– Dalok –

I. A 21. század Rilkéje

Körülkeríted egy Presco-szatyorral,

mi leng kötélen künn házad körül,

kosztrikó, melynek a porszél örül,

alsónadrág, beleragadt szarokkal,

zsebkendõk, sálak, sapkák, bármi okkal

épp ama kesztyûk, sálak védedül,

szükségedre. A mindenképpeni

rendrakás ideje ez, könyveid

nem próbálhatod nadrágként magadra,

a spájz üres dobozokkal teli,

de kedved már többet nem is akarna,

neoncsõ csendes zümmögést terít

rád, ahogy rámolsz. Erre ráomolsz,

erre omolsz rá egyszer, de csak itt.

Rándulásodon orvos nem segít,

ahogy a létráról minap leestél.

Három hét kín. De szétcsikordul egy tél,

megint veled, s elérhetõ a polc,

hol lexikonok, és még használandó

trikók jelentik: elmúlt és mulandó.

Mások kedvére már mit sem koholsz.

II. Saját-halállal int

S mi járt el közben, fû közt, mely idõ,

mely madárláb alá, kalászba, zöldült,

rezgésbe, mely el nem ültethetõ,

elülhet csak, s kezdõdhet így megint,

eljárt idõ, zuhant, felvettem, eldûlt,

valami eldõlt, nem hajolgatás,

lesz majd, volt, Klee más, madár-füve más:

kicsusszan a szárak közt, szakadatlan

tûnik, a lépés, régi századúan,

és nem hallja a hallás, bármi dúltan

forog a forgalom, keresztezõdés

délutánján, s nincs a “szívnek”: ez “Õ”, és

nincs semmilyen alakban,

a Halott. Csak halott. Kis alakú van

mindenbõl. Kibírhatásra. Az Özvegy

Szövõmadár kánkánja visszafrissül

az olimpiás színpadon, a nép

operettházában, a parki bretlin,

nem ülsz ott, ahonnét valaki eltûnt,

csak mégsem érzel. Aluléred ésszel.

Sok eszem vagyok, mégis, hülye hozzá.

És nincs, nadrágszárig, a fû, ha feltûrt

valami mélyeket, hogy visszhangozná.

Aki-ami eltûnt, nem térsz meg hozzá.