A zsarnokság indiszkrét bája

1 Lehet, hogy az Irak elleni katonai támadás nem volt a legbölcsebb döntés. De lám, még a Bush-kormányzat legádázabb ellenségei között sem találunk szinte senkit, akit ne töltött volna el õszinte örömmel a búvóhelyérõl kirángatott Szaddám Huszein látványa. A zsarnok lebukásának megvan a maga édessége, csakhogy ez az élmény ritkán adatik meg. Sok zsarnok érte meg a matuzsálemi kort; sõt némelyikük önmagát is túléli, múmiaként: bebalzsamozott testét közszemlére teszik. De most ne szaporítsuk a szót az Irakban aratott – talán pirruszi – gyõzelemrõl, engem ugyanis egészen más kérdés érdekel. Vajon Szaddám az utolsók egyike volt a zsarnokok fajtájából? Kihalóban volnának a nagy diktátorok?

Már a kérdésföltevés is képtelenség, mondhatnánk, hiszen itt élnek velünk: Robert Mugabe nap mint nap szorgosan zilálja szét Zimbabwét; Kim Dzsong Il, a Kedves Vezetõ országos méretû koncentrációs táborrá varázsolta Észak-Koreát; Üzbegisztánban egy gyilkos despota, Iszlam Karimov parancsol, aki ráadásul az Egyesült Államok szövetségese. Fidel Castro állítólag nagy népszerûségnek örvend, de még sohasem engedte meg, hogy szabad választásokat tartsanak, és a rendõrsége rendszeresen lecsukja a másként gondolkodókat. Mégis, az utóbbi idõben a történelem fõsodra mintha nem a Nagy Vezetõknek kedvezne. Vessünk egy pillantást az elmúlt harminc-egynéhány esztendõre, s elsõsorban a csodák évére, 1989-re: a trónjukról letaszított zsarnokok névsora meglehetõsen tekintélyes. Nicolae Ceau<$[idegen>º<$]idegen>escu, Todor Zsivkov, Gustav Husák, Ferdinand Marcos, “Baby” Doc Duvalier, Idi Amin, Mengisztu Hailé Mariam, Mohammad Reza Pahlavi perzsa sah, Bokassa közép-afrikai császár, és még sorolhatnánk. S bár eléggé rémisztõ alakok, azért õk mégiscsak helyi zsarnokocskák voltak, kis halak a tömeggyilkosok óceánjában. Egyébiránt a közelmúlt kommunista vezetõit sem nevezhetjük nagy diktátoroknak, sokkal inkább voltak önkényeskedõ bürokraták. Nincs közöttük olyan formátumú egyéniség, amilyen Hitler, Sztálin vagy Mao volt. Még Szaddám is alacsonyabb kategóriába tartozott – tulajdonképpen már ennek is örülhetünk.

Nem vagyok rózsaszín szemüveget viselõ újkonzervatív, és egy percig sem állítom, hogy a fegyveres amerikai fölszabadítók nyomában a demokrácia végig fog söpörni az egész világon. Sõt az is elképzelhetõ, hogy egyes demokratikus államok következetesen tekintélyelvûbbé válnak. Vlagyimir Putyin egyelõre még nem diktátor, ám a határozott intolerancia jeleit mutatja mindenféle ellenzékkel szemben. Az istenkirályok, vezérek, kormányzó géniuszok, atyuskák, nagy testvérek és caudillók azonban eltûnõben vannak. Elõfordulhat persze, hogy egy nem túl szép napon visszatérnek, más alakban reinkarnálódnak. Gyanítom, hogy ez így is lesz, a diktátorok ugyanis nem uralkodhatnak kizárólag a terror által. Hatalmi monopóliumuknak a terror szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele. A diktátorok csak abban az esetben tûnnének el örökre, ha az emberek többé nem mutatnának hajlandóságot – olykor kifejezett vágyat – arra, hogy diktátorok uralkodjanak fölöttük. Ne feledjük: az ember gyönge, különösen ha válsággal kell szembenéznie, és a vágyait könnyû befolyásolni.

Mielõtt azon spekulálnánk, milyenek lesznek a jövõ diktatúrái, vissza szeretnék kanyarodni a múlthoz. Nem csupán abból a célból, hogy szemügyre vegyük a nagy diktátorok természetét, hanem valami más ok miatt is, ami engem sokkal inkább érdekel. A diktátorokhoz való végzetes vonzódásunkra vagyok igazán kíváncsi. Mit találunk bennük annyira csábítónak, ami miatt hagyjuk, hogy emberéletek millióit oltsák ki? Konkrétabban: miért sírt az utcán az a rengeteg lengyel, amikor meghalt Sztálin, aki mindig csak ártott Lengyelországnak? Miért teszik ki még most is a tízmilliókat megöletõ Mao elnök fényképét a kínai taxisok a kocsijukban? Ha ezekre a kérdésekre tudnánk a választ, több esélyünk volna rá, hogy elõre lássuk, mi vár még ránk – amíg nem késõ.

2 Jacques Vergès, a radikális francia ügyvéd, aki egykor Klaus Barbie-t védte, és most Szaddám Huszein jogi képviselõje szeretne lenni, igen tömören intézte el, mi szól a diktátorok mellett. Sztálint és Maót azért csodálta, mert volt bennük “grandeur”, ami a demokrata politikusokból hiányzik, hiszen õk természetüknél fogva középszerûek. A nagy diktátorok, észrevételezte Vergès, kezükbe veszik nemzetük sorsát, miközben a politikusok csak ígérgetik a boldogságot. A diktátorok nagyszabású küldetéseket teljesítenek, miközben a politikusok tervei szükségképpen beleragadnak az ócska kompromisszumok mocsarába. A múltban túl sok értelmiségi értett ezzel egyet – azok, akiket elbûvölt az abszolút hatalom varázsa. A korlátlan öldöklést a végzetes romanticizmus igazolja.

Nem tudnám megmondani, kit tekinthetünk a történelem elsõ nagy diktátorának, de Csin császára, aki Kr. e. 221-ben egyesítette Kínát, bizonyosan a sors küldötte volt, s félreismerhetetlenül megvolt benne a grandeur. Még csak egyszerû király volt, amikor meghódította királykollégái országait, s lett belõle az elsõ kínai császár, név szerint Csin Si Huang-ti, akinek uralkodói címe isteni mivoltára is utalt. Bár az utóbbi kétezer évben a kínaiakat már a neve hallatára is kiverte a hideg veríték, uralmának hatása ma sem jelentéktelen. A despota õstípusa volt, s meglepõ, hogy e tekintetben azóta sem változott szinte semmi. A császár állandóan hadat viselt, õ volt a nagy egyesítõ, a kolosszális tervek megvalósítója, a gondolatok cenzora, aki paranoiásan, megszállott módjára foglalkozott önnön halhatatlanságával.

Ez a császár egyesítette a kínai írásjelek rendszerét, az õ nevéhez fûzõdik az általánosan használt törvénykönyv meg az egységes súly- és mértékrendszer bevezetése, és õ építette ki a központosított bürokráciát. Hatalmas terveinek leghíresebbike a kínai Nagy Fal, mellyel a barbárokat akarta elszigetelni Kínától. Mivel a Nagy Fal soha egyetlen barbár betörést sem volt képes meggátolni, élek a gyanúperrel, hogy az építmény elsõsorban szimbolikus jelentõséggel bírt. Az egység érzetét adta a kínaiaknak, miután kijelölte a közös ellenséget, amelytõl állandóan félni kellett. A Fal nem a barbárokat tartotta kívül, hanem a kínaiakat zárta be.

A császárt nem csupán azért tartották kegyetlen zsarnoknak, mert rengeteg rabszolga életét követelte a nagy építkezés, s nem is csak törvénykönyvének drákói szigora miatt, hanem azért, mert kisajátította magának az igazságot. Mint minden zsarnok, õ is ellenõrzése alatt akarta tartani a jelent, és persze a múltat is. A történelem a magántulajdona volt. A császár volt az elsõ nagy könyvégetõ. A tudósok hagyományos feladata abban állt, hogy a konfuciánus klasszikusok fölidézésével értékeljék a királyok erényeit, és bírálják meg õket, ha hiányosságokra bukkannak. Az erényes uralkodók eszményített múltja alapján ítéltek a jelenrõl. Si Huang-ti nem óhajtotta, hogy ítéletet mondjanak róla, vagy megbírálják – az õ uralma jelentette mindennek a kezdetét, s ezzel a történelemnek befellegzett. Ennek jegyében a könyveket tûzre vetették, a tudósokat meg elevenen eltemették.

Nemcsak az embereknek kellett alkalmazkodniuk a zsarnok valóságszemléletéhez, hanem a lélekkel nem bíró tárgyaknak és jelenségeknek is. Egy ízben a császárt felbõszítette, hogy egy szûnni nem akaró vihar akadályozza egy hegy megmászása közben, mire rabszolgáival kivágatta az összes fát, és a hegyet vörösre – az elítélt bûnözõk színére – festette. Amikor egy meteorhullásról úgy vélekedtek, hogy az esemény a császár közelgõ halálának baljós elõjele, a gaz meteoritdarabot tûzön olvasztották meg, s a becsapódás környékén élõket kivégezték. Saját elkerülhetetlen pusztulásának gondolata annyira elviselhetetlen volt a császár számára, hogy mindent el kellett törölni a föld színérõl, aki vagy ami a halandóságára emlékeztette.

Nem tudjuk pontosan, miként vélekedtek alattvalói a császárról. Kafka ragyogóan írja le A Kínai Fal építése címû novellájában, hogy minél messzebb lakott valaki a Nagy Faltól, annál távolabbinak érezhette a központ hatalmát. Mi több, a császár személyérõl is csak korlátozott a tudásunk. Rossz hírét elsõsorban a konfuciánus írnokok által terjesztett rossz sajtója alapozta meg – ezek az írnokok ugyanis sokkal jobb körülmények közé kerültek a sárkányos trón örököseinek idejében. A Nagy Fal évszázadokon át a zsarnokságot és a vérontást juttatta az emberek eszébe. A modern idõkben azonban érdekes fordulat történt. Az elnyomás szimbólumából a modern nacionalizmus szimbólumává lett, melyet világszerte csodálnak, hiszen oly nagyszabású. Sõt az 1970-es évek elején a császárt is rehabilitálta valaki: nem más, mint Mao Ce-tung, aki Si Huang-ti modern kori örökösének tartotta magát. Még a császár erõszakosságát is dicsõítették, forradalmi szellemisége okán. A könyvégetéseket meg a tudósok élve történõ eltemetését is kedvezõ megvilágításban látták: mindez “a jelen kellõ hangsúlyozása volt, s egyúttal leszámolás a múlttal”.

Közös tulajdonsága ez minden radikális diktátornak: gyorsan tabula rasát csinálnak, s azután nincs mirõl vitatkozniuk az akadékoskodó papoknak és fontoskodó tudósoknak. A közvetlen múlt értelemszerûen alsóbb rendû, sõt átkos rendszer. Ha valaki bírálattal illeti Mao Kínáját, arra még ma is gyakran az a felelet, hogy bezzeg Csang Kaj-sek alatt összehasonlíthatatlanul roszszabb volt. Ehhez hasonlóan olykor a leninista-sztálinista diktatúrát is azzal akarják agyonhallgatni, hogy micsoda rémségek történtek a cárok uralma alatt. A gyarmati korszak utáni diktátorok propagandájában a gyarmatosítók gazságai igazolják a mai rémtetteket. A tömeggyilkosság voltaképpen tisztogatás, az új, tiszta lap megnyitása. Akik a múlt fölemlegetésével bírálják a jelent: konzervatívok, akárcsak a konfuciánus tudósok – márpedig egy forradalmi zsarnok sohasem konzervatív.

A történelemmel való erõszakos leszámolás, a tiszta lap illúziója vonzza a fiatalos idealizmus egyik válfaját – hiszen van szépség a rombolásban is. Jusson csak eszünkbe, micsoda élvezettel kapott baltára-kalapácsra sok ezer kínai egyetemista, hogy szétverje a buddhista vagy konfuciánus templomok fölbecsülhetetlen értékû kincseit. A grandeurrõl álmodók számára roppant vonzó gondolat, hogy a puszta emberi akarat új társadalmat képes kovácsolni. A kulturális forradalom idején a vörös gárdisták azt hitték, saját akaratuknak engedelmeskednek, holott az elnyomójuk akaratát valósították meg. Minden zsarnok lényegi képessége, hogy kellõ számú emberrel hitesse el: õ, a nagy vezetõ testesíti meg népe közös akaratát.

Tévedés ne essék: akadnak konzervatív diktátorok is – amilyen II. Fülöp spanyol király volt –, õk a hagyományos intézményekkel igazolják az elnyomást. Ez a típus egyébként meglehetõsen jellemzõ a spanyol ajkú, római katolikus világra. II. Fülöp az elnyomás legfõbb eszközeként a Szent Inkvizíciót használta. Franco tábornok, aki négy évszázaddal késõbb uralkodott Spanyolországban, ennek az örökségnek volt a letéteményese, miként a portugál Antonio Salazar is. Nem így Mussolini: õ a radikálisok közé tartozik. A legyöngült liberális demokráciák, dicsekedett Mussolini, szét fognak hullani, mert belegabalyodtak saját múltjukba, míg õ, az új római császár a dicsõséges jövõre függeszti tekintetét. A Római Birodalom sûrû emlegetése mintha ellentmondott volna kijelentésének, no de az ellentmondások sohasem állhattak az abszolút hatalom útjába.

A konzervatív diktatúra is lehet brutális, és ugyanúgy eltompítja az emberi szellemet, mintha forradalmi volna – ám rendszerint nem annyira pusztító hatású. A konzervatív diktátor alatt a múlt befagy – egy forradalmi diktátor kezében lángra kap s elég. A szabadságot mindkét esetben eltiporják, s Václav Havellal szólva ez teremti meg a lehetõséget, hogy “igazságban éljünk”. A megcsontosodott hagyományhoz való kényszerû alkalmazkodás eltompít. Ám szinte mindig sokkal rosszabb, ha egy utópista fantazmagóriához kötelezõ idomulni. Hitlernek olyan áporodott ízlése volt, mint egy 19. századi kispolgárnak, de radikális ösztöne és gyilkos fantáziáinak tisztasága már a forradalmi diktátorokkal rokonítják – benne II. Fülöpnél több a kínai császár.

3 Valójában persze kevés a tisztán forradalmi vagy tisztán konzervatív diktátor. A tiszta lap egész egyszerûen nem létezik. Még a forradalmárok is használják a múltat, bár általában a távoli, mitikus múltat – ezzel az álcával akarják legitimálni pusztító céljaikat. Míg Mao megszállottan foglalkozott az elsõ császárral, Sztálin Rettenetes Ivánhoz szerette hasonlítani magát. Pol Pot az õsi Angkor dicsõségének újjáélesztésérõl beszélt. Szaddám Huszein, Sztálin igyekvõ tanítványa azt akarta, hogy Szaladin szultánhoz hasonlítsák, aki a 12. században visszafoglalta Jeruzsálemet a hitetlenektõl.

Mohammad Reza Pahlavi görcsösen figyelte, milyen kép alakul ki róla Nyugaton, mégis úgy uralkodott Iránban, mintha Nagy Kürosz utódja volna. A sah Nagy Civilizációjában az erõltetett tempójú és gyakran reménytelenül elfuserált modernizáció keveredett az iszlám elõtti múltról való képzelgésekkel. 1971-ben a sah megkoronázásának helyszínéül Perszepoliszt, Kürosz fõvárosának romjait jelölték ki. Az ünnepség több napon át tartott. Francia konyhafõnökök százai érkeztek Iránba. Egész várost emeltek pompázatos sátrakból. A koronás fõk és a világ más vezetõi egy tonna kaviárt pusztítottak el minden udvari fogadások legnagyobbikán. Egész hadseregek masíroztak Kürosz- és Dareiosz-kori egyenruhában, és a sahot az Árják Fiaként, Irán Királyainak Királyaként koronázták meg.

Az egész áltörténelmi handabandázásnak meg a kölcsönvett jelmezeknek az volt a feladatuk, hogy nagyszabásúvá tegyék az eseményt. A sah nem érte el teljesen a célját, fényûzése ugyanis számos alattvalóját felbõszítette. Talán akkor hibázott az uralkodó, amikor a nagy ünnepségsorozatot nem annyira saját népe, mint inkább a külföldi elõkelõségek számára rendezte meg. Más diktátorok az ilyesmit ügyesebben intézték. Bármilyen gaztetteket követett is el Néró, cirkuszi játékai nagyon népszerûek voltak Rómában. Hitler egyik legismertebb életrajzírója, Joachim Fest pedig részben annak tulajdonítja a Führer nagy sikereit, hogy a németek imádták az operaszerû látványosságokat – a Harmadik Birodalom mint öldöklõ Gesamtkunstwerk! Közös rajongás a látványosságokért? Mi tagadás, furcsa módja a mentegetõzésnek. Már ha egyáltalán ment valamit. A diktatúra esztétikai oldalát ennek ellenére nem szabad alábecsülni, mert a cirkusz helyettesítheti a politikát.

A modern politikai színház egyik legnagyobb rendezõ-diktátora Napóleon volt. Nagyszabású attrakcióként tálalt birodalma – akárcsak a hitleri Reich – a mitikus múltból kölcsönözte ünnepi pompáját. Vergès ügyvéd úrhoz hasonlóan Napóleon is mélységesen megvetette a polgári politizálást, melyet középszerûnek látott. Inkább a nagyságra áhítozott. “Túl késõn érkeztem – sóhajtozott a titkárának a koronázás után –, az emberek már túl felvilágosultak; nincs többé lehetõség nagy tettekre.” (Idézi: Alistair Horne, The Age of Napoleon, Modern Library, 2004, 40.) Ezzel szemben minden tettét igyekezett grandeurrel fölruházni. Hermelinbe-gyémántba öltözött önmagát a Notre Dame-ban koronázta meg – Julius Caesarba oltott I. Ferencként. Beethoven – kezdeti lelkesedési rohama után – megvetette a koronázás közönségességét, s ugyanez áll Stendhalra is. A franciáknak azonban igencsak tetszett Napóleon császár nagyszerûsége, és Párizsban hajnalig tartott a tánc.

Az elsõ kínai császárhoz hasonlóan Napóleon is rombolt, egyesített és egységesített – kolosszális terveket valósított meg. Nem elég, hogy francia közigazgatás alatt és francia törvények alapján hozott létre egységes birodalmat Európában, még Párizst is át akarta építeni, hogy minden idõk legszebb városa legyen. “Ha az égiek még húsz évet, és egy kis ráérõ idõt adtak volna nekem – mondta –, ma hiába keresné bárki a régi Párizst, nyomát sem lelné…” (Alistair Horne, Uo., 62.)

A sok emberélet és emberi alkotás, amit Napóleon elpusztított, szerénynek mondható Hitler, Sztálin vagy Mao rombolásához hasonlítva, de a gloire hajszolása így is megszámlálhatatlanul sok áldozattal borította be Európa csatatereit. S mégis: a Napóleont övezõ misztikum sohasem múlt el teljesen. A romantikusok mindig is csodálták. Még a mérsékeltebbeket is meg tudta szédíteni a nagyság aurájával. Alekszandr Herzen, az orosz liberális igazán nem tartozott a Napóleon-imádók közé, de amikor meglátott egy festményt, amely Wellington waterlooi gyõzelmét ábrázolta, ugyancsak lehûtötte az “a nyugodt, angol alak, akibõl hiányzik a nagyszerûség ígérete”.

Kevés Napóleon utáni diktátor tudott szabadulni a császár hatása alól. Udvari festõje, Jacques-Louis David adta meg az alaphangot a kommunista és fasiszta udvartartások nagyszabású képeihez. A sztálini birodalom esztétikája sok szempontból Napóleon klasszicizmusának nyers utánzata volt: a 19. századi cirádák monumentális léptékû átvétele. Hitler irdatlan méretû birodalmi fõvárossá akarta alakítani Berlint; terve sokat köszönhet Napóleon építészeti hübriszének. Ugyancsak Napóleon volt az elsõ diktátor, aki a demokrácia nevében építette ki abszolút hatalmát. Utána még a legvérengzõbb despota is gyakran érezte úgy: kénytelen egy jó szót szólni szabadságról, egyenlõségrõl, testvériségrõl.

A történelem árnyéka mégis az egykori gyarmatbirodalmakra vetül a legfurcsábban. A legtöbb posztkoloniális diktátor az idegen imperialisták ellen vívott harcából meríti legitimációját. A külföldi elnyomás utáni légkört megtisztítandó az elõzõ korszak minden apró emlékét meg kell semmisíteni, illetve meg kell változtatni – az utca- és helységneveket, a szobrokat és síremlékeket, a gyarmatosítók nyelvét, és így tovább. Az induláshoz kapott tiszta lapra a nagy vezetõ akaratának megfelelõen elsõnek az õsi önazonosság pecsétje kerül. De hiába a párducos sisak, a törzsfõnöki pálca, az ékes korona – mégiscsak furcsa látni, hogy a gyarmatosítás korszaka utáni despoták ennyire hasonlítanak egykori gyarmattartó gazdáikra. Robert Mugabe azoknak a fehér embereknek a rasszizmusát, makulátlan öltönyeit és erkölcsprédikációit utánozza, akiknek a helyébe lépett. Li Kuan Ju és Mohammed Mahathir hiába szaval az ázsiai értékekrõl, mégiscsak tudatosan használja a brit birodalomszervezõk önkényuralmi lózungjait (és intézményeit), elvégre mindketten a britek tanítványaiként nõttek fel.

A paródia néha szatírába csap át: nézzük csak meg Idi Amin fényképét, amint az utolsó skót király pózában mutogatja magát, félig-meddig azt remélve, hogy komolyan veszik. A legkülönösebb, legrémisztõbb és legszánalmasabb eset Bokassa császáré – alias Papa Bok –, aki még dicsekedett is azzal, hogy megeszi az áldozatait. Vagy ez is paródia volt? Az Afrikáról szóló európai elõítéletek utánzata? De a koronázás, amikor a Közép-Afrikai Köztársaság uralkodója lett, legalább olyan ünnepélyes volt, mint a sahé. Ott állt Jean- Bedel Bokassa, a francia gyarmati hadsereg egykori õrmestere hermelinben-bársonyban, és megkoronázta magát. És túl hosszú ideig maradt. Közben kínozta és gyilkolta az alattvalóit, és ott csücsült Napóleon aranytrónusának tökéletes másán, made in France.

4 Amikor Gore Vidalt arról kérdezték, miért hiányoznak a nagy vezetõk szellemileg törpe világunkból, az író megjegyezte, hogy nagy vezetõk nagy háborúkat szoktak viselni. Shakespeare jól írt errõl a típusról: itt van például Coriolanus, a csillogó páncélba bújt mama kedvence. Barátja, Menenius Agrippa szavaival: “Úgy illenek neki a sebek”. Coriolanus uralkodása egyenlõ a hadviseléssel.

A háborúpárti despotáról festett Shakespeare- portré attól szép, hogy ötvözi a személyiség pszichológiáját a politikával. Coriolanus kénytelen háborús hõssé válni, mert ezt követeli meg tõle az anyukája: “Kegyetlen háborúba küldtem õt, melybõl midõn visszatért, homlokát tölgykoszorú övezte.” (Petõfi Sándor fordítása) De a politikai rész legalább ennyire érdekes. A háború a figyelem szükséges elterelése más bajokról, amelyek felkelésbe torkollhatnak.

Napóleon ígérete (“nagyot néz majd a világ, amikor meglátja nagyszerû és gyors csapásaimat”) ugyanezen az elven alapult. A francia gazdaság még nem heverte ki a forradalom csapásait, az elégedetlen nép figyelmét azonban elterelték a Grande Armée diadalai. A polgári jogokat megnyirbálták ugyan, de a dicsõség, a kenyér meg a cirkusz kárpótoltak a nehézségekért. Az embereket elragadta a hazafiság, és királyi mulatságban részeltették õket. A gond csak az, hogy ha egyszer egy diktátor erre az útra tért, többé nem léphet le róla.

Érdemes megemlíteni, hogy a hübriszen alapuló háborúkat gyakran felszabadító háborúként adják el a népnek. A felszínen Mussolini hadüzenete az Egyesült Államoknak õrültség volt. Igen ám, de ez a háború, amely felszabadítja az európai civilizáció értékeit a gyökértelen amerikaiak igája alól, úgyis hamar véget ér, hiszen megmondta a Duce, hogy elég egyszer bombákkal megszórni New Yorkot, és máris térdre hullik egész Amerika.

Egyetlen gyõzelem azonban sohasem elég. A szenvedélyes harcosnak – miként egy szerencsejátékosnak – állandóan emelnie kell a tétet. Wellington egyszer ágyúgolyóhoz hasonlította Napóleont: állandóan mozgásban kellett maradnia attól való félelmében, hogy végleg elveszíti a lendületét. Hitler is ezen az elven mûködött, mindig nagyobb tétekben játszott. Mire a seregeit megtizedelték Oroszország fagyos sztyeppéin, már késõ volt. A németek lassan elvesztették illúzióikat – de a Führernek még akkor is engedelmeskedtek. Hatalma az utolsó pillanatig tartott. Úgy látszik, az emberek még a romok hátán sem könnyen adják föl hitüket a vezérben, akit korábban istenítettek.

A nagy vezetõk nem csupán a külsõ ellenség ellen vívnak óriási háborúkat, hanem a belsõ ellenséggel is megküzdenek. Az osztályellenség, a trockisták, a fejbólintó jánosok, a földesurak, a kiskirályok, a burzsoá revizionisták, az imperialisták, a kémek, a szemétláda értelmiségiek, a bolsevik zsidók, a kapitalista zsidók, a mindegy is, hogy milyen zsidók ellen végbe vitt véres tisztogatások ugyanannak a brutális örökmozgónak a megnyilvánulásai, amely nélkül nem üzemelhet egy becsületes zsarnokság. Hogy a tisztogatások és tömeggyilkosságok gyakran teljesen véletlenszerûen kiválasztott csoportok ellen irányulnak, és még a vezér leghangosabban lihegõ talpnyalója sem érezheti magát biztonságban, az eleve be van építve a permanens háború rendszerébe. Voltaképp szükséges feltételnek kell mondanunk, hiszen a vezér saját paranoiájának intézményesítésével mindenkit állandó rettegésben tart.

Mao elnök akkor szabadította el a kulturális forradalmat, amikor a kínai helyzet megnyugodni látszott, amikor már hideg fejjel hozott döntések is születtek, és a nép végre kifújhatta volna magát. Ahogy azonban fokozatosan alábbhagyott a forradalmi lendület, Mao úgy érezte, lassan a hatalom is kicsúszik a kezébõl. Innen ered a kulturális forradalom, melyet olyannyira csodáltak a távoli városokban lakó radikális értelmiségiek. S ha a zsarnok kifogy a lehetséges ellenségekbõl, hiszen már mindegyiküket megölte, nyomban újakat talál ki – emiatt soha nem szakad vége a nagy diktátorok öldökléseinek.

5 A diktatúrákban az a legijesztõbb, hogy sokan hajlandók hinni a zsarnok isteni aspirációiban. A pekingi, berlini, moszkvai vagy phenjani utcán sikoltozó, zokogó, imádkozó, könyvet lóbáló, zászlót lengetõ, vezetõit imádó férfiak és nõk százezrei nem csak azért viselkednek így, mert parancsba kapták. Sokukat (talán a többséget?) valóban magával ragadja a hisztéria. A jelenség részben a tömegpszichológia felségterülete. Gyakori, hogy a közös érzelem futótûzként terjed. Ennek személyesen is tanúja voltam Phenjanban, nem sokkal Kim Ir Szen halála után, amikor egy iszonytató emlékmûhöz cipeltek el bennünket, hogy gyászoljuk meg a Nagy Vezetõt. Hivatásos siratók jajveszékelték hangosbeszélõn keresztül, hogy elveszítettük “Apánkat”. Tanárokból – akik mögött katonásan fegyelmezett sorokban álltak az iskolások – tört elõ a zokogás; s amikor észrevették a felnõttek könnyeit, a gyerekek is elsírták magukat. Valódi volt ez az érzelem? Mindannyian õszinte szomorúságot éreztek a diktátor halála miatt? Nem könnyû megmondani, s talán maga a kérdés is csacsiság, hiszen a tömeghisztéria sûrûjében képtelenség méricskélni az õszinteséget. Ettõl függetlenül bizonyos, hogy az istenek imádásának vágya része az emberi természetnek. S amikor a hagyományos istenek tilalmi listára kerülnek, akad ember, aki képes helyettesíteni õket.

A Római Birodalom elsõ két évszázadában az épeszû császárok nem nyilvánították saját magukat istennek, csupán halálukat követõen váltak azzá. (Igaz, a keleti görögök már életükben istenként imádták õket.) Kínában a Mennyország Fiai sem voltak istenek, bár hatalmukat a mennybõl kapták. Isteni joguk volt, miként a világ más tájain uralkodóknak is. S úgy is cselekedtek, mint aki közvetít a mennyország és a föld között, akárcsak a papkirályok. A japán császárok esetében isteni jogaik elkülönültek a politikai hatalomtól: a papkirály áldást osztva ruházta rá isteni jogait a világi hatalmasokra. Ez még a 20. században sem maradt következmények nélkül. Az 1930-as években – ellentétben az európai fasiszta államokkal – Japánban azért nem került a hatalom egy diktátor kezébe, mert senki sem ért föl a császár mérhetetlen tekintélyével, és végképp senki sem szárnyalhatta túl e tekintélyt. S bár a császárt isteni személyként imádták, diktátorrá már nem válhatott. Ami persze nem akadályozta meg a katasztrófát, mert aki a császár nevében járt el, bármilyen kegyetlenségre vetemedett is, hivatkozhatott a császári szent sugallatra.

Az égbekiáltó bûnök egy részét olyan diktátorok követték el, akik lerombolták vagy háttérbe szorították a hagyományos vallási intézményeket, s helyettük saját maguk által kialakított kultuszokat rendszeresítettek. A Hitler-kultusz a német monarchia romjain jött létre, s ezzel egyidejûleg rendszeres támadások érték a szervezett vallást. Mellesleg ugyanez áll a háborús japán császárkultuszra is, amely rövid idõre a vallási hevület egyetlen kiélési lehetõsége maradt, lévén hogy a másféle lelkigyakorlatokat a birodalom ügyére hivatkozva betiltották vagy korlátozták. Sztálin és Mao még ennél is tovább ment. Sem a japán vezetés, sem Hitler nem volt képes arra, hogy vallási ügyekben tökéletes tabula rasát teremtsen – õk kénytelenek voltak ilyen-olyan kompromisszumot kötni a bejáratott intézményekkel. A kommunista vezéreknek nem volt ilyen gondjuk.

Akárcsak a Szent Inkvizíció idején, az embereket Sztálin és Mao alatt sem azért üldözték és gyilkolták meg, amit tettek, hanem azért, amiben hittek, jobban mondva: amiben nem voltak hajlandók hinni. Amikor a rettenetes fasiszta diktátorokat a kevésbé rettenetes kommunista despotákkal hasonlítják össze, néha azzal próbálják mentegetni az utóbbiakat, hogy például Mao áldozatait nem megsemmisítõ, hanem átnevelõ táborokba hurcolták. Még ha el is tekintünk attól a ténytõl, hogy sok úgynevezett osztályellenséget egyszerûen e stigmájuk miatt gyilkoltak meg, az említett átnevelést korántsem végezték kesztyûs kézzel. A táborlakónak nemcsak arról kellett meggyõznie a kínvallatóit, hogy leszámolt gonosz gondolataival és magáévá tette az új hitet, hanem arról is, hogy ez õszinte, valós változás. Ez volt a legszörnyûbb szellemi kínzás, hiszen az áldozatoknak a szó szoros értelmében el kellett veszíteniük az eszüket.

6 A vezetõk személyi kultusza talán kiveszõben van – legalábbis a 20. századi diktátorokra jellemzõ méretekben. Az új önkényuraknak nem lesz könnyû oly mértékben magukhoz ragadniuk a hatalmat és az igazságot, amennyire ez Maónak, Sztálinnak vagy az elsõ kínai császárnak sikerült – sõt talán nem is lesznek rá képesek. Egyszerûen túl sok könyvet kellene elégetniük. Csak egy olyan kicsi ország, mint Észak-Korea tudja továbbra is hatékonyan elszigetelni magát a legtöbb külföldi információtól. A kínai vezetõknek igazán sok lehetõség van a kezük ügyében, mégsem sikerül kizárniuk minden internetes naplót, s minden olyan honlapot, amely sérti ideológiai egyeduralmukat.

Ami nem változott, az az emberi természet, s az emberi vágyak, melyek a múltban oly sok diktátor felbukkanását segítették. Az istenítés vágya; a vágy, hogy egy nagy-nagy apafigura óvjon bennünket; a háborús dicsõségben sütkérezés vágya; a vágy, hogy a hatalom megbabonázzon bennünket vagy kollektív érzelem által ragadjon magával – ezek az indíttatások ma is bennünk vannak. S még nem is említettük a diktátor leghatékonyabb fegyverét, saját félelmeinket – a sosem látott ellenségtõl, amely külföldön és odahaza is feni ránk a fogát, a magányos ember életének értelmetlenségétõl, az egyén tehetetlenségétõl, s végül magától a szabadságtól.

Egy jól mûködõ demokráciában ezek az érzések eltompulnak. A liberális demokrácia a pompa, a grandeur utáni vágyat aligha tudja kielégíteni, ez nem is vitás. Csak két, forradalomban született köztársaság, Franciaország és az Egyesült Államok igyekszik látványosan úgy tenni, mintha az általános szabadságot képviselné – talán emiatt támad közöttük oly gyakran konfliktus. Ami a többi vágyunkat illeti: személyeket továbbra is imádunk a rockkoncerteken és a sporteseményeken, ahol a közös agresszív érzelmeket úgy-ahogy kordában lehet tartani. Európában a nyílt nacionalizmus a világháborúk óta tabu, itt szinte kizárólag focimeccsen nyilvánulhat meg a soviniszta tömeghisztéria.

Spirituális igényeinkkel az egyházakhoz fordulhatunk. Az egyház még legvulgárisabb megjelenési formájában is fontos szerepet tölt be. A szélsõséges antiklerikálisok nézeteinek egyik gyönge pontja éppen az, hogy elképzelésük szerint az egyházak megszüntetésével a spirituális vágyak is megszûnnek. Kevés ember képes csupán az ész parancsa szerint élni – jószerivel senki sem. Még mindig jobb ezeket a vágyakat szervezett vallásgyakorlással kiélni, mint hagyni, hogy világi célok érdekében használják ki õket. Végül a látványosságok, a kollektív ünnepségek öröme utáni vágyat kielégíthetik a nyilvános szertartások, vagy akár a hírességeket fölvonultató szórakoztatóipar. Lehet, hogy nem ez csiszolja legkivált az elmét, de azért nem is annyira kártékony dolog.

A veszély akkor kezdõdik, amikor ezeket a vágyakat kisajátítják: amikor egyes politikusok a szórakoztatás túl sok csatornájára teszik rá a kezüket; amikor azt állítják, Isten akaratát közvetítik; amikor nemzeti érzelmeket korbácsolnak föl; amikor félelmet gerjesztenek, hogy védelmet ígérhessenek; és bátorítják azt a hõskultuszt, amely jóval biztonságosabb volna, ha filmcsillagokat vagy olimpiai bajnokokat választana tárgyául. Ha a jövõben is születnek még diktátorok, azok valószínûleg olyan szupermogulok lesznek, akik televíziós csatornákat meg sportegyesületeket birtokolnak; akik úgy beszélnek, mint az evangelizátorok; akik megvetik a demokratikus politizálást; és fölhívják a figyelmet a veszélyekre meg az ellenségekre. Hogy mi várhat még ránk, annak jeleit olyan demokráciákban figyelhetjük meg, mint Thaiföld vagy Olaszország – mindkettõt populista médiamágnás kormányozza, aki megveti a független bíróságokat és a politikai ellenzéket. Nagy emberek nagy elképzelésekkel: azt ígérik, végre elszakadhatunk a közönséges politikusok kisstílû kompromisszumaitól, középszerû ügyintézésétõl. Ismeretes egy másik, kevésbé hivalkodó típus is, lásd Kínát és Oroszországot. Õ a hideg technokrata, aki képes meggyõzni a fölemelkedõ középosztályt arról, hogy kizárólag tekintélyelvû kormányzással lehet elhárítani a zûrzavart, a barbarizmus elharapózását. A kemény kezû hatalmuknak ellenálló, lázongó kisebbségeket majd a terrorizmus elleni állandó harc nevében fogják szétverni.

A tekintélyelvû technokrácia változatos módokon szerzi meg legitimációját. A kelet-ázsiai modell úttörõje a szingapúri Li Kuan Ju, de az eszmét már a Kínai Népköztársaság titkolózó irányítói is magukévá tették. Gyakran állítják, hogy a modell összhangban áll a konfuciánus hagyománnyal, illetve az ázsiai értékekkel. Az ázsiaiakat – így a technokraták –, nem vonzza a konfrontációkkal terhes politika zûrzavara, amely csak tönkreteszi a mennyei harmóniát. Az ázsiaiaknak nem kell más, csak a rend, egy tálka rizs meg a családjuk. A tekintélyelvû kormányzás hívei mindig elfelejtik megemlíteni, hogy Konfucius – s fõképp Mencius – abban is hitt, hogy a népnek joga van föllázadni korrupt urai ellen. Pontosan ez történt Tajvanon és Dél-Koreában, sõt a Kínai Népköztársaságban is, jóllehet rossz következményekkel. A kommunista rezsim válasza az 1989-es eseményekre igazán jellegzetes volt: lökjünk nekik oda több rizst, s hagyjuk a tanult városi rétegeket – magukat a Tienanmen téri tüntetõket – meggazdagodni.

A korábbi diktatórikus képzõdményekhez képest az ázsiai technokráciák gazdasági sikereik révén elõnybe kerültek. A politikamentes felvirágzást széles körben tartják vonzónak, jóval szélesebb körben, mint a tudományos szocializmusnak a felszínen egyenlõsdit hirdetõ nyomorát. A nyugati üzletemberek, mi több: a nyugati kormányok is szívesen kötnek üzleteket a technokratákkal, elvégre az ügyletekbe nem kotnyeleskednek bele az olyan kellemetlen résztvevõk, mint a független szakszervezetek vagy az ellenzéki pártok. Az ázsiai modell szilárdsága azonban véges, sõt talán törékenyebb, mint sokan hiszik, mert az öntelt középosztállyal kötött egyezség nemigen élhet túl egy komolyabb gazdasági válságot.

Az új technokrácia jól példázza a diktatúrák legvégzetesebb kísértését, azt az illúziót, mely szerint mindannyiunknak jobb politika nélkül, tehát a kemény, elszánt vezetõk munkáját nem kell szervezett ellenzékieskedéssel akadályozni. Legalábbis ebben hisznek az ázsiai és az orosz tekintélyelvû vezetõk. Akit azonban izgat a szabadság és az átláthatóság ügye, az joggal aggódik például az Egyesült Államokban tapasztalható folyamatok láttán. Mert ebben az esetben is emberi félelmeket és vágyakat lovagolnak meg, hogy megnyirbálhassák a jog uralmát, és a politikai vitát látványosságokkal és vallásos hittel helyettesíthessék.

Nem értek egyet azokkal a pánikba esett hírmagyarázókkal, akik “puha fasizmus”-t és hasonlókat kiáltanak a mai Amerikára. Az Egyesült Államok nem diktatúra, és a lehetõség, hogy azzá váljék, most is távoli. De amikor az iraki háborút az iszlám terrorizmussal próbálják meg igazolni, s amikor az össznépi szorongást manipulálva szûkítik a polgári szabadságjogokat, akkor veszélybe kerül a demokrácia és a jogrend uralma. Érdemes fölidézni, mit mondott a korábbi malajziai önkényúr, Mohammad Mahathir, aki kétes hitelû vádakkal börtönbe záratta politikai ellenfelét. Nem sokkal 2001. szeptember 11. után kijelentette:

Tudjuk, hogy ha ezeket megtámadják, ezek sem törõdnek a joggal meg a bírósággal, ezek is kényük-kedvük szerint bánnak azokkal, akikrõl azt hiszik, részt vettek az erõszakos akciókban.

Az a legszomorúbb, hogy igaza van. Ha még a világ legnagyobb demokráciája is így viselkedik, ugyan mi tartaná vissza a többieket a sokkal elvetemültebb cselekedetektõl?

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS

Az írás eredeti címe: The Indiscreet Charm of Tyranny (The New York Review of Books, 2005. május 12., 52, évfolyam, 8. szám)

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.