Magyarország(ok) a két világháború között

Egy szomorú véget ért – 1919 õszén Héjjas Iván emberei agyonverték – fiatal magyar jogakadémiai tanár, Buday Dezsõ kategorizálta így hazájának megosztottságait és jelölte ki saját “táborok” közötti helyét egyik kéziratban maradt versében, az I. világháború kitörése után néhány hónappal.1 A valóság ilyen vagy ehhez hasonló, bináris párokon nyugvó értelmezésével Buday nem állt egyedül. A “nemzetközi Sodomává” vált Budapest és a romlatlan vidék, kozmopolitizmus és nacionalizmus, radikalizmus és tradicionalizmus, modernség és provincializmus, haladás és maradás, ateizmus és vallásosság túlhangsúlyozott szembeállítása különösen a szellemi életet, illetve annak képviselõit jellemezte. A konzervatív nemzeti és a modern polgári áramlatok világlátása, etikája és stíluseszménye közötti különbségeket abszolutizálva – ekkor és a késõbbiekben – sokan egyenesen a századvég és a századelõ magyar irodalmának “kettészakadásáról” beszéltek. Közéjük tartozott Herczeg Ferenc, aki Bródy Sándor Dadáját bírálva 1902-ben azt állapította meg, hogy a gyorsan felépült fõváros társadalmilag és kulturálisan egyaránt elszakadt az országtól, s “a nemzettel, mely körös-körül a provinciákat lakja, semmi belsõ közössége nincs”. 1904-ben, amikor Jókai örökébe lépve a Petõfi Társaság elnöki tisztét átvette, megismételte lesújtó véleményét a nyelvében, erkölcseiben és “vegyi összetételében” idegenné lett Budapesttel és annak íróival szemben. Hasonló szellemben nyilatkozott a konzervatív Kisfaludy Társaság nagytekintélyû elnöke, Beöthy Zsolt is.2 A szervezet 1908. február 9-i közgyûlésén kijelentette:

Itt a réginek és az újnak, a hagyományos és az áhított rendnek meg nem tisztult, egymást át nem ható, zavaros keveredése; ott meg áthatni nem is akaró, éles, értetlen és mindent kockáztatni kész ellentétbe szegezõdése. Az irodalomban is megjelent, s napról napra élesedik ez a vétkes ellentét.3

A kialakult vitában Herczeg és Beöthy mellett foglalt állást Riedl Frigyes, Réz Mihály, Bartha Miklós és Mikszáth Kálmán is.

A jelen és a múlt feszültségeinek ellentétpárokban való láttatását a szellemtörténet térnyerése is elõsegítette. A filozófusok és az irodalomtörténészek mellett ez az irányzat a történész Szekfû Gyulára is erõteljesen hatott. Az 1918-ban megjelent A magyar állam életrajza címû rövid szintézisének egyik legfontosabb módszertani újítása a magyar múlt szerepelõinek besorolása volt a Habsburg-ellenes mozgalmakat vezetõ “keleti” és protestáns “kismagyarok”, illetve a velük szembeállított “királyhû”, katolikus és nyugati “nagymagyarok” idõtlenített típusaiba.4 Szekfû kortársa, Farkas Gyula az irodalmi élet irányzatait és alakjait vizsgálva jutott el hasonló absztrakciókig. A néplélek területileg is elkülönülõ fejlõdését szerinte az idézte elõ, hogy a reformáció idõszakában az Alföld lakosságának nagy része protestáns lett, míg a Dunántúlé katolikus maradt. A különbségeket a késõbbiekben még hangsúlyosabbá tette, hogy Nyugat-Magyarország a Habsburgok birodalmához tartozott, és így folyamatosan német hatások alatt állt, míg az Alföldön a török uralkodott. Ez magyarázza, hogy a felvilágosodás korában útjára induló új magyar kultúra és irodalom dunántúli és észak-magyarországi irányzata egymástól jóformán függetlenül alakult ki.5

A két világháború között különösen Németh László írásaiban burjánzott a bináris típusú fogalomalkotás. Sznobok és parasztok címû 1934-es vitacikkében valóságos tárházát gyûjtötte össze, illetve alkotta meg a magyar irodalom “két pólusát” minõsítõ fogalmaknak és jelzõknek. Eszerint a “sznobok” jelentették az irodalom “hatvanhetes”, “európai”, “mûvelt” és “fehér nadrágos angol vagy francia” ágát, míg a velük szemben álló “parasztok” szinonimái a “negyvennyolcasság”, a “szarmataság”, az “õserõ”, a “kolbászszag” és a “szeméremköténykés bennszülött” voltak.6 A két tábor jellemzésére néhány év múlva bevezette a “mélymagyar” és a “törzsökös magyar”, illetve a “híg- magyar” és a “jött-magyar” minõsítõ kategóriáit, amelyekbe – az irodalmi értéket a származással összekapcsolva – az egész modern magyar irodalmat besorolta.7

A polgári irodalom képviselõit, az ún. urbánusokat ugyancsak jellemezte az ellentétpárokban való gondolkodás. A horogkeresztes hadjárat címû könyvében, amely a Hitler hatalomra jutása által elõidézett sokk hatása alatt született, Ignotus Pál úgy osztotta bal- és jobboldaliakra a múlt ismert szereplõit és saját kortársait, hogy minden pozitív értékkel a baloldalt, és minden negatív értékkel a jobboldalt ruházta fel. “Túl az alkalmi baloldalon, túl a szociális baloldalon is, van egy történelmi, ha ugyan nem örök baloldal: az értelem maga” – írta.8 Erre reagálva Németh László szükségesnek tartotta leszögezni, hogy “a bal- és jobboldalnak az a korhadt ellentéte”, amelyrõl Ignotus ír, az “egész világon összeomlóban van”, speciálisan Magyarországon pedig “a lelkekben rég kialakult egy harmadik oldal, amely jobbra és balra egyforma undorral tekint, s a kettõt együtt akarja elsöpörni”.9

A “harmadik oldal” egyik képviselõje, Erdélyi József viszont maga is használta Ignotus felosztását, csak éppen ellenkezõ elõjellel. A Vezérhez címû, Gömböst magasztaló versében írta: az élet vize jobb felõl forr, a halál vize bal felõl, válassz magyar. Ifjít az egyik, a másik vénít és megöl.10

A valóság vagy a valóság egy szeletének dichotóm felosztása, s az egyik oldal csupa jó és a másik kizárólagosan rossz tulajdonságokkal való felruházása azóta is jellemzi a magyar közéletet. A II. világháború utáni évtizedekben ilyen volt például az országok béke- és háborúpártiakra, lakóiknak pedig haladókra és reakciósokra való felosztása. Legújabban pedig az az állítás terjed, hogy két Magyarország van: Szent Istváné, amelyhez a “jó magyarok” tartoznak és Kun Béláé, amelynek “idegenszívûek” a lakói. Az elõbbi 1100 éves, az utóbbi 110 éves. Elõbbi eltéphetetlen szálakkal kötõdik a koronázási jelvényekhez és a múlt más szimbólumaihoz, az utóbbi számára viszont “a Szent Korona svájci sapka, a pápa cápa, a Szent Jobb pedig tetemcafat”.11 Tanulmányunkban arra keressük a választ, hogy a két világháború közötti Magyarország esetében valóban beszélhetünk-e az ország, illetve a lakosság bármilyen fajta kettészakadásáról, s ha nem, akkor melyek voltak a társadalom, a politikai pártok és a szellemi – elsõsorban irodalmi – élet tényleges törésvonalai.

1. Statisztikai adatok

Az 1930-as népszámlálás adatai szerint Magyarország népessége 1920 és 1930 között 7,9 millióról 8,6 millióra nõtt, s az egy négyzetkilométerre esõ népsûrûség ezzel 85,8-ról 93,4-re emelkedett. Az össznépesség közel kétharmada 1079 “nagyközségben” és 2277 “kisközségben”, kicsit több mint egyharmada pedig a 11 törvényhatósági jogú és 45 megyei városban lakott. Budapest lakóinak a száma erre az idõre elérte az egymilliót. 100 ezren felüli lélekszámmal a székesfõvároson kívül csak Szeged és Debrecen büszkélkedhetett. Tekintettel azonban arra, hogy a lakosság 21,8%-a – közel kétmillió fõ – ún. külterületen, vagyis tanyán, pusztán és uradalomban élt, közigazgatási szempontból viszont jelentõs részük városlakónak minõsült, a ténylegesen városi lakosság aránya nem sokkal haladhatta meg a 25%-ot.

A 8,6 millió fõbõl a “gyengébb nem” képviselõi közé tartozott 4 438 209 lélek, vagyis 1000 férfira 1045 nõ jutott. Kor szerint 15 évesnél fiatalabb volt az összlakosság 27,5%-a, 15–59 éves 62,6%-a és 60 évnél idõsebb 9,8%-a. A születéskor várható átlagos élettartam az elsõ világháború elõtti 40 évrõl erre az idõre 50 évre emelkedett. A magyar anyanyelvûek aránya 92,1%-ot, a németeké 5,5%-ot, a szlovákoké 1,2%-ot, a horvátoké 0,3%-ot, a románoké, valamint a bunyevácoké és sokácoké 0,2–0,2%-ot, a szerbeké pedig 0,1%-ot tett ki. Az egyéb kategóriába soroltak (0,4%) zöme letelepedett cigány volt. Felekezeti szempontból a többség (64,9%) a római katolikus vallást követte, akik után a reformátusok (20,9%), majd az evangélikusok (6,1%) és az izraeliták (5,1%) következtek. A görög katolikusok aránya 2,3%-ot, a görög keletieké pedig csak 0,5%-ot tett ki. Írni és olvasni a 6 éven felüli lakosság 90,4%-a tudott, s a magyar nyelvet az összlakosság 98%-a és a nem magyar anyanyelvûek 74,2%-a bírta.12

Foglalkozás-szerkezeti szempontból hagyományosan 10 fõcsoportot különböztettek meg a népszámlások. Ezek a következõk voltak: (1) õstermelés, vagyis döntõen mezõgazdaság (2) bányászat és kohászat, (3) ipar, (4) kereskedelem és hitel, (5) közlekedés, (6) közszolgálat és szabadfoglalkozás, vagyis köztisztviselõk, közalkalmazottak és egyéb értelmiségiek, (7) véderõ (katonák, rendõrök és csendõrök), (8) külön meghatározás nélküli napszámosok (zömmel kubikosok), (9) házi cselédek, (10) egyéb és ismeretlen (háromnegyed részt nyugdíjasok és tõkepénzesek). Mivel 1930-ban az ország lakosságának 51,8%-a tartozott az õstermelõk közé, ennek alapján Thirring Lajos, a népszámlálás második kötetéhez csatolt bevezetõjében teljes joggal szögezte le, hogy Magyarország még 1930 körül is “túlnyomóan agrárállam” volt.13

A foglalkozási fõcsoportokon belül az 1930-as cenzus számos alkategóriát különböztetett meg. Az õstermelõk például erdészekre, vadászokra, szénégetõkre, méhészekre, haltenyésztõkre, halászokra, kertészekre és a tulajdonképpeni mezõgazdálkodókra különültek. Az utóbbiakon belül azután, akik az összes õstermelõ 99%-át adták, találunk “önálló birtokosokat és bérlõket”, “segítõ családtagokat”, “tisztviselõket”, “gazdasági cselédeket”, valamint “földmíves napszámosokat” A birtokosok és bérlõk – földjük nagysága szerint – további 8 alcsoportra oszlottak. Ennek és az 1935-ös birtokstatisztikai felvétel jóval részletesebb adatainak az alapján megállapíthatjuk, hogy a magyarországi földbirtokstruktúrát az 1920-as földreform ellenére a szélsõséges kategóriák igen erõs túlsúlya jellemezte. Miközben az 5. kat. holdnál kisebb birtokok az összes földbirtokok számának háromnegyedét (74,7%) tették ki, területük csak az összes földbirtok területének egytizedét (10,2%) foglalta el. Tehát közel 1,2 millió földbirtokra alig több mint 1,5 millió kat. hold föld jutott, s így az átlagos birtoknagyság ebben a kategóriában csak 1,3 kat. holdra rúgott. A skála másik végén fordított volt a helyzet. A nagybirtokok óriási területeikkel tûntek ki. A 2 431 500 holdon felüli birtokra (0,15%) 5,57 millió kat. hold vagyis az összes föld 37,7%-a esett. Az átlagos birtoknagyság ebben a kategóriában tehát elérte a 2366 kat. holdat. A leggazdagabb földbirtokos, herceg Esterházy Pál majdnem annyi – több mint 200 ezer kat. hold – földet mondhatott a magáénak, mint amennyit több mint 600 ezer 1 kat. hold alatti birtokkal rendelkezõ kistulajdonos birtokolt.14

A gazdaság modern szektoraiban foglalkoztatottak a népszámlás szerint önállókra, tisztviselõkre és a “segédszemélyzethez” tartozókra oszlottak. Az önállókról megtudjuk, hogy egyedül dolgoztak vagy “segédszemélyzetet” tartottak-e, s ha igen, milyen nagyságrendben. A “segédszemélyekrõl” pedig azt, hogy “segítõ családtag”, “mûvezetõ, illetve elõmunkás”, “segéd, illetve munkás”, valamint “tanonc” vagy “szolga” minõségben alkalmazta-e õket munkaadójuk, továbbá – ha például az ipart vesszük – azt is, hogy a 14 regisztrált iparág közül pontosan melyikben dolgoztak. A iparvállalatok alkalmazottaik száma szerinti megoszlásából megállapítható, hogy a kis- és középüzemekben csaknem annyi munkás dolgozott, mint a 20 fõnél nagyobb segédszemélyzettel rendelkezõ üzemekben, vagyis a gyárakban. Feltûnõ volt a segéd nélkül vagy egy segéddel dolgozó önállók magas száma is.15

Mindezek alapján már idézett bevezetõjében Thirring Lajos három “nagy társadalmi kategóriát” különböztetett meg: a “polgárságot” vagyis az önállókat (39,3%), a “szellemi munkásokat” vagyis az értelmiségi és a tisztviselõ rétegeket (5,9%) és a “fizikai munkásokat” vagyis a segédszemélyzetet (53,9%). Maga is tudta és hangsúlyozta azonban, hogy ez “a hármas csoportosítás […] csak durva tájékoztató értékkel bír”, s hogy “a népesség társadalmi szerkezetérõl megközelítõen élethû fényképet csupán a kisebb egynemû embercsoportok összefoglalása útján” kaphatunk.16

A mindenkori magyarországi népesség társadalmi szerkezetének teljes vagy részleges rekonstruálásához, továbbá belsõ feszültségeinek és törésvonalainak azonosításához tehát a népszámlálások adatsorai nem elegendõk. Ehhez számos egyéb – kvantitatív és narratív – forráscsoport tanulmányozása szükséges. Ilyenek például a gazdacímtárak, amelyekbõl az egyes birtokok mûvelési ágak szerinti megoszlása és kataszteri tiszta jövedelme, valamint tulajdonosaik állapíthatók meg név szerint, valamint a bevételekrõl informáló jövedelem- és adóstatisztikák.

2. Társadalmi modellek és ellentétek

A statisztikák és más források elemzése, valamint az egyéni tapasztalatok alapján az 1930 körüli magyarországi társadalomról napjainkig számos értelmezõ leírás született. Ezek közül négy kortársi elemzést mutatunk be: Weis István konzervatív szociálpolitikusét (1930), C. A Macartney brit történészét (1934), Szekfû Gyula konzervatív történészét (1934) és Erdei Ferenc baloldali radikális társadalomkutatóét. (1943–1944). Célunknak mind a négy szerzõ esetében értelmezéseik rövid összefoglalását, s nem azok tudomány- vagy eszmetörténeti helyének a kijelölését tekintettük.

Állam- és jogtudományi tanulmányainak befejezése után Weis István (1889) a Belügyminisztérium, majd 1920-tól a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium fõtisztviselõjeként dolgozott. Elsõsorban a falusi közigazgatás és szociálpolitika kérdései érdekelték. Az 1927-ben indult Magyar Szemle legbelsõbb szerzõi köréhez tartozott. A mai magyar társadalom címû úttörõ munkája 1929-ben készült, és 1930-ban jelent meg a Magyar Szemle könyvsorozatának második köteteként. Weis három dimenzióban – településforma, társadalmi struktúra és a gazdasági tevékenység jellege (közvetlen termelés, szellemi munka, törvényhozás és államigazgatás) – vizsgálta a magyar társadalom jellegzetességeit. A statisztikákból nyert egzakt adatok mellett nagyban támaszkodott a különbözõ korabeli néprajzi és szociográfiai leírásokra, falumonográfiákra és saját egyéni megfigyeléseire is.

A 8,6 millió magyar állampolgárt Weis négy nagy csoportra osztotta. A társadalmi piramis csúcsán a “felsõ négyezer” helyezkedett el, akiket lényegében a közép- és nagybirtokos történelmi arisztokráciával, valamint az újonnan nemességet nyert nagypolgársággal azonosított. Alattuk foglalt helyet a középbirtokosokból, üzem- és üzlettulajdonosokból, tisztviselõkbõl, alkalmazottakból és egyéb értelmiségiekbõl álló “középosztály”, vagyis nagyjából az érettségizettek, illetve középiskolát végzettek rétege, amelynek nagyságát – Matolcsytól eltérõen – az összlakosság közel 10%-ára (300 ezer keresõ és családtagjaik) becsülte. A “felsõ négyezer” és a középosztály együtt alkották az “úri rendet’”, amelynek egyedeit az anyagi függetlenség, mûveltség, társadalmi befolyás és politikai irányító szerep változó arányú kombinációja tartotta össze.

Az “úri rendtõl” elkülönült a “kendek világa” vagyis a “nép”. Ezen belül elsõ helyen álltak a “kispolgárok”, akik közé az 5 és 100 hold közötti “kisgazdákat”, a 10 és 100 hold közötti bérlõket, a segéd nélkül, továbbá az egy vagy két segéddel, illetve tanonccal dolgozó “kisiparosokat”, valamint a közelebbrõl nem definiált “kiskereskedõket” sorolta. A “kisgazdaosztály” nagyságát – a családtagokkal együtt – egymillióra, a kisiparosokét félmillióra taksálta. A társadalom talapzatát a negyedik nagy csoportot képezõ “szegény emberek” alkották. Közéjük tartoztak mindazok, akik “nincstelenek” voltak, vagyis nem rendelkeztek számottevõ vagyonnal, illetve “két kezük munkájából” éltek: a “földmívesszegénység” (5 kat. hold alatti törpebirtokosok, mezõgazdasági napszámosok, gazdasági cselédek), a városi munkások, a “magasabb osztályokból lecsúszott szellemi foglakozásúak és magasabb mûveltségû munkanélküliek”, valamint az elcsatolt területekrõl érkezett és új egzisztencia teremtésével küszködõ “menekültek” (350 ezer fõ). E rétegek együttesen az összlakosság mintegy 70%-át tették ki.

A vagyon és jövedelem, valamint a foglalkozás és az iskolázottság kritériumai alapján kialakított hierarchián belül Weis számos feszültséget és ellenétet azonosított. Úgy vélte, hogy a nagy célokban való egyetértés és a társadalmi szolidaritás elve helyett, amely az angol–amerikai viszonyokat jellemezte, Magyarországon többnyire “a szétválasztó erõk gyõzedelmeskednek”.

A régi mágnás lenézi az új bárót, sõt az õsmagyar családból származó indigénát is; a bankár vagy gyáros báró lenézi a tisztviselõi arisztokráciát, azonban – nagyobb mûveltségére vagy legalább munkateljesítményére hivatkozva – a régi grófot is; a felsõbb osztályok lenézik az elerõtlenedett, anyagi tönk szélére került középosztályt, amely nemcsak az alsóbb osztályokkal szemben érvényesíti olykor beteges hiúságként feltûnõ és bántóan, de csak külsõségekben érvényesülõ osztálytudatát, hanem a mágnástisztelet ellenére felfelé is, bírálván a felsõbb osztályok önzését és élvezetvágyát; a földmíves lenézi a kereskedõt, a városi embert, a kabátosokat; ez legjobban nyilvánul a módos nagyparasztoknál. Lenézi azonban a törpebirtokost, a napszámost is; a gyári munkás Marxista megvíhatatlan elméletének talapzatáról megveti az összes polgári osztályokat, de a szakszervezetekbe nem tömörült osztályon kívülieket is.17

Legnagyobb és egyik legérzékelhetõbb törésvonalnak Weis az “urak” és a “nép” közötti elkülönülést tartotta, amely nemcsak a társadalmi, hanem a politikai életet is jellemezte. A képviselõház összetételérõl írva kiemelte, hogy a honatyák közötti valódi “árok” nem a pártok szerinti hovatartozásnak felel meg, hanem azt a határvonalat követi, amely “az úgynevezett jó társaságbeli embereket a társaságon kívüliektõl elválasztja”. Ezt az elválasztó vonalat érdekbõl vagy más okokból egyesek átléphetik, ám “az árok két partján állók kölcsönös bizalmatlansága ezzel igen kevéssé enyhül”.18 Az urak világával szembeni ellenszenv, illetve a “fölfelé törés vágya” a társadalom talapzatát alkotó falusi és városi “szegények” körében tûnt számára legerõsebbnek.

A kispolgári rétegekben – írta – olykor még felcsillan a régi rendiségnek valamelyes nyoma, a helyzettel megelégedettség, vagy legalább a helyzetben megnyugvás. Idelent azonban a tényleges helyzetet bilincsnek tekintik, amelyet szét kell feszíteni. A viszonylagosan legjobb helyzetben levõ gyári munkásnak sem ideálja az a munkaköri, társadalmi helyzet, amelyben van.19

Hasonlóképpen fontosnak, ám korlátozottabb érvényûnek vélte az izraelita vallású, illetve zsidó származású állampolgárokkal szemben megnyilvánuló ellenérzést, amelyet elsõsorban a középosztályon belül diagnosztizált. Ennek alapvetõ okát az egyes foglakozási ágakon belüli érdekharcban fedezte fel. A háború elõtt – nyúlt a statisztikákhoz – “nemcsak a kereskedelem és ipar terén foglaltak el a zsidók vezetõ szerepet, hanem a szellemi szabadfoglalkozások tekintetében is döntõ jelentõséghez jutottak. A nagykereskedõ házak tulajdonosai, az ipari érdekeltségek vezetõi, a bankvezérek csaknem kizárólag közülük kerültek ki, de õk adták a magántisztviselõi kar 60, az ügyvédi kar 52%-át, a magánorvosok kétharmadát is.” Ugyanebben az idõben “a régi középosztály válságos évtizedeit élte, ami úgy az anyagi, mint az erkölcsi alap leromlásával járt”. E két tényezõ, valamint a régi és az új középosztály közötti kulturális különbségek okozták, hogy “a trianoni Magyarországban tagadhatatlanul van jó adag antiszemitizmus, ha az a tüntetések és egyéni akciók korszakából a meggyõzõdések korszakává érett is, és kormányzati intézkedésekben, különösen pedig a közgazdasági élet mezején egyáltalán nem érvényesül”.20

Kisebb mértékben, de jelen volt az antiszemitizmus a kispolgárság és a vezetõ elit köreiben is. A kispolgárságon belül ez fõleg a kiskereskedõkkel szemben nyilvánult meg, akiknek “az országos arányon messze túlmenõ hányada zsidó”, s akiknek a társaskörei a vidéki városokban éppen ezért “hova-tovább azoknak gyülekezõ helyeivé váltak, akik az úgynevezett úri kaszinóba nem vétettek fel, vagy ott nem jól érezték magukat”.21 A “felsõ négyezren” belül pedig természetesen az újonnan bárósított gyárosokkal, nagykereskedõkkel és bankvezérekkel szemben mutatkozott meg, akik szinte kizárólag zsidó származásúak voltak, s akiket ezért minden “fényûzés, hatalom, mûveltség, esetleg igazi jó szív ellenére valami láthatatlan válaszfal” vett körül.22

A négy nagy településtípus – tanya, falu, város, fõváros – belsõ életének leírása során Weis részben finomította és konkretizálta a makroszinten diagnosztizált ellentéteket, részben további – korlátozottabb érvényû – szembenállásokra és elkülönülésekre mutatott rá. A falvakon belül két nagy társadalmi csoportot különböztetett meg. A “mûvelt osztálybeliek” közé sorolta a földesurat, gazdatisztet, jegyzõt, lelkészt, tanítót, orvost, gyógyszerészt, valamint a tehetõsebb és befolyásosabb gazdákat és a jobb iparosokat. Vagyis azokat, akik “az irányt megadják”. A másik csoportba “a kevésbé tehetõs vagy valamely ok miatt tekintélyüket vesztett gazdák, kontáriparosok, a zsellérek, napszámosok, nincstelenek” kerültek. E két réteg – írta – “egymás mellett él”, “de egymással nem érintkezik. Mulatságaik fejlettebb falvakban egy idõben vannak, de különbözõ helyeken. Az alsóbbak irigylik a felsõbbeket, a felsõbbek lenézik az alsóbbakat”.23 Vagyis ugyanazt állapította meg a kisközösségek szintjén, mint amit a szegény emberek vágyairól és törekvéseirõl szólva általánosságban is megfogalmazott.

A falvak belsõ viszonyainál is finomabban írta le a vidéki városok társadalmi hierarchiáját. Ennek csúcsán a középosztály különbözõ csoportjai helyezkedtek el. Legnagyobb presztízzsel a “vármegyei tisztviselõi kar” és “hátvédjük, a környék közép- és nagybirtokos osztálya” rendelkezett, akik közé a különbözõ hatóságok vezetõi, és esetleg még a lovassági tisztek és a gyalogsági törzstisztek kaphattak bebocsátást. Ez a réteg – a “notabilitások köre” – döntött minden fontos kérdésben. Nekik ellentmondani csak az mert, aki a társadalmi érvényesülésrõl egyszer s mindenkorra lemondott. Idejüket és erejüket a “hatalom birtokáért és megtartásáért folytatott harc számtalan változata”, valamint a “reprezentálás”, vagyis a “nagy ebédek, vacsorák sorozata” foglalta le. Szellemi életet viszont alig éltek. “Irodalom és mûvészet iránt kevés az érzék és kicsi az áldozatkészség” körükben.

A második csoportot azok a “vezetõ klikkben elhelyezkedni nem tudó” keresztény tisztviselõk, bírák, tanárok, ügyvédek, orvosok és “régi patinás nevû, de vagyoni erõben teljesen megfogyatkozott” nemesi családok alkották, akiknek a fõtértõl távolabbi és többnyire háromablakos házaiból “nem ritkán gondos Beethoven-interpretáció csendül ki az utcára”, és akiknek régi biedermeier bútorai között olykor több nemzedék által gyûjtött könyvtárak maradékára csodálkozhatott rá a vendég.

A harmadik csoportba a “gazdag ügyvédek, orvosok, kereskedõk tömege” tartozott. Ez a “túlnyomóan zsidókból álló réteg” a város legszebb lakásaiban lakott, szobáik falát valódi olajfestmények díszítették, õk adtak munkát a legjobban fizetett háztartási alkalmazottaknak, érdeklõdtek a mûvészetek és a modern társadalomtudományok iránt, s nem egy közülük otthonosabban mozgott “Bergson bölcseletében, Le Bon tömeglélektanában, mint saját közvetlen környezetében”. “Nagyobb városban társas körük van, amelyet dacból fenntartottak, azonban nem használnak ki; kisebb városban az egyetlen úri kaszinónak tagjai ugyan, azonban az már ritkán történik meg, hogy az elsõ társaság konzervatív öreg urainak kártyajátszmájában állandó társak legyenek.”

Mindhárom csoporttól elkülönült egy negyedik: a városi tisztviselõi kar, amelynek feje a polgármester, második embere pedig a gazdasági tanácsos volt. Az olyan városokban, amelyek nem voltak megyeszékhelyek, ez a csoport állt az élen. A megyeszékhelyeken azonban a polgármester is csak jogi elsõbbséget élvezett, egyébként minden téren a “megyei klikk” mögé szorult. A városi tisztviselõi karba nem helybéliek számára éppoly nehéz, sõt nehezebb volt bejutni, mint a vármegyei urak közé. Az új állások várományosai “a polgári családokból származó szellemi szabadfoglalkozásúak, fõleg azonban nagykereskedõk, önálló iparosok és városaink nagy részében a nagygazdák” gyermekei voltak.24

E négy középosztályi csoporttal és a nagygazdákkal, akik különösen az alföldi városokban alkottak önálló réteget, állt szemben a “városok lakosságának túlnyomó többsége”. Vagyis a kispolgárok, akiknek az életmódja “középen áll a felsõbb osztályok és a munkások életszínvonala között”, az ipari munkásság, amely “a többi alsó osztálytól nem különül el oly élesen, mint a székesfõvárosban”, valamint a napszámosok és a mezõgazdasági munkások, akiknek a vidéki városok lakosságából “legrosszabb a helyzete”.25

A fõvárosban élõ egymillió ember viszonyrendszerérõl hasonlóképpen plasztikus társadalomrajz Weis könyvében nem olvasható. A szerzõ ezt – meggyõzõen – azzal indokolta, hogy “Budapest nem egység, nem valami határozott, körülhatárolt, egyöntetû alakulat”, hanem különbözõ jellegû kerületek konglomerátuma. A külsõ munkáskerületek (Kispest, Pesterzsébet, Újpest stb.) alkotta gyûrûn belül a budai Várnegyed, a Víziváros és a régi Óbuda házaiban részben a német eredetû polgárság maradéka, részben a kormányhivatalok tisztviselõi laktak. A Gellért-hegy déli lejtõje és Kelenföld-Lágymányos nagyrészt ugyancsak a tisztviselõk és az “intellektuális osztályok jellegzetes fészke” volt, míg az Andrássy út környékén a “zsidó vagy zsidó eredetû jó jövedelmû orvosok, ügyvédek, vezetõ magántisztviselõk”, valamint – “kis palotákban” – “a közgazdasági élet vezetõi ütöttek tanyát”. A Belváros és a belsõ Lipótváros “teljesen City lett”, míg a “belsõ Terézváros és Erzsébetváros nem egy utcája külsõ képével és közönségével a ghettóra emlékeztet”. Kõbányán fele-fele részben kispolgárok és munkások éltek, s itt kaptak helyet a menekültek telepei és barakklakásai is.26

A tanyák lakóiról, akik között szegényparasztok és módosabb gazdák egyaránt akadtak, a lehetõ legnagyobb részvét hangján szólt. Õk voltak azok, akik iskolától, templomtól és orvostól egyaránt több kilométer távolságra laktak, s akik az õszi esõzések beálltától a tavaszi olvadásig kövezett utak híján gyakran hetekre el voltak zárva a külvilágtól.A tanyavilágban

mindenki oda épít, ahová akar; kivétel nélküli szabály a földeletes szoba; a hatóság távollétében teljesen túlteszik magukat a kút és istállótávolságokon, az illemhelyekre vonatkozó szabályokon. A télére gondosan bedugaszolt ablakon át friss levegõ nem hatol be, pedig a többnyire egyetlen szobát nemcsak a számos kisebb- nagyobb családtag, esetleg cseléd kigõzölgése és kapadohányfüstje, hanem a behozott aprójószág és az eltüzelt “magyar tõzeg” bûze teszi illatossá.27

Társadalomrajzát Weis egy rövid összegzéssel zárta, amelynek – a kor uralkodó társadalomtudományos irányzatához, a szellemtörténethez alkalmazkodva – A magyar lélek címet adta. A “magyar ember” sztereotípiákká rögzült állítólagos tulajdonságainak (“szalmaláng-lelkesedés”, “pató-pálkodás” “változásoktól való irtózás”) felsorakoztatása mellett ebben megállapította, hogy az egyes társadalmi rétegek közötti “kölcsönös lenézésnek és idegenkedésnek” megfelelõen, a nézetek is “szétfolynak”, s “egységes közszellem” – a határok revíziójától eltekintve – a legkevésbé sem jellemzi a magyar közéletet.28

Carlile Aylmer Macartney (1895) ír földbirtokos családból származott. Tanulmányainak befejezése után újságíróként dolgozott, majd 1921-tõl 1925-ig alkonzul volt Bécsben. Ezután Arnold Toynbee munkatársa lett a londoni Royal Institute of International Affairsben, majd 1928 és 1936 között a Népszövetség közép-európai kisebbségi szakértõjeként mûködött. Ezekben az években többször járt Magyarországon, s a magyar nyelvet is elsajátította. Munkája, mely a jelen problémáit történeti összefüggéseiben vizsgálta, aThe Modern Word sorozat keretében jelent meg 1934-ben Londonban, majd 1936-ban magyarul, Budapesten is.29

Weistõl eltérõen Macartney nem négy, hanem öt nagy társadalmi csoportot különböztetett meg: a “mágnásokat”, a “dzsentrit”, a “kereskedõket”, a “parasztokat” és a “munkásokat”. A mágnások kategóriája lényegében a Weis által “felsõ négyezernek” nevezett elit történelmi családjaival volt azonos, míg dzsentri alatt a középosztály “úri”, tehát nem “polgári” részét értette. A kereskedõkrõl szóló fejezetben szinte kizárólag a zsidó felsõ- és középrétegekrõl írt.

A mágnások vagyis a történelmi arisztokrácia gazdasági hatalmát, társadalmi tekintélyét és politikai befolyását – részben múltjuknak, részben hatalmas földbirtokaiknak köszönhetõen – Macartney minden más megfigyelõhöz hasonlóan még mindig egyedülállóan jelentõsnek tartotta. Ugyanakkor úgy látta, hogy 1867 óta folyamatosan siklik ki kezükbõl a hatalom, s hogy 1919 után “élesen szembekerültek” addigi szövetségesükkel, a dzsentrivel. Gróf Festetics Tasziló herceg halálát, akinek a birtokai közel 100 ezer holdra rúgtak, a sajtó 1933 májusában “egy egész korszak letûnéseként gyászolta”, s az, hogy az új miniszterelnök, Gömbös Gyula a származási arisztokráciát az “érdem arisztokráciájával” kívánta leváltani, a legfelsõbb kormányzati szinten is jelezte a régi elit hatalmának feltartóztathatatlan hanyatlását.30

A dzsentri tipikus képviselõjének életvitele gyökeresen különbözött a mágnásétól. Az utóbbi hatalmas kastélyban vagy kastélyokban lakott, az elõbbi “fehérre meszelt földszintes kúriában”. A mágnás több uradalomból álló nagybirtokait jószágkormányzó(k) irányították, és cselédek ezrei mûvelték. A dzsentrinek viszont

mindössze néhány száz holdnyi birtoka van, néhány parasztja, akit gyermekkora óta ismer, sváb gazdatisztje, aki félig szolgája, félig barátja; bécsi palota vagy Párizsba, esetleg Gasteinba való utazás helyett nagy ritkán egy-egy hetet tölt Budapesten, […] udvarok és fõvárosok kozmopolita társasága helyett minden szórakozása egy-egy kártyaparti esténként a helybeli lelkésszel, a szolgabíróval vagy a jegyzõvel, esetleg valamelyik szomszédjával, aki öt mérföldnyi sáros utat tett meg, hogy látogatóba jöjjön hozzá; egy-két bál télen a megye székvárosában, hogy leányai a garnizon tisztjeivel megismerkedjenek. Egyéb szórakozása az, hogy a harmatos tarlót járja, fogolyra vagy nyúlra vadásszon. Gondjai is vannak: bonyolult helyi ügyek, a búza és bor áresésének kérdése és a munkásviszonyok, amelyekkel soha sem lehet megelégedve az ember.

És mégis, a dzsentri a magyar nemzet “igazi képviselõjének tartja magát”, “gyõzelme a mágnások fölött” “ma szinte teljesnek látszik”, és “nem valószínû, hogy hatalmát a közeljövõben elveszthetné”.31

A “kereskedõk” címszó alatt Macartney lényegében az üzleti élet szereplõit értette, akiket a zsidókkal azonosított. A zsidók “a leghatalmasabb nemzetiséget alkotják a magyarok után” és “anynyira át meg átszõtték az ország teljes életét s annyira befolyásolják azt”, hogy “vannak, akik gúny nélkül állítják, hogy igazi fontosságukat még a második helyen is aláértékelik”. A 19. század második felében a “zsidóság jelentékeny része teljesen megtagadta származását”, miközben sikeresen építette ki a gazdaság modern szektorait. A magyarok ezért becsülték õket,

hasznukat vették, bár nagyobb arányban, mint ahogy kedvelték õket. De azért minden magyar azonnal felismeri a zsidót, akár kikeresztelkedett, akár nem. Általában a kikeresztelkedett zsidót sem fogadják szívesen a társaságban, legfeljebb igen liberális körökben. A meg nem keresztelteket persze még kevésbé, s ezek teljesen a maguk külön életét élik.

A zsidókkal szembeni ellenszenv az I. világháborúig elsõsorban két társadalmi csoportot jellemzett: a “szegényebb dzsentrit”, amely “látta, hogyan vándorol birtoka és jövedelme zsidó kézre” és a gazdaságilag szintén rivális “városi sváb lakosságot”. A mágnások, akik minden és mindenki fölött álltak, inkább “jóindulatú lenézõ pártfogással kezelték a zsidókat”. A háború után viszont szélesebb körökben is elterjedt az antiszemitizmus. Macartney tapasztalatai szerint ennek két oka volt: a háború alatti nyerészkedés (papírbakancs stb.) és a “forradalomban vállalt szerepük”.

A közhiedelemmel ellentétben a zsidóság egészében véve szegény és így nagy százalékát adta a nyomorgó értelmiségi osztálynak, amelybõl a forradalmárok rendszerint kikerülni szoktak. Ezek természetesen nem tartották olyan tiszteletben a hagyományos magyar társadalmat, mint az a garastalan magyar nemes, aki gyakran még akkor is tiszteletben tartja ezt a politikai társadalmi rendszert, ha ez egyáltalán helyet sem ad neki

– indokolta a népbiztosok kétharmadának zsidó származását. A Tanácsköztársaság bukása után “szörnyû bosszút állottak a zsidókon”, s emellett még azt is állították, hogy a “zsidóság nemzetellenes politikájával Magyarország bukását segítette elõ”. Néhány év után megszûntek a “kilengések”, a “kikeresztelkedés és a magyar nevek felvétele is visszatért a normális arányhoz”, s ma már “egyaránt vallják keresztények és zsidók, hogy ismét helyreállt a normális viszony”. Az elmúlt évek eseményei mindazonáltal

mély nyomokat hagytak. Nem láttam azt Magyarországon, hogy zsidók és keresztények azzal a keserûséggel beszéltek volna elõttem egymás ellen, mint Romániában vagy Galíciában, vagy természetesen az új Németországban. De nem hiszem, hogy néhány teljesen elmagyarosodott zsidó kivételével bármely zsidó szíve mélyén szeretné a magyart mint fajt, vagy viszont bármely magyar a zsidóságot. A verseny ma kiélezett közöttük, és vetélytársak ritkán viseltetnek egymás iránt különösebb szeretettel.32

A parasztságot jellemezve Macartney megkülönböztette a “jómódú parasztot”, a “törpebirtokost”, továbbá a földnélkülieken belül a “gazdasági cselédeket” és a “mezõgazdasági munkásokat”. Tisztában volt a köztük lévõ vagyoni és egyéb különbségekkel is. Felidézte emlékeit, amikor 1927-ben részt vett egy dunántúli “parasztnábob” leányának a lakodalmán, amelyre ezer vendéget hívtak meg, s amely egy hétig tartott. A feltálalt étkek és italok bõségérõl a “flamand iskola egyes képei” jutottak eszébe, s úgy érezte, hogy “földi – nagyon is földi – paradicsomba” jutott. A 3 millióra becsült törpebirtokosok és földnélküliek nyomorát és kiszolgáltatottságát ugyanakkor Magyarország “súlyos és talán fõproblémájának” tartotta. “Nyilvánvaló, hogy szörnyû kirobbanás fenyeget ezen a téren, ha a nincstelen mezõgazdasági lakosság valamikor szervezkedni kezd.” A markáns különbségek ellenére Macartney úgy gondolta, hogy életmódjuk, szokásaik és hagyományaik össze is kötik a parasztság felsõ és alsó rétegeit, s a fõ ellentét nem a parasztságon belül, hanem az “urak” és a “parasztok” között húzódik. “úr és paraszt – írta – ma úgy néznek egymásra, mint akik két egészen más rendhez tartoznak”.

Míg a magyar felsõ- és középosztály magáévá tette azt az általános, kozmopolita mûveltséget, mely az egész világon egyöntetû, addig a paraszt még egyre makacsul ragaszkodik a helyi szellem befolyásához.33

A városi proletariátust, illetve az ipari munkásságot Macartney viszonylag jelentéktelen és megvetett, ám a társadalmi rendre ennek ellenére veszélytelen osztályként mutatta be. Megvetettségüket és “népszerûtlenségüket” részben azzal magyarázta, hogy többségük “ide-odavetettekbõl” került ki, részben pedig “a zsidó vezérek nagy arányával a szociáldemokraták között”. Veszélytelenségüket pedig az 1920-as évek utolsó harmadának szociálpolitikai törvényhozásával, amely csak rájuk, s a mezõgazdasági munkásságra nem vonatkozott, továbbá a mezõgazdaságban fizetettnél magasabb munkabéreikkel. Helyzetüket mindazonáltal egyáltalán nem tartotta idillinek. Hiányolta a munkanélküliség elleni biztosítást, a lakáspolitika elmaradottságát, s legfõképpen emberi méltóságuk tiszteletben tartását.

Magyarország politikája – írta – még messze jár attól, hogy elõrehaladottnak lehessen nevezni. […] A szegények anyagi szükségleteivel szemben még mindig nagyon általános a közöny és éppoly általános a hagyományos társadalmi megkülönböztetés: az a felfogás, hogy a munkás alacsonyabb fajtájú ember, hogy tõle szolgai engedelmesség követelendõ, és hogy bármiféle más magatartás nemcsak ildomtalan, hanem veszedelmes is.34

Az egyes településtípusok belsõ életének jellegzetességeirõl és a gazdaság ágazatairól Macartney nem írt. Részletesen foglalkozott viszont a két legnagyobb magyar egyház, a római katolikus és a református helyzetével és ellentéteivel. Úgy vélte, hogy hatalmas földbirtokain alapuló gazdasági túlsúlya ellenére a katolikus egyház a “valóságban sokkal gyöngébb, mint amilyennek látszik”, a “protestánsok pedig a valóságban erõsebbek, mint a törvény szerint”. Ezzel kapcsolatban utalt rá, hogy nemcsak Horthy kormányzó került ki utóbbiak közül, hanem a hozzá hasonlóan kálvinista Bethlen és a lutheránus Gömbös is. “Úgy látszik, hogy a protestánsok, bár nem tervszerûen, lassanként elfoglalják az államban a fõhelyeket.”

Ellentéteiket – a történelmi okokon túlmenõen – két tényezõvel magyarázta. Elsõsorban az üresen álló trón betöltésének problémájával, amellyel kapcsolatban a katolikus fõpapok és arisztokraták – a jogfolytonosság alapjára helyezkedve – legitimista álláspontot foglaltak el, míg a kálvinisták “csaknem valamennyien” a szabad királyválasztók sorait szaporították. Másodsorban pedig a két egyház szociális hátterének – nagybirtokos arisztokraták és katolikus fõpapok, illetve dzsentri birtokosok és birtokos parasztok – különbözõségével. Ezt annak ellenére így gondolta, hogy tudta és elismerte: a katolikus fõméltóságok között “sokkal több igazán alacsony sorból származó férfi található […], mint Magyarország bármely társadalmi osztályában, kivéve talán a pénzarisztokráciát”. A magyar szellemtörténészek absztrakcióit átvéve Macartney hajlott arra, hogy ezt a kálvinisták és katolikusok között lappangó ellentétet maga is “keletnek és nyugatnak” a küzdelmével azonosítsa.35

A nemzeti kisebbségekkel Weis nem foglalkozott. A brit történész viszont külön fejezetet szentelt nekik. Ez nyilván genfi beosztásával és személyes érdeklõdésével függött össze. Elsõsorban a németség ragadta meg a figyelmét, amely “Akárcsak a múltban, manapság is nagyra becsült eleme Magyarország lakosságának”. A többi – számban sem jelentõs – nemzetiségrõl rövidebben szólt, kivéve az 50 ezer fõre becsült cigányságot, amelynek zenéje, festõi viselete és félig még mindig nomád életmódja egyaránt lenyûgözte. Gazdasági és jogi téren semmiféle diszkriminációt nem tapasztalt. Azt azonban konstatálta, hogy ha a kisebbségek valamely tagja közpályára óhajtott lépni, akkor el kellett készülnie arra, hogy

elvesse személyes nemzetiségi eszméit, s ehelyett a magyarokét tegye magáévá. Sõt még arra is rászorították, hogy nevét magyarosítsa… Annak, aki nem titkolja nemzetiségi érzelmeit, bele kell törõdnie, hogy egzisztenciális elhelyezkedése bizonyos korlátokba ütközik.36

Szekfû Gyula (1883) elõször 1920-ban megjelent terjedelmes történetpolitikai esszéjének, a Három nemzedéknek 1934-es új kiadásához illesztett ötödik “könyvében” (Trianon óta) foglalkozott saját korának társadalmával és annak feszültségeivel. A legtöbb konzervatív gondolkodóhoz hasonlóan Szekfû is hitt a “nemzeti egység” és a nagy célokban megmutatkozó “egységes közvélemény” lehetõségében, s a legnagyobb mulasztásnak Weishez hasonlóan maga is azt tartotta, hogy – a trianoni békeszerzõdés elítélésétõl eltekintve – egyetlen nagy kérdésben sem alakult ki társadalmi konszenzus.

Középosztálybeli intelligenciánk legföljebb ha múló kívánságokkal vagy formalisztikus beszédekben közeledett az alatta álló néposztályokhoz, és sem a parasztság, sem az ipari munkásság nemzeti öntudatosítása demokrácia útján nem haladt elõre lényegesebben. A társadalom tovább élte csoportokra bomlott életét, s borzongva a kommunista forradalmi kor emlékeitõl mindennemû demokratikus fejlõdéstõl ösztönösen elzárkózott

– panaszolta. Jelzõje, amellyel a Trianon utáni Magyarország szellemiségét – Németh László szóhasználatát átvéve – minõsítette, s amely azóta a kor epitheton ornansává vált, a neobarokk volt. Ez alatt nem csak, sõt nem elsõsorban azt értette, hogy néhány új középület a barokk stílus jegyeit viselte magán, s hogy ruhaviseletben is utánozták a 18. századot, hanem azt, hogy a magukat keresztény-nemzetinek nevezõ vezetõ rétegek életfelfogása és gondolkodásmódja is emlékeztetett a felvilágosodás elõtti korszakéra.

Az új képzõdményben – írta – van valami ressentiment-féle, mely a forradalmak népbarát frazeológiája reakciójaként fordul el a szegény embertõl, s még ha számára akar is alkotni, akkor is a barokk úri, nagyúri formáiban teszi azt.

A neobarokk fontos jellemzõjeként azonosította Szekfû a tekintélyelvûséget, továbbá – ebben is Weis diagnózisára emlékeztetve – az önmagát újratermelõ “úri társadalom” elkülönülését a “többi osztálytól”.37

A társadalom szerkezetének statisztikai adatokkal alátámasztott rekonstrukciójával, amelyre a maga módján Weis és Macartney is törekedett, Szekfû nem foglalkozott. A kor általános jellemzõinek egyéni benyomások és a konzervatív közvélekedés sztereotípiái alapján történõ felvillantása után e helyett öt feszültséggóc, illetve ellentétpár leírásával jellemezte a korszak társadalmi és politikai valóságát. Ezek a következõk voltak: (1) földkérdés vagyis a nagybirtokosság és az agrárszegénység ellentéte; (2) felekezeti kérdés, azaz a katolikusok és a protestánsok közötti viszály; (3) zsidókérdés, vagyis a zsidó és az antiszemita középrétegek ellentéte; (4) “nemzedékprobléma”, azaz az “öregek” és az “állástalan fiatalok” ellentéte; és végül (5) a magyarság megosztottsága, vagyis a “trianoni” és a “leszakadt” magyarság közötti ellentét.

Bár az 1920-as Nagyatádi-féle földreform jelentõsen csökkentette a teljesen földtelen szegényparasztok számát, a súlyos megélhetési gondokkal küzdõ agrárlakosság nagyságát Szekfû még mindig két és fél millióra becsülte. Közéjük sorolta a három kat. hold alatti törpebirtokosokat, a napszámosokat, a kubikosokat és a mezõgazdasági cselédeket. Annak a nyomornak a megszüntetését, amelyben ezek a rétegek éltek, a történész olyan nagy, sõt “talán egyetlen nagy nemzeti feladatnak” tartotta, amely mellett “nyugodtan félre lehetne állítani minden más feladatot”, s amely nélkül “életerõs, egészséges, bátor és önálló nemzetté” nem lehetünk, és “Nemzeti Egységrõl nem beszélhetünk”. Ennek érdekében nemcsak a szociális biztosítás kiterjesztését tartotta elengedhetetlennek a mezõgazdasági munkásokra, hanem államilag kezdeményezett telepítések, valamint a nagybirtokok egy részébõl létesítendõ örökbéreltek és kisbirtokok formájában a “földéhes osztály” földhöz juttatását is.38

Az ország katolikus és protestáns vallású “népcsoportjai” közötti feszültségeket – Macartney- hoz hasonlóan – arra vezette vissza, hogy a szellemi élet (pl. Akadémia) és különösen az államigazgatás “vezetõ helyein a protestánsok nagy számmal találtatnak”. Vagyis társadalmon belüli arányuknál nagyobb mértékben foglaltak el irányító pozíciókat. Bár nem kétséges, hogy ez a szembenállás csak az “úri renden” belül hatott – Weis említést sem tett róla –, Szekfû úgy vélte, hogy e “mélyen sajnálatos vallási szakadás” megszüntetése is elõfeltétele a “Nemzeti Egységnek”. Orvosszernek a vallásos világnézet, pontosabban a belsõleg megélt, õszinte vallásosság terjedését tartotta, amit a fiatalok között – nagy örömére – már észlelni is vélt.39

Az antiszemitizmus gyökerét – két elõzõ szerzõnkkel egyetértve – Szekfû is abban látta, hogy a “kapitalizmus vezetõ állásaiban” “úgy a bankoknál, mint az ipari vállalatoknál”, sõt a “biztosított életszínvonalat jelentõ kapitalisztikus magánalkalmazottak soraiban is” a zsidóság hatalmas túlsúllyal rendelkezett. Az 1920-as numerus clausus – állapította meg – ezen csak annyit változtatott, hogy a kifejezetten értelmiségi pályák helyett a “fiatal zsidó intelligencia” még “kizárólagosabban fordult a kapitalizmus nyújtotta lehetõségek felé”. Az “államtól függõ fixfizetéses pályákon” viszont, amelyek – különösen az 1920-as évek elsõ felében és 1929 után – csak jóval szerényebb megélhetési lehetõségeket nyújtottak, “szinte teljesen a keresztények helyezkedtek el”. Az egzisztenciális ellentétek mellett ugyanakkor nagy súllyal szólt az ún. “zsidó kultúra” ellenszenves megnyilvánulásairól is, amely alatt részben a hírlapirodalom bulvárosodását, részben a modern nagyvárossá vált Budapest éjszakai életét értette. Az ezzel szembeni küzdelem élharcosai közül Prohászka Ottokár és különösen Bangha Béla tevékenységére utalt elismerõen. Ennek a jellemzõen középrétegeken belüli ellentétnek a megoldását Szekfû abban látta, hogy a “tegnap és ma bevándorolt keleti zsidóság” idõvel cionista alapon nemzeti kisebbséggé szervezõdik, és fokozatosan kivándorol Palesztinába.

A nagyvárosi zsidó kultúra jelentõsége mindjárt kisebb lenne, ha annak utóbb bevándorolt tömegei ezt a logikus álláspontot foglalnák el, amivel csak azt fejeznék ki, ami úgyis szívükben van: a zsidó nemzeti szolidaritást. És ezzel a már õszintén megmagyarosodott, magyar mûveltségû zsidóság és a magyarság közti viszony is tehermentesülne, és közelebb juthatna a keresztény államban elvárható végleges megnyugváshoz.40

A “fiatalok” és az “öregek” közötti ellentét Weis és Macartney leírásából teljesen hiányzott. A generációs feszültség okát Szekfû azzal magyarázta, hogy a “konzervatív”, “neobarokk” szellemiségtõl áthatott vezetõ rétegek az ifjúságra mindig és mindenkor jellemzõ radikalizmust “gyanúsnak” és önmagukra nézve “veszedelmesnek” találták, s ezért a generációváltást nem elõsegíteni, hanem hátráltatni, sõt meggátolni igyekeztek. A “húsz- és harmincévesek” nem tudtak, de nem is akartak a bethleni konszolidáció tekintélyei mögé felsorakozni. Ehelyett – részben Ady közéleti költészetébõl és publicisztikájából, valamint Jászi Oszkár és a Huszadik Század “úrgyûlölet-szólamaiból”, részben a német Volkstum-gondolatból, valamint Móricz Zsigmond társadalom- és Szabó Dezsõ rendszerkritikájából, továbbá Bartók és Kodály zenei forradalmától is ösztönzéseket kapva – a falu felé fordultak, és a földreform követelését zászlójukra tûzve a “magyar paraszt felemeléséért” szálltak síkra. Az öregcserkészek Sík Sándortól származó jelmondatának radikalizmusa (Ez a világ nem az én világom, forradalmár vagyok a szó szent értelmében!) Szekfû szerint az egész akkori fiatal értelmiséget jellemezte. Azzal, hogy ebbõl a lázadó életérzésbõl – elvileg és ténylegesen – milyen politikai kiutak vezettek, a történész nem foglalkozott.41

Az ötödik antinómia címszava alatt a hazai és a határokon túli magyar értelmiség Trianon-recepciójának a különbözõségérõl, s ennek részeként a transzilvánizmus “naiv és hibás” voltáról értekezett. Az anyaországi magyarság körében folyó vitákról ugyanakkor nem írt. Meglehetõsen elnagyolt és szétfolyó volt az “ötödik könyv” záró fejezetében körvonalazott két jövõkép: a “kismagyar út” és a “nagymagyar út” tartalma is. Elõbbivel lényegében azokat az elgondolásokat (pl. turanizmus) azonosította, amelyek “fajbiológiai alapon” a politikai közösség szûkítésére törekedtek. Ezeket károsnak, öncsonkítóknak tartotta – kivéve azt az egyet, amely a “zsidó behatás” nyomainak az eltüntetését tûzte ki célul. Ezzel szembeállítva írt a “nagymagyar útról”, amely alatt a “nemzetiség szélesbítésének” és a “mélybeható reformoknak a politikáját”, vagyis a tárgyalt antinómiák “megszüntetését vagy legalábbis enyhítését” értette az “örök eszmény”, Széchenyi István szellemében.42

Erdei Ferenc (1910) Weis Istvánhoz hasonlóan állam- és jogtudományi tanulmányokat folytatott, majd a szociológia és a közgazdaságtan felé fordult érdeklõdése. Az 1930-as években megjelent könyveiben elsõsorban a vidéki településformákkal és a parasztsággal foglalkozott. A magyar társadalom egészérõl alkotott képét elõször az 1943-as szárszói konferencián tartott elõadásában, majd egy ezt részletesebben kidolgozó, de befejezetlen és csak jóval késõbb megjelent 1943–44-es tanulmányában rajzolta meg.

Erdei társadalmi modellje “kettõs társadalmi struktúra” néven vonult be a köztudatba. Ez azonban leegyszerûsítés. Erdei ugyanis olyan “többszörösen összetett szerkezetnek”43 látta kora magyarországi társadalmát, amely nemcsak horizontálisan, a termelési viszonyoknak és a vagyoni helyzetnek megfelelõen oszlott osztályokra és rétegekre, hanem vertikálisan, a történelmi gyökereknek megfelelõen is szétvált modern és tradicionális tömbökre, illetve csoportokra. Mint Szárszón elmondta:

Az egyes osztályhelyzetekben a különbözõ termelési viszonyokban különleges társadalmi képzõdmények helyezkednek el a szerint, ahogy ezeket a termelésbeli helyeket a történelembeli alakulás kitöltötte.

A történelmi materializmus általános érvényû és statikus jellegû osztályszempontjait tehát a történetiség elvével párosította. Kétségtelen, hogy az ily módon felvázolt társadalmi struktúra vertikálisan “történelmi nemzeti”, illetve “modern polgári” csoportokra vált szét. Vagyis duális volt. Ráadásul e két tömböt – a századelõ irodalmáraihoz hasonlóan Erdei markánsan különbözõ kulturális háttérrel és orientációval ruházta fel. Elõbbit, vagyis a jellemzõen nemesi hátterû csoportokat a konzervatív jellegû “keresztény-nemzeti” irányzattal kapcsolta össze, utóbbit, tehát a jelentõs részben zsidó származású vagy hátterû polgárságot és polgári értelmiséget pedig – Weishez hasonlóan – a “nyugati mintájú haladás” hordozójaként írta le. Ám ezt a dualizmust nem terjesztette ki a társadalom egészére. Úgy gondolta, hogy “e két társadalomrendszer alatt, mint egy alsó és régi állapotában megmaradt társadalom helyezkedik el a parasztság világa”, vagyis a népesség több mint fele. Végeredményben tehát nem két, hanem három nagy társadalmi tömböt különített el: a történeti nemzetit, a modern polgárit és parasztit vagy népit.44

A történelmi nemzeti tömbön belül három, a modern polgári tömbön belül négy nagy csoportot különböztetett meg. Vertikálisan ezek hierarchikusan egymásra épültek, horizontálisan pedig egyetlen esettõl eltekintve – egymás tükörképei voltak. Vagyis a “történelmi arisztokráciának” a “polgári arisztokrácia”, az “úri középosztálynak” a “polgári középosztály”, a “nemzeti kispolgárságnak” (az egyház, az állam és az uradalom “altisztjei”) a tulajdonképpeni “kispolgárság” felelt meg. A polgári oldal negyedik, legalsó csoportja a munkásság volt. Erdei evidenciaként kezelte, hogy a munkásság “politikai törekvéseiben” “a polgári társadalmon túli világot képviseli”. A parasztságtól eltérõen ugyanakkor mégsem külön nagy tömbként, hanem a “polgári társadalom képzõdményeként”, illetve annak mintegy “belsõ ellenzékeként” jellemezte.45 A parasztságon belül – alapvetõen a vagyoni helyzetnek megfelelõen – három fõkategóriát különített el: a tehetõs “parasztgazdákat”, a többé-kevésbé önálló “kisparasztokat” és a földtelen “parasztmunkásokat”. Ezeken belül természetesen további csoportokat (polgárparasztok, summások, cselédek stb.) azonosított.46

E “szövevényes társadalomszerkezet” “legjellegzetesebb vonásának” egyáltalán nem a zártságot vagy a mozdulatlanságot, hanem a “polgárosodást” tartotta, amelynek a hordozója és elõrevivõje a “kapitalista termelés volt”. A változást nemcsak a városokban, hanem falvakban is érzékelte – a parasztgazdákat a polgárság és a kispolgárság, a parasztmunkásokat pedig a városi munkásság felé közelítve.47 A polgári berendezkedést, amelynek soron lévõ feladatai közül a földreformot és a politikai demokratizálást emelte ki, mindazonáltal csak a történelmi fejlõdés átmeneti állomásának gondolta. A kor kommunista felfogásának megfelelõen hosszabb távon azzal számolt, hogy a “további alakulást” – “a parasztsággal és az értelmiség szabadabb elemeivel összefogva” – a munkásság fogja meghatározni.48 A felsõ és a középsõ rétegek között diagnosztizált történeti, kulturális és ezekkel részben egyezõ vallási-etnikai különbségek és feszültségek ellenére tehát a társadalom fõ frontvonalait Erdei sem vertikálisan, hanem horizontálisan húzta meg.

Weis István, C. A. Macartney, Szekfű Gyula és Erdei Ferenc egyaránt az 1930 körüli magyarországi társadalom, illetve társadalmi ellentétek valósághû leírására törekedett. Ám a képek, melyeket felmutattak – a társadalomtudományos megismerés természetébõl adódóan – különböztek. Weis és Macartney leírásai telis- tele voltak életszerû, konkrét példákkal, míg Erdei absztrakt modelljét statisztikai adatok és megfigyeléseinek, élményeinek általánosításai támasztották alá. A generációs ellentéteteket egyedül Szekfû tartotta fontosnak, s a katolicizmus és a kálvinizmus közöttieket csak Szekfû és Macartney. A különbségek mellett ugyanakkor számos azonosság is megfigyelhetõ a négy konstrukcióban. Ezek közül legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a vagyoni és jövedelmi viszonyok nagy különbségeibõl adódó ellentétek mellett, melyek horizontálisan tagolták a társadalmat, a közép- és felsõ rétegeken belül mind a négyen azonosítottak egy vertikális, a zsidók és nem zsidók közötti, gazdasági-társadalmi ellentéteket és kulturális különbségeket egyaránt jelzõ osztóvonalat is. A horizontális törésvonalak közül legfontosabbnak valamennyien az “urak” és a “kendek” közötti ellentétet tartották, s ezen belül legsúlyosabbnak és legtarthatatlanabbnak a szegényparasztok helyzetét.

A két világháború közötti szociográfiák megállapításait a magyar társadalom horizontális és vertikális törésvonalairól az 1945 utáni magyar történetírás, így például a marxista értelmezési sémát alkalmazó Ránki György és az “osztályelmélet” megközelítését az “elitelmélet” szempontjaival kombináló Gyáni Gábor is átvette. Lényeges eltérés viszont, hogy a felsõ és középsõ rétegeken belüli vertikális osztóvonalnak kisebb jelentõséget tulajdonítottak. Ezt – Erdei Ferenc modelljének “zártságát” bírálva – különösen Gyáni hangsúlyozza. “A társadalmi közép – írja – nem képezett ugyan belülrõl kellõképpen integrált társadalmi csoportot, vagyis középosztályt, ugyanakkor több volt, mint középrétegek szervetlen konglomerátuma.” Vagyis elfogadhatatlan az a szemlélet, amely “a középosztály két fõ komponensét mint két külön, egymástól elzárt világot határozza meg”.49

3. Pártszerkezet és politikai törekvések

Az 1922-ben kibocsátott és 1938-ig érvényes választójogi rendelet szerint a 24 éven felüli, 10 éves magyar állampolgársággal rendelkezõ, két éve egy helyben lakó és az elemi népiskola elsõ négy osztályát elvégzett férfiak, valamint a 30 éven felüli és az elemi népiskola hat osztályát elvégzett nõk rendelkeztek választójoggal. Ez az összlakosság 28–30, s a 24 éven felüli lakosság 58–60%-át jelentette. Vagyis a felnõtt férfiak több mint kétharmada, s a nõk kevesebb, mint fele rendelkezett választójoggal. A férfiak közül elsõsorban a legszegényebbeket és legkevésbé iskolázottakat (szegényparasztok és a városi segédmunkások, napszámosok jelentõs része) zárták ki, míg a nõk közül a jobb módú birtokos parasztok és a városi munkások feleségeinek egy része, valamint a házi cselédek többsége sem járulhatott az urnákhoz. Nagy-Budapest és a törvényhatósági jogú városok választói titkosan, a többi körzet – az összes választó közel 80%-a – 1938-ig nyíltan adta le szavazatát. Az 1938-as új választójogi törvény értelmében a továbbiakban minden körzetben titkosan választottak.50

A két és fél millió szavazópolgár voksaiért általában több mint tucatnyi, 1930-ban 11 párt versenyzett. Ezek többsége a parlamentbe is bejutott. A centrumban és jobbközépen a kormánypárt helyezkedett el, amely csak mérsékelt, a rendszer alapelveit nem sértõ reformokra törekedett. A kormánypárttól balra és jobbra egyaránt több politikai párt foglalt helyet a parlamenti patkóban. 1922 és 1927 között például több mint 10, 1927-tõl 1935-ig közel 10, 1935-tõl 1939-ig pedig 15 párt képviselõje osztozott a 245 parlamenti (1926-ig nemzetgyûlési, azután alsóházi) helyen. A bal- és jobboldali ellenzék tehát egyaránt töredezett volt. Ráadásul a parlamenti pártok mellett folyamatosan mûködtek olyan politikai szervezõdések is, amelyeknek nem sikerült képviselõt juttatniuk a törvényhozásba.51

A polgári kor pártviszonyainak elsõ modern módszereket alkalmazó kutatója, Rudai Rezsõ 1936-ban az ellenzéki pártokat négy nagy világnézeti csoportba sorolta. Ezek a következõk voltak: keresztény, kisgazda, liberális demokrata és marxista. E kategóriák közül az utolsó három nemcsak könnyen értelmezhetõ, hanem alkalmas is a tágan értelmezett baloldal legtöbb pártjának világnézeti-ideológiai minõsítésére. Az elsõ azonban jóval tartalmatlanabb. A keresztény jelzõt ugyanis szélsõségesen jobboldali, konzervatív, agrárdemokrata (kisgazda), sõt olykor még liberális demokrata pártok is alkalmazták magukra. Ez tehát parttalan fogalom, miként a kor másik tipikus jelzõje: a nemzeti is. Rudai osztályozásának másik problematikus pontja, hogy a kormánypárti ideológia vagy ideológiák nevesítésére kísérletet sem tett.52

Az utóbbi években megjelent történeti és politológiai elemzések alapján Rudai kategorizálása érdemben finomítható. A parlamenti képviselettel rendelkezõ ellenzéki pártokat két nagy politikai családra osztva a baloldalon megkülönböztethetõk a szocialista, a liberális-demokrata és az agrárpártok, a jobboldalon pedig a különbözõ keresztény pártok, a fajvédõk és a kifejezetten fasiszta pártok. A kormánypártok ideológiai szempontból olyan eklektikus pártoknak tekinthetõk, amelyek idõben elõre haladva a liberális jellegû konzervativizmustól mint meghatározó elvtõl az antiliberális konzervativizmuson át a fasiszta jellegû szélsõjobboldali radikalizmus felé közeledtek.53

A kormánypárt 1922 februárjában jött létre a Nagyatádi Szabó István vezette Kisgazdapárt, valamint több kisebb konzervatív és keresztény politikai csoportosulás egyesülésével. Az új párt, amelyet hivatalosan Keresztény Kisgazda, Földmûves- és Polgári Pártnak, a mindennapokban azonban egyszerûen csak Egységespártnak hívtak, 1932. október 27-ig mûködött. Ekkortól Nemzeti Egység Pártja, majd 1939. február 22-étõl 1944. október 16-ig, a nyilas hatalomátvételig Magyar Élet Pártja néven folytatta tevékenységét.

A kormánypártok folyamatosan abszolút többséggel rendelkeztek a parlamentben. 1922-ben az összes mandátum 58%-át, 1926-ban 69%-át, 1931-ben 64%-át, 1935-ben 69%-át és 1939-ben 73%-át szerezték meg. Ez a túlsúly elsõsorban a korlátozott és nagyobbrészt nyílt választási rendszernek, másodsorban a kormánypártok társadalmi és ideológiai szempontból egyaránt heterogén jellegének volt köszönhetõ. A kormánypártok ugyanis az állandóan hangoztatott egység ellenére valójában sohasem voltak homogének, hanem mindig több csoportból, illetve frakcióból álltak. Az egyes irányzatok más-más társadalmi csoportok érdekeit képviselték, és ennek következtében szociális hátterük és ideológiájuk is különbözött.54

A különbözõ irányzatok és csoportok összefogása érdekében a kormánypárt vezetõi és ideológusai azt hangoztatták, hogy nem egyes osztályok, hanem a társadalom egészének a képviseletére, s ennek alapján egyfajta nemzeti egységnek a megteremtésére törekszenek. 1919 elején, amikor e párt alapjait megvetette, maga Gróf Bethlen István is így nyilatkozott.

Ma valóban a proletár-osztály politikai és gazdasági emancipációjának korát éljük. Megérlelte ezt a kort a mûveltség terjedése a nép széles rétegeiben és készséggel elismerem, megérlelte ezt az a szorgalmas munka, amelyet az alsóbb néposztályok vezetõi föltétlenül teljesítettek, és aminek folytán a munkásosztályban emberi öntudat és a kultúra nagyobb foka is kifejlõdött. De amikor ezt elismerem, meg kell értetnünk, mégpedig a meggyõzés fegyvereivel, a munkásosztállyal azt, hogy az õ osztályérdekén felül egy sokkal nagyobb, felsõbb érdekközösség van, egy nagyobb szolidaritás és ez a nemzet összes férfiainak a szolidaritása, amelyet ha veszedelmeztetnek, bolygatnak, ha követelményeinek eleget nem tesznek, nemcsak a nemzet jövõjét veszedelmeztetik, hanem elsõsorban a saját érdeküket is. Azért kell nekünk azon munkálkodni, hogy az alsóbb és felsõbb néprétegeket közös harmóniába olvasszuk, a nemzeti érzés közös harmóniájába, mert ez fölemeli a nép széles rétegeit abba a magasságba, amely szükséges, ha a nemzet élni akar – indokolta pártalakítási szándékát.55

Az Egységespárt 1932-es átkeresztelése Nemzeti Egység Pártjává érdemben nem változtatta meg a kormánypárt ideológiáját, illetve programjának integratív jellegét. A Gömbös irányításával fogalmazott Nemzeti Munkaterv a korábbi kormánypárti nyilatkozatokhoz hasonlóan a “nemzet minden tagja részére” kívánta biztosítani az “elérhetõ legnagyobb erkölcsi és anyagi jólétet”, s fontosnak tartotta a “felekezeti béke fenntartását”, valamint az “egységes magyar világnézet kialakítását”.56

Érdemleges változás e tekintetben csak az 1935-ös, s különösen az 1939-es választások után következett be. A jobbratolódást a párt képviselõinek összetétele és új programja egyaránt tükrözte. A nemzeti egység eszméjét, amely az addigi kormánypárti programokat jellemezte, felváltotta a “keresztény erkölcs” és a “keresztény összetartás” vagyis a “fajvédelem” eszméje. Ez nem egyszerûen a zsidóság kirekesztését célozta az egyenlõ jogokkal rendelkezõ állampolgárok közösségébõl, hanem megfosztásukat is állásuktól és vagyonuktól

Követeljük az elhatalmasodott zsidó gazdasági és szellemi befolyás felszámolását. Továbbá a zsidó vagyon átadását a magyar kisegzisztenciáknak, és a keresztény fiatalság elhelyezkedésének fokozottabb biztosítását. Energikus intézkedéseket követelünk a sajtó területén, amelyek megsemmisítik a keresztény erkölcsöt, a családi életet és a magyar szellemi életet elzsidósító sajtót – olvasható a programban.57

A parlamenti ellenzék – beleértve a pártonkívülieket és a kormányt olykor kívülrõl támogató kisebb pártokat is – a mandátumok 30–35%-án osztozott. A baloldali pártok közül legerõsebb eleinte a Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt, amely – miután az 1920-as választásokat bojkottálta – elõször 1922-ben vált a magyar parlamenti élet szereplõjévé. Az MSZDP 1922-ben a mandátumok 10%-át (25 hely) szerezte meg. Ezt követõen folyamatosan csökkent a befolyása. 1939-ben már csak 5 fõ (2%) képviselte. A parlamenti baloldal másik fontos pártja a Független Kisgazdapárt volt. Ezt az ipartámogató kormánypolitikával elégedetlen középbirtokosok és az egykori, a Nagyatádi-féle parasztpárt demokratikus törekvéseit felújító kisgazdák és értelmiségiek hozták létre 1930-ban. A párt 1931-ben 11 (4%), 1935-ben 23 (9%) és 1939-ben 14 (5%) mandátumot szerzett. Az MSZDP és a Független Kisgazdapárt mellett a demokratikus ellenzék harmadik irányzatát a különbözõ liberális, illetve polgári demokrata pártok alkották (Nemzeti Demokrata Párt, Független és 48-as Kossuth Párt, Országos Kossuth Párt, Nemzeti Szabadelvû Párt, Polgári Szabadságpárt stb.). Ezek integratív személyiségének 1926-os haláláig Vázsonyi Vilmos, azt követõen pedig Rassay Károly bizonyult. A liberális demokraták mandátumainak a száma az 1920-as években mintegy tucatnyi, azt követõen féltucatnyi, s 1939-tõl mindössze 5 volt. A polgári radikalizmus, melynek hagyományait a Századunk címû folyóirat és köre ápolta, nem tudta visszanyerni háború elõtti befolyását. Nem rendelkezett parlamenti képviselettel a kommunista párt sem, amely a fennálló törvények értelmében nyíltan nem is szervezkedhetett, és ebbõl következõleg képviselõjelölteket sem állíthatott. A kommunisták többször megpróbálkoztak az illegalitásból való kitöréssel. 1925-ben ezért hozták létre a Magyarországi Szocialista Munkáspártot, majd 1943-ban a Békepártot. Parlamenti képviselethez azonban õk sem jutottak.58

A baloldal pártjai közül a liberális pártok elsõsorban a “keresztény kurzus” demokratikus renddel való felváltását, az agrárpártok pedig mindenekelõtt a “kisagrárius tömegek” “felemelését” követelték. Rendszerkritikájukkal mindazonáltal nem megosztásra, hanem a kormánypártokéhoz hasonlóan integrálásra törekedtek. A Független Kisgazdapárt például – “osztálykülönbség nélkül” – a magyar állam “bármely rendû és felekezetû” olyan polgárát soraiba hívta, aki a “magyar nép erkölcsi és anyagi erejének minél magasabb fokra való kifejlesztésével”, illetve a meghirdetett “nemzeti agrárdemokrácia” alapelveivel egyetértett.59 A párt késõbb, a szélsõjobboldal elõretörése idején sem “osztálypártként”, hanem a “krisztusi demokrácia” alapjain álló nemzeti pártként határozta meg magát. Ennek megfelelõen 1943-as programjában is az “egész nemzet érdekében” lépett fel, és célját abban határozta meg, hogy “a történelmi Magyarország határai között nagy nemzeti erõfeszítéssel, minden jó szándékú ember összefogásával és munkába állításával” felépítse “az egész magyar nép Magyarországát”.60 A liberális pártok jóval élesebben bírálták a kormányzat diszkriminatív lépéseit, például az 1920-as numerus clausust. Ennek ellenére maguk sem osztály- vagy rétegpártként, hanem az “igazi szeretet”, az “igazi kereszténység” és az “igazi magyarság” képviselõjeként léptek fel.61

A jobb- és balközép pártok politikai törekvéseitõl eltérõen a szociáldemokrata és különösen a kommunista programokat olyan markánsan megosztó szemlélet jellemezte, amely szerint a társadalom lényegében “elnyomókból” és “elnyomottakból” áll, s a feladat a “kapitalista társadalmi rend” vagyis az elnyomók uralmának megdöntése az elnyomottakra támaszkodva. A “magyarországi társadalom alapvetõ ellentéteinek megoldását” – olvashatjuk a KMP 1930. évi kongresszusának határozatai között – csakis “a burzsoázia fasiszta államhatalmának összezúzása és helyébe a proletariátus diktatúrájának megteremtése, a kapitalizmus gazdasági rendjének megdöntése, az ipari termelés eszközeinek proletárnacionalizálása és a kapitalizmussal összenõtt feudális maradványok gyökeres eltakarítása” jelentheti. E küzdelem élharcosa a “proletariátus”, amelynek “helyes politikával” biztosítani kell “a félproletár parasztság (törpebirtokosság) és emellett még a középparasztság alsó rétegeinek forradalmi szövetségét”.62 Hasonló megállapításokat olvashatunk a Szociáldemokrata Párt 1930-as programjában is: az “emberiség a szocializmus felé halad”, a szocializmus célja a “kapitalisták és nagybirtokosok társadalmi rendjének megdöntése és helyében a dolgozók társadalmi rendjének fölépítése”, ennek érdekében kívánatos a “városi és falusi dolgozók” összefogása.63

A társadalom kommunista és szociáldemokrata típusú antagonizálása leginkább 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején sikerült. Ezt követõen azonban mindkét baloldali irányzat befolyása mérsékelt – a kommunistáké egyenesen elhanyagolható – volt.

A jobboldali ellenzéket az 1920-as években az antiliberális és antiszemita keresztényszocialista pártok (Keresztényszocialista Párt, Keresztény Községi Párt, Keresztény Ellenzék), valamint Gömbös Gyula 1923-ban alakított Fajvédõ Pártja jelentették. A keresztényszocialista pártok az 1920-as évek közepére részben beolvadtak a mérsékelt és kormánytámogató Keresztény Gazdasági és Szociális Pártba, részben pedig elveszítették befolyásukat. A Friedrich István vezette Keresztény Ellenzéknek például 1931-ben és 1935-ben egyaránt meg kellett elégednie 2-2 mandátummal. A Fajvédõ Párttal lényegében ugyanez történt. Képviselõinek a száma 1923 és 1927 között 7-rõl 4-re olvadt, majd 1928-ban maga a párt is feloszlott. A szélsõjobboldal háttérbe szorulása a javuló szociális helyzettel, illetve a szociális demagógia ennek köszönhetõ térvesztésével magyarázható.

Az 1929 utáni gazdasági válság talaján a szélsõjobboldali radikalizmus ismét megerõsödött, sõt az addigi dzsentri-középosztálybeli csoportok mellett a szegényparasztság, a kispolgárság és a városi munkásság köreiben is jelentõs bázisra talált. Az 1930-as évek elsõ felében ezek közül az új szervezõdések közül a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt, más néven kaszáskeresztes mozgalom volt a legismertebb. A késõbbiekben több más szélsõjobboldali, fasiszta típusú párt is alakult. Ezek közül legnagyobb jelentõségre a Nemzeti Akarat Pártja tett szert, amelyet 1935-ben hozott létre Szálasi Ferenc. Ennek lett utódszervezete a más fasiszta pártokat is magába olvasztó Nyilaskeresztes Párt, amely 1939-ben alakult meg.64

A titkos választás általánossá tételének köszönhetõen az 1939-es választásokon a Nyilaskeresztes Párt 31, s a többi szélsõjobboldali fasiszta párt még további 18 mandátumot szerzett. Ekkortól kezdve tehát õk rendelkeztek a mandátumok 20%-ával. Parlamenti szereplésükre általában a markánsan ellenzéki magatartás volt jellemzõ, amely legfõképpen a Németországgal való szorosabb együttmûködés és a zsidótörvények lehetõ legszigorúbb végrehajtásának a követelésében mutatkozott meg. A szélsõjobboldali pártok e téren a kormánypártnál (Magyar Élet Pártja) is radikálisabbak voltak. A szociáldemokratákhoz és a kommunistákhoz hasonlóan lényegében õk is két részre osztották a társadalmat, ám nem osztály-, hanem faji alapon. Eszerint – mint a kaszáskeresztesek kiáltványában olvasható – éltek Magyarországon “becsületes dolgozó magyarok”, illetve “dolgozó magyar néptársak” és éltek a “nemzetközi zsidó kapitalizmus” és a “talmud” által vezérelt “idegen erkölcsû és szellemû üzérek”. Az utóbbiak “sémita paradicsomot” formáltak az országból, miközben az “igazi magyaroknak siralomházzá és kálváriás golgotává változott a vérrel, verejtékkel, szenvedésekkel szerzett és megtartott magyar haza”. Ebbõl következett a cél és a feladat:

Azt akarjuk, hogy a becsületes magyar dolgozók uralma következzen a síberek, csalók becsületrablók, nemzetgyilkosok, népárulók, országveszítõk, szellemi, erkölcsi és gazdasági pestist hivatásosan terjesztõk üzérkedéseivel szemben.65

Ehhez képest Szálasi pártja kezdetben mérsékeltebb hangot ütött meg. 1935-ben még csak a zsidó bevándorlás megszüntetését, a “zsidószellem könyörtelen kiirtását” és a zsidóság “számarányos” részvételét követelte az egyes szakmákban.66 Késõbb ez a párt is radikalizálódott, és 1939-ben már a zsidók állampolgári jogainak teljes megvonásáról, továbbá perspektivikusan teljes körû kitelepítésükrõl és ez által a “zsidómentes magyar állam” megteremtésérõl szónokoltak a párt vezetõi.67

Az eddig tárgyalt politikai irányzatok mindegyikébõl kilógott az 1930 és 1935 között mûködött Nemzeti Radikális Párt. A párt programja, amelyet 1931-es könyvében a szervezet vezetõje és egyetlen parlamenti képviselõje Bajcsy-Zsilinszky vetett papírra, az ún. harmadik út elsõ tételes megfogalmazásának tekinthetõ. Ebben eklektikus és gyakran inkonzisztens módon keveredetek a különbözõ létezõ nagy ideológiák progresszív és retrográd elemei. A szocializmust például élesen bírálta, miközben egyes elveit alkalmazni akarta. A magyar nemesség történelmi szerepét idealizálta, a földjét viszont 500 holdig kisajátította, és szétosztotta volna a parasztok között. A Duna-völgyi népek egymásra utaltságát adottságnak, megbékélésüket pedig történelmi szükségszerûségnek nevezte. Ugyanakkor a magyar külpolitika végsõ célját “a történelmi Magyarország helyreállításában és a magyar nemzet Duna-völgyi világtörténelmi szerepének visszavívásában” jelölte meg.68

Bajcsy-Zsilinszky harmadik utasságával mutatott rokonságot az ún. népi mozgalom, amely a korszak legsajátosabb szellemi – és részben politikai – mozgalma volt. Ez az irányzat azt tartotta elsõdleges feladatának, hogy a parasztság, s ezen belül elsõsorban a szegényparasztság nyomorúságos helyzetének bemutatásával felébressze az uralkodó körök lelkiismeretét, és rákényszerítse õket a változtatásra. Egyebekben a népi tábor meglehetõsen megosztott, illetve heterogén képet mutatott, s ezért – Bajcsy-Zsilinszkyhez hasonlóan – sem a baloldali, sem a jobboldali politikai családhoz nem sorolható egyértelmûen. Az irányzat lényegében az egész magyar politikai spektrumot leképezte – a szélsõjobboldaltól a konzervatívokon és demokratákon át a szélsõbaloldalig.69

A népi mozgalom élharcosai eleinte különbözõ lapok (Elõõrs, Válasz, Kelet Népe) körül tömörültek. 1939. június 29-én azonban saját pártot is létrehoztak: a Nemzeti Parasztpártot. Bár parlamenti képviselettel a Nemzeti Parasztpárt nem rendelkezett, a politikai életnek ismert szereplõje volt. Külpolitikai programjában – szakítva a kormánypártok és a szélsõjobboldal mellett a Kisgazdapártot és a Nemzeti Radikális Pártot is jellemzõ nagyrevíziós elképzelésekkel – a “Duna völgyében élõ népek megbékélésére” szólított fel, belpolitikai elképzeléseiben pedig a marxista pártok osztályharcos és a fasiszta pártok antiszemita retorikájának elemeit vegyítette a németellenességgel. Ennek megfelelõen nemcsak a “nagytõke uralmának letörését” és az 500 kat. hold feletti földbirtokok kisajátítását követelte, hanem az “idegen vérû és idegen szellemû vezetõk (sváb, zsidó és morva eredetû középosztály” eltávolítását is. “Népi gyökerû, egyetemes és európai magyar kultúra kifejlesztését akarjuk”, “a magyar szellemi élet felszabadítását a korszerûtlen, úri szemlélet és az illetéktelen idegen kultúrhatás alól” – írta a Szabad Szó.70

Ez az 1920-tól folyamatosan többszereplõs és többszörösen tagolt pártszerkezet az 1944-es német megszállást követõen kezdett kétpólusúvá válni. A Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a kommunista Békepárt és egy konzervatív-legitimista csoportosulás (Kettõskereszt Szövetség), vagyis a többé vagy kevésbé baloldali pártok 1944. májusában megalakították a Magyar Frontot, amely a német megszállókkal és magyar kiszolgálóikkal, az antiszemita jobboldallal szembeni harcot tekintette feladatának. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, amely a debreceni Ideiglenes Nemzetgyûlés képviselõinek többségét adta, e pártok és a szakszervezetek képviselõi hozták létre 1944. december 2-án a már felszabadult Szegeden.71

A baloldali összefogással szemben 1944 õszén a kormánypárt jobboldala a szélsõjobboldalt alkotó nyilaskeresztesekkel és más fasiszta csoportokkal lépett szövetségre. E 150 képviselõbõl álló tömörülés, amely Törvényhozók Nemzeti Szövetségének nevezte magát, a fegyverszüneti tárgyalások megakadályozását, a Lakatos-kormány lemondatását és Szálasi hatalomra segítését tartotta feladatának. Az október 16-i nyilas puccs után a pártszövetség Szálasi hatalmát próbálta legitimálni.72

4. Irodalmi irányzatok

A századelõ irodalmi életének kettéhasadásával kapcsolatos kortársi vélekedés, melyet bevezetõnkben idéztünk, a két világháború közötti irodalomtörténet-írás általánosan elfogadott tételévé vált. Pintér Jenõ (1881), a kor túlzott tényszerûségérõl ismert, markánsan konzervatív és nacionalista szemléletû tanára és szerkesztõje és az ugyancsak konzervatív, ám inkább szellemtörténész Farkas Gyula (1958), a magyar nyelv és irodalom berlini tanára éppúgy osztotta ezt, mint Schöpflin Aladár (1872), a Nyugat egyik állandó szerzõje, majd a Magyar Csillag társszerkesztõje és az 1945-ben mártírhalált halt Szerb Antal (1901). Pintérhez, Farkashoz és más jobboldali-antiszemita szerzõkhöz képest fontos különbség azonban, hogy ezt a jelenséget Schöpflin és Szerb egyáltalán nem valamiféle “sorscsapásként”, hanem a 19. századi gazdasági-társadalmi átalakulás és az azzal egyidejûleg ható asszimilációs folyamatok nagyban természetes és elkerülhetetlen következményeként értékelte. Mint Szerb Antal írta:

A 20. század elején a magyarság és a zsidóság áthidalhatatlan különbségei a fejlõdés szempontjából áldásosnak mutatkoztak. A magyar eleve tisztel mindent, ami régi, azért mert régi – a zsidó eleve tisztel mindent, ami új, azért, mert új. A kétfelé húzó életritmus a 20. század elején szerencsés fázisban találkozott össze, kölcsönösen kiegészítette egymást helyes tempóvá.73

A két világháború között Farkas és Schöpflin szerint – Szerb Antal errõl már nem írt – új helyzet állt elõ. A századvég és a századelõ irodalmi életének “kettéhasadása” az I. világháború idõszakában – vélte Schöpflin – mérséklõdött, a két világháború között pedig teljesen megszûnt. Ennek olyan jelei voltak, mint a háború elõtt még nemzetietlennek bélyegzett Ady nemzeti költõvé emelkedése a fajvédõk és a szocialisták köreiben egyaránt, vagy Babits és Kosztolányi 1930-as, majd késõbb Szabó Lõrinc megválasztása a Kisfaludy Társaság tagjává.74 Az irodalom alapvetõ jellemzõje a “többszólamúság” lett, amely “a magyar lélek hangjának minden változatát” megszólaltatta. Ezt a változatosságot Schöpflin nem különbözõ csoportok vagy irányzatok, hanem az egyes szerzõk életmûvén keresztül mutatta be. Bizonyos csoportképzõ azonosságokra és különbözõségekre mindazonáltal utalt. Használta a “keresztény” és “liberális” jelzõt. Kassákról megjegyezte, hogy õ “az elsõ író, akit az ipari proletariátus adott a magyar irodalomnak, s aki megmaradt mindvégig osztálya levegõjében”.75 Utalt rá, hogy megjelent “néhány egyszerû, hatalom és társadalmi dísz nélküli fiatal íróember” az “úgynevezett »népi front« írói”.76

Farkas rövid összefoglalása szerint “a nagyapák és az apák nemzedéke” tovább vívta a “megunt, idejétmúlt harcot”. Az ifjabb generációk képviselõi és az öregek közül néhányan azonban új utakat kerestek. Szabó Dezsõ a magyar parasztot emelte “szinte míthoszi magaslatra”; a katolikus Sík Sándor és Mécs László, valamint a “zsidó származású írók” közül Földi Mihály és Sárközi György “új humanizmushoz jut el”; Kassák Lajos, Várnai Zseni és “munkásosztály költõinek mûveiben mintha elhalkulna a gyûlölet hangja”; Illyés Gyula, Erdélyi József és mások “magukkal hozzák a magyar rög tavaszi illatát, a Népbõl jönnek”; Kodolányi János “kivetkõzvén sötét pesszimizmusából, meddõ naturalizmusából, elmélyült fajszeretethez jut el”. Vagyis több irányzat, csoport élt egymás mellett.77

Schöpflinnel és Farkassal szemben Pintér úgy gondolta, hogy “irodalmunk” alapvetõen a két világháború között is “megmaradt a maga kettõs elágazásában.” Egyik oldalt “a hagyományos nemzeti irány hívei, az akadémikus ízlésû idealisták és realisták” képviselték, a másikat pedig “az impresszionisták, szimbolisták, dekadensek és naturalisták”.78

A hagyományos nemzeti szellem harcosai állandóan szemben álltak a szabadgondolkodó eszmék híveivel, az erkölcs megbecsülõi az erotikusokkal, a magyarok a dekadensekkel, a keresztények és antiszemiták a zsidókkal és filoszemitákkal.79

A két táboron belül ugyanakkor maga is megkülönböztetett irányzatokat, illetve csoportokat. A “hagyományõrzõk” közé sorolta például Jankovics Marcellt, Komáromi Jánost, Nyírõ Józsefet, Szabolcska Mihályt, Zempléni Árpádot és Tömörkény Istvánt. Az “impresszionisták, szimbolisták és stílromantikusok” közé a Nyugat elsõ második generációjának többségét és az ún. polgári írókat (Áprily Lajos, Benedek Marcell, Dsida Jenõ, Dutka Ákos, Gellért Oszkár, Harsányi Zsolt, Hatvany Lajos, Heltai Jenõ, Ignótus Hugó, Juhász Gyula, Krúdy Gyula, Laczkó Géza, Márai Sándor, Szabó Lõrinc, Szép Ernõ, Zilahy Lajos, Zsolt Béla stb.), valamint Balázs Bélát, Bánffy Miklóst, Németh Lászlót és Sárközi Györgyöt. A “naturalisták, szocialisták, expresszionisták” csoportját többek között Csizmadia Sándor, Erdélyi József, Gábor Andor, Illyés Gyula, József Attila, Kassák Lajos, Kodolányi János, Nagy Lajos, Révész Béla, Szabó Dezsõ és Tamási Áron, vagyis – mai terminológiát használva – az ún. munkásírók és a népi írók egy része reprezentálta. A “katolikus irányhoz” sorolt sok-sok szerzõ közé került Balla Borisz, Harsányi Lajos, Mécs László és Sík Sándor. Az ún. “zsidó irány” képviselõi, akik közé a kifejezetten zsidó témákkal foglalkozó és zsidóságukat hangoztató szerzõk kerültek, jóval kevesebben voltak. Pintér mindössze öt nevet említett, köztük Patai Józsefet, Papp Károlyt és Szabolcsi Lajost. A hatodik csoportba – merõben gender alapon – az “írónõk” kerültek – köztük Tormay Cecil és Erdõs Renée. A korszak hat legjelentõsebbnek tartott alkotóját – Herczeg Ferencet, Gárdonyi Gézát, Ady Endrét, Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsõt és Móricz Zsigmondot – Pintér kiemelten, egy-egy külön fejezetben tárgyalta. Egyértelmûen jelezte azonban, hogy Herczeg és Gárdonyi a “hagyományõrzõ” és nemzeti érzelmû konzervatívok, Ady, Babits, Kosztolányi és Móricz viszont egy “dekadens lelkiségû kor” “ideges érzékenységû nagyvárosi” “hangszórói” közé tartoztak.80

A Pintérhez hasonlóan jobboldali és antiszemita, ám koncepciózusabb és radikálisabb Makkai János az 1930-as évek végén írott kortörténetében három nagy irodalmi áramlatot különböztetett meg: a konzervatívokét, a Nyugatét és az antiliberális “faji radikalizmusét”. A konzervatív irodalommal – Pintérhez hasonlóan – azt a “békebeli”, és az új helyzetben a liberalizmushoz is közelebb került áramlatot azonosította, amelyet a prózairodalomban Herczeg Ferenc, a publicisztikában Rákosi Jenõ és a tudományos életben Berzeviczy Antal neve fémjelzett. A Nyugat íróit – ugyancsak Pintérhez és a kor más konzervatív-nemzeti szerzõihez hasonlóan – az “elõkelõ polgári és európai kultúra gyökértelen képviselõiként” jellemezte, akik az új helyzetben is “a veszendõbe indult európaisághoz” ragaszkodtak. Ehhez az irányzathoz kötötte a “magyar proletáröntudat és a marxista forradalmiság eleddig egyetlen mûvészét és tehetségét”, Kassák Lajost is. A Nyugat – állapította meg – a “trianoni korszakban is azt az irodalmat szolgálja, amelynek szociológiai alapját a felvilágosult polgárság és a marxista proletariátus szövetsége adja”. Az antiliberális “faji radikalizmus” irányzatát Szabó Dezsõ és Szekfû Gyula életmûvével jellemezte, s mellettük Milotay István publicisztikáját emelte ki. Kulcsfigurának Szabó Dezsõt tartotta, akit egyenesen Alfred Rosenberg mellé állított. Szekfû Gyuláról szólva, aki pedig “valamikor a szellemi antiszemitizmus egyik vezére volt és az idegen kapitalizmusról és az idegen proletariátusról a legszörnyûbb igazságokat írta meg”, viszont megjegyezte: a Három nemzedék (1920) óta “egyre távolodik attól az irányzattól, amelynek egyik alapítója volt”.81

A kortárs elemzések különbözõ szempontokat követõ osztályozásainak bizonytalanságai és ellentmondásai a II. világháború után készült irodalomtörténeti összefoglalásokban nagyrészt megszûntek. Az elsõ átfogó munka fõszerkesztõje, Szabolcsi Miklós a szintézis 1966-ban megjelent VI. kötetében úgy foglalt állást, hogy eszmei-világnézeti szempontból “nagyjában és egészében négy eszmei áramlatra bukkanunk” a korszak irodalmában. Ezek a következõk: (1) a “fennálló rend direkt vagy indirekt védelmezõjének” szerepét ellátó konzervatív irodalom, beleértve ennek jobboldali radikális megnyilvánulásait is; (2) a “haladó polgári irodalom”, amely “a polgári demokrácia valamely válfaját óhajtja, s közvetve a magyar polgárság egyik vagy másik csoportjának érdekeit fejezi ki”; (3) a parasztság egyes rétegeire és a “magyar értelmiségre” támaszkodó “népi” irodalom a maga “harmadikutas programjával”; s végül (4) a “következetes forradalmi szocialista irodalom”.82

Béládi Miklós, aki ezt a felosztást konkretizálta és tartalommal töltötte meg, a konzervatív irodalmon belül a Herczeg Ferenc mint “nemzeti klasszikus” körüli ókonzervatívok mellett külön csoportként foglalkozott azzal a mûvészi eszközeiben modernebb, politikailag viszont harcosabb újkonzervatív körrel, amely az 1923-ban indult Napkelet címû folyóirathoz kapcsolódva alakult ki, s amelynek a hasábjain az ekkortájt inkább neokonzervatív-katolikus Szekfû Gyula is többször jelentkezett. A konzervatívok után, de tõlük elválasztva következett Szabó Dezsõ, a “jobboldali radikalizmus írója”. Szabó gondolatvilágának faji megalapozottságát nem tagadva Béládi hangsúlyozta, hogy hatása “kettõs irányú volt”: nemcsak a szélsõjobboldal felé tájékozódó fiataloknak adott ösztönzéseket, hanem a “harcos antifasizmus”, illetve a munkásmozgalom irányába is indított el embereket. A “polgári ellenzéki irodalom” centrumának a két háború közötti interpretációkhoz hasonlóan Béládi is a Nyugatot tartotta, ám mellette több más folyóiratról (Szép Szó, Apolló, Toll stb.) és azok szerzõirõl is említést tett. A szocialista, illetve avantgárd irodalommal több fejezet is foglalkozott, Kassák mellett számos kevésbé jeles szerzõ munkásságát is hosszan méltatva. A “népi” irodalmat Béládi – Révai József és Lukács György elvi “útmutatásait” követve – a magyar irodalom “kivételes”, ám ellentmondásos “képzõdményeként” értékelte.

Küzdöttek a demokratikus és nemzeti eszmék tisztaságáért, a szabadságjogok igazi tartalmáért, de mûveiken foltot ejtett a nacionalizmus; fölelevenítették a Duna- menti kis népek kossuthi föderációjának gondolatát, de nem a teljes néptestvériség jegyében; neveltek történelmi realitásra és légvárakat is építettek, illúziókat szõttek a társadalom lelki megújhodásáról; tiltakoztak, tüntettek a hitlerizmus ellen, de szorongató történelmi helyzetben megalkották az Európából faji integritásába kivonuló magyarság “harmadikutas” ábrándját; hozták a magyar népismeret gazdag dokumentumait, de az õsi lélek, a magyar jelképrendszer mitológiájával a nemzeti álellenzékiség, provinciális kuruckodás példáját is megteremtették.83

A VI. kötet megjelenése óta eltelt közel félévszázad folyamán a két világháború közötti magyar irodalmi élet esztétikai értékeinek a megítélése sokat változott. Az irodalmi élet eszmei-politikai tagoltságának négypólusú kánonja azonban – mint errõl az egyik legutóbbi összefoglalás is tanúskodik – megmaradt.84

A különbözõ irodalmi irányzatok két világháború közötti konfliktusai közül legfontosabbnak a népi–urbánus ellentétet tartja a történelmi emlékezet. A századelõ szellemi életének nemzeti- konzervatív és européer-radikális szembenállására ráépülve, s azt egyben át is alakítva ez alapvetõen a népi írók és a polgári demokrata, szociáldemokrata mûvészek érték-beállítottságának a különbözõségét fejezte ki. A népiek – amint erre már utaltunk – mindennél fontosabb szempontja a szegényparasztság életkörülményeinek a javítása, tehát a radikális földreform volt, amelynek következtében – a helyzettõl függõen – a jobb- és a baloldali radikalizmussal való szövetkezésre egyaránt készen álltak. A polgári demokrata és szociáldemokrata mûvészek politizálását ugyanakkor a fasizmussal, a faji gondolattal és általában az antiliberális jobboldallal szembeni következetes elutasítás határozta meg. Bár a népiek között nem egy zsidó, az urbánusok között pedig több nem zsidó is akadt, a két értékorientáció ellentéte antiszemita elemeket is hordozott. Az 1930-as évek közepétõl ez az ellentét felerõsödött. Az egész irodalmi életet azonban ekkor sem hatotta át és mérgezte meg. A nemzeti konzervatívok éppúgy kívül maradtak rajta, mint a polgári humanista Babits vagy a szocialista Kassák. Az irodalom népi és urbánus táborokra osztása helyett ezért helyesebb – mint utólag Illyés Gyula is figyelmeztetett rá – az egész “zûrzavart” “két csatázó szomszédvár, a »népi« Válasz és az »urbánus« Szép Szó küzdelmeként” felfogni. De még ez is pontosításra szorul, hiszen a népiek alapvetõ céljait legmaradandóbb módon a Szép Szó vezéralakja, József Attila öntötte szavakba, a nagyvárosi élet egyik legjelentõsebb poétája, Vas István pedig rendszeresen publikált a Válaszban. “Sok árnyalata volt a két világháború közti magyar irodalomnak; szerencsésen sok útkeresõje” – vont mérleget Illyés nem sokkal halála elõtt, Schöpflin kortársi vélekedésével összhangban.85

Az irodalmi – és tágabban a szellemi – élet megosztottságai a magyar társadalom jóval kisebb részét befolyásolták, mint a politikai pártok küzdelmei. Bár az analfabéták aránya az I. világháború elõtti 30%-ról 1930-ra 9, 1941-re pedig 7%-ra csökkent, s az olvasó emberek száma is jelentõsen nõtt, az igényes irodalom és annak vitái iránt csak igen kevesen érdeklõdtek. Az 1938-ban megjelent közel 5 ezer különféle könyv 7 millió példányából az olcsó kaland- és detektívregényekre, valamint szerelmi történetekre 4,8 millió kötet, vagyis 70% jutott. Ez azt jelenti, hogy míg egy ponyvát átlagosan csaknem 17 ezer példányban adtak ki, addig egy szépirodalmi munkát csak 3–4 ezer példányban. A kortárs magyar szerzõk versesköteteinek elsõ kiadásait átlagosan 500, a regényekét átlagosan 2–3000 példányban nyomták. Azok az irodalmi folyóiratok pedig, amelyek hasábjain az írók életre-halálra menõ harcaikat vívták, alig néhány száz példányban jelentek meg. Igaz, az újságolvasók száma ennél jóval magasabb volt. A legnagyobb olvasottságnak örvendõ bulvárlapot, Az Estet 150 ezer példányban adták el. A többféle – szépirodalmi, politikai és társadalmi – igényeket egyaránt kielégítõ képes hetilapnak, aTolnai Világlapjának a példányszáma pedig 100 ezer körül mozgott.86 Mindezek alapján biztosra vehetjük, hogy az irodalmi világ, illetve a szellemi élet vitái a két és fél millió választópolgárnak csak csekély töredékét befolyásolták.

5. Konklúziók

A két világháború közötti Magyarország társadalmának, politikai szerkezetének és irodalmi irányzatainak az áttekintése után úgy véljük minden kétség nélkül kijelenthetõ, hogy a korszakunkra vonatkozó, tanulmányunk bevezetõs részében idézett dichotóm értelmezések olyan önkényes konstrukciók, amelyek empirikusan igazolhatatlanok. Kétségtelen viszont, hogy a társadalom létezõ törésvonalai között fontossági hierarchiát lehet megállapítani. A kortárs társadalomkutatók ezek közül a törésvonalak közül kettõnek tulajdonítottak különösen nagy jelentõséget: az “urak” és a “nép” közötti ellentétnek, amely több-kevésbé azonos volt a gazdagok és a szegények, illetve – a marxista terminológiát használva – a “kizsákmányolók” és a “kizsákmányoltak” közötti szembenállással. A másik nagy törésvonal a középrétegeken és a vezetõ eliten belül húzódott vertikálisan, a zsidók és keresztények között diagnosztizált feszültség mentén. A harmincas évek végére ez a zsidók és nem zsidók közötti megkülönböztetés az “idegenszívûek” és a “jó magyarok” ellentétévé terebélyesedett, és behatolt a társadalom legalsóbb szféráiba is. A horizontális osztóvonalak mindazonáltal ekkor sem veszítették el jelentõségüket.

A parlamentben folyamatosan képviselettel rendelkezõ tucatnyi párt négy nagy politikai családot alkotott. A legbefolyásosabbat a kormánypártok és szoros szövetségeseik képezték, amelyeket a konzervativizmus különbözõ változatainak eltérõ arányú vegyüléke jellemzett. A szélsõbaloldal két pártját, az illegális Kommunista Pártot és a Szociáldemokrata Pártot összekötötte a végcél azonossága és az osztályharcos szemlélet. A demokráciához való pragmatikus viszony ugyanakkor el is választotta õket. A kommunisták forradalmi romantikájának elfogadása helyett a szociáldemokraták gyakran a liberális demokratákkal és 1943-tól az agrárdemokratákkal mûködtek együtt. A konzervatív-autoriter rendszernek – szerencsés esetben – a háború után ez az együttmûködés jelenthette volna a demokratikus alternatíváját. A kormánypárttól jobbra elhelyezkedõ fasiszta pártok ezzel szemben a parlamentarizmus teljes felszámolására, és – a kormánypárt jobbszárnyával együttmûködve – az ország teljes “zsidótlanítására” törekedtek. Az ideológiai szempontból ellentmondásos “harmadikutas pártok” súlytalanok és önállótlanok voltak, s a helyzettõl függõen vagy a szélsõjobb (fasiszták) vagy a szélsõbal (kommunisták) felé orientálódtak. Olyan helyzet, amelyben ezek az irányzatok két nagy tömböt alkottak volna, kétszer alakult ki: 1919-ben és 1944-ben, mindkét esetben polgárháborúhoz közeli helyzetben, és csak rövid idõre.

Az irodalmi életben legalább négy nagy eszmei–politikai irányzat élt egymás mellett: a nemzeti konzervatívok, a polgári liberálisok és demokraták, a marxisták és a “harmadikutas” népiek. Ezek közül legnagyobb befolyással a konzervatív és a polgári irodalom lektûrszerzõi rendelkeztek. Az avantgárd tábora mindvégig korlátozott volt, a népi irodalomé viszont gyorsan nõtt. Az urbános–népi megosztottság, amely az 1930-as évek irodalmi diskurzusát dominálta, mindazonáltal távolról sem hatotta át az egész szellemi életet. A politikai közösségnek és a társadalomnak pedig csak csekély töredékét foglalkoztatta.

A két világháború közötti Magyarország tehát társadalmi, politikai és szellemi értelemben egyaránt többszörösen tagolt ország volt, amelyet kétosztatúként ábrázolni csak a múlt ismert tényeinek és bizonyított összefüggéseinek a negligálásával lehet. Aki mégis ilyesmit állít, az vagy tévesen általánosít, vagy retorikai túlzásba esik.

  1. Katona József Megyei Múzeum, Kecskemét. Buday Dezsõ Hagyatéka. Versek. Vö. Romsics Ignác: Neotomizmustól a proletárdiktatúráig. Buday Dezsõ portréjához.Valóság, 1978/3. 12–26.
  2. Lásd erre részletesebben Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története 1896– 1914. 2. kiad. Budapest, 1974, Gondolat, 205–214.
  3. Idézi Schöpflin Aladár: A magyar irodalom történe a XX. században. Budapest, 1937, Grill Károly kiadása, 121.
  4. Szekfû Gyula: A magyar állam életrajza. Budapest, Dick Manó könyvkereskedése.
  5. Farkas Gyula: A fiatal Magyarország kora. Budapest, 1932, Magyar Szemle Társaság.
  6. Németh László: Sznobok és parasztok. In A népi–urbánus vita dokumentumai 19321947. Szerk. Nagy Sz. Péter. Budapest, 1990, Rakéta Könyvkiadó, 56–59.
  7. Németh László: Kisebbségben. (1939) In Németh László: Sorskérdések. Budapest, 1989, Magvetõ és Szépirodalmi Könyvkiadó, 408–482.
  8. Ignotus Pál: A horogkeresztes hadjárat. Budapest, 1933, Forum Ny., 19.
  9. Németh László: Egy különítményes vallomása. In A népi-urbánus vita dokumentumai. i.m. 129.
  10. Magyar Demokratából idézi Antiszemita közbeszéd Magyarországon 20022003-ban. Szerk. Dési János, Gerõ András, Szeszlér Tibor, Varga László. Budapest, 2004, B’nai B’rith Elsõ Budapesti Közösség, 89.
  11. Lõrinc László: A rácslátásról. http://www.tte.hu
  12. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 83. köt. Az 1930. évi népszámlálás. I. rész. Demográfiai adatok községek és külterületi lakott helyek szerint. Szerk. a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1932, Stephaneum Nyomda Részvénytársaság. 4–11.
  13. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 86. köt. Az 1930. évi népszámlálás. II. rész. Foglalkozási adatok községek és külterületi lakott helyek szerint, továbbá az ipari és kereskedelmi nagyvállalatok. Szerk. a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1934, Stephaneum Nyomda Részvénytársaság, 5.
  14. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 102. köt. Magyarország földbirtokviszonyai az 1935. évben. II. Birtoknagyságcsoportok szerint. Szerk. Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1937, Stephaneum Nyomda Rt., 19. Vö. Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Budapest, 1939, MEFHOSZ Könyvkiadó. 298–301.
  15. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 86. köt. Az 1930. évi népszámlálás. II. rész. Uo. 32–33.
  16. Uo. 15–16.
  17. Weis István: i. m. 144.
  18. Uo. 215.
  19. Uo. 147.
  20. Uo. 113–116.
  21. Uo. 103.
  22. Uo. 142.
  23. Uo. 47.
  24. Uo. 56–60.
  25. Uo. 61–63.
  26. Uo. 68–71.
  27. Uo. 21.
  28. Uo. 231.
  29. László Péter: The Political Conflict Between R. W. Seton-Watson and C. A. Macartney over Hungary. In British–Hungarian Relations since 1848. Ed. by László Péter and Martyn Rady. London, 2004, Hungarian Cultural Centre, School of Slavonic and East European Studies, 180–181.
  30. C. A. Macartney: Magyarország. Budapest, é. n. (1936), Révai, 68–73.
  31. Uo. 76–93.
  32. Uo. 93–114.
  33. Uo. 115–141.
  34. Uo. 144–159.
  35. Uo. 42–59.
  36. Uo. 160–180.
  37. Szekfû Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. 5. kiad. Budapest, 1938, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 409–410.
  38. Uo. 423–433.
  39. Uo. 433–440.
  40. Uo. 440–450.
  41. Uo. 451–462.
  42. Uo. 462–505.
  43. Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. In Erdei Ferenc: A magyar társadalomról. Szerk. Kulcsár Kálmán. Budapest, 1980, Akadémiai Kiadó, 295.
  44. Erdei Ferenc: A magyar társadalom. Uo. 365.
  45. Uo. 367–368.
  46. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom. Uo. 169–246.
  47. Erdei Ferenc: A magyar társadalom. Uo. 367.
  48. Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. Uo. 371.
  49. Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, 1998, Osiris, 252.
  50. Az 1922-es választójogi rendelet és az 1938-as választójogi törvény releváns részeit közli Magyar történeti szöveggyûjtemény 19141999. Szerk. Romsics Ignác. I. köt. Budapest, 2000, Osiris, 169–173. és 292–296.
  51. Parlamenti képviselõválasztások 1920–1990. Tanulmányok. Szerk. Földes György, Hubai László. Budapest, 1994, Politikatörténeti Alapítvány, 85–214.
  52. Rudai Rezsõ: A politikai ideológia, pártszerkezet, hivatás és életkor szerepe a magyar képviselõház és a pártok életében, 18611935. Budapest, 1936, Magyar Társadalomtudományi Társulat.
  53. Boros Zsuzsanna – Szabó Dániel: Parlamentarizmus Magyarországon, 18671944. Budapest, 1999, Korona, 177–182.
  54. Lásd erre részletesen Sipos Péter: A magyar ellenforradalmi rendszer kormánypártjairól. In A fasizmus ideológiájáról. Szerk. Harsányi Iván, Ficzura Judit. Budapest, 1983, Kossuth Kiadó, 214–233. és Ignác Romsics: Parlamentarismus und Demokratie in der Ideologie und Praxis der ungarischen Regierungsparteien in den Jahren 1920–1944. inDas Parteiwesen Österreichs und Ungarns in der Zwischenkriegszeit. Hrsg. Von Anna M. Drabek, Richard G. Plaschka und Helmut Rumpler. Wien, 1990, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften. 19–38. Vö. Sipos József: A Kisgazdapárt struktúrája és a bethleni konszolidáció kezdetei. In Parasztkérdés 18901930. Szerk. Juhász Antal, Sipos József. Szeged, 1985, 200–232.
  55. Bethlen István gróf beszédei és írásai. I. köt. Budapest, 1933, Genius Rt. 153.
  56. Magyarországi pártprogramok 1919–1944. Szerk., Gergely Jenõ, Glatz Ferenc, Pölöskei Ferenc. Budapest, 1991, Kossuth Könyvkiadó 331–341.
  57. Magyarországi pártprogramok, i. m. 448–449.
  58. Parlamenti képviselõválasztások 1920–1990, i. m. 85–214.
  59. Magyarországi pártprogramok, i. m. 220–221.
  60. Uo. 552–553.
  61. Uo. 86–90. és 274–277.
  62. Uo. 166.
  63. Uo. 202.
  64. Tilkovszky Lóránt: A kormányzat szélsõjobboldali ellenzéke az ellenforradalmi Magyarországon. In Egy letûnt korszakról 19191945. Szerk. Sánta Ilona. Budapest, 1987, Kossuth Kiadó 205–225. Vö. Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták 19351944. Budapest, 1966, Kossuth Kiadó.
  65. Magyarországi pártprogramok, i. m. 278–282.
  66. Uo. 371.
  67. Uo. 474–475.
  68. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Nemzeti radikalizmus. Budapest, é. n. (1930), Stádium Rt. Részben közli Magyarországi pártprogramok, i. m. 222–266.
  69. Salamon Konrád: A harmadik út kísérlete. Budapest, 1989, Eötvös Kiadó, 37–60.
  70. Magyarországi pártprogramok, i. m. 484–485.
  71. Pintér István: Magyar antifasizmus és ellenállás. Budapest, 1975, Kossuth Könyvkiadó, 280–472.
  72. Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon. Budapest, 1974, Kossuth Könyvkiadó, 24–26.
  73. Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Budapest, 1972, Magvetõ, 418.
  74. Uo. Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937, Grill Károly, 272.
  75. Uo. 249.
  76. Uo. 296.
  77. Farkas Gyula: A magyar irodalom története. Budapest, 1934, Káldor Könyvkiadó-vállalat, 322–327.
  78. Pintér Jenõ: A magyar irodalom története. II. köt. A magyar irodalom a XX. században. Budapest, 1928, Franklin Társulat, 16.
  79. Pintér Jenõ Magyar Irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. VIII. köt. A magyar irodalom a XX. század elsõ harmadában. I. rész. Budapest, 1941, Franklin Társulat, 154.
  80. Uo. II. rész. 361–1255.
  81. Makkai János: A háború utáni Magyarország. Budapest, 1937, Egyetemi Nyomda, 197–208.
  82. Szabolcsi Miklós: A korszak általános jellemzése. In. A magyar irodalom története 1919-tõl napjainkig. VI. köt. Szerk. Szabolcsi Miklós. Budapest, 1966, Akadémiai Kiadó, 24.
  83. Béládi Miklós: A korszak irodalmának fõ áramlatai. In A magyar irodalom története, i. m. VI. köt. 160–293.
  84. Lásd erre Veres András: Avantgárd és modern klasszicizmus 1918–1945. In Magyar Kódex. 6. köt. Magyarok a 20. században. Fõszerk. Szentpéteri József. Budapest, 2001, Enciklopédia Humana Egyesület és Kossuth Kiadó, 129–160.
  85. Illyés Gyula: Egy vita vége és – eleje. In A népi–urbánus vita dokumentumai, i. m. 479–482.
  86. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris, 209–212.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.