Szemiológia és városkutatás

Ezen elõadás témája a város szemiológiájának néhány problémájához kapcsolódik.

Meg kell azonban jegyeznem, hogy annak, aki fel akarja vázolni a város szemiotikáját szemiológusnak (a jelek specialistájának), geográfusnak, történésznek, városkutatónak, építésznek és valószínûleg pszichoanalitikusnak is kell lennie. Mivel nyilvánvaló, hogy esetemben nem errõl van szó – tulajdonképpen egyik sem vagyok, hacsaknem valamennyire szemiológus –, az alábbi gondolatok a szó etimológiai értelmében egy amatõr gondolatai, azaz a jelek kedvelõjének gondolatai: azé az emberé, aki szereti a jeleket, és a városok kedvelõjének gondolatai: azé az emberé, aki szereti a városokat. Mert hiszen szeretem a várost és a jeleket is. E két szerelem pedig (amely valószínûleg egy és ugyanaz) arra ösztönöz, hogy – még ha talán némi elbizakodottsággal is – higygyek a város szemiotikájának lehetõségében. Milyen feltételekkel, pontosabban milyen elõvigyázatos és elõzetes lépések megtételével tarthatjuk lehetségesnek a város szemiotikáját?

Ez tehát itt elõadott gondolataim tárgya. Legelõször is egy közismert dologra emlékeztetnék, amely egyben elõadásom kiindulópontja is: az emberi tér általában (és nem csak a városi tér) mindig jelölõ volt. A földrajztudományt, fõként pedig a modern térképészetet tekinthetjük egyfajta elhomályosításnak, cenzúrának, amelyet az objektivitás kényszerített rá a jelentésre (ez az objektivitás a képzeletbeli világ egy bizonyos formája). Mielõtt rátérnék a városokra, legelõször is a nyugati civilizáció, pontosabban az ókori görög kultúrtörténet néhány tényére mutatnék rá: miként azt már a görög földrajztudósok, Anaximandrosz, Hékataoisz elsõ térképeibõl, valamint Hérodotosz mentális térképészetébõl is sejthetjük, az ember által lakott hely, az “oikumené” szimmetriáival, ellentétes helyeivel, szintakszisával, paradigmáival valódi nyelvet hoz létre. Hérodotosz grafikusan megrajzolt világtérképe úgy épül fel, mint egy nyelv, egy mondat vagy egy vers. Ellentétpárokon alapul: a meleg és hideg országok, az ismert és ismeretlen országok, vagy akár az emberek meg a szörnyek és kimérák közötti oppozíción.

Ha pedig a földrajzi térrõl áttérünk a tulajdonképpeni városi térre, érdemes felfigyelnünk arra, hogy az Izonómia fogalma, amelyet Kleiszthenész a hatodik századi Athén számára talált ki, valójában strukturális elképzelés: eszerint csak a központ privilegizált, mivel minden polgárnak egyszerre szimmetrikus és megfordítható kapcsolatban áll vele.1 Ebben a korban az embereknek a városról kizárólag jelölõ koncepciójuk volt, hiszen csak késõbb jelent meg a funkciókon és foglalkozásokon alapuló városi elrendezés utilitarista elképzelése, amely napjainkban egyértelmûen gyõzedelmeskedni látszik. A jelölõ terek elképzelésével kapcsolatban erre a történeti különbségre mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet.

Végezetül pedig jegyezzük meg, hogy a strukturalista Lévi-Strauss is csak nemrégiben, a Szomorú Trópusok lapjain kezdett foglalkozni a város szemiológiájávals még ott is csupán erõsen leszûkített keretek között, egy bororo faluról írva, amelynek terét fõként szemantikai megközelítésbõl tanulmányozta.

Különös, hogy – legalábbis tudtommal – a lakott tér e meglehetõsen fontos elképzelései mellett a városokról szóló elméleti írásokban mind ez idáig nagyon szûkös hely jutott a jelentéssel kapcsolatos problémáknak.2 Persze akadnak kivételek is, több írónál kerül elõ a város témája a jelentéssel összefüggésben. Victor Hugo véleményem szerint egyike volt azoknak az íróknak, akik igazán képesek voltak kifejezni a városi tér e fõként jelölõ természetét. A párizsi Notre- Dame-ban Hugo egy érzékeny intelligenciájú, nagyon szép fejezetet írt, Emez megöli amazt címmel: “emez”, azaz a könyv, megöli “amazt”, azaz az épületet. Hugo meglehetõsen modern gondolkodásról tesz tanúbizonyságot az épülettel és a várossal kapcsolatosan: írásnak tekinti õket, az embernek a térbe való beírásának. Victor Hugónak ez a fejezete két írásmód közötti versengésrõl, a kõvel és a papírral való írás vetélkedésérõl szól. Ez a téma egyébként a filozófus Jacques Derrida írásról való elmélkedéseiben találja meg újra idõszerûségét. A tulajdonképpeni városfejlesztõk alig- alig beszélnek jelentésrõl: egyetlenegy név merülhet itt fel csupán, ám az teljes joggal, mégpedig az amerikai Kevin Lynché, aki a legközelebb áll ezekhez a városi szemantikai problémákhoz. Õ ugyanis azzal foglalkozott, hogy a várost az õt érzékelõ tudat felõl közelítette meg, azaz magukban a város olvasóiban próbálta megtalálni a város képét. Lynch kutatásai azonban szemantikai szempontból elég kétértelmûnek bizonyultak; mûveiben egyfelõl gazdag szókincsre lelhetünk a jelentés tárgykörében (például nagy szerepet tulajdonít a város olvashatóságának, s ez számunkra igen fontos fogalomnak tûnik), továbbá, mint jó szemantikusnak, van érzéke a diszkrét egységekhez: azokat a nem-folytonos egységeket próbálja megtalálni a városi térben, amelyek – bizonyos arányok megtartása mellett – összevethetõek lennének a fonémákkal és a szemémekkel. Ezeket az egységeket ösvényeknek, kerítéseknek, negyedeknek, csomópontoknak, viszonyítási pontoknak nevezi. Ezek tehát olyan egységkategóriák, amelyek minden különösebb nehézség nélkül szemantikai kategóriákká válhatnának. Másfelõl azonban – szókészlete ellenére is – Lynchnek a városról alkotott elképzelése még a forma(Gestalt)- elmélet hatását mutatja, tehát nem strukturális.

Ha nem számítjuk azokat a szerzõket, akik ténylegesen közel állnak a város szemantikájához, a városi térben inkább a jelképek funkciójának felértékelõdése figyelhetõ meg. Több olyan, várossal foglalkozó tanulmányban, amely menynyiségi becslésekre és motivációs kérdõívekre támaszkodik, felbukkan – még ha csak emlékeztetõül is – a szimbolizálás tisztán minõségi motívuma, amelyet gyakran még manapság is más tények magyarázataképpen használunk. A városkutatásban például ott van egy viszonylag bevett technika, a szimulálás, s az – még ha empirikus és szûk értelemben használjuk is – a modellfogalom elmélyítéséhez vezet, amely pedig strukturális vagy legalább is prestrukturális fogalom.

A városról szóló tanulmányok egy másik stádiumában a jelentés fogalmazódott meg követelményként. Lassanként felfedezték, hogy egyfajta ellentmondás feszül a jelentés és más természetû jelenségek között, következésképpen, hogy a jelentés valamiféle önálló sajátossággal bír. Például egyes urbanisták és a várostervezéssel foglalkozó kutatók észrevették, hogy a város egyik részének, például egyik negyedének a funkcionalizmusa és úgynevezett szemantikai tartalma (szemantikai ereje) bizonyos esetekben konfliktusban áll egymással. Némileg naiv módon (igaz, talán valóban egyfajta naivitással kell hozzáfogni az efféle dolgokhoz) arra a megállapításra jutottak, hogy Rómában állandó konfliktus feszül a modern élet funkcionális szükségletei és a város történelme által közölt szemantikai tartalom között. A jelentés és a funkció közötti konfliktus csalódással tölti el a várossal foglalkozó kutatókat. Ezenkívül konfliktusban áll egymással a jelentés és az ész, mármint a városnak minden elemét valamiféle tervezéssel egységbe foglalni akaró számító ész is, holott egyre nyilvánvalóbb, hogy egy város nem egy egyenrangú elemekbõl álló szövedék feltérképezhetõ funkciókal, hanem egy olyan, amely erõs és semleges elemekbõl, vagy ahogy a nyelvészek mondják, megjelölt és nem megjelölt elemekbõl áll. (Köztudott, hogy a jel és a jel hiánya, a teljes fok és a nulla fok közötti ellentét alkotja a jelentés kidolgozásának egyik fontos folyamatát.) Természetesen minden város rendelkezik ilyen ritmussal; mint ahogy Kevin Lynch is rámutatott, minden város – attól a pillanattól fogva, hogy emberek lakják, és emberek alakítják – rendelkezik a jelentésnek ezzel az alapvetõ ritmusával, amelyet a jelölt és jelöletlen elemek ellentéte, váltakozása és egymás mellé rendelése biztosít. Végezetül pedig valamiféle konfliktus áll fenn a jelentés és maga a valóság között is, vagy legalábbis a jelentés és az objektív földrajz, a térképek földrajzának valósága között. Szociálpszichológusok által végzett kutatások például kimutatták: ha a térképre, azaz a “valóra”, az objektivitásra bízzuk magunkat, érzékeljük két városnegyed egymásmellettiségét, viszont ha két különbözõ jelentéssel ruházzuk fel õket, radikálisan kettéhasadnak a város képében: a jelentést az objektív adatokkal teljes ellentétben éljük meg.

A város egy diskurzus, és ez a diskurzus nyelvnek tekinthetõ: a város beszél a lakóihoz, beszéljük a városunkat, a várost, ahol élünk, már csak azáltal is, hogy ott lakunk, közlekedünk és nézzük. A “város nyelve” kifejezést azonban ki kell emelnünk egy olyan stádiumból, amely teljességgel metaforikusnak tekinthetõ. Metaforikus értelemben – mint ahogy a film nyelvérõl, vagy a virágok nyelvérõl beszélünk – a város nyelvérõl beszélni nem nehéz. Az igazi tudományos elõrelépés azonban az lenne, ha úgy tudnánk a város nyelvérõl beszélni, hogy közben nem használunk metaforát. Pontosan ez történt Freuddal is, amikor elsõként beszélt az álmok nyelvérõl úgy, hogy magát a kifejezést megfosztotta metaforikus jelentésétõl, és valós jelentéssel ruházta fel. Nekünk is szembe kell néznünk ezzel a problémával: hogyan térjünk át a metaforáról az elemzésre, amikor a város nyelvérõl beszélünk? Mint mindig, most is a városi jelenség szakértõire hivatkozom, hiszen annak ellenére, hogy igen csak távol állnak a város szemantikájának fentebb idézett problémáitól, már megfigyelték (s most egy vizsgálat ismertetésébõl idézek), hogy “a társadalomtudományokban használatos adatok meglehetõsen kevéssé integrálhatók modellekbe.” Pontosan azért tudjuk nehezen beilleszteni egy modellbe azokat az adatokat, amelyeket a város témájában a szociológia, a pszichológia, a földrajz és a demográfia nyújt számunkra, mert egy technika még hiányzik hozzá, s ez a szimbólumok technikája. Ahhoz, hogy átalakítsuk ezeket az adatokat, és hogy a metaforától eljussunk a jelentés leírásáig, szükségünk van tehát egyfajta új tudományos energiára: márpedig a szemiológia (a szó legszélesebb értelmében) egy elõre még megjósolhatatlan fejlõdés következményeképp segítségünkre lehetne ebben. Nem áll szándékomban, hogy jelen elõadásomban felelevenítsem a város szemiológiájának felfedezési eljárásait. Valószínû, hogy ezek az eljárások abban állnának, hogy a város szövegét egységekre bontsák, azután ezeket az egységeket formális osztályokba rendezzék, végezetül pedig megtalálják ezeknek a modelleknek és egységeknek a kombinációs és átalakítási szabályait. Három olyan megjegyzésre szorítkozom, amelyek nincsenek szoros kapcsolatban a várossal, de a város szemiológiája felé terelhetnek, amennyiben gyorsan öszszegzik a jelenlegi szemiológia eredményeit, és figyelembe veszik azt a tényt, hogy néhány éve a szemiológiai “táj” jelentõs változásokon esett át.

Az elsõ megjegyzésem az lenne, hogy a jelentésre vonatkozó általános beszédként meghatározott szimbolizmust manapság már nem a jelölõk és a jelöltek közötti szabályos megfelelésként szokás értelmezni. Más szóval, a szemantika egyik, néhány évvel ezelõtt még alapvetõnek tekintett fogalma, a “szókészlet”, azaz az egymásnak megfelelõ jelölõk és jelöltek listájának együttese elavulttá vált. A szókészlet fogalmának válsága, elhasználódása a kutatás számos területén megfigyelhetõ. Itt van mindjárt Chomsky tanítványai, többek között Katz és Fodor disztributív szemantikája, amely heves támadást jelent a szókészlet ellen. Ha elhagyjuk a nyelvészet területét, és áttérünk az irodalomkritikára, láthatjuk, hogy a legalábbis Franciaországban tizenöt-húsz éven keresztül egyeduralkodónak számító tematikus kritika, amely az úgynevezett új kritikához tartozó tanulmányok jelentõs részét magában foglalja, manapság azoknak a jelölteknek a kárára szûkül le és formálódik át, amelyeket meg akart fejteni. Végül pedig a pszichoanalízis területe következik, ahol jelenleg már nem lehet szimbolizmusról beszélni, lévén ez Freud mûveinek halottnak tûnõ része: a pszichoanalitikus szókészlet már nem érthetõ. Mindez hiteltelenné tette a szimbólum kifejezést, hiszen ez a terminus mindig is azt feltételezte, hogy a jelölõi viszony a jelöltön, a jelölt meglétén alapul. A “szimbólum” szó szintagmatikus és/vagy paradigmatikus, de nem szemantikus szervezõdéshez kapcsolódó terminust jelent a számomra: határozott különbséget kell tenni a szimbólum szemantikus ereje és ugyanennek a szimbólumnak a szintagmatikus és paradigmatikus természete között.

Ugyancsak abszurd vállalkozás lenne, ha a város jelentéseinek szókészletét úgy akarnánk megalkotni, hogy az egyik oldalra tennénk a helyeket, a negyedeket, a funkciókat, a másikra pedig a jelentéseket, vagy másképp, ha az egyik oldalra tennénk a kifejezett helyeket mint jelölõket, a másikra pedig a kifejezett funkciókat mint jelölteket. Egy város negyedei által ellátott funkciók összessége régóta ismert. Egy városi negyednek (legalábbis egy központi negyednek, amelyet szociológiai szempontból elég alaposan elemeztek) körülbelül harminc funkciója van. Ezeknek a funkcióknak a listája természetesen kiegészülhet, gazdagodhat, finomodhat, de a szemiológiai elemzés számára csupán csak egy rendkívül elemi szintet alkot, méghozzá olyat, amelyet valószínûleg a késõbbiekben felül kell vizsgálni. Nem pusztán a történelem által gyakorolt súly és nyomás miatt, hanem elsõsorban azért, mert a jelöltek olyanok, mint a mitikus lények, rendkívül pontatlanok és egy bizonyos pillanatban mindig valami másnak a jelölõivé válnak: a jelöltek mennek, a jelölõk maradnak. A jelöltekre való vadászat tehát csak ideiglenes eljárást képezhet. A jelölt szerepe – ha egyáltalán sikerül körülhatárolnunk – pusztán abban áll, hogy egyfajta tanúbizonyságot tegyen a jelölõ disztribúciójának végsõ állapotáról. Jegyezzük meg továbbá: a jelölt üres helye ellenében az üres jelöltnek tulajdonítunk egyre növekvõ jelentõséget. Más szóval, az elemeket inkább egymástól függõ helyzetük, semmint a tartalmuk alapján kialakuló jelölõknek tekintjük. Így például Tokiónak – holott szemantikai szempontból az általunk elképzelhetõ egyik legkuszább komplexumnak számít – van központja. Ám ezt a növényzettõl takart központot az árokkal körülfogott császári palotával az emberek valójában üres központként élik meg. A városok magjáról készült tanulmányoknak általában sikerült kimutatniuk, hogy a város központjának közepe (minden városnak van központja), amelyet “erõs magnak” nevezünk, nem képezi tetõpontját semmilyen különleges tevékenységnek: ugyanis annak a képnek valamiféle üres “fókusza”, amelyet a közösség a központról alkot. Voltaképpen itt is egy üres térrõl beszélhetünk, amelyre a város többi részének szervezõdéséhez van szükség.

A második megjegyzésem az, hogy definíciója szerint a szimbolizmus nem más, mint a jelölõk, az összefüggések világa, s ezen belül is azon összefüggéseké, amelyek nem zárhatóak be egy teljes és végsõ jelentésbe. Ettõl kezdve a leíró technika szempontjából az elemek, azaz a jelölõk elosztása bizonyos módon szemantikai felfedezésnek tekinthetõ. Ez igaz Katz és Fodor chomskyánus szemantikájára, sõt még Lévi-Strauss elemzéseire is, amelyek egy már nem analogikus, hanem homologikus viszony megvilágításán alapulnak (a totemizmusról szóló könyvében található bizonyításról van szó, amelyet ritkán idéznek). Így érthetõvé válik az is, hogy a város szemiológiájának feltérképezésekor a jelölõ felosztását valószínûleg nagyobb pontossággal kell elvégezni. Ennek elérése érdekében saját tapasztalatomat, a város szerelmesének tapasztalatát hívom segítségül. Tudjuk, hogy bizonyos városokban léteznek terek, amelyeket a különbözõ funkciók igen nagyfokú specializációja jellemez. Vonatkozik ez például a keleti szukra, ahol az egyik utca a bõrkereskedõk, a másik pedig kizárólag az ötvösök részére van fenntartva ; funkcionális szempontból Tokió egyazon negyedének bizonyos részei szintén nagyon homogének: gyakorlatilag csupán bárokat, éttermeket és szórakozóhelyeket találunk bennük. Túl kellene hát lépni ezen az elsõ szemponton, és nem szabadna erre az egységre korlátozni a város szemantikai leírását, meg kellene próbálni szétválasztani a mikrostruktúrákat, ugyanúgy, ahogy a mondat egyes töredékeit is el lehet különíteni egy nagyobb egésztõl. Hozzá kellene tehát szoknunk, hogy minden esetben olyan rendkívül elmélyült elemzést végezzünk, amely elvezet ezekhez a mikrostruktúrákhoz; emellett pedig ugyancsak hozzá kellene szoknunk egy-egy szélesebb körû, egészen a makrostruktúráig eljutó elemzéshez is. Mindannyian tudjuk, hogy Tokió többmagú város; öt-hat központ körül több magja is van; meg kell tehát tanulnunk, hogyan különböztessük meg szemantikailag ezeket az egyébként vasútállomások által jelzett központokat. Más szóval azt hiszem, hogy – legalábbis kezdetben – még ebben a szektorban is a mondat fogja szolgáltatni a város szemantikai tanulmányozásához a legjobb modellt. Itt pedig újra Victor Hugo egykori intuíciójába ütközünk, miszerint a város írás: azok, akik a városban közlekednek, azaz a város használói (akik mindnyájan vagyunk) egyfajta olvasók, akik elintézendõ feladataik és helyváltoztatásaik révén a szövegbõl töredékeket vesznek el, hogy azokat titokban aktualizálják. Amikor egy városban közlekedünk, mindannyian abban a helyzetben vagyunk, mint az olvasó Queneau 100 000 millió versének láttán, hiszen ebben a mûben egy verssor megváltoztatása egy másik verset eredményez: mikor egy városban vagyunk, tudtunkon kívül is Queneau könyvének avantgárd olvasójává leszünk.

Harmadik megjegyzésem pedig végezetül abban áll, hogy a szemiológia jelenlegi álláspontja szerint végleges jelölt nem létezik. Ami annyit tesz, hogy a jelöltek mások számára mindig jelölõk és fordítva. Valójában valamennyi kulturális és pszichológiai komplexumban végtelen számú metafora láncolatával találkozhatunk, amelyeknek a jelöltje mindig elbújik, vagy önmaga válik jelölõvé. Ezt a szerkezetet, mint tudják, Jacques Lacan pszichoanalízise, valamint az írásról való kutatás kezdi feltárni: legalábbis igényt tart rá, mégha nem is tárta fel egészen. Ha ezeket a gondolatokat a városra alkalmazzuk, kétségtelenül felszínre kell hoznunk egy olyan dimenziót, amellyel – õszintén szólva – még soha nem találkoztam a városról szóló vizsgálatokban, legalábbis világosan kidolgozott állapotban biztosan nem. Ezt a dimenziót erotikus dimenzónak nevezném. A város érzékisége az a tudás, amelyet a városi diskurzus végtelenül metaforikus természetébõl vonhatunk le. Az erotika szót a lehetõ legtágabb értelemben használom: nevetséges lenne az erotikus élvezetek számára fenntartott negyeddel azonosítani a város erotikáját, hiszen a gyönyörök helyének fogalma a városi funkcionalizmus egyik leginkább meggyökeresedett misztifikációja, funkcionális és nem szemantikus fogalom: erotika helyett tehát társas ösztönt is mondhatnék. A város lényegét tekintve és szemantikai értelemben a másikkal való találkozás helye, ezért a központ minden város gyûjtõpontja; a városközpontot pedig a fiatalok, a kamaszok hozzák létre. Amikor õk a városról alkotott képüket kifejezik, mindig hajlamosak arra, hogy leszûkítsék, összesûrítsék a központot ; a városközpont a társasági tevékenységeknek és szinte a tágabb értelemben vett erotikus tevékenységeknek is a központja. A városközpont az a tér, ahol a romboló, szakító, valamint a játékos erõk mûködnek és találkoznak. A játék olyan téma, amelyrõl sok szó esik a központtal kapcsolatos vizsgálatokban. Franciaországban egész sor olyan kutatás létezik, amely Párizsnak a külvárosra gyakorolt vonzerejét vizsgálja: e vizsgálatok során megfigyelték, hogy Párizs, a központ, a periféria számára szemantikailag mindig azt a privilegizált helyet jelentette, ahol ott a másik, és ahol mi a másik vagyunk, továbbá azt a helyet is, ahol játszunk. Ellenben minden olyan hely, ami nem a központ, nem is tekinthetõ játékos térnek; s minden, ami nem a másság, a családdal, az otthonnal, az identitással lesz azonos. Természetesen meg kellene keresni a város számára a metaforikus láncot, azt a láncot, ami Erósz helyébe lép. Fõként a nagy kategóriák között kell keresgélni, az ember legfõbb szokásai között: ilyen például az étkezés, a vásárlás, amelyek valóban a fogyasztói társadalom erotikus tevékenységei. Még egyszer utoljára hivatkoznék Tokió példájára: a legfontosabb negyedek viszonyítási pontjaiként tekinthetõ nagy pályaudvarok egyben nagyáruházak is. Ami pedig bizonyos: a japán pályaudvarnak, a pályudvar-butiknak alapvetõen egyetlen jelentése van, és ez a jelentés erotikus: vásárlás vagy találkozás. Ezután a városi elemek mélyreható képeit is fel kellene tárni. Például számos vizsgálat rámutatott a folyóvíz képzeletbeli szerepére, hiszen az minden városban ott van, valamilyen folyó, csatorna vagy bármiféle típusú víz alakjában. Kapcsolat van az út és a víz között, és jól tudjuk, hogy azok a városok, amelyek a legtöbb ellenállást tanúsítják a jelentéssel szemben, és amelyek egyébként lakóik számára is gyakran alkalmazkodási nehézségeket okoznak, éppen a víztõl – tengerparttól, víztükörtõl, tótól, folyótól, vízfolyástól – megfosztott városok; ezekben a városokban az élet és az olvashatóság egyaránt nehézségeket okoz.

Befejezésképpen még csak annyit szeretnék elmondani, hogy az imént elõadott megjegyzésekben nem vetettem fel a módszertan problémáját. Miért nem? Azért, mert ha a város szemiológiáját kívánjuk elvégezni, szerintem a legjobb megközelítés – és egyébként minden szemantikai vizsgálat számára az – ha egyfajta olvasói naivitással látunk hozzá. Sokunknak meg kell kísérelnie megfejtenie a várost, ahol él, mégpedig, ha szükséges, egyfajta személyes viszonyból kiindulva. Miután pedig megismernénk a különbözõ olvasói kategóriák olvasatait (hiszen az olvasók teljes skálája a rendelkezésünkre áll, az adott város lakójától kezdve a külföldiig), kidolgozhatnánk a város nyelvét. Ezért aztán szerintem nem az a legfontosabb, hogy minél több funkcionális tanulmányt, vizsgálatot készítsünk a városról, hanem az, hogy a város olvasatait sokszorozzuk meg, amelyekbõl sajnos mind ez idáig csak az írók szolgáltattak néhány példát.

Ezekbõl az olvasatokból, a város kódjának és nyelvének ezen rekonstrukciójából kiindulva tudományosabb eszközök felé orientálódhatunk: az egységek, a szintakszis kutatása stb. irányába; ám mindig figyelnünk kell arra is, hogy ne rögzítsük és ne tegyük merevvé a felfedezett egységek jelöltjeit, hiszen történelmi szempontból nézve ezek a jelöltek hihetetlenül pontatlanok, bizonytalanok és fékezhetetlenek.

Minden várost kicsit úgy építettünk fel, úgy alkottunk meg, mint az Argo hajót, amelynek darabjai már nem eredeti darabok voltak, de amely mégis az Argo hajó maradt, azaz könnyen olvasható és azonosítható jelentések együttese. A város szemantikai megközelítésének kísérlete során próbáljuk megérteni a jelek játékát, és azt is, hogy minden város egy struktúra, de soha ne akarjuk megkeresni és megtölteni ezt a struktúrát.

Hiszen – mint ahogy azt már sokan elmondták, s Hugo mindenkinél szebben kifejezte – a város vers, de semmiképpen nem klasszikus, egyetlen témára összpontosító vers. Hanem olyan vers, amely kibontja a jelölõt, és a város szemiológiájának igyekeznie kell megragadni és szóra bírni ezt a kibontakozást.

FORDÍTOTTA SCHNELLER DÓRA

  1. Kleiszthenészrõl és az Izonómiáról lásd. P. Leveque és P. Vidal-Naquet: Clisthène l’Athénien, Paris, Macula, 1983.
  2. Vö. F. Choay: L’Urbanisme : utopie et réalités, Paris, Éd. du Seuil, 1965.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.