Bábeli véleménykülönbség

 

Egy égig vagy majdnem addig érõ zikkurat egyik magasabb szintjének félreesõ, népek, hadak és tévéstábok nem járta helyén ültem egy székbe kötözve, mégpedig úgy, hogy a szék a peremre merõlegesen állt, és a lábam már kilógott a levegõbe. Talán a sötét mélyben kavargó, cikázó elkárhozott lelkek, heraldikai madarak, F-16-osok huhogását, rikácsolását, zúgását hallgattam, vagy az Eufrátesz holdfény-aranyfüsttel bevont vizét néztem. Egyszer csak eluntam a helyzetemet, vagy elfogott a félelem, és el akartam kerülni onnan. A közelben, karnyújtásnyira egy férfi állt a járat peremén, a hasán összefogott keze szintén kilógott a mélység fölé. A kezére tettem a kezem, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és megkértem, hogy segítsen. A teste olyan homályos, áttetszõ volt, mint egy háromdimenziós röntgenkép, ezért jól láttam, ahogy a jóindulat, segítõkészség rubinfényével felizzott a szíve, és a rubinfény szinte anyag volt a teste állagához képest.

Elhúzott a járat szélétõl. Amikor már biztonságos távolságra voltunk a peremtõl – aha, ezzel a “biztonságossal” magam számára is elszóltam magam, hogy a félelem miatt kívánkoztam el onnan – oldalról felnéztem a segítõmre. Árnytestét, -fejét jobban szemügyre véve rájöttem, hogy egy bizonyos, számomra roppant ellenszenves, mondhatni minden rosszat megtestesítõ kkkközzzzférfiú a jótevõm. “Nem hittem volna, hogy maga ilyen rendes ember”– mondtam neki. Szavaim teljes jelentésauráját érzékelte, rájuk hangolódott – ez abból látszott, ahogy a rubinfény hunyorgott.

Ráhangolódásából, és ráhangolódására való ráhangolódásomból kiindulva örök és mély barátság is szövõdhetett volna köztünk. De mégsem így történt. Egy, a közelünkben a maga ügyei intézése közben elhúzó alak – sõt, a történetben játszott negatív szerepe miatt, rutinosan büntetésbõl még egy-egy k-t és l-et nyomatok neki, tehát: – az allakk meghallotta szavaimat, és nekem esett mondatai gereblyéjével: hogy nevezhetem “rendes embernek” “ezt a rohadékot”. Ezt meghallotta egy másik alllakkk, akit a maga ótvaros elintéznivalói miatt szintén arra evett a fene, és a történetben harmadikként megjelent személyre huhhantotta a véleményét, miszerint, bi-bi-bá, rohadék, aki mondja, ha képes ezt a remek embert – ha jól hámoztam ki rikácsoló, hangsúlyozás nélküli szóáradatából, a segítõmre gondolt – annak nevezni.

És elkezdõdött: egyre többen jöttek oda hozzánk, és nyilvánítottak kéretlenül õszinte véleményt. És minél több szó pörgött le a kimondás, a megvalósulás számlálószerkezetén, annál anyagibbá vált segítõm, a mellében lévõ rubinfény természetesen már nem látszott, ha valaha is volt egyáltalán. (Ha a világ nem millió forrásból táplálkozó, esetleges, hanem középpontú, gonosz teremtettségét feltételezném, akkor arra gyanakodnék, hogy annak a szívnek és rubinfényének mindenképpen el kellett tûnnie abban a testben, és a véleménykülönbséget megtestesítõ alakok csak azért projektáltattak oda, hogy megmagyarázzák, miért kellett eltûnnie, és fel se merüljön ez a kérdés.) Végsõ soron, ezt az eltûnést illetõen az is mindegy, hogy mikor és hol valósult meg, hogy hol vagyunk éppen, Babilon vizei fölött, egy lépcsõspiramis ezer-egynéhányadik szintjén, valamikor, vagy itt, most, a Duna partján.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.