Hétszáz mellkas üvöltött. Marie is üvöltött a férfi erõs marka alatt, aki rövid ügetésre fogta lovát, s úgy irányította a szédítõ meredélyeken, a zárt völgyeket közrefogó lejtõkön, ahol a vágyfolyó adott idõpontokban a megsemmisülés torkolata felé rohan.

A film jó negyedórája kezdõdött. Az izgatott közönség hangosan olvasta a fõcímben szereplõ neveket. Közkívánatra egy véres és kegyetlen westernfilmet vetítettek, ahol a haldoklók gyorsabban lehelték ki a lelküket, mint ahogy az élõk ezt számon tarthatták volna. Marie, akire megrendítõ hatással voltak az akasztófáravaló banditák gonosztettei, hirtelen Édouard-hoz bújt, aki ezt ki is használta azonmód, s kutatólag csúsztatta be a kezét valahová.

– Figyelj, Marie – suttogta rekedten –, én már nem tudok uralkodni magamon. A vérem szódaként sistereg mindenütt. Szóval érted, segítened kéne, hogy kevesebb legyen benne a gáz.

– Te bandita, te! – kiáltott fel fojtott hangon Marie, de aztán kitört belõle a nevetés. – Gondolod, hogy ez itt lehetséges?

– Hogyne, drágám – jelentette ki Édouard. – Nem most próbálom elõször. Mindig direkt ezt a sort választom, mert itt senki nem ül az ember háta mögött.

– Megfelejtkezel a férjemrõl – mondta a kis furfangos –, a vetítõterem pont mögöttünk van.

– Ha mondom neked, hogy nem fog meglátni.

– Na és a többiek? A mellettünk ülõk?

– Senki nem figyel oda soha senkire. Gyere, ülj az ölembe.

Noha Marie-t mindez igen kevéssé nyugtatta meg, õrülten felizgult, belement tehát ebbe a furcsa “emeletes”-játékba. Senki nem foglalkozott velük. Marie, aki szemét résnyire hunyta, száját félig elnyitotta, csak elmosódott, fantomszerû körvonalakat látott maga körül, aztán mintha hirtelen nagy világosság lepte volna meg, tíz, sõt száz vágtató lovas termett elõtte, állataikat dühödten ostorozva közeledtek. Ez a szakadatlan ördögi vágta a fiatal nõnek ismeretlen örömöket szerzett. Lába alatt a kanyonok szinte elnyelték a vakmerõ lovasokat, ám nekik, noha csak sarkantyújukat használták, sikerült legyõzniük a legnehezebb akadályokat is.

Az egész terem állva galoppozott a banditák nyomában, néhányukat ügyes, arabeszkvonalú lasszófogással kivetették a nyeregbõl, vagy éppen keményen megsorozták a menekülõket. A hoszszan elõremerevedõ, tüzet lövellõ revolverek ünnepe volt ez. S különös álarcosbál is egyben, hiszen ha valaki meghalt a filmben, csak azért tette, hogy “következõ elõadásunk”-ban újraéledhessen: egy kis idõre haltak meg csupán, s aztán néhány perc múlva ismét magukhoz tértek ebbõl az alélt állapotból.

A fõhõs – aki szép volt, akár egy angyal, gyors, mint a gondolat, ellenállhatatlan, akár tubákolás után a tüsszentési inger – egyedülállónak bizonyult, ugyanakkor meg is hétszázszorozódott a közönség által. Ám eljött a pillanat, amikor vakmerõ döntései mégiscsak az egyetlen túlélõ, a bandafõnök csapdájába kergették, merthogy süketnek mutatkozott a sötét terembõl százával érkezõ, egymásnak mellesleg kissé ellentmondó tanácsokra.

Marie számára a lovaglás véget ért. Zihálva ült vissza eredeti helyére.