EMLÉKSZEL?

az ünnepély után

hatodikos fiúk a poros játszótéren

gyülekeztünk. Hogy ki hozta a bõrfocit,

utólag már tényleg nem lényeges.

Az úttörõ inget kitûrtük, a trapéz

nadrág szárát a rúgó lábon felhajtottuk,

s már indult is az osztályfoci.

Tavasz volt, virágoztak az orgonabokrok,

Mögöttük a magasban már feltûnt a nagyvakáció,

ügyeletes szerelmeink cigarettázó

gimnazisták csókjaiba csimpaszkodtak,

nem volt veszély, a jegyeket a tanárok

ceruzával már beírták az osztálynaplóba,

onnét lehetett az esélyekrõl tájékozódni.

De a labda pattogása most mindennél

fontosabbnak tûnt. A pálya hossza nem

volt több tíz méternél, szabálytalan alakját

a térdig érõ kerítés és a homokozó

elõtti alacsony kõfal rajzolta körül.

Ma már a pálya használhatatlan.

Ahogy mi, játékosok is használhatatlanná

váltunk, végül nehezen megszerzett

szerelmeink rég elhagytak, nekünk

a nagy hajfodrász, a tavasz sem a régi már,

öreglegények, ácsorgunk

egy-egy soros osztálytalálkozón,

gyanakodva méregetjük egymást,

kit fog legközelebb lecserélni

az égi csapatkapitány.

A TENGERPART LEÍRÁSA

Kõ, kavics, mozgó víztakaró.

A kavicságyban, sziklaháton

partra sodort kagylóhéjak.

Ültünk egy vízben álló sziklafokon

a szeles és holdfényes éjszakában

és beszélgettem veled.

Ennyi történt, a hold a tanúnk rá.

Legfeljebb kezed fogtam meg,

hogy egy-egy magasabb

sziklahátra fölsegítselek

– tenyered hideg volt, kicsi a kézfejed –,

helyettünk két egymásba

kapaszkodó tekintet ölelkezett.

A hideg kövön ülve fáztál.

Betakartalak volna, de

nem mertem hozzád érni.

Ritkuló szavaink réseibe

a hullámok be-becsaptak.

Csak nagyon lassan értettük

meg, hogy mit akarnak.

Aztán sokáig ültünk némán

egymás mellett. Nem volt mit

elmondani már, csak tartani kellett,

amíg bírjuk, mint gyöngyhalász

a víz alatt a levegõt, az együttlétet.

Végül egy tisztára mosott fehér

kagyló minden, amit adtam neked,

emlékek nélkül hagytalak.

Pedig a holdfényben ülve úgy tûnt,

az éjszaka soha nem múlhat el,

míg a hullámok erõs hangon dörögték

a beteljesületlenség dicséretét.

A FÁJDALOM

Három éve velem lakik.

Egyszer belém fészkelte magát, mint

zavaró gondolat, és nem ereszt.

Hol nógat, noszogat, néha

komolyan összekap velem,

akkor hasogat, mint aki rajtam

akarja leverni boldogtalanságát.

Megyünk az utcán, buszra szállunk,

velem alszik az ágyban.

Mindenünk közös, a jó és a rossz is,

barátaink, szerelmeink, gyermekeink.

Nem ront el semmit, már

megszoktam, hogy velem van,

titkaim nincsenek elõtte.

Öreg bútor, megunt játék, kinõtt ruha.

Olyan õ, mint egy anya, legtöbbször

nem korhol, csak gyöngéden simogat,

de máskor, mint szeretõm, bõröm alatt

egy pillanat alatt kitapintja

minden idegvégzõdésem.

Ha lepihen, azt sem tudom, hogy

itt van-e még, vagy végleg elment.

Aztán egy rossz mozdulat, s újból

Belém mar. Nincs menekvés. Pedig nem

goromba, olyan szelídnek látszik, mint

napsütés idején a csikorgó fagy. Vagy mint

a tele hassal pihegõ ragadozó. Aztán

ha eljön az ideje, rövid, de heves vágta

után beér és belém vájja görbe tépõfogait.

Neked bevallom: bizony félek tõle.

ELÉGIA A LEJÁRT SZEMÉLYI IGAZOLVÁNYRÓL

Reggel, amikor autóba szálltunk

Noémivel (irány a fránya iskola),

és azóta többször is napközben,

mintha szúrt volna a szívem.

Az emésztésemmel sincs

mostanában minden rendben…

– Mese nincs, barátom, öregszel.

Pedig a májusi fényben ázalogni

éppen olyan édes, mint régen.

Orgonaillat száll a kertek fölött.

A hirtelen harsogó zöldbe öltözött fák

gyûrött levélkéit melengeti a nap,

s a Marczibányi téren mint egy prém-

nyúl, harapdálja a zsenge füvet.

– Te is fûbe harapsz hamar, ne félj!

– Gúnyolódik idebenn az irigy hang.

Csakugyan szaporodnak testemen

az elmúlás kitakarhatatlan kézjegyei.

Éjjelente sokszor nyugtalanul alszom,

s a végtagjaim hamar elzsibbadnak.

A szigeten a szerelmesek szemében

még mindig könnycsepp billeg,

pedig az én szemeim már rég kiszáradtak.

Hová tûntek a könnyû léptek s a könnyek?

Érzelgõsen értetlenkedem, de hiába,

nincs felelet a közhelyesen kongó kérdésekre,

csak ennyi: egyenetlenül zakatoló életembõl

mára végleg oda a csoda. Kilyukasztott,

lejárt személyi igazolvány – érvénytelenné

vált mindaz, amiben régen magam felismertem.