Magyar irodalomszemlélet

Az asszimilánsok irodalma a századforduló idején két irányban jelentkezett. A nem-zsidó asszimilánsok a magyar élet felszínét ábrázolták, a felszín divatos figuráiból “teremtettek” társadalmi eszményképet: a kaszinótagból, a szalonhõsbõl és a zsentribõl (sic!). Társadalmi kérdéseinket nem is érintették, azt a hiedelmet keltették, mintha Magyarország társadalmi téren kiegyensúlyozott ország lenne, tehát problémátlanságra szoktatták a középréteget, amelynek enélkül is elegendõ hajlama volt erre. Ez az írócsoport nem ismerte a magyar népet és kérdéseit, sem pedig a magyar múltat, az egyetemes magyarság sorsélményeit, alkatát, tehát nem érezte, nem is érezhette annak a nagy válságnak a jeleit, melyet a valódi magyar írók határozottabban észleltek és kifejeztek. Az uralkodó politikai rendszer ebben az írócsoportban bízott, felelõtlenségét lojalitásnak vélte, és élesen elítélte a valódi magyarokat, akik közeledõ tragédiák elõérzetében írtak és kiáltottak, elõérzetüket a legjobb esetben “sötétenlátásnak”, gyakran azonban rendbontásnak, a magyar rend s nyugalom ellen intézett merényletnek bélyegezte. A szellemi és társadalmi szakadék egyik partjának gátkötõit nem értették meg a másik part rövidlátó üdülõi és haszonélvezõi.

Az asszimiláns írók másik csoportjába a zsidókat sorozhatjuk, számuk egyre szaporodott, szerepük és befolyásuk évrõl-évre fokozódott. Az elsõ zsidó nemzedék legtehetségesebb tagja minden bizonnyal Bródy Sándor volt, aki az inkább asszimilálódott vidéki zsidóságból jött, és némelyik mûve nem közönséges írói bátorságra vall. Többek között megírta a “Dadát”, a magyar parasztlány sorsát a budapesti zsidó burzsoázia szolgálatában, – a zsidó befolyás és hatalmi ténykedés “fejlõdését” jellemzi, hogy Bródy Sándor a századforduló idején még ilyen darabot merészelhetett írni, a XX. század harmincas éveiben azonban befellegzett volna annak a magyar írónak, aki hasonló cselekedetre bátorkodik, mert a zsidóság egyre következetesebb lett megnõtt gazdasági és kulturális hatalmának a gyakorlásában. A zsidó írók többsége azonban nem követte Bródy Sándor útját, hanem magyar nyelven a nemzetközi burzsoázia számára fogalmazta írásait, exportra termelt, és ez a magatartás egyre nyíltabban jelentkezett. A magyar mezõgazdasági termények értékesítése évrõl-évre nehezebbé vált a világháború után, ezzel párhuzamosan mélyült az agrárválság és zuhant népünk színvonala, a zsidó író azonban megtalálta piacát a nemzetközi burzsoázia fáradt ínyeit csiklandózó “mûvei” segítségével. A magyarországi zsidó írók a legkiáltóbb bizonyságok a zsidók asszimilációjának sikertelenségérõl, csaknem valamenynyien a szellem Ahasvérusai lettek, ám távolról sem Ahasvérus végtelen emberi nyugtalanságának és fájdalmának kifejezõi, hanem inkább az álirodalom szemfüles nemzetközi értékesítõi: expresszvonaton utaztak, és elõkelõ szállóból hajtattak az európai színpadokra, nem láttak többet Magyarhonban “egy eshetõségnél”. Soroljuk el “kiemelkedõbb neveiket”: Bíró Lajos, Drégely Gábor, Fodor László, Lakatos László, Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Kemény Simon, Földi Mihály és a többiek; az irodalomtörténetnek egyikükkel sem akad dolga, távolról sem zsidóságuk, hanem termésük ipari jellege miatt. Némelyikük ugyan egy idõre irodalmat irányító befolyásra tett szert, mert irodalmi szerepe összekapcsolódott a zsidó nagytõke szerepével, s így hatalma félelmetesre nõtt az elszegényedett trianoni Magyarországban. Az efféle szerep azonban ma már “idejét múlta”, és társadalomtörténeti érdekességszámba megy. Az irodalomtörténet sommásan végezhet velük, mert nem is mondhat irodalmi életet ottan, ahol nincsen szó irodalmi értékrõl.

*

Hátra van még az újabb magyar irodalom és a társadalom közvetlen hatásának tárgyalása. Adyék tömény magyarságát nem bírta megemészteni az egykorú magyar értelmiség és “romlott párizsi terméknek” stb.-nek bélyegezte a magyarság legdúsabb kinyilatkoztatását. Adyéknak egyetlen társadalmi támaszuk akadt: a zsidóság. A zsidóság is szabadságharcot vívott Ady idejében. A zsidó apák, akik alárendelt szerepet játszó zsidóból nõttek olykor feudális címet és jelleget viselõ pénzarisztokratává, még beérték félig befogadott szerepükkel. A “történelmi osztályok” ugyanis, ha szükségbõl meg is alkudtak a zsidósággal, csak félig fogadták be. Fiaik azonban már kényelmetlenül feszengtek félig befogadott szerepükben, és kacérkodtak a “haladással” s a forradalommal. A középpolgári sorban maradt zsidó szellemiség pedig elsõrangú társadalompolitikai és szellemi szerepre törekedett, és jól látta, hogy szerepét csak a történelmi osztályok romjain építheti fel. A magyar szabadságeszme és radikalizmus tehát nagyon kapóra jött a zsidóságnak, szívesen támogatta, hogy subája alatt észrevétlenül saját szabadságeszméjét vigye diadalra, és a saját vezetõ szerepét alapozza meg. Adyék szövetkeztek ezzel a feltörekvõ zsidósággal, mert emelõrudat láttak benne; lényegében mindkét szövetkezõ fél bensõ fenntartással fogta a másik kezét.

1920-ban Szabó Dezsõ szervezetbe próbálta egyesíteni a magyar írókat világnézetre való különbség nélkül, hogy az újabb zsidó szövetkezés veszedelmétõl megóvja õket. Vállalkozása nem sikerült, az írók érzékeny mûszerek, elõre érezték a készülõ új társadalmi visszahatás szelét, és nem akartak a hét szûk esztendõben fedél nélkül maradni. Az 1920 utáni zsidóság azonban már más zsidóság volt, szegre akasztotta forradalmi lendületét, “konzervatív” lett, s csupán a “liberális” szellem épségben maradására vigyázott, a liberalizmust természetesen azonosította saját fajvédelmi érdekeivel. Az irodalomból is azt kultiválta elsõsorban, ami elkerülte a a magyar kérdések egyre jobban elmérgesedõ világát.

A harmincas években a zsidóság siralmas tanácstalanságba jutott, és benne vergõdik azóta is. Nem tudta, hogy a népi vonalhoz álljon, vagy pedig a birtokban lévõk társadalmi visszahatását támogassa, legszívesebben egyszerre mind a két kártyára tett, és ezáltal asszimilálatlanságáról újabb bizonyítékot szolgáltatott. A zsidóság vergõdése ma fölötte érdekes szellemi jegyekben nyilvánul meg, bizonyságot tesz, hogy a szellemi életben is mennyire a hasznossági elv alapján áll, a magyar irodalom tényezõit aszerint szemléli és értékeli, hogy mennyiben használhatók a zsidóság birtokállományának védelmére, vagy pedig milyen jelentõségû és súlyú mûködést fejtenek ki a zsidókérdés gyökeres rendezése érdekében. Az elõbbieket az égig emeli, az utóbbiak ellen minden emberies érzést meghazudtoló harcot kezd. A zsidóság jellegzetes és elszánt élharcosai árulót keresnek mindenkiben, akik fajvédelmi harcukat nem támogatja, ám megfeledkeznek arról, hogy õk árulták el a szellemet, midõn egyetlen szellemi nézõpontjukat fajvédõ, törzsi érdekké tették. A zsidókérdés megoldása, gyökeres, szigorú, de emberséges rendezése a magyar szellemi élet egészségének is létfeltétele, mert míg a kérdés elintézetlen, a be nem olvadt zsidóság a maga anyagi eszközeivel és tagadhatatlan képességeivel romboló gyújtóanyagot csempész szellemi életünkbe.

A magyar szellemi élet eléggé megsínylette az idõk változását. A zsidóság a hozzája kapcsolódott magyarságtöredék segítségével hamis irányba tereli sorskérdéseink értelmét, és olyanfokú szellemi kisajátítást s fogalmi zûrzavart rendszeresít, mely a gyengébbet okvetlenül megzavarja. A másik oldalon pedig – mint minden friss emberi változás integrálódási felületén – egyelõre sokan vannak a dilettánsok, az akarnokok, a jobbsorsra méltó eszmék méltatlan képviselõi, s nem egyszer “irtóháborút” indítanak a magyarság legjobb szellemei ellen, látszólag “magasztos” eszmék védelmében, de tulajdonképpen dilettáns énjük szerepének megalapozására és megszilárdítására szeretnék felhasználni az idõk változását, és el akarják az útból távolítani mindazokat, akiknek élõ tehetsége élõ tiltakozás a méltatlanok megnõtt szerepe ellen. Így: komoly hivatásra rendelt könyvkiadó-vállalatok siralmas terméssel árasztják el a közönséget, fontos szerepet játszó lapok elzárkóznak a szerelem védelme és terjesztése elõl. “Fajvédõ” lapok nem egyszer tiszta magyar szellemek megbélyegzésén buzgólkodnak.

Az igazi magyar író ma egyik fronton sem találja meg teljesen a helyét, s jól tudja, hogy a két front között harmadikat, új magyar kultúrközösséget kell teremtenie. Néhány esztendõvel ezelõtt az írók egyik töredéke politika (sic!) mozgalmat próbált indítani a többség minden jó tanácsa ellenére; az érettebb többség ugyanis gyorsan meglátta ennek a vállalkozásnak a reménytelenségét. A szellem feladata, hogy eszméit a társadalommal elfogadtassa, a szellemnek belsõ fordulatot kell létre segítenie, mely az egész életet, a politikát is áthatja, a politikai gyakorlat azonban egy sajátságos embertípusé: az arra született és hivatott politikusé. Az íróknak kultúrközösséget kell teremteniök a dolgozó osztályok, tehát a parasztság, az értelmiség, az ipari munkásság és kispolgárság javából. Ez a kultúrközösség meg is fogant, csapata egyre növekedik. Õ a jövendõ reménye, belõle nõhet új emberi állásfoglalás, az õ sorsától függ irodalmunk jövõjének sorsa is. Õ hordozhatja mindazt, amit “mély magyarságnak”, “magyar géniusznak”, “igazi magyarságnak”, stb.-nek neveznek, – a név nem fontos: a magyar fajta emberi teljesedésérõl, szellemi kinyilatkoztatásáról, független, autonóm életérõl és a szellemi kiválasztódás egészségérõl van szó. A magyar kultúra és az egyetemes magyarság jövõjét készítjük elõ, ha ezt a kultúrközösséget növeljük és erõsítjük.

(Részlet. Budapest, Magyar Élet, 1942, 71-73, 84-87.)

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.