Fekete-Afrika, Karib-szigetek, Indiai-óceán

Bevezetõ

Az ember mindig is érdeklõdött a mások, az idegenek, a tõle különbözõ emberek szexuális élete iránt, e vágya pedig számos mítoszt szült.

A fehér ember afrikai szexualitásról alkotott képe ma is ugyanaz, mint amilyen az elsõ felfedezõké volt: a fekete férfi egy “hústorony”, “vesszeje tehát szintúgy hatalmas”, a nõ pedig “engedelmesen, türelmesen” kivárja, hogy “gazdájának mikor támad rá kedve”.

A két világháború közötti gyarmati regényirodalom minden kétséget kizáróan e fenti archetípus tetõpontját jelentette. Ennek belátásához elegendõ újraolvasnunk a korszak egyik bestsellerét, Louis-Charles Royer La maîtresse noire (A fekete szeretõ) címû regényét,¹ amelyet a szerzõ mellesleg “a feketéktõl barbárságba taszított (…) gyarmati kormányzóhelyettesnek” ajánlott. Ebben a mûben a nõk “teste erõs és izmos, akár a lovak fara”, idõnként “ázott kutyaként” rázzák meg magukat, és még ha (olykor-olykor) “szobrász vésõjére méltóak is, a szaguk sajnos akkor is kellemetlen”; szerencsére ott van nekik “harsány nevetésük, amelyre sakálüvöltés felel”, vagy “a szavannát felrázó csengõ kacagásuk”. A fenti sorok szerzõjének nem okoz gondot, hogy szabadon váltson bennszülött és állat között.

Delphine Heliet az ajtóhoz futott. Bár a folyosón sötét volt, érezte, hogy van ott valaki. Halkan, szinte súgva hívta:

– Gorko!

A fekete ott termett.

Delphine Heliet leült a díványra.

– Feküdj – mondta –, lábhoz!

Lábujjával megpróbálta szétfeszíteni a wolof vastag ajkait. Különös öröm volt számára, hogy a négerrel megismételteti szeretõje mozdulatait. Gorko félénk és mohó igyekezettel válaszolt. A nõ jutalomképpen megsimogatta, ahogy egy kedves állatot szokás.

Meg kell jegyeznünk azonban, hogy valószínûleg ez volt az elsõ olyan jelenet, amelyben vegyes pár (fekete férfi és fehér partnere) szerepelt. “Miért feltételezik, hogy az afrikaiaknak akkora a nemiszervük, akár egy elefántnak?” – teszi fel a kérdést Jean-Baptiste N’Tandou könyvében a L’Afrique mystique-ben (Titokzatos Afrika, L’Harmattan, 1986)

Azért, hogy a lófélék családjába kényszeríthessék õket. Lovakként képesek lesznek arra, hogy átugorják a genitáliákkal kapcsolatos akadályokat. Egy ilyen méretû nemi szerv fokozza a gyönyört, és félelmetes intenzitásúvá teszi a viszonyt. Az adottság – az éppen érvényes helyzet szerint – egyszerû választás, vásárlás, ajándék, valamilyen óhaj teljesítésének eredménye lesz. Idézzük Aphroditét: “Ilyen méretet adj nekem”, és a herezacskók megerõsödnek. E könyörgés kizárólag a néger férfinál sikeres. A néger és a fehér nõ vaginája mély, akár a nyílt tenger, s emiatt ugyanúgy szenved az ürességtõl. Ám a fehér férfinál a teljes sikerhez egy paraméter még hiányzik, s ez a szexuális dinamizmus. Ezt akkor képes megszerezni, ha felkutatja az óriási méretû fekete péniszt, ezt a hegyeket elmozdító szentet, a betontömböt felemelõ darut, a fákat gyökerestõl kitépõ elefántormányt.

De mi is pontosan az afrikai szexualitás lényege? Annyira különbözne a miénktõl? A Galéa-enciklopédiában (Julliard) megjelent figyelemreméltó cikkében a kameruni Thérese Kuoh-Moukoury a következõ sajátosságra hívja fel a figyelmet:

… a szexuális kapcsolatokból minden olyan szerv és testnyílás ki van zárva, amellyel férfi és nõ egyaránt rendelkezik, és amely a nõnél ugyanolyan célokat szolgál, mint a hímnél: igaz ugyan, hogy gyönyört ad, ám gyermeket nem.

A szerzõ három következményt emel ki a fenti megállapítás alapján.

Az elsõ: “az afrikai férfi hagyományosan valamiféle szent megvetéssel viseltetik a szájjal történõ simogatás iránt”, hiszen, szögezi le Thérese Kuoh-Moukoury, “a nõ ápolt, kövekkel ékesített, tányérrá feszített ajka soha nem találkozik a férfi nemi szervével. Fehér, csiszolt vagy széthúzott fogai, befeketített vagy természetes színû ajka, nyelve teljesen más feladatokat lát el. Sõt, a férfi szája sem érinti a nõ testét, a mellbimbóját kivéve: ezt szívja vagy harapdálja, hogy partnerének minél nagyobb örömöt okozzon.” A szájra adott csókkal, teszi hozzá a szerzõ, nem nagyon tudnak mit kezdeni, amúgy sem mindig megvalósítható (abban az esetben, ha az arc legfõbb dísze, az ajak “deformált vagy tányérszerûen szét van feszítve”). Így tehát a hagyományos afrikai kultúrában az “embrasser” ige² etimológiai eredetének megfelelõen a “karjaival átfog” jelentésében értendõ: “Erõsen a mellkasukhoz szorítják a nõt, majd a mellükhöz dörzsölõznek”: szívverésük heve ilyenkor éppen úgy vágyra gyújtja az érzékeiket, mintha csókolóznának.

A második következmény Kouh-Moukoury szerint az “anális közeledési formák”-tól való irtózás, ugyanis – bár van egy-két törzs, ahol a rafinált fiatalok olykor valóban kipróbálják homoszexualitást is – az anális nyílást teljesen kizárják a szexuális életbõl. Majd a szerzõ így folytatja:

Általában senkinek nem jut eszébe, hogy más funkcióval lássa el ezt a természetes járatot, ahol minden átmegy, amit az ember kivet magából, amit messzire taszít, elrejt a föld alá, a fû vagy a lombok alá temet, és amit a természeti ember tapasztalatai alapján orgazmusra alkalmatlannak talál, sõt ártalmasnak is tekinti ebbõl a szempontból: szó sem lehet tehát arról, hogy valaki ezen a nyíláson keresztül hatoljon a feleségébe. Ez az egyesülés amúgy is végzetesen steril, hiszen nem vezet nemzéshez. A természet törvényeinek ugyancsak ellentmond, hogy egy férfi eltûrje, hogy egy másik férfi análisan közösüljön vele. Ez egyenlõ lenne azzal, hogy elismeri, a másik férfiassága fensõbbrendû az övénél. Hagyni, hogy egy férfi a magáévá tegyen, annyit tesz, hogy elfogadod, a nõk szintjére süllyedtél. Ezt egyébként a szókincs is alátámasztja. Egyes törzseknél a pederasztákat “hímnõnek” nevezik. Ez lehet a magyarázata annak, miért olyan ritka a homoszexualitás a fekete-afrikai primitív társadalmakban.

Végezetül pedig, a fent említett íratlan szabály harmadik következménye “az, hogy õrizkednek az ujjal történõ trükköktõl”: a kameruni írónõ szerint ezt ugyan nem iktatták ki teljesen, de inkább a közeledési technikákat illetõen jut neki szerep.

Tagadhatatlan, hogy a beszéd és a pillantás után a legfontosabb kifejezési eszköz a kéz, amely ezerféle szexuális mozdulatban vesz részt. Amikor a férfi magához vonja a nõt, és mintegy szobrászként végigtapogatja a testét, hogy megismerje, mennyire telt és milyenek a körvonalai, a kezének jelentõs szerep jut. Az ujjak az érzékeny, a domború vagy a rejtettebb részek megfogásakor, érzékelésekor, felfedezésekor is fontosak. Amennyiben nem áll le a mellbimbónál, az ujj a hüvelyt simogatja, hogy tudja, merre van a bejárata, és hogy ellenõrizze a nõ titkos vágyakozását, amely ezen a helyen leplezõdik le a leginkább. Egyes esetekben a kinyújtott, lazán tartott, behatolásra kész ujj továbbmegy, hogy teljesítse felderítõi küldetését: behatol a nyílásba, és belülrõl kitapogatja a nõt, így méri fel, milyen mély a vaginája.

Thérese Kuoh-Moukoury még hozzáfûzi: az ujjnak ennél nagyobb szerepe nem lehet a természetben élõ fekete számára, mert ha efféle praktikákkal élne, a falubeli nõk körében hamar kialakulna róla az kép,

nem képes örömszerzésre, és gyerekcsinálásra sem. Az ilyen embereket “csiklandozó”-nak, vaginakapirgáló”- nak nevezik. Trükkjei a legkevésbé sem elégítik ki a nõt, pláne, ha annak klitoriszát eltávolították. Egyébként is, a nõ – csakúgy mint partnere –, meg van gyõzõdve arról, hogy csakis az képes számára megadni a kívánt gyönyört és a termékenységet (melyrõl mindenképpen biztosítékot akar), ha a férfi nemi szerv ellentmondást nem tûrõen és erõsen a vaginájába hatol.

Tanulmányában Thérese Kuoh-Moukoury mindvégig hangsúlyozni igyekszik, hogy a “tradicionális afrikai emberrrõl” beszél, arról, aki napjainkban a legelzártabb, a város befolyásától legtávolabb esõ bozótosokban él. A “primitív társadalom” manapság egyre ritkább, mert minden faluban van legalább egy tranzisztoros rádió, és vannak helyi vagy külföldi képes újságok, amelyeket, még ha nem is olvassák, mindenki – fiatal és öreg, nõ és gyerek – végignézeget és kommentál. Egyébként a leggyakrabban éppen a nõ a közvetítõ város és vidék között. A férfi a munkája miatt kevesebbet utazik, mint a nõ, aki hol ezért, hol azért – szülés, betegség, haláleset, temetés – tétovázás nélkül bozóttaxiba, vonatra, sõt repülõre száll, hogy eljusson a bozótosban élõ családjához. S vele együtt elérkezik a faluba a legutolsó divat, a menõ sláger, a párizsi magazinok, a sztárok szabados élete is… Ezeket a dolgokat a leggyakrabban – importált normák szerint – a “civilizált” léthez szükséges minimális ismeretként fogják fel. Az eszményi szépségrõl való elképzelések még a bozót legmélyén is állandóan változnak, és ma már senki sem közönyös a nyugati csók iránt, teszi még hozzá Émile Ologoudou.

A városi nõk egyre többet dolgoznak az otthonukon kívül is: viselkedésükben ez a viszonylag újonnan megfigyelhetõ tünet jelentõs változásokat hozott. Egyedül kell magukra vállalniuk az anyagi felelõsséget, gyerekeik neveltetését stb.; egyre jobban ismerik a lehetõségeiket, egyre függetlenebbnek látják magukat: tehát a testükkel kapcsolatosan, és a testüket megilletõ lehetõségekkel kapcsolatban is egyre tudatosabbak. “A férfinak, ha meg akarja tartani a feleségét, ma már jobban kell igyekeznie, hiszen az egyre önállóbb, és ezért egyre igényesebb is lesz.” (Thérese Kuoh-Moukoury). Sylvain Bemba hangsúlyozza:

a fekete-afrikai nagyvárosokban lényegében egyfajta kölcsönerotika és kölcsönszerelem létezik, hiszen az itteni mentális paradigma a Nyugat által iparilag közvetített képnek felel meg: az tehát a könyv- és képregény-kiadást is magában foglaló tömegkommunikáció útján terjeszti a magáénak vallott példákat és értékeket.

Õszintén szólva, bár Afrikában a legkedveltebb szórakozás a mozi, ha valaki afrikaiak által rendezett és játszott filmeket szeretne látni, egészen Párizsig kell jönnie. A helyi választék meglehetõsen korlátozott: karate, indiai film vagy “pornó” (az Afrikában engedélyezett filmekben fekete nõ nemigen látható). Ez utóbbi mûfaj egyre nagyobb sikernek örvend, és igen nehéz felmérni a károkat, amelyeket a fiatalok szexuális magatartásában okoz, hiszen azok persze kíváncsiak rá, “az ember tanul belõle”, mondják ártatlanul.

A kameruni költõ, Paul Dakeyo szerint az író valójában “a kollektív tudatot tükrözi vissza”. […] Érdekesnek tûnik tehát megtudnunk, mit jelent az erotika [Fekete-Afrika, az Indiai-óceán és a Karib-szigetek] írói számára, és mindenekelõtt, hogy miként határozzák meg azt.

Szerelem és erotika

Az udvariasság szabályai szerint elõször egy nõnek, a szenegáli Mame Seck Mbackének adjuk meg a szót:

Véleményem szerint az erotika egyfajta késztetetés arra, hogy magunkon érezzük partnerünk jelenlétét, és hogy vonzalmat ébresszünk benne, vagy hogy vele egyetértésben örömet szerezzünk egymásnak, valamilyen kölcsönös helyzetet vagy magatartást tekintve: a tekintet útján, kézmozdulatokkal, mozgással, sõt olykor könnyed vagy akár egészen intim simogatásokkal is; ezen kívül idetartozik mindenféle érzés és testpozíció is, szexuális együttlét elõtt, közben vagy után. Afrikában az erotikának van egy különleges, az öltözködésben (a pruszlik és a testhez álló blúz szabásában) megnyilvánuló formája is. Példa még erre az alsónemûként használt kis hímzett ágyékkötõ is, mely állás közben alig-alig takarja a feneket, elõl pedig éppen hogy csak összeér, és a legkisebb mozdulatra is látni engedi a vénuszdombot. Ezt a kis ágyékkötõt bétiónak nevezik. A tömjénbõl és különbözõ esszenciák és parfümök kivonataiból kevert speciális terméket, a gongót a nõk a mellük alá vagy az ágyékukra erõsítik, illetve a fülük mögé permetezik. Ilyen még a tarka gyöngyökbõl készült, illatosított öv is, amely járás közben izgatóan csörög. Ahogy a nõ a szakadó esõben megy, s közben ruhája testére tapad, érvényre juttatja az alakját, s kiemeli a bájait. Néha pedig a nõ egyes testrészei – a szája, a fara, a melle – tûnnek erotikusnak.

Thérese Kuoh-Moukoury úgy látja,

a nyugati erotika egy egész összefüggésrendszerre, egy egész környezetre épít, az afrikai erotikában mindezt nem veszik számításba. Tehát egyfajta kulturális, civilizációs probléma: az erotika szellemi termék, kifejezetten intellektuális, sõt spirituális tevékenység. A szellem, a képzelet fontos szerepet játszik benne, s noha kétségtelenül külsõ ingerek alapján alakul ki, utána egyfajta kitörést, magunkat, valamiféle egyéni tüzet közvetítünk a másik számára, hogy aztán viszonozhassa ezt a számunkra. Az afrikaiaknál a mechanizmus ugyanaz, de nem ugyanúgy mûködik, s az egész nem sokáig tart: az afrikai szex rövid. A fehér férfi olykor tudatában van annak, hogy ketten vannak szeretkezéskor, a fekete férfi szeretkezik, s ebben segédkezik neki valaki: a nõ csak kísérõ, de nem számít partnernek.

A zairei Pius Ngandu Nkashama szerint

az erotikát csak akkor lehet ezerféleképpen meghatározni, amikor egyfajta erkölcsi konnotációval bír, hiszen az valamiféle értékkel ruházza fel az élvezet és a gyönyört. A “gyönyör gyönyöre”, a szexben résztvevõ test görcsös összerándulásai “képben kifejezve”: ez az erotika, mely a képzelet leginkább kidolgozott formájának számít minden kultúrában és mindenfajta irodalomban.

Sylvain Bemba egyszerre látja az erotikát

az embert meg nem csonkító – azaz a lélek és a test kettõsének ünneplésén alapuló – kultúra talapzatának, és az emberré válás útján történõ hosszú menetelésünk magasrendû, spirituális formájának.

Véleménye szerint

szenvedélyeink kínjaitól szenvedõ, föld alá szorult vágyainkat visszük át az ezen szenvedélyeken áthatoló idea felé. Az erotika valamiképpen az elveszett paradicsom építményének egyik utolsó emléke: sarokköveit egyrészt az érzékeink megfékezésébõl származó legmagasabbrendû önmegvalósítás gondolata, másrészt a test celebrálásakor megnyilvánuló mértéktartás adja.

(…)

Buabua Mubadiaté, a zairei írószövetség elnöke világosan megkülönbözteti a szerelmet és az erotikát:

A szerelem egyfajta határozott és tiszta akarat arra vonatkozóan, hogy testünket használva az életet örökkévalóvá és kellemessé tegyük. Természetes szükséglet, mint ahogy természetes az evés, az ivás, a lélegzés, a tánc szükséglete is. Az erotikához ellenben hozzátartozik a természet megsértése, a szerelem lealjasítása is.

Szemben áll ezzel a megközelítéssel Massa Makan Diabaté felfogása (Mali), aki számára az erotika “a szexuális aktus reflektálhatóságával” azonosítható,

s mint ilyen, az emberi lény és az állat közötti különbségtétel eszköze is lehet. Az állat egyetlen célja ugyanis az, hogy meghágja a nõstényt, és ezzel kielégítsen egy, az evéshez és az iváshoz hasonló szükségletet. Az erotika reflektált szexuális aktus. Ugyanannyira verbális, mint amennyire fizikai. Hiszen minden nép megénekelte az emberi nem büszkeségét, a nõt, az anyát. A nõ a hódítás, s a keresés tárgya is lesz. Hitem szerint – bár persze lehet, hogy tévedek – az erotika a humanizált, a féken tartott szexuális aktussal azonos.

Az evésre és ivásra hivatkozó két fenti szerzõ után a kongói Sony Labou Tansi meghatározása ugyancsak ízesnek tûnhet:

Az erotika felfogható a szerelmek konyhamûvészeteként is. Afrikában az erotikus boszorkánykodásnak teljes univerzuma létezik, mint ahogy léteznek különféle mítoszok, legendák is. Minden nõ azt a férfit keresi, aki tudja, “hogyan érzi õt a nõ”, a férfiak pedig (engem kivéve) mindnyájan azt a nõt keresik, aki pokoli mûvészetével képes megfõzni a hozzá kötõdõ férfiakat. Erotika nélkül nincs tartós szerelem. Ezért azokat a férfiakat, akik túl hamar élveznek el, “csirkének” csúfolják, azokat a nõket pedig, akik nem tudják sokáig melegen tartani az ágyat , “fehér fához” hasonlítják. Az erotika a gyönyör megnyújtásának mûvészete. Nálunk, Kongóban a fiatal lányok hosszú órákon keresztül gyakorolnak egy gumódarabbal, hogy megtanulják, hogyan tartsák a férfit.

A zairei filozófus és költõ bevallja, nem lát túl nagy különbséget erotika és szerelem között.

Az az érzésem, a szerelem a léttõl való szorongásból származik, és abból a tudatból, hogy a másik, egy másik ember válasz lehet a magányomra és kiteljesedési vágyamra. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy az efféle törekvések mindig bukásra vannak ítélve, mert a másik egyszerre bizonyul vágyunk tárgyának és a szenvedélyünkben megnyilvánuló feszültség forrásának, emellett pedig – méghozzá lényegi módon – saját létének és életprogramjának alanyává is válik. Ami pedig az erotikát illeti, csak a pornográfiához viszonyítva tudom elhelyezni. Az erotika a szerelemre vonatkozó jelekkel és metaforákkal játszik, míg a pornográfia a vágyat és annak konkrét megnyilvánulásait használja fel.

Lezárásképpen természetesen a legköltõibb gondolatot, Tchicaya U Tam’si véleményét idézzük:

Az õrület és a tûz a megsemmisülés felé visz, és ez az erotika. Az általuk kiváltott mozdulatok olyan jelek, melyekben az erotika megnyilvánulhat. Magától értetõdik, hogy ennél kevesebbet jelent a két nemi szerv találkozása, amely gyakran érdektelen pantomim csupán. Mert a testi szenvedélyt szentesítõ tûz és õrület adják a szerelmi aktus átszellemítésének misztériumát. Hogy leplezze a testi sivárságot, a szerelemnek a legistenibb pogány istenen, Erószon keresztül kell lefolynia. Több orgazmus küszöbét kell átlépnünk, hogy megjelenhessünk szent színe elõtt. Sõt, mindehhez hozzátartozik maga a közösülés is, amelyet egyfajta rohamszerûen jelentkezõ feszültségtõl hajtva viszünk véghez, hogy a másik testében tartózkodva egyetlen testté legyünk vele. Erotika csak szerelemmel együtt lehetséges. Az elõbbi csak az utóbbi segítségével képes megszabadulni a közhelyek sokaságától. A szerelem: utazás. Mindamellett egyfajta beérkezés is. Az erotika a beérkezés ünnepe. Fensõbbrendû bensõségesség.

Erotika és pornográfia

Noha az erotika különbözõ definíciói különböznek egymástól, annyira mégsem sokfélék, mint a pornográfia meghatározásai. Hol végzõdik az erotika? Hol kezdõdik a pornográfia? Mellesleg pedig: a második az elõbbi folytatásaképp értelmezhetõ? Ennél kevésbé biztos dolgot aligha állíthatunk. A korszak és társadalmaink fejlõdése szemmel láthatólag nagyban hat az erkölcsi korlátokra is. Számos jelenet, amelyet a 19. században még pornográfnak ítéltek, ma erotikusnak számít. Milyen helyet foglal majd el az erkölcs 2000 után? Az amerikaiak mostanában tapasztalható visszakozása alapján joggal gondolhatjuk, hogy a “szexuális forradalom” szép napjai leáldoztak, és hogy újból a tiltásokkal és türelmetlenségmegnyilvánulásokkal járó maradiság korszakába léptünk. Ok-e vajon vagy következmény: a szekták majdnem mindenhol virágkorukat élik, és sokszor nyugtalanítóan gyorsan növekednek. Alapgondolatuk többnyire az, hogy hajdani tévelygéseink után most eljött a vezeklés ideje, az AIDS terjedésében pedig a bosszúálló isten kezenyomát látják, mondván, õ majd visszatérít a helyes útra bennünket. Vajon Afrikában csak azért nem ment még végbe ez a “váratlan fordulat”, mint ahogy azt Thérese Kuoh-Moukoury elemzésében állítja, mert “Afrika még nem jutott át az erotika szép korszakán”?

Átugorta azt – folytatja –, az elhallgatásból egyenesen a pornográfiába zuhant. Nõként, továbbá azoknak a bizalmas vallomásoknak a fényében, amit fekete férfiak fekete és fehér partnereitõl gyûjtöttem, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a fekete férfinak az erotikához való viszonya: nul-la! Vagy az egyik, vagy a másik végletbe esik, vagy az elhallgatást vagy a pornográfiát választja. Annyira szélsõséges a helyzet, hogy képtelenek voltunk elérni a végsõ szintet, a mértékkel és szépséggel együtt járó erotikát, s ez némileg még mindig a szexualitás állati oldalára utal. Mindenki egyetérthet abban, hogy egy olyan aktus, amelybe az erotika rendet és összhangot visz, mindenképpen értékekkel bír, legyenek azok magasabb-, vagy alacsonyabbrendûek.

A különbség erotika és pornográfia, illetve falánk és ínyenc között azonos. A falánk képes bármivel teletömni magát, a lényeg, hogy jóllakjék, az ínyenc mérlegel, kóstolgat… Az erotika az intelligencia ünnepe. Míg a pornográfia az ösztönök helytelen használatát jelenti, az erotikával túllépünk az ösztönökön.

(…)

Jean Métellus szerint erotika és a pornográfia “ugyanolyan távolságra található egymástól, mint az életösztön és a halálösztön. Az erotika egészséges, a pornográfia egészségtelen.” Michele Rakotoson osztja a haiti költõ véleményét, õ azt állítja, két “ellentétes” fogalomról van szó:

Az erotika a szépség, az élet; a pornográfia a halál, azoknak az embereknek az egészségtelen és morbid tekintete, akik képtelenek szeretni. Az erotika a békéhez, a derûhöz vezet el, a pornográfia viszont – mint túlhajtott frusztráció – a fanatikus gyakorlathoz köthetõ.

Roger Dorsinville megítélése szerint a pornográfia csupán “a fantázia támaszaként” kifejezõdõ “erotika mellékterméke”, vagyis “szándékoltan provokatív tettként mutatkozik meg. A szó két értelemben használatos: egyrészt izgatja a többiek fantáziáját, másrészt kihívást jelent a gátló fegyelembe merevedett társadalmak számára.”

Emmanuel Boundzeki Dongala “alapvetõen [az erotika] után vagy [azon] kívülre” helyezi a pornográfiát. Számára

az ember akkor fordul a pornográfia bizarr módozatai felé, amikor szeretkezései érzékiség vagy erotikus elvárások tekintetében nem sikerülnek túlságosan szárnyalóan: e módozatok aztán éppúgy a partner megalázása, bukása vagy akár elpusztítása, mint saját behódolásunk vagy önmagunk elpusztítása útján is végbemehetnek.

Tschicaya U Tam’si álláspontja hasonló, számára a pornográfia “a perverzitás szinonimája”, a “hûtlen ember elfuserált rituáléja”. “Ugyanis” – teszi hozzá a kongói költõ – “az erotikából hiányzik minden perverzitás. Az erotika szublimált, mert esetében a vallásosan tisztelt és minden profán szándéktól tartózkodó test már-már szentélynek tekintendõ.”

Sony Labou meghatározása közelebb esik a szó eredeti jelentéséhez: õ azt mondja,

a pornográfia a szexualitáshoz vagy a szexuális gondolatokhoz kötõdõ kereskedelem egyik formája. Potya pornográfia (a szó pénzhez kötõdõ értelmében) nem létezik. Az emberek kihasználására törekszik, az erotika viszont – a tárgy elmélyült megismerésének köszönhetõen – a tanítást tûzi ki célul magának.

A zairei Buabua Mubadiaté kereken kimondja:

Számomra megcáfolhatatlan ténynek tûnik, hogy a pornográfia egyértelmûen európai intézmény. Afrikában a nõknek soha nem volt szokása, hogy közszemlére tegyék legintimebb testrészeiket, s így szórakoztassák a népet.

Massa Makan Diabaté, a hagyományokhoz híven ragaszkodó mali író az erotikát egyfajta osztályjelenségnek, míg a pornográfiát a nyugati kultúra hanyatlására jellemzõ tünetnek látja.

Gyakran hallani, hogy a pornográfia: mások erotikája. Ez a meghatározás azonban igen leegyszerûsítõ. Az erotika a szabadidõs társadalmakban születik, olyan társadalmakban, ahol az emberek ráérnek álmodozni. A gyárban vagy a mezõn nem álmodozik senki. Az erotika tehát akár azt a célt is szolgálhatja, hogy különbséget tegyen a tehetõs emberek és a megélhetésért keményen gürcölõk között. Ezen azt értem, hogy a jómódúak inkább hajlanak az erotikára, mint a szegények. Vagyis: az erotika osztályjelenség. A pornográfiával viszont az ember túltesz az állatok szexuális viselkedésén is: olyan, akár egy alkoholista, aki többet iszik annál, mint amennyit bír; vagy egy olyan madárra emlékeztet, aki túl sok magot vesz a csõrébe, és emiatt nem tud repülni. Egyszóval, a pornográfia: szexuális toxikománia, szenvedély és mámor keresése szex útján. Márpedig a szenvedély és a mámor teljességgel haszontalanok az ember egyensúlya szempontjából. Azt gondolom tehát: a pornográfia korántsem a mások erotikája, hanem egy eltûnõben lévõ társadalomban jelentkezõ tünet, s ezen véleményemet alátámasztani látszik a régmúlt idõk történelme is.

A benini Émile Ologoudou éppen Afrikában látja meg az esélyt, hogy a Nyugat visszanyerje azt az emberi dimenziót, amelyet a materiális illúziók utáni esztelen hajszában vesztett el.

Az erotika és a pornográfia közötti határvonalat mindig nehéz meghúzni. Talán úgy fogalmaznék, hogy az erotikában van valamiféle ügyesség, tartózkodás, önmérséklet, a pornográfia viszont – mint a kábítószer – határozott és lényegi módon a megbotránkoztatásra törekszik: fitogtatva-megerõsítés egy elbizonytalanodott világban, amelyben az emberi dimenzió elvész a rítus és a technikai segédeszközök mellett, holott azoknak éppen hogy érvényre kellene juttatniuk. Egy olyan univerzum, ahol az ember, mint Sztálin mondja: “a legértékesebb emberi tõke”, elvész a káprázatok forgatagában. Ilyen körülmények közepette a szexualitás ürességbe torkollik, és az ember, mint egy tükörben, megpillanthatja benne saját nárcisztikus, perverz képét, miközben nemi vágyának feszültsége továbbra sem talál másképp levezetésre, csakis erõszak és a minden okot nélkülözõ agresszivitás útján. Sokan hisznek abban, hogy Afrika abban lehet az egyetemes civilizáció segítségére, hogy visszaállítja a közös mûben azt az emberi dimenziót, amely a nyugati civilizációból már hiányzik, és amelynek a szexualitás kiemelt oldalát képezi.

Pius Ngandu Nkashama elemzése igazi vádbeszédet intéz az afrikai kontinensen hatalmon lévõ politikai erõk ellen:

Bár alapvetõen társadalmi ténynek tekintendõ, ha az erotika pornográfiába fordul, vezetõink kihasználják, sõt táplálják is ezt a jelenséget, hogy ekképp elégítsék ki saját aljas ösztöneiket, és hogy elbutítsák, s így könnyebben kihasználhassák a lakosságot. Yambo Ouloguem különféle perverzióktól és erõszaktól (többek között nemi jellegû erõszaktól) fûtött regénye, a Le devoir de la violence [Az erõszak kötelessége] alapján kialakult egy sztereotíp kép, miszerint Afrika egészen az “eldurvulásig” érzékivé vált: “s táncolt az egész nép, mintha csak bele akarna halni az örömbe”. Az eufóriában élõ és buja Afrikát, a mindenféle görcsök és orgazmusok hazáját gazdagon tálalva mutatták be a következõ regények: Patrick Grainville: Les flamboyants [Akik lángolnak], Georges Conchon: L’état sauvage [Vad állapot] San-Antonio: Béru-Béru, Gérard de Villiers: Panique au Zaïre [Pánik Zairében]. Az Afrika nyomornegyedeiben kézrõl kézre adott SAS-regények, a pályaudvarokon, szállodákban és a városok nagyobb útjain kapható mindenféle pornóújságok követendõ irodalmi példává lesznek egy olyan közönség számára, akinek nincs meg a lehetõsége, hogy saját fantáziáját követve igazi kultúrát alakíthasson ki a maga számára. Ezt az óriási pornográfiaáradat mintegy kísérõjelenségnek tekinthetõ a hihetetlen mértéket öltött prostítúció, a felcsigázottság, “a néger nõkkel” való kereskedelem és “az olcsó szex” mellett, amely a városok külterületén és a külföldi turistáktól hemzsegõ belvárosokban egyaránt elburjánzott.

Majd Pius Ngandu Nkashama így folytatja:

Az, hogy az erotikából pornográfia lesz, elsõsorban társadalmi átalakulások következménye. A reneszánsz erotikus festészete, a diadalmas klasszicizmus érzékies esztétikája, a Kámaszutra, India és Khajuraho Szent könyvei, a viktoriánus Ferguson által kárhoztatott obszcén konaraki szobrászmûvészet, Japánban Toyonabu vagy Kiyonago “tavaszi képei”, a shungák a Yamato földjérõl való gyûjteményes darabokkal egyetemben, a “hainteny”-k , amelyeket elõször Jean Paulhan hozott divatba, s azután Ramiaramanana asszony is gyûjtött. Ugyanez a jelenség figyelhetõ meg a mai Afrikában is, amely itt még azzal a bûverõvel is bír, hogy a politikai hatalom sikeresen (és cinikusan) szintén csak felhasználja, félelmetes fegyverként alkalmazza, hogy irányítása alá vonja az emberek képzelgéseit. A könyörtelen nagyvárosokban – Lagosban, Abidjanban vagy Kinshasában – a szexuális téboly fokozása az erkölcsi rothadás legtragikusabb állapotába jutott. Az egypártrendszer intézményeiben trónoló gazdag kiskirályok egész bõröndnyi pornókazettával térnek haza minden egyes külföldi útjukról. A politikai és katonai vezetõk rendszeresen fantáziadús szexorgiákat rendeznek, s ezeken néha hihetetlen fiziológiai teljesítmények versenyeznek egymással. Mintha a mindent elözönlõ szex hathatóssága segítségével akarnák bebizonyítani annak a hatalomnak az erejét önmaguk számára, amelyet csak erõszak és elnyomás árán képesek a kezükben tartani.

Ez már nem erotika – folytatja Pius Ngandu Nkashama – ez már egyfajta paranoia, amely kizárólag ebben a “bitorló szellem”, megvesztegethetõ és igen szomorú hozzáállásban talál megfelelõre, és amely végül a biztonsági szolgálatok földalatti helyiségeiben a primitív ösztönök bestiális elszabadulásaként jut kifejezésre. Mint tudjuk, a katonai hordák õrjáratai, a “pártifjaknak” bandákban történõ kivonulásai gyakran tömegfosztogatásba torkollnak, amelyet nemi erõszak, kegyetlenkedések, kínzások, olykor minden képzeletet felülmúló rémtettek követnek. A “kormánycsapatok” fosztogatásai Okéllo Ugandájában, vagy a “fájdalom fõvárosaiban” még nem merítik ki Afrika összes kínszenvedését, hiszen az Angolában, Mozambikban, Csádban, Szudánban, Kongó-Zairében, s mindenhol máshol megtalálható, ahol gyökeret vert a háború, nem ismerve más perpektívát, csak a halál okozta görcsös rángásokat. E tények valamiképpen mind visszahatnak a kultúra termékeire és a mai erotika formáira egyaránt. A testében, húsában, nemi szervében megalázott és megsemmisített férfi. Az alteste miatt pénzzé tett és szabad prédává tett nõ. A legbiztosabb eszköz, amellyel egy nép elpusztítható: ha hiszünk benne, hogy uralmunk alá hajthatjuk frivol kurtizánok és a félelem segítségével. Elég megfigyelnünk, hogyan tombolnak a fényûzõ születésnapi felvonulások alkalmából összesereglett afrikaiak vagy akár a futballmeccsek alatt a stadionokban összegyûlõ hisztérikus tömegek, és megérthetjük: ezen a delíriumban élõ földrészen az erotika jelentése és formája megváltozott. A pszichedelikus fények Kinshasa vagy Lagos különbözõ szórakozóhelyein, a zenekarok ordítozása, a fülsüketítõ lárma csakis a test tárgyiasításához vezethet, s az ugyancsak az eredeti jelentésében értett erotika tagadásaként fogható fel. Az afrikai irodalom – mint egy puzzle-t, tehát valamiképpen az õrület mûködését leképezendõ – ezt próbálja meg darabokra szedni: nem más tehát, mint az emberiességüket még megõrzött dolgok kifejezése a test és a szellem segítségével. A tudat és az érzékiség segítségével. A föld és a vér segítségével. A politikai erõk ostoba képmutatásának tagadása: miközben az elefántcsontparti Désiré Ecaré Visages de femmes [Nõi arcok] címû filmjét³ betiltották egy erotikus jelenet miatt, a hatóságok cinkos módon hozzájárulnak ahhoz, hogy a külföldiek városaik hotelszobáiban pornográf jeleneteket vegyenek fel: hiába, a befolyó deviza kötelez. A mai irodalom képes szublimálni, sõt még azon is túllép, s ezáltal egy olyan hangra tesz szert, amely megelõlegezi a holnapi univerzumban majd megjelenõ reményt és az érzékek békéjét.

FORDÍTOTTA FÖLDES GYÖRGYI