Én, Hilario Lopéz Valla de cauchai lelkész és tanító a passadenai szeminárium könyvtárában eltöltött tanulóéveim után nem lepõdöm meg, ha egy csodáról, Szûz Mária-jelenésrõl vagy egyszerû templomszentelésrõl az írók naplóikban teljesen eltérõ, de mégis együttlátó módon emlékeznek. Szûz-Mária második pontevedrai jelenésérõl Mauricio Islas például kizárólag a csoda hatására lelkében végbemenõ küzdelmeket, kétségeket leírva tudósít, és sohasem tudjuk meg, kik lehettek a jelenés szemtanúi, mit mondott a Szûzanya nekik, de még a csoda jeleit, a fényeket és az illatokot is homály fedi. Carlos Barbosat kizárólag a csodát megtapasztaló hívõk élete foglalkoztatja, és még arra is kísérletet tesz, hogy megjósolja, közülük ki jut a mennybe, és ki kárhozik el, míg Peoples Hernandez a jelenésrõl csak mellékesen emlékezik meg, sokkal inkább az érdekli, az eseménynek milyen visszhangja volt az egyházi sajtóban, és részletesen kitér a csodától megilletõdött Franko Nero által írt Boldog az én szívem címû vers elemzésére.
Azt azonban, sohasem gondoltam volna, hogy Roberto Escobar látogatására, és az ahhoz kapcsolódó furcsa eseményekre édesanyámmal ennyire másképp, ennyire ellentmondásosan emlékezünk majd. Egyben azonban mindketten egyetértettünk: az ominózus vizit pontosan tíz éve történt.
Titkon reméltem, hogy Roberto Escobar nevét soha többé nem fogom hallani, ám pár hete meglátogattuk édesanyámat, hogy felköszöntsük 55. születésnapján. Az ünnepség páratlan volt, és édesanyám úgy gondolta, a húszszemélyes vacsora után, melynek különbözõ fogásaira most nem térek ki, eljött az ideje, hogy családi történeteket meséljen. Különösen Félix nagybátyám európai kalandozásait szerettem, melyekrõl havi rendszerességgel más és más városból érkezõ képeslapjaiból értesültünk. Édesanyám azon történetei, melyeknek én voltam a fõszereplõje, hidegen hagytak, talán azért, mert nem én mesélhettem el õket. Amikor túl voltunk az ötödik feliratozott fényképalbumon, és annak részletes magyarázatán, édesanyám hirtelen felém fordult, és azt kérdezte, emlékszel Daniela Romo barátnõmre? Igen, válaszoltam, Daniela Romo ugyanis a franciatanárnõm volt. Képzeld, folytatta édesanyám, a múlt hónapban véletlenül összefutottunk a piacon, s mert már évek óta nem láttam, hosszan elbeszélgettünk, nagyon megörültem, hogy újra a régi, másnapra meghívtam kávézni, azóta hetente találkozunk. Vasárnaptól pedig közösen járunk misére is.
Daniela Romo újra a régi, ismételtem meg, ezek szerint már nem él együtt Roberto Escobarral, kérdeztem, mint majd késõbb kiderül, vesztemre. Idõközben a vendégek lassan hazaszállingóztak, négyesben maradtunk feleségemmel, nagymamámmal és édesanyámmal. Édesanyám, ekkor elmesélte Roberto Escobar látogatásának számomra rengeteg meglepetést tartogató történetét. Elbeszélésében szerepel egy csontkovács, kirõl késõbb kiderül, hogy máshoz is ért, szó lesz gonosz szellemekrõl, átvállalt, ismeretlen betegségekrõl, valamint gyermekkori fényképekrõl, továbbá megjelenik egy transzban síró asszony, számos éjszakai látogató, és egy nagyon mély, titokzatos álmom, amire én, bármennyire is szeretném, nem emlékszem.
Álljon akkor itt Roberto Escobar története, ahogy édesanyám az 55. születésnapján elmesélte.
Mintegy tíz évvel ezelõtt édesanyám, Maria Magdalena Santini kínjai egyik napról a másikra elviselhetetlenné váltak. Bár õ maga nemigen panaszkodott, éjszakánként hallottam, ahogy hangosan imádkozik, és nagyokat jajgat. Amikor megkérdeztem, mi baja, csak annyit mondott, édes lányom, de nem tudta befejezni, mert elsírta magát. Lába, dereka úgy fájt, hogy már lépni is alig tudott, szívét és tüdejét rejtélyes kór gyötörte, és semmilyen gyógyszer sem segített rajta, pedig kipróbáltunk minden létezõ gyógynövény teát, kenõcsöt, megjártunk számtalan orvost. Hiába a sok felajánlás, amit vasárnaponként a reggeli mise után tettem, hiába a sok könyörgés, imádság, édesanyám állapota csak rosszabbodott. És akkor, mintha a Gondviselés küldte volna, egy nap a templomból hazafelé jövet összefutottam Daniela Romoval. Daniela Romo korábban lendületes, lehetetlent nem ismerõ nõ volt, ám férje, a híres ügyvéd Roberto Romo, egyik napról a másikra nyomtalanul eltûnt, és soha többé nem került elõ. Addig szoros baráti kapcsolatunk Daniela Romóval ezután hirtelen megszakadt, és én sokáig semmit sem hallottam róla. Daniela Romo meghízott, ruhája fekete volt, de lendületébõl, energiájából mit sem veszített, sõt. Még mielõtt bármit szólhattam volna, a szemembe nézett, megszorította a kezem, és azt mondta, Roberto Escobar meggyógyít. Örömömben elsírtam magam, mert hosszú idõ után elõször éreztem valódi megkönnyebbülést, éreztem, hogy van orvosság. Amikor felsoroltam édesanyám bajait, és leírtam mennyire fáj a lába és dereka, s talán ezzel a fájdalommal kellene elõször kezdeni, Daniela Romo azt mondta, ne féljek, csak bízzak, Roberto Escobar remek csontkovács is. Daniela Romo hazakísért, útközben folyamatosan mesélt, és megígérte, még aznap délután meglátogat a csodatevõ szent emberrel, aki, bár rengeteg betege van, édesanyámmal soron kívül foglalkozik. Nem tudtam elég hálásnak lenni neki ezért.
Édesanyám nem lelkesedett túlzottan, hogy egy csontkovács, s egyáltalán, hogy bárki jön a házába, talán, mert nem szerette a vendégeket, és egyébként sem hitt az ilyen furcsa gyógymódokban. Miért hívtad ebbe a rendetlenségbe, mondta mérgesen, és folyamatosan jajgatva lázas takarításba kezdett.
Roberto Escobar magas, kifejezetten erõs testalkatú, cserzett bõrû, fekete hajú, kopott fekete bársonyöltönyös hatvanéves férfi volt. Amikor megjelent az ajtóban, eltakarta a bejövõ fényt. Határozottan köszönt, lassan, mély hangon beszélt, és megfontoltsága teljes mértékben kiegyensúlyozta Daniela Romo buzgóságát, aki hol a kertet, hol Mestere, mert így hívta, csodálatos gyógyító képességét dicsérte. Bementünk a nagyszobába és leültünk az asztal köré, édesanyám teával és süteménnyel kínálta vendégeit, Daniela Romo már a második rétes szeletet ette, mire Roberto Escobar hirtelen felpattant, és fel-alá kezdett sétálni a szobában. Ezen nagyon meglepõdtem, de édesanyám ekkor megkérdezte, hogy vetkõzzön-e le és melyik ágy lesz a megfelelõ, mire Roberto Escobar hirtelen ránézett, egy gyors pillantással tetõtõl talpig végigmérte, majd azt válaszolta, arra nem lesz szükség. Aprólékosan végigböngészte a könyvespolc összes kötetét, hirtelen levett egyet, megnézte a tartalomjegyzékét, egy kicsit köszörülte a torkát, majd hangosan olvasni kezdett, mire mi elhallgattunk:
Cimbora, a magam ágyán
illõn várnék a halálra,
vaságyra, ha ledûlhetnék,
jó hollandi gyolcs havába!
Mellem torkig fölhasítva,
ekkora a sebem, látja.
Lát a szemem barna rózsát
fehér ingen háromszázat.
Lapozott, egy kis szünetet tartott, majd folytatta:
Övkendõd is vértõl büdös,
dagadozik vérben ázva.
De én nem én vagyok immár
és a házam se a házam.
Becsukta a könyvet, visszatette a helyére, és csak ennyit mondott. Költészet. Milyen csodálatos, milyen nemes. Édesanyámra néztem, de õ nem szólt semmit sem, hanem csak figyelte a férfit, aki idõközben odalépett a vitrinhez, és percekig csak a két üveglap közé tett fényképeket nézte. Daniela Romo idõközbe elmesélte, hogy már fél éve együtt él mesterével, Roberto Escobarral, és hogy élete azóta milyen gyökeresen megváltozott. Azelõtt nem tudtam milyen boldognak lenni, de most úgy érzem, lelkem szabadon szárnyal, mint a sólyom a hegyek fölött, mondta. Nyugodjanak meg, Maria Magdalena hamarosan meggyógyul, és ezért a Mester, meglátják, csak kisebb pénzösszeget fog kérni. Roberto Escobar kivett egy fényképet az üveglapok közül, közelebbrõl is megnézte, majd odavitte édesanyámhoz, és megkérdezte: az unokája, ugye, nagyon szereti? Édesanyám abban a pillanatba elsírta magát, kezébe vette a képet és azt rebegte, jaj szegény, olyan távol van, olyan távol van abban a messzi Passadenaban, olyan egyedül lehet a papi szemináriumban, jaj, senki sem takarja be éjszaka, kint van a lába, megfázik szegény. Annyit imádkozom érte lefekvés elõtt, mondta, annyit imádkozom, csak az Úristen látja.
Roberto Escobar csak hallgatott, kivette édesanyám kezébõl a fényképet, gondosan visszatette a helyére, lehúzta a sötétítõket, becsukta az ajtót, majd leült, elõvett a zsebébõl egy gyertyát, az asztalra tette, meggyújtotta, és megszólalt: fogjuk meg egymás kezét, csukjuk be a szemünket, és senki ne szóljon, amíg nem mondom, hogy szabad. Most tanácsot kérünk, hogy megtudjuk, mi okozza a kedves Maria Magdalena betegségét. Hogy ezután mi történt, nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy nagyon féltem, de most mégis megpróbálom felidézni a foszlányokat. A szobában most már sötét volt, csak a gyertya pislákolt, én édesanyám és Daniela Romo kezét fogtam. Roberto Escobar azt kérdezte, szellem, itt vagy-e, mire Daniela Romo sírva fakadt, és emberfeletti hangon azt válaszolta, igen. Roberto Escobar tovább kérdezett, Daniela Romo hol sírt, hogy nevetett, emberfeletti hangokon beszélt, majd végül arra a kérdésre, hogy miért beteg a kedves Maria Magdalena a szellem Daniela Romo hangján hörögve azt válaszolta, azért, hogy elvegye az unokája betegségeit. Maria Magdalena, akinek, késõbbi beszámolója szerint mindvégig nyitva volt a szeme, és semmit sem hitt el az egészbõl, ekkor azt mondta, elég, és elfújta a gyertyát. Daniela Romo abbahagyta a sírást, azt kérdezte, hol vagyok, Roberto Escobar pedig azt rebegte, hogy el kell küldenie a szellemet, de édesanyám arra kérte õket, hagyják õket békén, menjenek el. Amikor elmentek, gyorsan elhúztam a sötétítõket és kiszellõztettem. Daniela Romóval ezután nem találkoztam egészen addig, míg múltkor össze nem futottunk a piacon. Képzelheted, mekkora öröm volt látni, hogy újra a régi, élénk színû ruhákat hordja, és talán egy kicsit még le is fogyott.
Édesanyámmal lassan már elfelejtettük az egészet, míg a furcsa látogatás után pár héttel egy éjszaka félelmetes hangokat nem hallottunk az udvarról. Nagyon megijedtem, félelmemben felkaptam egy merõkanalat, és a kezem ügyébe kerülõ fazekat kezdtem ütni vele, hogy zajt csapjak. Felkapcsoltam a szobában a villanyt, és egy nagy késsel kirontottam az udvarra, de ott semmit sem láttam. Ahogy azonban sötét lett, a hangok újra megszólaltak, most már a konyhából, majd végül a nappaliból is hallottuk õket, így már nem mertünk aludni sem. És történtek más dolgok is, de ezekrõl most nem szeretnék mesélni.
Nekem, Hilario Lopéznek ugyanezt a történetet mondta el édesanyám tíz évvel ezelõtt is, s mivel nem voltam tanúja az esetnek, ezért semmi okom sem volt szavaiban kételkedni, bár egyes részleteket úgy tûnik, ezúttal alaposan kiszínezett, és az ennyire zajos szellemekre sem emlékeztem. Miután akkor meghallgattam, rögtön azt tanácsoltam neki, gyorsan hívja fel Sergio Catalán atyát, aki tíz éve még fiatal, de kísértet-ügyekben már igen jártas volt. Mondtam neki, hívja fel az atyát, és töredelmesen vallja be, hogy egy sarlatán szolgálatait vette igénybe, és azóta elszaporodtak a szellemek a házban, sõt már nincs semmi nyugtuk tõlük. Hozzátettem, hogy Sergio Catalán atya majd tudni fogja, mit kell tenni, és egyben megnyugtattam is, hogy a passadenai könyvtárban található naplókat tanulmányozva már számtalan hasonló történettel találkoztam, és higgye el, csak minden negyedik végzõdött tragikusan. Hogy nyomatékosítsam, máskor ne kövessen hamis tanítókat, elmeséltem, hogy azon a napon, amikor Roberto Escobarral náluk járt, nekem rendkívül furcsa álmom volt, melynek részleteire azonban nem tudok visszaemlékezni.
Édesanyám folytatta. De ekkor nagyon furcsa, innen már számomra ismeretlen történetet
mondott el.
Szerencsére ekkor küldte a Gondviselés haza a kisfiamat Passadenaból, akinek elmeséltem, hogy mi történt, de elõre figyelmeztettem, ne legyen mérges rám. Ekkor nagyon furcsán reagált, zaklatottan azt kérdezte, mami, mikor történt ez.
Édesanyám most már gyakran megszakította meséjét, felém fordult, mintegy megerõsítést kérve, de én nem szóltam semmit sem.
Emlékszel kisfiam, azon a délutánon, amikor Roberto Escobar szellemet idézett, igen, mert azt mondtad, ez nem volt más, mint szellemidézés, érezted, valami nincs rendben.
Szünetet tartott, majd a szemembe akart nézni, én azonban elkerültem a tekintetét, és már alig tudtam uralkodni magamon.
Ugye, emlékszel, mesélted, azon a délutánon megmagyarázhatatlan módon hirtelen olyan mély álomba merültél, hogy a társaid, akármennyire ráztak, kiabáltak, nem tudtak felkelteni, és még a prefektusodat is hívták, ébresszen fel, de neki sem sikerült, így a vacsorát és esti imádságot is kihagyva másnap reggelig aludtál. Amikor ezt mesélted, úgy megijedtem, milyen anya vagyok én, hogy egy ilyen embert, mint Roberto Escobar, hívtam a házamba.
Én, Hilario Lopéz Valla de cauchai lelkész és tanító abban a pillanatban azt kezdtem ordítani, hogy te nem vagy normális, te nem vagy normális és meg akartam fojtani az anyámat. Mielõtt a kedves olvasó azt hinné, hogy a jámbor Hilario Lopéz megõrült, biztosíthatom, édesanyámnak azon az estén egy haja szála sem görbült, egy ujjal sem értem hozzá.
Édesanyám szerint reakciómban nem volt semmi meglepõ, hisz már kiskoromban is igen hirtelen és gyors haragú voltam, és akkor sem szerettem, ha olyan történetet mesél, melybõl kiderül, mennyire szeretem családomat. Édesanyám, mint mindig, most is megbocsátott nekem.