Mi másik utat választunk!

Mi másik utat választunk!” – szólt Iljics. És úgy is tett…

Lenin és Krupszkaja – a múlt század legérdekesebb házaspárja

A kapóra jött álom

Azt mondom én önöknek, hogy mindennek Vera Pavlovna negyedik álma az oka – hatására az életünk egycsapásra maga is álommá változott. A húszas években ez volt a jelszó: “Lenin sírja az egész emberiség bölcsõje!” Aztán így tanították az iskolában: “Dicsõség a megszállottnak, aki fényes álmot bocsát az emberiségre!” Kilépdel az ember az ország fõterére, hát õ alszik ott. Õ alszik ott, de nem hagynak neki nyugtot. Egyesek csak bámulni jönnek, mások hûséget esküsznek neki, ismét mások életvezetési tanácsokat kérnek. Aztán megjelenik az õrbrigád Novodvorszkaja forradalmár polgártársnõvel az élén, aki plakátot szorongat: “Zjuganov, takarítsd el a halacskádat a Mauzóleumból!”

Õ pedig csak alszik, tudomást sem véve a szenvedélyekrõl, amelyek körülötte forrnak. A Dumának meg semmi más gondja nincs, mint hogy meg kellene oldani az eltemetését. Alvása közben a zsirinovszkijista Mitrofanov azt indítványozta, hogy vegyék meg Iljics tetemét a múmiát kiszolgáló laboratóriummal együtt az államtól, és indítsák körbe Oroszországban… Õ alszik, a pletykák pedig arról szólnak, hogy a Mauzóleum meglátogatása után két moszkvai iskoláslány teherbe esett. Az édesanyák rémületükben még azt is megtiltják, hogy az érettségizõk vörös zoknit vegyenek fel. Õ alszik, az Arbaton meg elõbukkant a hasonmása. Kemény dolcsikért fényképezkedik a turistákkal, gyûlésekre jár azõ fejfedõjében és az õ szakállával, kezét a mellénye nyílásába csúsztatja; a Nato koszovói akciója idején pedig az amerikai követségnél tüntetett a fiatalokkal együtt. Õ alszik, egy Gunyko nevû kommunista költõ pedig gyújtó hatású verset közölt Ampilov újságjában róla és hû feleségérõl, Nagyezsda Konsztantyinovnáról:

Lenin élt. A szellõ kettejük

szerénységét hirdeti.

A csendes mosoly balzsamát,

mely nõje felõl árad.

Apropó “balzsam”… Bunyin, Kuprin, Annyenkov, Melgunov, Valentyinov, Volkogonov, Arutjunov, Vasziljeva és Orsza-Kojdanovszkaja utóbbi idõkben megjelent emlékezései és elemzései a “legemberibb ember” új portréját rajzolták meg. Különösen az írónõk iparkodtak: az emberiség szebbik felének éles megfigyelõkészsége és tisztánlátása a nagy társadalmi fazékban fõtt ki. Könyveik tökéletesen lerombolták Krupszkaja, Drapkina és Cetkin napsütötte visszaemlékezéseinek csillogó mondatait. A szerzõk forradalmian buja koktélt kotyvasztottak az õ személyes életébõl.

Oroszországban mind ez idáig senki sem értékelte Iljics érzelgõs-hivatalos életrajzát az erotikus konstrukciók szemszögébõl. A nép és az egész haladó emberiség tudatlanságban maradt, ami Lenin személyes életét, pubertáskorát, nevelõdését, ízlését és mindenféle csipcsup dolgát illeti; arról van szó, amit a “libidó” masszív és konformista kifejezésével illetünk.

Uljanovék családi titkai

Lenin személyes élete természetesen a szülei megismerkedésével kezdõdik. Nem adunk hitelt a brezsnyevi elnökségek aggjai stílusában elõadott nyáladzásoknak, amelyeket Lenin szüleinek házasságáról E. Vecstomov Elbeszélések az anyáról címû gyûjteményében a szovjet zsurnalisztika terjesztett (Orsza-Kojdanovszkaja 1994:6). Ilja Nyikolajevics temperamentumos férfi volt, szenvedélyesen vonzódott a nõkhöz. Henrich Welskopf német történész jegyzi meg: “Természete szerint Lenin az apjára hasonlított. Talán ugyanúgy futott volna a nõk után, ha…” (Uo.: 69)

Visszatérünk még ehhez a titokzatos “ha”-hoz. Elõbb azonban vessünk egy pillantást fiatal párunk hétköznapjaira. Közelebbrõl megvizsgálva kiderül, hogy Nasztya szolgálólány (akit meglehetõsen szerény fizetség ellenében foglalkoztattak!) olyan egyéb funkciókat is ellátott, amelyeket maga a Természet rótt valamennyi nõre. De vajon csupán a szolgálólányról van szó? Vera Kaskadamova, a tanítónõ Ilja Nyikolajevicsnek köszönhetõen kapott állást az elemi iskolában (Uo.: 30). Éber nõi pillantásával minden apróságot észrevett gyámolítójának családjában: Uljanovék házában a szolgálólánynak külön bejáratú szobája volt, Marija Alekszandrovna pedig egy átjáróban lakott. Mit tehetett volna Marija Alekszandrovna, aki ismerte férje természetét, amikor észrevette, hogy az milyen nagy figyelemmel kíséri Nasztyát?! (Uo.: 31)

Egyébként ugyanez a Kaskadamova “különös szeretettel” emlékezik az idõsebb Uljanovnak arra a szokására, hogy az órák után szívesen marasztalta… nem, egyáltalában nem a gyenge tanulókat, hanem a fiatal tanítónõket, akik hajadon mivoltuknak köszönhetõen éjfélig az iskolában maradhattak. Aztán amikor ezek az “üldögélések” felkeltették a kíváncsi polgárok érdeklõdését, Ilja Nyikolajevics az utcára kilépve fennhangon szólította meg a kocsist: “Na, Sztyepan, hazavisszük a tanárnõt, sötét van már, késõre jár…” És el is vitette a lányt a barátja lakásába, amiért a kocsis tisztességes fizetséget kapott. (Uo.: 15)

Hatással volt-e Ilja Nyikolajevics nagy természete gyermekei, köztük Vologya nevelésére? Nehéz kérdés. Vologya egyébként már kora gyermekkora óta olyan játékokat eszelt ki, amelyeket a mûvészettörténészek évekkel késõbb happeningeknek neveztek. Dmitrij, a vezér öccse visszaemlékezései szerint az indiános játék során “Oljával ketten hordágyat mesterkedtek össze, a kislány meztelenre vetkõzött, és a hordágyra feküdt a tábortûz mellett. Aztán Vologya vörösre festette a nõvére testét…” (Uo.: 13)

Georgij Potapov, Dmitrij Uljanov egyetemi barátja a moszkvai idõkbõl így idézi fel Iljics öcscsének szavait:

Uljanovék házának udvari szárnyát nyaranta fiatal társaság foglalta el, amelynek tagjaira egyszer a kertben jött rá a szerelmeskedhetnék, rögtön a ribizlibokrok mögött. A gyerekek, Olja, Vologya és Gyima a pajta padlásáról leselkedtek. “Odanézzetek, a férfi mindjárt megfojtja a nõt!” – kiáltott fel ijedten Olja, ahogy a kisablakon kinézett. Vologya csak nevetett. “Buta vagy, csak azt akarják, hogy gyerekük legyen.” Olja szemei kimeredtek a meglepetéstõl, miközben a szerelmeseket bámulta. Gyima és Vologya szintén nem rejtegették kíváncsiságukat. Amikor amazok végeztek, Olja váratlanul azt kérdezte: “És nekünk is születhet gyerekünk?” – “Természetesen” – felelte Vologya szemrebbenés nélkül. “Juj de jó! Gyere, próbáljuk ki!” Vologyának inába szállt a bátorsága: “Gyimával próbáld!”. Fogalma sem volt azonban arról, hogy miként lesz a gyerek. Nekifogtak, Vologya vezényelt. Gyima amúgy felöltözve Oljára mászott, és megpróbálta utánozni, amit az ablakból látott. “Na, ez fáj! – kiáltott Olja. – Ennyi elég, nem?” – “Nem – szólt Vologya határozottan, ötvenig el kell számolni…” Akkoriban tanult meg számolni, és egyetlen lehetõséget sem szalasztott el, hogy dicsekedjen vele. (Uo.: 18.)

Uljanovékat családi titkok veszik körül. Ezek egyike elsõ lányuk, Anna születésével kapcsolatos. Ahogy Potapov megjegyzi, a múlt évszázad elsõ felében a politikusok és a történészek Európa-szerte azt a véleményt képviselték, hogy Anna, Marija Uljanova idõsebbik lánya törvénytelen gyerek, egyáltalán nem Ilja Nyikolajevicstõl származik. Larisza Vasziljeva szavait idézzük egy beszélgetésbõl, amelyet I. F. Popovval folytatott, aki Lenin beosztottjaként dolgozott, amikor Lenin az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt Központi Bizottságának képviselõje volt a Második Internacionáléban:

Marija Alekszandrovnát fiatal korában az udvarhoz vették. Kevés idõt töltött el ott, mert kompromittálta magát valamelyik nagyherceggel kezdett viharos románcával. Ezért visszaküldték az apjához Kokuskinoba, majd sietve hozzáadták Uljanovhoz. (Uo.: 25.)

Az Uljanov klán többi gyerekének születése sem mentes egyébként a titkoktól és pletykáktól. Larisza Vasziljeva egyik levelezõtársa új részletekkel szolgál a “szimbirszki Monte Christo grófjáról”: Alekszandr Uljanov Dmitrij Karakozov narodnyiktól való. A harmadik fiú, Dmitrij a család orvosától, Ivan Pokrovszkijtól született, aki Marija Alekszandrovna szeretõje volt, amit egész Szimbirszk tudott. Na és Vlagyimir Uljanov érettségi bizonyítványában az “apai név” rovatban elõször “Ivanovics” szerepelt, amit aztán csak késõbb javítottak ki…

Anna Uljanova elõkelõ származásának verziója szolgál egyébként magyarázatul Marija Alekszandrovna Uljanova és a cár levelezésének néhány furcsaságára – a levelezés Alekszandr halálos ítélete kihirdetésének napjaiban folyt. A cár gyorsan reagált Marija Alekszandrovna levelére, engedélyezve anya és fia találkozását, valamint azt, hogy a sikertelen cárgyilkos bûnbánatot gyakoroljon. Mindehhez idézzük Alekszandr utolsó beszélgetését az anyjával (a beszélõn Knyazev ügyész is jelen volt):

Képzeld el, mama, amint két párbajozó áll szemben egymással. Az egyik már rálõtt az ellenfelére, a másik még nem, és az elõzõ azzal a kéréssel fordul az ellenfeléhez, hogy ne használja a fegyverét. Nem, én nem tehetek ilyet.

A nemes lelkû és becsületes Alekszandr Uljanov a cárban párbajellenfelet látott, akivel szemben meg kell védenie a méltóságát. Alekszandr utolsó börtönnapjait Heine verseinek olvasásával töltötte.

Alekszandr Uljanov egyébként a valóságos államtanácsos nagy családjának legragyogóbb tagja volt. Ez az okos fiú tizenkilenc éves korában komoly zoológiai tanulmányt írt “az édesvízi annulala (gyûrûsféreg) ízesülési és szaporodási szerveirõl”. Vlagyimir Uljanov nem értette, hogy a bátyja hogyan képes napokat tölteni a mikroszkópja fölött ilyen semmiségeket vizsgálva. Sem tudományos, sem gyakorlati értelmet nem látott fivére munkájában, amely csípõs megjegyzéseket váltott ki belõle. “Könnyû az ilyesmin gúnyolódni – jegyzi meg Valentyinov –, hiszen Szása egész nap kiknek a szexuális életét tanulmányozta a mikroszkópjával? Hát a férgekét!” (Valentyinov 1993: 435) Alekszandr Uljanov demokrata volt, vagy legalábbis igyekezett az lenni: a húga úgy emlékszik vissza, hogy diákévei alatt Pétervárról visszatérve képes volt egyszerûen kezet nyújtani az öreg szolgálónak, ami “abban az idõben kevéssé volt szokásban”. (Venegyikt Jerofejevet és Vlagyimir Szolouhint követve ezek után csodálkozhatunk-e azon, hogy Iljicsnek a börtönbe egyenesen a gyógyszertárból hozattak ásványvizet?!)

Henrich Welskopf német történész különben azt tartja, hogy Lenin… homoszexuális volt:

Bizonyítani ezt természetesen senki sem bizonyította, de elég oka van a hasonló híreszteléseknek… Azt mondják, hogy Krupszkajához sohasem mint nõhöz, hanem mint harcostárshoz viszonyult. A feleségét soha nem ölelte meg nyilvánosan. És így tovább. Alekszandr bátyjától azonban egyszerûen el volt ájulva, szinte mint egy nõ egy férfitól. Gyakran egy ágyban is aludtak. A bátyja halála után aztán (…) egyszerûen vérgõzös mániákussá vált. A bátyja haláláért szinte az egész világot vádolta. Ilyen közeli társat többé nem talált… (Orsza-Kojdanovszkaja 69)

Iljics és a bátyja kapcsolata Krupszkaja memoárjaiban más megvilágításba kerül:

A fivére természettudós volt. Az utolsó nyáron, amikor hazalátogatott, a gyûrûsférgekrõl szóló disszertációjára készült, és egész idõ alatt a mikroszkópja fölött ült. Hogy a világosságot kihasználja, hajnalban kelt, és azonnal dolgozni kezdett. “Akkoriban azt gondoltam, hogy nem, soha nem lesz belõle forradalmár – mondogatta Vlagyimir Iljics –, egy forradalmár nem szentelhet ennyi idõt a gyûrûsférgek tanulmányozásának”. Vlagyimir hamarosan rájött a tévedésére. (Valentyinov 1993: 435.)

A fiatal Iljics a Szellem és a Lélek ilyen állapotai között fogalmazta meg nevezetes szavait: “Mi másik utat választunk…” És úgy is tett.

A börtön használ az egészségnek

Térjünk vissza “a mosoly balzsamához”. Az Iljiccsel való megismerkedéséig Krupszkajának már egy sor románca volt harcostársaival, Klaszszonnal és Babuskinnal. Nagyezsda Konsztantyinovna nem volt valami nagy szépség. Gyerekkorában azonban könnyen megtalálta a hangot a különbözõ társadalmi osztályba tartozó társaival. Ariadna Tirkova-Williams (a késõbbiekben ragyogó Puskin-életrajz szerzõje) így emlékezik:

Én már a serdülõ lányok életét éltem. Udvaroltak nekem, verseket írtak hozzám. Nágya utcai sétáinkon néha meghallotta az ismeretlenektõl rólam érkezõ elismerõ megjegyzéseket. (…) Ez szórakoztatta õt. Sokkal magasabb volt nálam. A fejét egy kissé oldalt hajtva felülrõl nézett le rám, vastag ajkai megremegtek a nevetéstõl. Nagy élvezet volt neki, ahogy egy katonaiskolás, miután a szemembe nézett, így kiáltott fel: ‘Micsoda szemek! Feketébbek az éjszakánál, fényesebbek a napnál…’ Nágyának nem voltak ilyen udvarói. Kamaszkorában nem vett részt szerelmi játékokban, nem kapott kétértelmû megjegyzéseket, pillantásokat és mosolyokat, még kevésbé volt tapasztalata a csókolózásban. Nágya nem korcsolyázott, nem táncolt, nem járt csónakázni, kizárólag iskolai barátnõivel és édesanyja öregecske ismerõseivel beszélgetett… (Orda- Kojdanovszkaja 1994: 73.)

Néhány évvel késõbb magáévá tette Lev Tolsztoj mûvelt fiatal lányokhoz intézett felhívását a könyvek korszerûsítésérõl és az egyszerû nép igényeihez történõ adaptálásáról. Levelet írt “az orosz forradalom tükrének”. Válaszként adaptálásra megkapta az író lányától a Monte Christo grófját. (Uo.: 74.) Késõbb, a forradalom után a regény kapóra jött neki: felvették a “káros könyvek” listájára.

Ezután Marx olvasásába merül, forradalmi körökbe jár. Itt érik az elsõ szerelmek, rögtön egy diákkal, Klasszonnal. Mit találhatott benne Klasszon? Harcostársat és elvbarátot? Vagy a feje tele volt marxista eszmékkel, és az egész világot ezen a zagyvaságon keresztül szemlélte? (Emlékezzünk vissza, hogy az iskolában minden színjeles lány szépségnek látszik!) Vagy a sármõr Klaszszon ismerte azt a törvényt, hogy a csúnyácskák engedékenyebbek a szépségeknél? Ebben az idõben sorra követik egymást Krupszkaja kalandjai. Szerelembe esik Nyikolaj Babuskinnal, a pompás bajusszal büszkélkedõ haladó munkással. A foglalkozások után hallgatótársai és elvbarátai kísérgetik. Ekkortájt ismerkedik meg a fiatal Iljiccsel is. Erre így emlékezik:

Vlagyimir Iljicset a farsangon pillantottam meg Ohtán, Klasszonnál, az egyik legismertebb pétervári marxistánál, akivel két évvel korábban voltam együtt [itt ki kellene pontoznunk a helyet; de hagyjuk, inkább folytassa Nagyezsda Konsztantyinovna!]. A marxista körben a péterváriak találkozót rendeztek az odalátogató volgamellékiekkel. A konspiráció kedvéért palacsintasütést szerveztünk. A találkozón Vlagyimir Iljicsen kívül Klasszon, Korobko, Szerebrovszkij, Radcsenko és mások is részt vettek. Potreszov és Sztruve is ígérkezett, de nem érkeztek meg. Egy momentum ragadt meg az emlékezetemben. Az elõttünk álló utakról volt szó. Valahogy nem sikerült közös nevezõre jutni. Valaki az mondta – talán Sevljagin volt az –, hogy ebben a pillanatban nagy jelentõsége van az oktatási bizottság munkájának. Vlagyimir Iljics nevetése gúnyosan és szárazan hangzott: “Nos, ha valaki a hazát az oktatási bizottságban akarja megmenteni, mi nem fogjuk ebben megzavarni”. (Uo.: 67)

Krupszkajában kevés nõiesség rejlett, az apró nõi szeszélyek egyszerûen ismeretlenek voltak a számára. Egyszer az emigrációban, amikor már a bolsevikok vezérének felesége státuszában látjuk, egy Valentyinov nevû fiatal kijevi diák (aki késõbb mindezt elmesélte) gyanútlanul megemlítette, hogy szereti a kölnit. A kijevi munkáskör tagjai, így a diák, amikor tudomást szereztek errõl, egy flakon kölnit ajándékoztak neki.

Krupszkaja hahotázni kezdett. A szociáldemokrata aktivistának ajándékba adott kölnit nemcsak ostobaságnak, hanem a párt szabályai megszegésének tekintette. Õ maga, és ebben nyugodtak lehetünk, soha nem locsolt magára egyetlen cseppnyi illatszert sem. (Valentyinov 1993: 136.)

De térjünk vissza a 19. század végi pétervári munkáscsoporthoz, amelyben Krupszkaja éppen megismerkedik Iljiccsel. Gyakran látogatja az Öreget (ez volt Lenin pártbeli neve) betegsége idején. Igaz, mindezt nem egyedül teszi, hanem Zinaida Nyevzorovával. Iljicsnek mindkét lány tetszett a maga módján. Zinaida csinoska volt, amit Gleb Krzsizsanovszkij is értékelt, ugyanis késõbb feleségül vette. Krzsizsanovszkij így osztotta meg emlékeit a Zinaida halála után hozzá érkezõ fiatal Krupszkaja-kutatóval, Gyina Mihalutyinával:

Vlagyimir Iljics találhatott volna magának szebb aszszonyt, ilyen volt az én Zinám is, de Nagyezsda Konsztantyinovnánál okosabb és tudatosabb nõ nem akadt közöttünk… (Orsza-Kojdanovszkaja 1994: 81.)

Iljics bejáratos lett Krupszkajáék pétervári házába, ahol minden melegséget és keresetlen vendégszeretetet árasztott. Az érzékeny szimbirszki vidéki fiúra, akinek hiányzott az otthoni légkör, nagy hatást tett Nágya tehetségének és hallgatag rajongásának, valamint édesanyja, Jelizaveta Vasziljevna fõztjének – különösen a mártásokban jeleskedett – együttese. A kör foglalkozása után minden vasárnap estét náluk tölt, ilyenkor teát isznak a kötelezõ piroggal. Krupszkaja így emlékezik erre:

A vasárnapi iskolában tanítványommá vált sok olyan munkás, aki Vlagyimir Iljics foglalkozásaira járt.

Vajon ez nem megfelelõ indok az ismeretség fenntartására?

Mindeközben persze a spiclik sem tétlenkedtek! A forradalmárok körei és a vasárnapi iskolák ellenõrzés alatt álltak. Iljics ebben is megmutatta leleményességét. A forradalmár körökbe járó nõk újabb, különleges szerepet kaptak.

Lenin, aki szívesen és ötletesen vezette félre a besúgókat, konspirációs célból ‘feleségeket’ nevezett ki magának. A találkozók körüli konspirációt azzal erõsítette meg, hogy a cári besúgók félrevezetésének érdekében táncos összejövetelekké minõsítette át õket. A terv természetesen viharos tetszést aratott… Az az igazság, mindez azzal végzõdött, hogy néhány forradalmár szifiliszt kapott. (Uo.: 78.)

Aztán Iljicset börtönbe zárták. Leveleiben az elméleti jellegû tanácsok mellett politiko-lírai gondoskodással is találkozunk sorstársaival kapcsolatban: ehhez és ehhez például senki sem jár be, keresni kell neki egy “menyasszonyt”… Errõl az idõszakról Krupszkaja nem minden érzelgõsség nélkül beszél:

Akárhogy is uralkodott magán Vlagyimir Iljics, akárhogy is igyekezett megszokni a benti rendet, természetesen mégis elérte a lelki válság. Az egyik levelében kidolgozott egy tervet. Amikor sétára vezették õket, a folyosó egyik ablakából egy pillanatra láthatóvá válik a Spalernaja utca járdájának egy darabkája. Azt gondolta ki, hogy Apollinarija Alekszandrovna Jakubova és én egy meghatározott idõpontban álljunk a járdának arra a bizonyos pontjára, hogy megpillanthasson bennünket. Apollinarija valami miatt nem tudott eljönni, de én néhány napig odajártam, és hosszasan álldogáltam azon a részen. (Uo.: 85.)

Hát ezt hívják börtönvoyeurizmusnak!…

Hogyan ment Iljics sora a börtönben? A letartóztatásban levõ Vologya “kiszolgálására”, ahogy Velentyinov emlékszik, Moszkvából az édesanyja, valamint testvérei, Anna és Marija érkezett. Lenin a börtönben saját ebédre fizetett be, továbbá tejet kapott. Az édesanyja heti három alkalommal csomagot készített, figyelembe véve Lenin speciális diétájának elõírásait… Említsük meg továbbá azokat a könyvkötegeket, amelyeket Anna nõvére vásárolt vagy kölcsönzött. (…) Egyáltalában, a külsõ szemlélõt legyûgözi övéinek készsége Lenin “kiszolgálására” (Valentyinov kifejezése.) Egy szavába került, és küldték a különleges pecsétviaszt a levelek leragasztására, a glaszékesztyût a szúnyogok ellen, az ‘ördögbõrt’ a vadásznadrágjához, vagy az új puskát a régi helyett…

Soroljuk még? 1897-ben, az óriási cseresznyetermés láttán Iljics rokonsága elhatározza, hogy “egy kis pud” cseresznyét küldenek Vologyának Susenszkojéba. Aztán értesülvén arról, hogy Susenszkojéban Iljics vadászgatni kezdett, Mark Jelizarov nevû sógora – melegszívû ember! – azt javasolja, hogy Moszkvában vegyenek egy jó vadászkutyát, és küldjék el Iljicsnek Susenszkojéba. “A kutya szállítása – szól Lenin válasza – rendkívül sokba kerül.” És ezzel le is zárta a témát. (Vö.: Valentyinov 1993: 259.)

Na és a börtön? “A mama azt mesélte – írja Krupszkaja –, hogy Vologya a börtönben helyrejött, és hogy jó hangulatnak örvend.” Hát így!

Ha feleségül, hát feleségül!

A börtönbõl kiszabaduló forradalmárokat számûzetés várta. Iljicset ezúttal sem hagyta cserben a találékonysága. A “feleségeknek” azt javasolja, hogy utazzanak el együtt konspirációs “férjeikkel”, akiket a párt kinevez a számukra. A tervet az érintettek fegyelmezett örömmel fogadták. Az együttélés hosszú évei alatt a fiktív feleségek közül természetesen többen “valódiakkᔠváltak. Amikor azonban õ maga indult Susenszkojéba, nem bízta magát a párt döntésére, hanem önállóan nézett számûzetésbeli “feleség” után. Nem volt nagy a kínálat. Krupszkaja és a kazanyi szépség, Jelena Lenina (!) között választhatott, aki ugyan elígérkezett neki a szibériai útra, de kiderült, hogy mindezt csupán tréfának szánta (Orsza- Kojdanovszkaja 1994: 92). A nekikeseredett Iljics azonnal szerelmi vallomást küldött Nagyezsda Konsztantyinovának. Az elfogadta az ajánlatot, noha tudta, hogy fiktív házasságról van szó. Hogy a házasságot valódivá tegye, elhatározta, hogy a számûzetésbe nem egyedül indul, hanem … az édesanyjával.

“Susenszkoje faluba, ahol élt, szürkületkor érkeztünk meg – emlékezik Krupszkaja. – Vlagyimir Iljics éppen vadászaton volt.” (Uo.: 93.)

Képzeljük bele magunkat az asszony helyébe – kommentálja a dolgot kajánul Bronyiszlava Orsza-Kojdanovszkaja –, aki átutazta a kedvéért az egész országot, amaz pedig még várni sem méltóztatik! Hogyan fordulhatott ez elõ? Nagyon egyszerûen, ha számításba vesszük, hogy a fiktív felesége érkezett hozzá.

A nõi szem olyasmit is észrevesz, amit egy férfié nem, bár így is sok minden rejtve marad elõtte.

Vlagyimir Iljics végül visszatért a vadászatról – folytatja Krupszkaja. – Meglepõdött, hogy a szobájából fény szûrõdik ki. A házigazda azt mondta neki, hogy Oszkar Alekszandrovics (egy számûzött pétervári munkás) állított be hozzá részegen, és valamennyi könyvét széjjelszórta.

Amúgy ugyanez az Oszkar Engberg, aki Iljics szórakoztatásával foglalkozott a számûzetésben, életében elõször leitatta Iljicset:

A nemzetközi proletariátus vezére meglehetõsen komikus látványt nyújtva végig a falun forradalmi dalokat gajdolt. Amint egy fiatalasszonyt vett észre az úton, hajlongások közepette, harsányan és akadozva ezt mondta: “Jó kis nõ, mi, elvtársak? Az ilyennel nem csak forradalmat lehetne csinálni!” Aztán vihogni kezdett…

Külön témát szolgáltathatnának az erõsebb nem képviselõivel kialakult konfliktusai. Valamenynyien Lenin harcászati foglalkozásain gyûltek össze. Valentyinov visszaemlélekezését idézzük:

Az önkényuralmat elõször ökölcsapácsokkal kell lerombolni, ugye értitek, fizikailag kell ütlegelni az államhatalmi szerveket… A demonstrációt ököllel és kövekkel kezdjük, aztán amint belejövünk a verekedésbe, még hatásosabb eszközökhöz folyamodunk.

Ugyancsak Valentyinov szavai:

Lenin soha nem ment volna ki az utcára “verekedni”, a pergõtûzben vívott barikádharc idegen volt a számára. Erre ott voltak a többiek, azaz ilyenkor nem magára gondolt. (…) Az emigráns összejövetelekrõl, ahol puskaporos volt a levegõ, hanyatt-homlok menekült. A ‘szépen, csendben lelépünk’ jelszavával – õ maga fogalmazott így! – tartotta távol magát minden lehetséges veszélytõl. (Valentyinov 1993: 38.)

Ám térjünk vissza Susenszkojéba. Mindenki szeme láttára itt alakult ki és izmosodott meg az eljövendõ vezér kapcsolata a néppel, legalábbis annak bizonyos képviselõivel. Az egyik ismerõse, ahogy Krupszkaja felidézi, egy szegény kis emberke volt.

Vlagyimir Iljics gyakran járt vele vadászni. Nagyon buta fickó volt, Szoszipaticsnak hívták. Amúgy nagyon kedvelte Vlagyimir Iljicset, kis ostobaságokat ajándékozott neki: hol egy darumadarat, hol fenyõtobozokat…

Ha hihetünk Krupszkaja feljegyzéseinek, a házastársak közötti lelki összhang száz százalékos volt. Együtt indulnak vadászatokra.

Õsszel a távoli irtásokat jártuk. Azt mondja Vlagyimir Iljics: “Hallod-e, nyulakra most nem lövök, mert nem hoztam magammal övet, és kényelmetlen lenne cipelni.”

Aztán meleg szívvel idézi fel, hogy áradás idején Iljics “egy egész csónaknyi”, a víz elõl egy szigetre menekülõ nyulat lövöldözött össze. A szép emlékezetû Vlagyimir Szolouhin így szörnyülködik a hasonló visszaemlékezésektõl:

A vadász, akirõl ez az asszony beszél, csónakkal jutott el a szigetre, és ott puskatussal annyi nyulat öldösött le, hogy a csónak megsüllyedt a tetemek súlyától. Az asszony irigylésre méltó együgyûséggel mesél a férje vadászhõstettérõl. Egyáltalán nem lepi meg, hogy a férfi képes diadalként értékelni a csapdába esett kis állatok legyilkolását. (Orsza-Kojdanovszkaja 1994: 38.)

De nincs min meglepõdni. Iljics puskatussal intézte el a nyulakat, Nagyezsda Konsztantyinovna pedig nemsokára Csukovszkij Krokogyiljával számol le:

Az állatok a cigarettát vásárló, a Nyevszkij sugárúton sétálgató és gyerekekkel táplálkozó Krokodil nevû kispolgár nyomában elindulnak kiszabadítani a ketrecekben senyvedõ állattársaikat… Mi ez az egész ostobaság? Milyen politikai jelentések rejlenek itt? (Uo.: 102.)

De mindez majd késõbb lesz, a fiatal pár egyelõre Susenszkojéban él. A Nagy Földrõl eszmetársaik leveleket küldözgetnek nekik, amelyeket emezek könnyek között kettesben olvasnak el. Például a Nyina Sztruve kisfiáról szólót:

Már tartja a fejecskéjét. Nap mint nap felemeljük õt Darwin és Marx portréjához, és ezt mondogatjuk neki: üdvözöld Darwin bácsit és Marxot – õ pedig olyan mulatságosan bólogat feléjük…

Mindamellett ez a Forradalom boldog idõszaka, a mézeshetek, amikor a cári rendszer az elégedetlenkedõ nemeseket kényelmes börtönökbe zárja, amikor ezek még barátságban vannak egymással, és tréfálkozva emlegetik közös jövõjüket. (Uo.: 104.) Nem sejthetik, hogy ezek a tréfák beteljesednek, és véres fonákjukkal fordulnak ellenük:

Még a háború elõtt, úgy rémlik 11-ben Svájcban – emlékezik az eszer Viktor Csernov – egy kis étteremben társalogtunk vele egy korsó sör mellett. Azt mondom neki: Vlagyimir Iljics, amint önök hatalomra kerülnek, a következõ nap elkezdik felkötni a mensevikeket! Rám néz és így szól: “Az elsõ menseviket csak az utolsó eszer után kötjük fel.” (Maklovszki, Klein, Scsuplov 1998: 157.)

Gombok nélkül nincs forradalom

Nagyezsda Konsztantyinovna eközben nem töltötte az idõt hiába Susenszkojéban: beleszeretett a számûzetését a közelben töltõ forradalmár, Viktor Kurnatovszkij. Jelenlétében a hallgatag Krupszkaja egycsapásra vidám, éleseszû asszonnyá változott.

Maga, Nagyusa, apai neve szerint Konsztantyinovna – mondogatta Kurnatovszkij –, én pedig Konsztantyinovics vagyok! Azt gondolhatják, hogy testvérek vagyunk. (Orsza-Kojdanovszkaja 1994: 204.)

A “húgica” nem gyõzött mosolyogni… Féltékeny volt-e Lenin? Aligha. Nem tudjuk, hogy abban az idõszakban törvényes feleségének tekintette-e Krupszkaját, meg egyáltalán, talán nem is tudott errõl a kis románcról. Úgy tûnik, nem fordított az egészre különösebb figyelmet. Meg aztán, ha hihetünk Iljics harcostársának, Szergej Guszevnek, a leendõ vezér egy alkalommal így nyilatkozott: “Udvarlással utoljára a gimnáziumban töltöttem az idõt…” (Valentyinov 1993: 68.)

(Mellesleg udvarlással Iljics spontán módon egész életében foglalkozott. Míg azonban Inessza Armandot, aki a házaspár mellett házvezetõnõ, titkárnõ, tolmács és felolvasónõ volt /mit olvasott fel? Csernisevszkijt/, Krupszkaja elviselte és a maga módján szerette, addig az életvidám mozgalmárt, Marija Esszent emigrációjuk idején elkergette a háztól – valószínûleg ez volt életében az elsõ féltékenységi jelenet, amelyet a férjének rendezett.)

El lehetne vitatkozni arról, hogy Kurnatovszkij, a “susenszkojei Rómeó” volt-e nagyon is gyakorlott a kis libák elcsábításában, vagy esetleg Iljics nem teljesítette megfelelõen a házastársi kötelességeit… Mindenesetre Krupszkaja visszaemlékezéseiben nem szentel figyelmet ennek a momentumnak. Meg lehet õt érteni: kapcsolata a férjével és annak rokonságával nem a legjobban alakult. Anna Iljinyicsna, Iljics nõvére nem nagyon helyeselte a testvére házasságát, ezért egész életében gyanakodva és lenézõen nézett Krupszkajára. Bosszantották a pletykák arról, hogy Krupszkaja “kelleti magát” az elvtársai elõtt – bár Nagyezsda Konsztantyinovna külseje nem adott okot effajta gyanúsításokra. Krupszkaját Anna a háta mögött soha nem nevezte másnak, mint “mufurcnak”. (Orsza-Kojdanovszkaja 1994: 116.)

Nagyezsda Konsztantyinovna mindezek tetejébe gyalázatos háziasszony volt, így hát a müncheni fõbérlõjük egy hirtelen gondolattal megtiltotta a rendetlen asszonynak a konyha használatát. Röviddel ezután a lakás csatatérré változott, mert az elvtársak után nem gyõztek takarítani. Az albérlõk távozni kényszerültek. (Uo.: 118.)

Iljics egyszercsak a fejébe vette, hogy angolt fog tanulni. George Reiment könyvkiadó, aki órákat adott neki, így emlékezik.

Lenin nagyon gyorsan megjegyezte az új szavakat, egy kicsit nehezebben sajátította el a nyelvtant, a kiejtés viszont nagyon rosszul ment neki. Elég volt egy kis megjegyzést tenni neki, máris idegeskedni és fortyogni kezdett: “Ördög vigye ezt a nyelvet! Minden szarból szabályokat gyártanak, már megbocsáss Nágyenka!” A nagyon csúnya, görnyedt, koránál többet mutató Krupszkaja – akinek a szemében mindamellett veszélyesen ravasz fények csillantak – kezdetben szintén fejleszteni igyekezett társalgási angolját, de miután megbizonyosodott, hogy ez számára túlságosan kimerítõ vállalkozás, hamarosan feladta… Az egész családban a legjobban a hétköznapi problémák iránti tökéletes érzéketlenségük nyûgözött le. A lakás állandóan ragadt a kosztól… Egyetlen alkalommal sem láttam, hogy Krupszkaja házi munkát végzett volna. Ottjártamkor vagy olvasott, vagy még gyakrabban csendben figyelte a nyelvóránkat. Nem tudom, hogy a szegénység jele volt-e, de a házban teát soha nem szolgáltak fel.

Egyébként pedig mit lehet az angoloktól tanulni? A matéria mindig fontosabb volt nekik, mint a tudat. Bár meg kell jegyeznünk, hogy Lenin anyagi helyzete megengedte volna a fényûzést. Már Valentyinov is rácáfolt Anna Uljanovára, aki szükségesnek tartotta volna “javítani Uljanovék nagyon szegényes anyagi körülményeit”. Anna a Lenin levelei a családjához címû gyûjtemény elõszavában azt írja, hogy Iljics a szibériai számûzetésben “kizárólag havi nyolcrubeles kincstári támogatásból élt”. Ennek ellentmondanak magának Leninnek a levelei, aki folyton köszöni az anyjának a neki küldött pénzt…

Megfigyeléseiben már George Reiment is megragadta a legfontosabbat: Krupszkaja Iljics mellett ugyanazt a szerepet töltötte be, mint Eckermann Goethe mellett. Az irodalmat Leninnek gyakorta az asszony közvetítette: Iljics betegsége idején például Krupszkaja felolvasott neki egy elbeszélést arról, hogy a fellázadt munkások megölnek egy rendõrt. Az író erõteljesen ábrázolta az özvegy és kisfia fájdalmát. Lenin és Krupszkaja közös véleményt képviseltek: az elbeszélés rossz, mert elvonja a figyelmet az osztályharcról.

Krupszkaja már az emigrációban a leendõ vezér hivatalos életrajzírója, titkárja, személyes barátja, és végül (utolsó sorban!) házastársa lesz. Õ osztotta fel a vendégeket “tisztákra” és “nem szalonképesekre”: “Vlagyimir Iljics – jelentett be egy alkalommal Krupszkaja –, önhöz kegyeskednek.” Pontosan így mondta: “önhöz kegyeskednek” – emlékezik vissza Valentyinov az orosz emigráns, Genfben tett látogatásáról a század elején. (Valentyinov 1993: 35.)

A késõbbiekben Krupszkaja kegyessége Valentyinov irányában elpárolgott. Leninnek az volt ugyanis a szokása, hogy munkái megszövegezése elõtt elmondta õket eszmetársainak. Genfben erre a szerepre Valentyinovot, a fiatal diákot szemelte ki. Nos, a séták során, miközben Valentyinovnak elmondta az Egy lépés elõre, két lépés hátratartalmát, Iljics megfosztotta Krupszkaját szent jogától, attól, hogy elsõként értesülhetett mindenrõl, ami Leninnel kapcsolatos. Nagyezsda Konsztantyinovna kimutatta a foga fehérét: csaknem rávágta az ajtót a fiatal forradalmár orrára. A megoldás azonban gyorsan megszületett: “Azt mondtam Leninnek, hogy elõremegyek, és megvárom a sarkon…” A bolsevizmus alapvetõ elméleti munkájának megvitatására szentelt séták Krupszkaja nélkül folytatódtak. És hát Lenin egyéb hétköznapi helyzetekben is boldogult Nagyezsda Konsztantyinovna nélkül. Különösen akkoriban volt ez így, amikor Lenin közvetlenül a Londonból Genfbe költözésük elõtt súlyos idegbántalmakkal küzdött – gyulladásba jöttek a mell- és hátidegvégzõdései (ezt késõbb az orvosok állapították meg; uo.: 140). “Meg sem fordult a fejünkben, hogy angol orvoshoz forduljunk – írja Krupszkaja –, egy vagyont kellett volna fizetni.” Orvosi kézikönyvekbõl tájékozódva maga fogott hozzá a gyógyításhoz. Úgy találván, hogy Leninnek sömöre van, vastagon bekente õt jóddal. Elképzelhetjük Lenin szenvedéseit! Talán ekkoriban jutott a felismerésre: “Szörnyû dolog a saját bõrünkön kipróbálni egy bolsevik vagy egy bolsevik asszony ötleteit!” (Uo.: 274.)

Egyébként pedig, ha az öltönyén folt esett, maga vette ki benzinnel. Sõt: “A zakóján vagy a nadrágján meglazult gombot saját kezûleg erõsítette meg, nem fordult Krupszkajához.” (Uo.: 141.)

…A pangás sötét éveiben abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egy csoport íróval, az Írószövetség valamilyen plénumának résztvevõivel ellátogathattam a Szmolnijba, a forradalom központjába. Emlékszem, ahogy kazah klasszikusaink és északi akszakáljaink az értetlenségtõl elkerekedett szemekkel toporogtak – a vezér szobácskájában, ahol a feleségével élt, miért két szûköske ágy áll?

Ez azonban mindig is így volt. Londonban, Genfben, Brüsszelben és bárhol, ahol együtt laktak, Lenin két ágyat kért. Így volt Párizsban is, a Marie-Rose utcán, ahol az óriási alkóvban a francia lit national helyett két orosz típusú vaságy állt. A szovjet leninisztika amúgy figyelmen kívül hagyta ezt a tényt. A tribünön sapkájával a kezében Iljics gyõztesként mutatkozott. De az ágyba ugyebár nem fejfedõstül indul az ember… (L.: Uo.: 269; Orsza-Kojdanovszkaja 1994: 145).

Õ pedig továbbra is alszik.

P. S. Idõközben a filológusok elõbányászták, hogy Lenin müncheni tartózkodása (1900–1902) idején elõszeretettel látogatta a sörkerteket: a Bürgerbräut, a Hofbräut, a Hofbräuhaust, a Mattesert… A történészeknek a nevek sokat mondanak: húsz évvel késõbb éppen ezeken a helyeken tartották összejöveteleiket a nemzetiszocialisták, közöttük pedig ott volt Adolf Hitler is. Lenin Münchenben írta meg programadó munkáját Mi a teendõ? címmel. Hitler a müncheni sörpuccs után írta meg a Mein Kampfot. Vlagyimir Uljanov éppen itt, Münchenben vált Leninné, Schicklgruber õrvezetõ pedig – Hitlerré.

FORDÍTOTTA SZÍJÁRTÓ IMRE

IRODALOM

Orsza-Kojdanovszkaja (1994): Intimnaja zsizny Lenyina. [Lenin magánélete.] Fordítás németbõl. Minszk, BADPPR.

Valentyinov (1993): Nyedoriszovannij portret. [Befejezetlen portré.] Moszkva, TERRA.

Maklovszki, Klein, Scsuplov (1998): Zsargon-enciklopegyija szekszualnoj tuszovki. [kb. A szexuális tevékenység zsargonjának enciklopédiája.] Moszkva.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.