt egy négyszemélyes bécsi család havi átlagfogyasztásával (étel, ital, villamosbérlet, stb.) – hoppá, mit látok, hisz ez jókora mínusz! Mein Gott, mibõl fogják önök a hitelt viszszafizetni? Vagy rosszul számoltam? Alighanem Frau Elsdorf is szépen keres, sajnos nem látom a képernyõmön, talán lent, Magyarországon aktív?”

A hölgy válaszra vár. Türelmesen kisimítja márkás kiskosztümje gyûrõdéseit, de pillantása nem ereszt. Valljam be az igazat, hogy jócskán alatta fogyasztunk a korombéli osztrák értelmiség átlagának? Se BMW, se brill, se Bahama. Ha cifra nyomorunkat bizonygatnám, maradék respektusom is elúszna, a hitelrõl nem is szólva. Hazudjak óriási magyar fizetést szerzõné lelkemnek? Mi történik, ha Sabinénk (esetleg ismét hatósági parancsra) jövedelemigazolást kér tõle? Avassam be nagyívû elõre-menekülési terveinkbe, miszerint a vágyott hitelbõl tetõtér-beépítésre készülõdünk Pesten, hogy alatta elhelyezkedõ lakásunkat kiadhassuk. A lakbér fedezi majd a törlesztõrészleteket, késõbb pedig családunk példátlan meggazdagodását hetedíziglen elõre. Ekkora kockázatvállalást, ha gyöngyözõ homlokomra sandít, aligha néz ki belõlem fess tanácsadóm.

Te már sejted, nyájas olvasó, hogy a legroszszabb megoldást választom: miközben azt hiszem, arról beszélek, amit minden osztrák ért, hogy otthon tömetjük fogunkat és javíttatjuk autónkat, valahogy kicsúszik a számon a Projekt szó is, ráadásul mindig elfelejtem, der vagy das-e a névelõje. Tudja, kedves Sabine, a mi szakmánkban írogat az ember, elõad, publikál, szerkeszt – nem kell hát az aranyos kormánynak nyugtalankodnia, a kredit törlesztve lészen. Spórolunk a fogunkon, s hogy ne kelljen hozzá verni a garast, rendesen robotolunk. Erényeink polgáriak, mondhatni, hitelt érdemlõk.

Tanácsadóm arcán mégsem látom a megkönynyebbülést. “Ha lenne olyan kedves, Elsdorf úr, és behozna – persze csak mutatóba – néhányat a projektszerzõdései közül. Természetesen a honoráriumigazolásokkal egyetemben.” Nesze neked, Nick. Ilyenkor már csak az ösztöneire hagyatkozhat a magyar vendég, méghozzá azokra a bizonyos, annyit ünnepelt közép-európaiakra. Talán, ha vetne egy pillantást a képernyõre, drága kollegina, a múlt havi jóváírások közt talál egy tiszteletdíjacskát. Pár száz euro, nem nagy tétel, de mit ad isten, éppenséggel az Önök ragyogó bankja támogatta a tudományos konferenciát, ahol szerénységem tartotta a záróbeszédet. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a megnyitót az elnök úr … “Ne is folytassa, lieber Herr Professor” – lágyul el a kiváló Sabine – “most, hogy mindent ilyen részletesen megtárgyaltunk, ajánlom, térjünk át a kamatokra.”

Úgy éreztem, meg kell vigasztalnom: tudja, kedves, voltaképp kedvezményes hitelt is igényelhettem volna, hisz évek óta fizetjük itt Bécsben a lakástakarékot, s mióta Magyarország belépett az Unióba, nem lehet elvi akadálya annak, hogy napnyugati hitelbõl napkeleten építkezzünk. “Elvi talán nem” – sziszegte, majd mobiljába burkolózott. Ez a nõ szemmel láthatóan nem szeret adni…

A keretlegény emléke

Mindegy. Meg vagyunk mentve. Már csak a rokonságban kell mindenkitõl kölcsönkérni, megvárni, amíg szerzõné lelkem õsi lakása elkél, és gazdag hitvilágában megrendül az “extra Újlipótváros non est vita” sarktétele is. Mi ugyanis Budán – szép szavait idézve –, az újgazdag, kádárista- miépista kerközép birodalmában (vö. the evil’s empire) készülünk építkezni, ahol az utcán nem traccsolnak a népek, csak procc, leskelõdés és betartás mindenütt, elfojtott agresszió a köbön. Elõreszaladok: ami az elfojtást illeti, óriásit tévedett összes gyermekeim egyik édesanyja.

Mondtam már, hogy a pénz nem boldogít? Mármint ha a naiv halandó (például én) azt sejteti a külvilággal, hogy van neki. Például, ha építési tervet lobogtatva szeretné megosztani afölött érzett örömét a külvilággal, hogy a folytonos míszmacholás közben (itt közveszélyes tudománykritikai munkásságára gondol) átmenetileg eltöltötte a konstruktivitás érzése. Ráadásul kitûnõ tervünk volt, már Ádám is ilyet álmodott a Paradicsomban, önzetlen baráti segítség szülte, nem csoda, hogy elõbb-utóbb kihívta a sorsot ellenünk.

Kezdem a szomszédokkal, kik az elmúlt év folyamán sokat tettek azért, hogy végre hosszan és testközelbõl szemlélhessem a posztkommunista anómia jelenségét. Naivista, aki vagyok, még mindig azt hiszem, van értelme megkérdezni: tényleg elzúgtak volna forradalmaink? Mit tegyek, az “útfüggõség” (path dependency) fogalmát már akkor sem imádtam, amikor azt még “objektív determinációnak”, erkölcsi vetületét pedig “kispolgári csökevénynek” kellett titulálni. Hej, mennyit veszekedtem én kamaszkoromban szüleimmel, akik maguk között tömören “kisnyilasnak” illetve “cigánynak” nevezték a velünk egy házban lakó háztartásfõket. Ti meritek marxistának mondani magatokat – dörögtem felmenõimre –, amikor mást se csináltok, mint az “új osztály” magasából nézitek le földszinti szomszédainkat?! Ráadásul burzsoá nacionalista érvek leple alatt. Azért, mert annyi káder után mi költözthettünk fölülre, Tauszig mérnök úr hûlt helyére, aki 1936-ban elhitte, hogy magának építi ezt a majdnem-Bauhaus villát?

“Még hogy mi mellõznénk az osztályszempontokat?” – háborodtak fel nagy pofájú fiuk mondandóján –, “mindössze Lenin nyomdokain mást sem teszünk, mint elvégezzük a konkrét helyzet konkrét elemezését. Gondolkozz, Nick, elõször is párttag mindkettõ, a villanyszerelõ meg a fizikus is, mindannyian ugyanabban az elõkelõ kerületben lakozunk, lelkiismereti furdalásból kifolyólag már átengedtük nekik a fél házat, a kertrõl nem is beszélve. Újabban ránk szólnak, ha a talpalatnyi maradékon locsolni merészelünk. A kisnyilas munkásáruló kõarccal, de nyíltan, a cigány fizikus nyájas-alamuszi módon, ám mindkettõ maszszívan szûkíti életterünket (itt a Lebensraum kifejezésre lettem figyelmes), ’nekik ez jár’-alapon, közben viszont valahogy mindig mi fizetünk, ha a ház felé repül egy zsírosabb számla.”

Papám halála után, mamám egyedül maradt e kedvenc stigmákkal. Ápolta õket akkor is, ha szorongott piszkosul, és fizetett még másfél évtizeden át rendületlenül (az idõközben alaposan megtollasodott lakótársaknak) abban a hitben, hogy ha baj éri, jószomszédi kapcsolataira – esetleg – támaszkodhat majd. Nem gondolt többre, mint egy mentõ ötletre, ha nem mûködne a telefonja. Öregségére egyre élesebben emlékezett a fess keretlegényre, aki – cserébe némi színesfémekért – lökött idõnként egy kis elemózsiát papám elé a hûvös ukrán erdõkben. Már egyikõjük sem él (hát a keretlegény?), nekem pedig tavaly egy kerek esztendõ kellett ahhoz, hogy tisztelni kezdjem szüleim éleslátását. Durva jelzõiket ma sem használnám, holott a jelzett személyekrõl hasonlóan gondolkodom. Mi több, attól tartok, hogy a komor szavak mélyén fölösleges jóhiszem lakozott. Hatvan évvel a háború után körbepillantva én már alig tapasztalok összefüggést az átvett színesfém és a kapott elemózsia mennyisége között.

Szomszédaink hamar felismerték, eljött az õ idejük: a padlás, melyet beépíteni vágytunk, aranyat ér. Használni ugyan sose tudták, hisz rajtunk keresztül (nyikorgó kosárral a kézben) lehetett csak megközelíteni, folyton beázott, a tetõgerendákat már csak a szú tartotta, mi pedig rettegtünk, mikor szakad ránk a mennyezet. Mamámnak, amikor a tanács megvételre kínálta a lakásokat, senki sem mondta, hogy a padlás nem mihozzánk tartozik majd. A szomszédok se. Pedig tudták jól, oly gyorsan húzták elõ ebbéli ismereteiket tavaly, mikor félénken megpendítettem: építkeznénk, ha nincs ellenükre. Elõször is közölték: dehogy nincs! Majd hirtelen ára lett a padlásnak, rácáfolva a marxi munkaérték-elméletre. Miért kéne fizetni az üres helyért? Nem értem, e teória még 1998-ban is érvényben volt, ekkor bõvítették szomszédaim utoljára lakóterüket a köz terhére. Ellenszolgáltatás nélkül, persze. Netán felismerték volna idõközben a munkaérték-, a termelésiár- és a földjáradék-elmélet apróbb súrlódásait Karl Marx életmûvében?

Isten neki – gondoltam – gáláns ajánlattal rukkolok elõ: ha átadják a padlást, kicseréljük a tetõt, új kerítést kap a telek, és tisztába tesszük a ház jogi ügyeit is. Amit én nagyvonalú ötletnek hittem (mert költségei több millióra rúgtak), a villanyász és a fizikus szóra se méltatta. Hadüzenetben válaszoltak. Az általunk ajánlotton túl, követelték, hogy nyissunk nekik tért, s felfektették a “padlásért-pincét” doktrínát. Késõbb illegális kerthasználatuk (vö. területrablás) utólagos törvényesítéséért szálltak síkra. Még késõbb a tervezés díját kívánták áthárítani. A fizikus az utolsó-utáni pillanatban, amikor még berakhatta a lábát az ajtóba, jelentõs készpénzköveteléssel állt elõ. Ezt az “egy fillérünk sincs azokra az átalakításokra, melyeket a saját lakásunkban már régóta tervezünk, s most Elsdorfék munkásaival megcsináltathatnánk ” segédelve volt hivatva legitimálni. Szó esett még a természettudósok pimaszul alacsony fizetésérõl, arról, hogy fiuk eladósorba került, sõt még azt is megtudhattam, hogy a nagypapa hamarosan hozzájuk költözik. A zsarolást még bírtam valahogy (szerzõné lelkem alig), azt már kevésbé, hogy értelmiségi szomszédom folyvást lélekbe öltöztette nyers aggresszióját: “Nick, tudhatod, csak értetek építkezünk mi is, míg ti Bécsben urizáltok, a mi fejünk fölött dübörög majd a légkalapács. Csak azt kérjük tõletek, hogy ne fizessünk rá saját jóindulatunkra.”

Értsd: mi Bécsben keresünk, õ meg Pesten talál. Életemben elõször hallgattam némi elégtétellel heveny zsidózást, midõn asztalosunk, egy csúfondáros mosolyú fiatalember élcelõdött nekem jóindulatú lakótársunk és a pénz viszonyáról. Már javában szépült a ház, de a fizikus még mindig azzal foglalkozott, hogy mi módon juthatna – ingyért – mások földi javaihoz. Minden egyes mesterünkkel dolgoztatott, s ha véletlenül nem sikerült javadalmazásukat ránk hárítania, addig alkudozott velük, míg majdhogynem õk fizettek neki. Nem mondhatnám, hogy az asztalos eredeti módon vezette föl a nürnbergi gondolatot. “Van nekem egy izraeli ismerõsöm, vagány öregúr, lakása van a Dob utcában, én szoktam neki kocsit bérelni. Képzelje, amikor fizet, kihív a konyhába, kinyitja a kredencet, ahol hegyekben áll a dollár, belemarkol, és számolatlanul nyújtja át a zsozsót. Ha többet ad, eszébe se jut visszakérni.” Hümmögök, érzem, lesz ez még rosszabb is. “A maga szomszédja viszont egy szarevõ zsidó, megismerem az ilyet a pofájáról, nem olyan jó magyar, mint maga, tegnap például a mocsadék azért ráncigált le a létráról, hogy fizessek neki szemétdíjat, mert beletettem egy kis fûrészport a kukájukba.” Látja, ki ilyen, ki olyan – zárom le a beszélgetést ellenkezést nem tûrõ hangon, hátha megúszok egy másfajta relativizálást. Magamban kuncogok: mit ér az én zsugori szomszédom Thököly-közeli õseivel, kikre oly büszke? Aztán összerezzenek: csak nem volt Thököly is cigány?

Ami azt illeti, a fizikus piszokul jól (pontosabban piszokul és jól) számított. Minket kergetett az idõ és az undor, így – hûen a családi hagyományokhoz – retiráltunk és nyitogattuk a bukszánkat szorgalmasan. Még el sem kezdõdött azonban a ház újrafelosztása, tárgyalópartnereim máris kis híján összeverekedtek. Írd és mondd 3 (azaz három) centiméteren, azt tervezgetvén, miként veszik át a fõhatalmat a pincében, és hol húzódik majd a fal kettejük között. Hetekig szüneteltek a tárgyalások. Osszam meg õket és uralkodjam (magamon)? De hogyan, amikor láthatóan élvezik a torzsalkodást? Ma már tudom, a megoldás az lett volna, ha csendben megvárjuk, míg ránk szakad a tetõ. Utána vélhetõen kitûnõek lettek volna a tárgyalási pozícióink.

Miután ismét megszerették egymást (ellenünk), a békeszerzõdésnek már csak a telekszomszédok némelyike akart elébe feküdni. Ahogy telt-múlt az idõ, szembe-szomszédunknak, akinek a tanács annak idején átjátszotta a telkünkön álló garázst, is az eszébe ötlött, hogy aláírásáért kérhet valamit. Ne találgass, nyájas olvasó, persze, hogy anyaföldet. Esetleg – textiltechnikus lévén – mûszaki ellenõrnek jelentkezne építkezésünkön. Vakmerõen nem alkalmaztam. Nem sejtettem, mily szenvedélyeket szabadít rám ez a döntés. Kiderült, a technikus úr eladdig féken tartotta házának számos vérmes lakóját, akik már rég kaszát s kapát akartak ragadni, megakadályozandó, hogy az Elsdorf családkét teljes emeletet húzzon maga fölé. E városi legenda csak dagadt, dagadt, akadtak már, akik megesküdtek rá, hogy a delelõ napot is eltakarja majd elõlük az épülõ kastély. De már a kacsaláb is. Teljes gõzzel folyt az építkezés, amikor berontott hozzánk egy terjedelmes ifjú nõszemély, állítólag ügyvéd, néhány éve még csókolommal üdvözölt: “mégis hogy képzeli maga, hogy elrabolja a kilátásunkat?! – üvöltötte a szemem közé köszönés helyett. Duzzadt nyaki erek, támadóállás. Ekkor még azt hittem, megroppanthatok bárkit bizonyítékaim súlya alatt. Elétártam az épület tervét, melyen feketén-fehéren látszott, hogy a házunk magassága alig változik. “Mit jön ezzel? Úgy sem fogják megtartani, amit ígérnek!” – s elviharzott.

Csak azért, hogy elkapjon egyik elvbarátja, hatvanas férfi, égõ szemekkel. Õ felcipelt a lakásába, kivitt a tenyérnyi erkélyre. “Látja, ha a falhoz simul, törzsét megfeszíti és a fejét elfordítja, ott a Mátyás templom csúcsa, legalább tíz centi látszik belõle. Ha maga felhúzza a két emeletét, a kilátással együtt legalább ötmilliót rabol el tõlem”. Elejtem, egy emelettel sem magasodunk, nemhogy kettõvel (õ se hiszi), de ha jól megnézem, a Mátyás templomból – svédtorna ide vagy oda – most sem látszik semmi, hisz eltakarja egy óriási fenyõfa. “Az nem akadály kérem.” Csakhogy a faóriás nem az ön telkén áll – vetem ellene békésen – remélem, nem akar átmászni a kerítésen és egy láncfûrésszel órákig (észrevétlen) nyiszatolni azt a szegény fenyõt. “Léteznek más módszerek is” – vet rám egy diadalmas pillantást – “vegyészmérnök lennék vagy mi a szösz”.

Törless!

Hagyjuk a kémiát, inkább foglaljuk helyet a jog asztalánál. Még az elsõ kapavágás elõtt égetõ szükségünk támadt egy tiszta alapító okiratra. A magánosítás során keletkezett, a FIK által társasházunkra erõszakolt fércmûnek ugyanis még a zárójelei sem stimmeltek, nem szólva a seregnyi, egyenként is többmilliót érõ tévedésrõl, melyet a teleknagyság megállapításától kezdve, a közös helyiségek felsorolásán át, a lakás-négyzetméterek rögzítéséig követtek el benne a késõ-kádárizmus korruptan slampos ingatlanosai 1988–89- ben. Valószínûleg szó szerint vették az ingatlan, mint olyan fogalmát, és e tévedésekkel gyakorlatilag mozdíthatatlanná (átalakíthatatlanná, eladhatatlanná, átörökíthetetlenné) akarták tenni a volt bérlakásokat.

Kérdezed, fiatal nyájas olvasó, mi fán terem a FIK? Én például még véletlenül se keverném öszsze az IKV-vel, neked viszont vagy tíz telefonodba is kerülhet, míg rájössz. Pedig még mindig büszkén létezik (akár az olasz gyarmatügyi minisztérium a hatvanas években), én legalábbis megfordultam benne, sõt súlyos százezrekkel is gazdagítottam … kit is?

Hogy miért is, arra talán könnyebb a válasz. Röviden: azért, mert meg lettünk zsarolva. Mondjam hosszabban is? Mert tulajdonunkat hosszú lejáratú hitel terhelte, mint minden privatizált egykori bérleményét, mely hitel maradékát ha nem törlesztettünk volna, bizony mondom, otthonteremtõ jogügyletbe máig is bajosan foghatnánk e lakás segítségével. A tulajdoni lapon ugyanis ott éktelenkedett a Fõvárosi Ingatlankezelõ Vállalat neve, és minden, ami ezzel jár: elõvásárlási jog, ilyen vétó, olyan vétó, tán még azt is számon kérhette a ma már törpe firma, ki evett a tányérkájából. A cégnél hosszan tartott a spontán privatizálás, egyszerre több úgymond menedzsmentje is volt, melyek nem restelltek ártatlan politikusokat, tisztességes rendõröket és tisztán üzleti alapon mûködõ paramilitáris erõket latba vetni a másikuk fékentartására. Évtizede már, hogy folynak a perek, mert a temérdek havi törlesztõrészlet csak érkezik, érkezik – így mi tagadás, a feleknek van miért bízva bízni.

A költõi FIK márkanevet éppen birtokló társaságnak érdemes volt hát bürót bérelnie, oda egy morcos titkárnõt beültetnie, és várnia, míg a hozzám hasonló egyedek tolongani kezdenek hátralévõ törlesztéseiket megváltandó. S mi tülekedünk is serényen, kérünk alássan, s nem hagyjuk magunkat eltántorítani olyan csekélységek által, hogy nekünk kell tanusítanunk: tizenöt éve folyamatosan fizetünk (“mit csodálkozik annyira, ellopták a nyilvántartásainkat azok a szemetek” – közli blazírtan a kasszírnõ). Kuss és Törless! – akarná mondani, de a heti kétszer kettõ óra, melyet az ügyfelekkel tölt, elveszi maradék idejét is a magas mûvelõdéstõl.

Építkezési kalandunk imígyen azzal indult, hogy valakiknek pénzt nyomtunk a kezébe/zsebébe (veszed ki a kezed a zsebedbõl, fiam!?), ám nem tudtuk, miért és miért pont annyit, s vajon a haza üdvét szolgáljuk-e vele, de leginkább azt nem, hogy a pénz átadásával lezárult- e a köztünk zajló tranzakció annak rendje és módja szerint. Se rend, se mód. A FIK-et a kerületi tervzsûri követte, melynek eredményérõl építész barátunkat okította ki egy unott önkormányzati csinovnyica, jelezve egyszersmind, hol köthetnek majd bele szõrös szívû fõnökei az engedélyezési tervbe, “ha nem vigyázunk”. Ámde mi eleve vigyáztunk: a Bauhaus maradjon Bauhaus, semmi cafrang, lõportorony, kápolna, a beépítési magasság és arány legyen jócskán alulmúlva, sõt, a mellettünk álló házban lakó (s ami még rosszabb, a kerületi mûszakiakkal baráti kapcsolatokat ápoló) vállalkozó összes kívánsága is túlteljesítve. Például az, melyet erkélyünk elhelyezésének ügyében nyilvánított ki: “Elsdorf úr, már megbocsásson, ugye nem kívánja, hogy folyton magukat szagoljuk!?” Nem pöröltem…

De nem is bocsátottam meg, pedig finom ellenállása következtében ismét több százezer forinttal szegényebbek lettünk, igaz, akaratlanul is gazdagítottuk az egyetemes építészettörténetet, kieszelve a Bauhaus újabb hazai stílusváltozatát. Magamban csak tökönrúgottnak nevezem (a fordítással még gondjaim vannak: Tritt-in-die-Eier- Stil?), úgy horpad be a tetõ egy ponton, hogy engedelmesen követhesse a szomszéd ház gerincvonalát. Pontosabban egy Ferencjóska-korabeli tûzrendészeti elõírást, melyet illatos szomszédnõnk volt kedves lobogtatni. Lebegtetve egyszersmind, hogy fellebbezéssel él. Nem bírtam volna elnézni, hogy költségekbe veri magát.

Nem lebbezett, a csinovnyica pedig, akin látszott, nem veti meg az itókát, kisebb ajándékok (“ugyan, ne hozzon zavarba”) hatására csak kiállította az építési engedélyt addigra, mire lakásunk már bõven romokban hevert: tetõ sehol, néhány válaszfal düledezett a légtérben, és ömlött az esõ vigasztalanul, heteken át. Érlelõdött a forradalom, a fizikus és a villanyszerelõ súlyosan beáztak, percenként jöttek a telefonok Bécsbe a vízállásjelentéssel és újabb készpénzkövetelésekkel. Én, hülye naponta rohangáltam haza, hogy – borzasztó erõfeszítések árán – köszönetet rebegjek szomszédaimnak, amiért lesöprik a tócsákat. Azelõtt ugyanis évtizedeken át mi söpörtünk, amikor beázott a tetõ, csak akkor a mi plafonunk gyöngyözött, hidegen (és szárazon) hagyva a szomszédságot. Hálám akkor hunyt örökre ki, amikor megtudtam, a hátam mögött megalkudtak fõvállalkozónkkal, hogy az kifestet mindkettõjüknél. Ott is, ahol nem áztak be (ha lúd…). Volt egy kósza elõérzetem, hogy mi álljuk majd a cehhet, különösen miután a villanyász megjegyezte, hogy – biztos, ami biztos – söprögetés közben videofelvételeket is készített (májusi esõ…). Kezdem gyûlölni a népi bölcsességeket.

Minden, ami ukrán

Itt kell megemlékeznem Sándorról, a fõvállalkozóról, egy barát barátja õ, kinek legendás nyugalma és rugalma nemegyszer átsegített bennünket a bajokon. Közepes áron ígért közepes minõséget és szó ami szó, az utóbbit becsülettel be is tartotta. Az árakat jó elõre rögzítettük, és megegyeztünk, hogy a teljesítés minõségét menet közben megvitatjuk. Én ennyi vitát még nem vesztettem el életemben. Az apró gyõzelmeket megsemmisítõ vereségek tucatjai követték, nem csoda, hogy idõvel felhagytam a diadal erõltetésével. Kár, pedig olyanokat tudtam már mondani, hogy talpszelemen, hõhíd, kõzetgyapot és parapetmagasság. Azt sem sejtettem az elején, hogy az úgynevezett pótmunkák minden kalkulációt összezavarnak majd. Amikor valami extravagáns ötletünk támadt (ajtóra kilincs, konyhába vízcsap), akkor szép csendben keletkezett egy árnyék-költségvetés (majd a végén kiszámoljuk, Nick), mely egyre terebélyesedett, itt-ott belenõve az eredetibe. Négyzetméterek váltódtak át köbméterekké majd tonnává, pillanatnyi engedmények késõbbi – nagyobb – tartozásokká. Eljött végül a teljes kiszolgáltatottság állapota, minden építkezõ rémálmainak rémálma, amikor már rég elfogyott a pénzünk, de még távolról sem volt kész a ház. Közelrõl meg egyenesen félkésznek tûnt.

Ám a “felvonulási területen” béke honolt. Sándor emberi hangon szólt munkásaihoz (õ hozta õket a falujából kisbusszal nap mint nap); vigyázott rá, hogy sohase álljon le teljesen az építkezés; zaj és piszok igen, de lopás, részegeskedés, verekedés és közszeméremsértés nem rontotta a hangulatot. Pontosabban egy hangyányit mégis.

Lopás: az elsõ héten lába kelt egy flexnek (juszt sem árulom el, mi az), a munkások villanyszerelõ szomszédomat gyanúsították a drága masina eltulajdonításával. Gyanújukat erõsítette, hogy villanyóránk áthelyezése közben figyelmesek lettek egy kósza vezetékre, mely az õ lakásából érkezett – nicsak, egyenesen a mi óránkhoz. Nem kaptam a szívemhez, mert még jól emlékeztem széle- hossza-egy felesége dühödt arcára, midõn pár éve azzal rontott be hozzánk, hogy miként merészelünk rövidzárlatot csinálni, amikor õ épp vasal. Mármint mi a miénkben és õ az övében. Mint említettem volt, õk nyíltan hirdették, hogy közös az életterünk.

Italozás: az ácsok, annyi szent, szüntelen alkoholmámorban repkedtek a tetõn, mint mondták, “kell a célzóvíz, fõnök úr”. Korelnökük is úgy emlékszem, akkor penderült csak le az állványról (csuklótöréssel megúszta, na erre inni kell), amikor egyetlen egyszer elfogyott a bor. Tökrészeg viszont nem õ volt, hanem a munkavédelmi felügyelõ, aki a kórház bejelentése nyomán szállt ki a terepre, hogy a védõsisak használatáról értekezzen. “Vésõdisak” tûnt a legjobb közelítésnek, pedig már hosszú percek óta kísérletezett tudománya vezérfogalmának kimondásával. Miklós, az egyik burkoló is csak rátöltött a reggeli féldecikre munka közben. A fürdõszoba lágyan hullámzó csempéi õrzik annak emlékét, amikor egy pillanatra kijózanodott.

Verekedés is csupán akkor tört ki majdnem, amikor a villanyszerelõ szomszéd “magánlaksértést nem tûrök!” felkiáltással zárta ki a kõmûveseket a lakásából, akik épp az õ kéményébõl szerettek volna pillért fabrikálni, nehogy alkalmasint rá és kedves családjára zuhanjon az emelet. A tettlegességet az indokolta volna, hogy derék szomszédom aláírta az építési tervet, mely e mûveletnek külön fejezetet szentelt. Közbeléptem, bunyó elmaradt, költségek nõttek.

Közszemérmet sem a munkások sértettek, hanem egy öntelt rendõrszázados, aki kiglancolt terepjárón érkezett hozzánk, hogy kis utcánk 11-es számú házából elõállítsa mondjuk, Kund Abigélt. Hevesen tagadtam, hogy hasonló nevezetû nõszemély lakna nálunk. A rendõr azzal a feltevéssel élt, hogy rejtegetjük a hölgyet. Éreztem, hogy a munkások karéjában civil tudatom izmosodik. Megpendítettem, vajon enyhülne-e a tiszt úr gyanakvása, ha elmondanám, hogy ez idõ szerint a 7-es számú ház kapujában társalgunk, ez lenne ugyanis a miénk. Nem zárnám viszont ki teljesen, hogy a 11-es jelzetû lakóépületben tartózkodhatnak mindenféle lányok és asszonyok, egyebek között Abigél névre hallgatók is. Röhögés a hátsó sorokban, zsaru megszégyenülten el. Pár perc múlva visszatér, az egyik mázoló gyereket terelve maga elõtt. Ártatlan roma fiú, a századostól értesülök: illegális munkavállaló Erdélybõl. Lelkiismeret-furdalásom van, próbálom a bûnt pártolni. A tiszt rendíthetetlen, én pedig, kifogyván a filantróp érvekbõl, lemegyek aljasba. Rendben, tartóztassa csak le az ártatlant, ma még megteheti, de egy hónap múlva már szégyellni fogja magát érte – sziszegtem, a tõlem telhetõ legkokárdásabb arcot vágva. “Miért, mi lesz egy hónap múlva?” – kérdez pökhendin vissza. A nép szavazni fog. Ismeretlen érzés: kincses szavaim célba érnek. A százados ugyan magával cibálta a fiút, de – mint késõbb megtudom – néhány sarokkal odébb szabadon engedte. Sándor is megkönnyebbült. Bevallotta, régi emlékek gyötörték, Ausztria, nyolcvanas évek, feketemunka, amikor hol egy pincében, hol egy fészerben rejtõzve kellett átvészelnie a razziát. “A dolgok ismétlõdnek” – általánosít rezignáltan – “csak egyre keletebbre”.

Hál’ isten, két új kõmûvesünket nem vette észre a rendõr. Õket végül nekem kellett elijesztenem. Gyerekjáték volt. Látom ám, hogy a vécében már nem hullámoznak a csempék. Mutatja Sándor az új szakembereket. Köszönök illendõn a fiataloknak. Rám néznek kedvesen, bólintanak is, de nem viszonozzák az üdvözlést. Egyértelmû: süketnémák szegények. Kérdem Sándort, miként tudja nekik elmagyarázni, hogy például fönt a sarokban kezdjék két centivel magasabban a sort és fokozatosan szûkítsék a fugát. “Annyit még én is tudok oroszul” – feleli büszkén –, “hogy dva meg davaj, a több kevesebb lenne.” Miért értené egy szegény süketnéma jobban az orosz mint a magyar mutogatást? – ragaszkodom prekoncepciómhoz. “Ki itt a süketnéma?” – értetlenkedik Sándor – “az ifjak tegnap érkeztek Ukrajnából”. Megörülök, már rég nem beszéltem oroszul, záporoznak hülyébbnél hülyébb kérdéseim: hol születtek, merre tanulták a mesterséget, hogy bírják az ingázást? Másnap már nem látom õket. Remélem, egyenest Kijevbe rohantak tüntetni.

Egy honfitársuk sajnos maradt, a lakatos, aki már évtizedek óta magyar földön él, s csak picinyke akcentusa árulja el szláv anyanyelvét. Hogy nem okozott állandóan tömegverekedést, mármint hogy õt nem agyabugyálták el rendre a mesterek (ideértve engem is, aki ha módom volt rá, fizikai munkát végezve akadályoztam az építkezést), pusztán annak volt köszönhetõ, hogy Sándor elárulta: a vasmûvész jó kapcsolatokat ápol az ukrán maffiával. Ezt én is igazolhatom, legalábbis többször hallottam, amint oroszul káromkodik a telefonba, mindennek elmondva Sándor munkásait, akiknek – minimum – el fogja töretni a kezeit, de még az összes kurva (bljágy) rokonaiknak is. E hátországra a nyiszlett, festett hajú hystericus– nak feltétlen szüksége volt, élre vasalt farmerje és hófehér nylonpulóvere ugyanis nem kölcsönzött elegendõ tekintélyt viselõjének. Engem se tartott sokra, látta rajtam, még a szögvasat sem tudom megkülönböztetni a zártszelvénytõl, de legalább nem tegezett. Az egész világot kizárólag utasítani tudta, “te, mocskos paraszt helóta” volt a kedvenc fordulata, melyet egyenest a faluról jött dolgozók szemébe mondott. Hát hallhat az ember ilyet Bécsben? Ki meri még azt állítani, hogy nem volt kiváló a történelemoktatás a Varsói Szerzõdés országaiban?

Az ukrán lakatos más hasznosat is tanult a közelmúltban. Hogy bizonyítsa, három nap alatt kétszer jelentette fel nálam Sándort, apart kis levélkék hozták a hírt. Ezek a postaládánkban landoltak, valószínûleg hajnalban dobta be õket a szerzõ. Dicséretére legyen mondva, hogy alá is írta õket. Tollát a bosszúvágy vezette, de figyelmeztetésével akaratlan engem is védett. “Tudja, hogy Sándor pénzt vesz fel magától, de alvállalkozóit nem fizeti ki?!” – nos, mit tesz az ember egy ilyen üzenettel? Nem volt idõm tépelõdni, máris jött a második levél: “vártam, hogy felhív, ha nem kapom meg a pénzem, kibontom és elviszem az oszlopokat”. Ennek fele se tréfa – mondok – ha beváltja ígéretét, összedõl a ház. Irány Sándor. Most sem sikerült kibillentenem örök nyugalmából. “Betömöm a száját néhány tízezerrel, és – meglátod – csönd lesz.” S lõn. Én meg elhittem a helótázó nyiszlettnek, hogy félelmetes. Csernobil óta így van ez nálam mindennel, ami ukrán (kivéve a süketnémákat). Szégyellem, de már Julija Timosenko vérfagyasztó mosolya sem boldogít.

Tízes szög

Dacára az élénk közéletnek, az új tetõ alatt lassacskán beépült a tér, szomszédaink is terjeszkedtek rogyásig, és Sándor karját se törte el a maffia egy õszi alkonyon. Még kiosztottunk súlyos százezreket mindenféle közüzemi alkalmazottaknak, akik “meo, meo” csatakiáltást hallattak, amikor kitartó kérlelés után végre hajlandónak mutatkoztak kiszállni – mármint az állami szektorból, arra a kis idõre, amíg a kizárólag általuk emelt akadályokat külön díjazás után eltakarították az utunkból. Ily módon lett hivatalosan füstölgõ kéményünk, törvényesen ketyegõ gáz- és villanyóránk, továbbá folyóvizünk és lakhatási engedélyünk. A magáncégek (cirkó, telefon, internet) mindössze abban különböztek a közüzemektõl, hogy dolgozóik talán kevésbé vehemensen követelték a hálapénzt. Pedig a kábeltévé-társaságnál még protekciót is élveztünk. Támogatónk érte el, hogy a vevõszolgálat egyáltalán szóba álljon velünk. Elõször hosszasan nem akarták elhinni, hogy a kábelt már évekkel ezelõtt lefektették az utcánkban, és az összes szomszéd rá van kötve. Majd szerzõné lelkem saját szociológusi kezével húzta be a vezetéket a kerten át, miután e feladathoz a transznacionális társaság több szerelõcsapata sem tudott felnõni. Volt amelyik sértetten távozott, hogy ráz a vezeték, egy másik közölte, hogy az úgy helyes, de lejárt a munkaideje, megint másik arra kért, hogy hozzam már le a televíziót az emeletrõl: szeretné tudni, van-e jel, de a mûszerét – ó, sors – a kocsiban felejtette.

A rengeteg jatt miatt újabb adósságokba vertük magunkat (ha Sabine ezt tudná, rögtön kamatot emelne); a szomszédok mindmáig képtelenek megbocsátani nekünk saját gyarapodásukat; idõnként beázunk, a fal is rendesen penészedik már (amikor épp nem reped), az ajtók vetemednek, a vécét nem lehet lehúzni – félre bú, ez nem a Lúdas Matyi1967-es évfolyama, ott is a Patyolat-rovat. Végtére is, ha szomszédainkat nem is, Sándort számtalan konkurense közül szabadon választottuk. Munkásai, jóllehet nem hajtották agyon magukat, folyamatosan robotoltak, és egy másodpercre sem éreztették, hogy szívességet tennének nekünk. Végelszámoláskor Sándor ünnepélyesen árat engedett, nem rejtve véka alá, hogy eme áldozatot továbbajánlása érdekében hozza. Félve beterjesztett garanciális javítási kérelmeinket azóta is szó nélkül teljesíti.

Az elmúlt évben nem kellett folyton jelenlétünkkel tüntetnünk, a mestereknek udvarolunk, rendõrködnünk. Bécs és Pest között cikázva építkeztünk, de korántsem azért, mert már megint nem lehetett kapni a Vasedényben tízes szöget. Ha hiszed, nyájas olvasó, ha nem, egy fia csaptelepet, csempét vagy szellõzõrácsot sem kellett behoznunk “osztrákból”. Vas, beton, tégla – ha szükség volt rájuk, varázsütésre az építkezésen termettek. A munkások nem beszélték ki Sándort a háta mögött. Tartottak a munkanélküliségtõl, ám se a téeszt, se az állami építõipart nem kívánták vissza. A termelési igazgató, a szakszervezeti bizalmi, a párttitkár, a raktáros, a bérszámfejtõ és a portás helyett naponta Sándorra szavaztak, és reménykedtek szakértelmük viszonylag szabad eladhatóságában. Rajtunk kívül, akik még mindig azzal hitegetjük magunkat, hogy jó vásárt csináltunk, mindenki a piac elveit követte. Sándorék elegánsabban, szomszédaink – monopoljogaik birtokában – jóval kevésbé. “Járadékvadászok” és “potyautasok” – mondaná róluk az ökonómia, ráadásul rövidlátók is. Még százszor átvernek, és ígérem, meggondolom, hogy bízzam-e bennük.

Most tetszettünk forradalmat csinálni vagy nem? A válaszokat Bécsbe várom.

Bécs, 2005 májusa