Nem, még véletlenül sem rándultunk posztmodern görcsbe, nem gondoljuk, hogy minden a világon képzelet szülötte, elképzelt (imagined) és kitalált (invented), nem nyomozunk állandóan identitások és diskurzusok után, de de érdekel bennünket, ki mit képzel jelen esetben kedvenc lakóhelyeink egyikérõl. Ami lehetne a falu is, most éppen a város.
Az eszmék, miután kiötlötték õket, képesek anyagi erõvé válni, amint arra egy régi ismerõsünk figyelmeztetett vagy száz esztendeje. Az õ képzelete nem sokkal késõbb akkora lendülettel sujtott le az orosz földre, sõt az egész világra, hogy hosszú évtizedekre lesz szükség, ha nem évszázadokra, míg semlegesíteni lehet majd építõnek mondott romboló hatásait. Van úgy, hogy az általa megénekelt porosz úton járva. Például a festõi Novgorodban, ahol Nicolai Petro tudósít róla körültekintõen egy Pruszak (porosz) nevezetû polgármester látta jónak mostanában, hogy a középkori várost nyugatra nyitott, önálló köztársaságként vezesse be a gyorsan tõkésíthetõ történelmi mítoszok piacán. Természetesen a mai Novgorod hasznára.
Hisz legkevesebb 1989 óta a kelet-európai városfejlõdés ügye (ismét) a versengõ politikai képzelet része lett. A várostervezõk rajzasztalairól le-, és a féltitkos pártállami alkuk világából kikerülve, a városok identitása, jelképi világa, lelke is elengedhetetlen tartozéka már a politikai vállalkozásnak. Miként a múltja, úgy a jövõje is. Török András manifesztuma e kettõ összekapcsolásának legjobb technikáit keresi, vidám hozzáértéssel, Budapest kulturális megjelenítését/eladását célozva. Hogy a Vidék se orroljon meg, hogy Brüsszel is rábólintson, és hogy ne vesszen kárba a víz és a multikulti drága pénzen elgondolt köztünk szólva, nem túl eredeti páros szimbóluma sem. Melyet a világ majd boldogan fogyaszt, s nem gyõz idejárni látogatóba.
Netán lakni is, ahogy azt lapunk munkáslevelezõje, Nick Elsdorf teszi. Õ arról mesél, miért is herdálja el családja bécsi keresményét, hogy itteni lakásukat bõvítse, kizárólag azért, hogy közben testközelbõl szerezzen tapasztalatokat a pesti nép pazar hitvilágáról. Ha antropológiai megfigyelései helyesek, a víz még hagyján, de a multikulturális tolerancia fogalmával ajánlatos csínján bánni, amikor Budapest-mítoszt fabrikálunk. E mítoszból egy dolog biztosan hiányozni fog: Budapest mint a szociális bérlakások boldog városa. Ha valamit nem hagyott ránk, sõt az egész béketáborra a fent említett anyagi erõ, az a szociális elkötelezettség erénye. Pedig ez ellentétben a toleranciával , ha jól emlékszünk, ígérve volt. Hegedüs József annak járt alaposan utána, hová tûntek az ún. szociális bérlakások, s miért nem bukkannak ismét elõ. Tudtuk, sohasem voltak oly nagyon szociálisak, de hogy ma már ne lehessen tanácsi kiutalást protekcióval-korrupcióval szerezni (félreértés ne essék, nem hajlandóság, hanem lakás hiányában), az már több mint különös, ha körbepillantunk Nyugat- Európában.
Roland Barthes írásával zárjuk válogatásunkat, aki mint mondja nemcsak a városokat, hanem a jeleket is szereti. A funkció és a jelentés közötti eltéréseken mereng. Fejtsük meg a város nyelvét hirdeti. Magunkba nézek, szillogizmust látok: az MSZMP Párttörténeti Intézetének a Kádár-korszakban ausgerechnet az Alkotmány utca sarkán a Kúria épületének hátsó-oldalsó traktusa adott helyet; a 2000 szerkesztõsége néhány éve a volt Párttörténeti Intézet egyik dolgozószobájában szerénykedik. Tehát?
Mindegy, olvassuk csak szorgalmasan a várost, de ha kérhetnénk legalább a róla szóló írásokat.
Kovács János Mátyás