A kettészakadt irodalom

Válasz Berzeviczy Albertnek

 

Maradna még a negyedik pont: magyar-e mindaz szükségképpen, amit magyar ember produkál?

Az Akadémia elnöke sokkal inkább tudományos gondolkodású férfiú, hogysem ne érezné, mennyire függ e kérdés válasza a fogalmak tisztázásától: kit nevezünk hát “magyar embernek”? Ha “magyar embernek” csak olyant tekintünk, akinek szelleme teljességgel a magyar szellemben és kultúrában gyökerezik: nyilvánvaló, hogy az ilyennek minden munkája akaratlanul is szükségkép magyar munka lesz, még akkor is, ha elkeseredésében lobogó daccal lázad végzetes magyarsága ellen, mint Ady, vagy ép korcs vérként tagadja meg faját s nemzete pusztulását látszik kívánatosnak festeni, mint Kölcsey a Zrínyi két dalában. Jó vagy rossz, helyeselni vagy elítélni való: de mindenkép magyar.

Ha nem így van, ha az író kultúráját semmi kapocs sem fûzi a magyarság kultúrájához: magam is azt hiszem, hogy pusztán a nyelv véletlene mûvét még nem teheti igazán magyarrá; vagy inkább csak oly vitás mértékben, amennyiben a nyelv többé-kevésbé gyökeres tudása magában is a nemzeti kultúra valamelyes részességét jelenti. Azonban két dolgot nem szabad itt szem elõl téveszteni. Elõször is, ha egy mû nem magyar szellemû, az még nem jelenti, hogy okvetlen rossz vagy káros; hisz akkor a külföld összes remekmûveit hasonló jogon átok alá kéne vetnünk. Érték leend-e ily mû hatása a magyar kultúrára? az természetesen magától a mûtõl függ; sõt elvi kérdésül is föl lehet tenni: alkothat-e valóban értékeset oly író, ki más közösségtõl nyerte nyelvét; mint kulturális gyökereit? Ha azonban alkothat és alkotott ilyent: magyar vagy idegen, avval a tisztelettel kell fogadnunk, mely minden értéket megillet. Igazi hazafiság nem állhat az értékek elõl való elzárkózásban: mert ez nemzetünket csak szegényítené.

A másik, amire e pontnál óvatosan kell vigyázni: hogy a szellemi és kulturális közösség vagy annak hiánya csupán szellemi indiciumokból állapítható meg; s nem pedig a divatos “fajelmélet” alapján, mely úgyis csalékony és ingatag, s szellemibb törekvésû korunkban a múlt század materiálista és determinista világnézetének egy sajnálatos maradványa. Az Akadémia elnöke maga is céloz rá, mennyire visszaélnek napjainkban a fajmagyarság fogalmával. Gyulai Pál bizonnyal nem állt a fajelmélet alapján, mikor a fiatal Ignotus elsõ kötetére a sajtó hallgatásával szemben fölhívta irodalmunk figyelmét; “E kötetke több figyelmet érdemel, mint amennyire a sajtó méltatta”, s mindenkép klasszikus kritikánk szellemi hagyományait követjük, mikor hangsúlyozzuk, hogy magyar író magyarságát nem a keresztlevél, sem a családfa, hanem kizárólag mûvei alapján szabad megítélni. (…)

Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül, amit az Elnöki Beszéd Adyról mond. Ez már a mi ügyünk. Ez egyúttal legjobb példája igazunknak; mert íme, mikor a Társaság felelõs polcáról “több év óta elõször” hangzik el mintegy hivatalos beszámoló irodalmunk helyzetérõl: a lámpás fénykévéje elhalt barátunk friss szobrán pihen meg, mely távol áll ama tisztelt Társaság kertjétõl, de díszhelyén egy másik nagyobb és elevenebb kertnek, a magyar Költészet kertjének!

A minket illetõ személyi résszel hamar végezhetünk. Amennyiben a szavakban foglalt súlyos vádak csakugyan reánk vonatkoznak, legyen szabad azokat a leghatározottabban visszautasítanunk. Alig tudjuk elhinni, hogy ez így van. Mi bizonnyal nem tehettük Adyt “az aranyborjú-imádás költõjévé”, annál kevésbé, mert mi magunk sem imádjuk az aranyborjút. Ha azt imádnók: nem volnánk ma is szegény költõk. Aranyborjú-imádók, úgy vélem, visszariadnának a magyar írás nemes, de nem jövedelmes mesterségétõl. Éppoly kevéssé tehettük mi nagy költõnket a “proletárság bárdjává”. Minket tisztán irodalmi kapcsok fûznek össze, s a legkülönbözõbb politikai meggyõzõdésû emberek vannak és voltak mindig köztünk. Soha senkinek meggyõzõdését nem befolyásoltuk; legkevésbé Adyét, aki azt nem is tûrte volna. Ha pedig az a vád is reánk vonatkozna, hogy mi készítettünk elõ bármily téren és bármily mértékben oly eseményt, “mely az országot vérbe és gyalázatba fullasztotta”: bizonnyal szomorú, hogy ily vád magyar emberek közt komoly és vitathatatlanságig objektív bizonyítás nélkül fölvetõdhetik.

Nyilvánvaló pedig, hogy ily bizonyítás nem is képzelhetõ. A Nyugat a magyar törvények felügyelete alatt állt, – s ama végzetes években az elõleges cenzúra ellenõrzése alatt, mint a többi lapok. A Nyugatot a forradalom hatalmasságai betiltották és megszüntették, éppúgy, mint a többi hazafias és polgári lapokat. A Nyugatba oly férfiak dolgoztak, akikrõl föl sem lehet tételezni, hogy közösséget vállaltak volna folyóirattal, mely véres és szennyes események elõkészítésérõl gyanúsítható. A Nyugat mindig csak oly állásfoglalást tûrt meg hasábjain, mely távol az aktuális politika szempontjaitól, magas erkölcsi és eszmei elvek szerint igazodott. A háború alatt a Nyugat költõi többnyire élükön Adyval, s hasonlóan az európai költészet legnemesebb külföldi képviselõihez, fölemelték szavukat a barbár erõszak mészárlása ellen, s az Emberiesség és a Népek Testvérisége érdekében. Nincs okunk titkolni ezt, sõt büszkék lehetünk rá. A magyar kultúrának csak becsületet szerezhettünk ilymód, s ma annál nagyobb joggal tiltakozhatunk hazánk borzalmas megcsonkítása ellen, mert az erõszak elvét, melynek alapján az történt, soha egy pillanatra sem ismertük el.

Vajjon lehet-e még arra gondolni, amire az Akadémia elnöke egy zárójelben gondolni látszik: hogy írásaink hatása, esetleg félreértve, észrevétlenül, “talán öntudatlanul”, lassanként készítette elõ a türelmetlen idõk végzetes hangulatát? Valóban, az írott szó következései kiszámíthatlanok lehetnek, s a költõi felelõsség kérdése a legkomplikáltabbak egyike. Kinek jutna eszébe Goethét felelõssé tenni mindazokért az öngyilkosságokért, melyek a Werther hatása alatt megtörténtek? Felelõs volt-e Kasszandra a jóslatért, melyet félremagyaráztak? Mi kötelessége lehet az írónak, azonkívül, hogy írja legjobb tudása és lelkiismerete szerint azt, amit az Ihlet ajkára ad? A többit rá kell bíznia az Istenre, ki szavait sugallta, s azok hatásáról legföllebb saját lelke fóruma vonhatja õt feleletre. Széchenyi, a legnagyobb magyar, fájdalmas tusákat vívott önmagával, mert izgató betûi – mint hitte – egy nemzetet vittek véres forradalomba, s rettenetes katasztrófába. A Nyugat írói elõkelõ szemlébe írtak, kicsi és mûvelt közönség számára, s mindenkép kevesebb veszélyével a félreértésnek, mint egy izgató politikus. Nem kell hinni, hogy õk nem érezték a felelõsség súlyát, hogy nem küszködtek lelkük istenével. Líraibb munkáik õrzik is tán e küzdelem nyomát. De ki meri mondani, hogy õk bûnösek, ha szándéktalan is? hogy belsõ küzdelmük nem a túlzott lelkiismeret naivságából fakadt? Minden skrupulusuk csak tisztaságuk dokumentuma, mely fölött végre is alig ítélhet más, mint a Történelem.

Adynak nem voltak ily skrupulusai. Az õ lelkében oly erõs volt az Isten szava, hogy minden kételyt elhallgattatott. Ez nem annyit jelent, hogy a felelõsségérzet hiányzott belõle, hanem, hogy egy magasabb felelõsségérzet vitte õt: a saját küldetésével, a saját csodálatos zsenijével szemben. Ha csakugyan igaz volna, amit az Akadémia elnöke feltételez: hogy Ady gyenge, befolyásoknak engedõ ember lett volna, akit egy “irodalmi kör” könnyen nyert meg valami nemzetellenes irányzat eszközének, akkor a Kisfaludy-Társaságot kellene vádolni súlyos mulasztással, hogy ezt a “rendkívüli tehetséget”, akit maga is ilyennek ismer el, nem iparkodott inkább a saját nemzeti irányzatának megnyerni, semhogy ama nemzetellenes csoport prédájául hagyja. Minderrõl azonban szó sem lehet. Ady nagyon is jól tudta, mit akar, s ment egyenesen elõre, nem hallgatva senkire, s nem nézve sem jobbra, sem balra. Ady politikája csakugyan végletes volt: mint minden lángészé, ki oly törvényeket érez magában, melyekhez képest a Kor konvenciói kicsinyekké válnak. Meg kell õt értenünk, ami természetesen nem annyit jelent, hogy mint a Kor kicsiny emberei, okvetlenül azonosítsuk magunkat politikájával. Gyulai Pál vajjon azonosította volna magát Petõfi politikájával, amely nem kevésbé végletes volt, mint az Adyé? Nem ment-e ez a politika egészen ama hírhedt kiáltásig: “Akasszátok föl a királyokat!”? Érdemes visszaemlékezni, hogyan beszél Gyulai nagy költõ-kortársának politikai állásfoglalásairól. “Képzelme” – mondja – “a közéletben megpendült eszmék legtávolabbi erõszakolt következményeivel foglalkodik… A magyar történetben nem talál más hõst, mint Dózsa Györgyöt… A római történetbõl Spartacust, a rabszolgák vezérét szemeli ki megdicsõítés végett. Átkozza a palotát s a kunyhót, mint egy új hitvallás jelképét tünteti föl. S minõ önhitt megvetéssel tekint az akkori közélet országosan tisztelt férfiaira!” Mintha csak a Kisfaludy-Társaság valamely ma élõ kritikusát hallanók – Adyról beszélni! De avval a különbséggel, hogy Gyulai mindebbõl nem vonja le azt a konzekvenciát, amit a mai kritikus Adyra nézve levonna. Ellenkezõleg: mindez nem gátolja Gyulait abban, hagy Petõfit a legnagyobb magyar költõk egyikének, s nemzetünk örök büszkeségének ne tartsa. S mi úgy véljük, ez a helyes álláspont. Nem látunk semmi nehézséget abban, hogy napjaink konzervatív kritikusa is el ne ismerhetne Ady tüneményes nagyságát, ha annak túlzó politikájával magát nem is azonosíthatja; s el ne ismerhesse anélkül, hogy e politikai nézetkülönbségbõl vádat merítsen, a költõ nagyságát befeketíteni.

(Nyugat, 1927)

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.