A világítótorony menyasszonya

Sovrappen picike szigetén állt egy fehér világítótorony, abban lakott egy fiatal õr, Ghermil.

Ez a Sovrappen alig négy mérföldnyire volt a parttól, de minthogy a szigeten a világítótornyon kívül semmi más nem volt, csak havonta egyszer érkezett egy hajó, hogy élelemmel lássa el az õrt, és benzinnel a motort, mely a lámpát mûködtette.

Éjszakánként a világítótorony három hosszú és egy rövid jelzéssel figyelmeztette az arra járó hajókat a zátonyokra.

Napközben Ghermil megtisztogatta a lámpát, megolajozta a motor fogaskerekét, fõzött, rendbeszedte a lakást, mely a világítótorony földszintjén volt. Ráérõ idejében úszkált, horgászott, olvasott, és figyelte a sirályok repülését.

Egy napon azonban rátört a magány, és elhatározta, hogy feleséget kerít magának. Így aztán a hajó legközelebbi érkezésekor a kapitánynak, akit Prigordnak hívtak, átadott egy levelet, hogy küldje el az újságnak. Egy hirdetés volt: A sovrappeni világítótorony õre feleséget keres magának. Olyat, aki szereti õt, és a tengert. A hirdetés megjelent. Egy hónap múlva, amikor a hajó visszatért, fiatal szõke nõ szállt ki belõle. Elindult Ghermil felé, aki kezét homloka elé emelve nézte õt, aki a Nap felõl érkezett. Vékony volt a lány, meg szép, és mindig mosolygott.

– Olvastam a hirdetésedet – mondta. Szeretem a tengert. Ha akarod, itt maradok egy hónapig, ismerkedek veled, a szigettel, és a munkával, melyet el kell majd végeznem. Ha egy hónap múlva sikerül megegyeznünk, összeadatjuk magunkat a kapitánnyal.

– Isten hozott – nevetett Ghermil. – Hogy hívnak?

– Lisebed.

Kettesben maradtak hát a zöld füvû, sziklás szigeten. Mindig kettesben. A világítótorony falain kívül és belül, a hullámok és a sirályok neszei között. Nézték, majd megérintették egymást, aztán beszélgetni kezdtek. Rádöbbentek, hogy szeretik a másik hangját, szavát, gondolatát és testét. Érezték, ahogy feltör bennük a vágy, és félelem nélkül beszéltek róla. Minthogy szerették a tengert, sokszor maradtak csendben, hogy csak hallgassák és nézzék. És a vágy, akár egy másik tenger, elöntötte õket, és felbukkant a szemükben.

Örömmel és reménnyel teli hónap volt. Amikor a hajó visszatért, elhatározták, hogy a kapitány segítségével összeházasodnak. Prigord miután kihajózott, díszfüttyel búcsúzott tõlük. De õk nem érezték magukat egyedül. Úgy érezték, az egész világ egyedül van, de õk együtt. Összegabalyodtak, szerelmeskedtek, és tudták, hogy a vágy, amit éreztek, valós, és tudták, hogy ha el is fárad majd néha, nem múlik el soha.

Boldogok voltak.

Ghermil még a remény hónapjában megmutatta Lisebednek a szigetet, a világítótornyot, és a munkát, amelyet el kellett végeznie. De most még többre megtanította, mert a lány mindent tudni akart. Horgászni is. A partról is, és a sziklák között úszva is. És a lány úgy készítette el a kifogott halat, ahogyan senki más. Amikor a szigetre jött, kis zacskókban illatos füveket hozott magával, de nem ültette el õket, mert nem tudhatta, lesz-e alkalma be is gyûjteni õket. Most mindet kipróbálhatta.

Nagyokat úsztak a sziget körül, nappal is, éjjel is. A világítótorony fényében játszottak. Idõnként alámerültek, majd felbukkantak: éppoly ügyesen, mint a delfinek.

Telt-múlt az idõ, és még mindig boldogok voltak. Dolgoztak, horgásztak, fõztek, gondozták a veteményeskertet, szerelmeskedtek, nézték a hullámokat, a horizontot, a sirályokat, a napkeltét és napnyugtát, hallgatták a tenger hangjait. Lisebed néhanapján énekelgetett. Sosem unatkoztak.

Ám egy nap így szólt Lisebed:

– Te Ghermil, mi lenne, ha születne egy gyerek?

– Jó szívvel fogadnánk – válaszolta Ghermil. – Szépre és nagyra nõne a szigeten, bújócskázna a szikák közt, jönne velünk a tengerre, halakat fognánk, és énekelnénk.

– De magányos lenne. Úgy nõne fel, hogy nem is látna más gyerekeket, nem beszélhetne gyereknyelven. Nem lenne senki, akinek megmutathatná az összegyûjtött kagylókat.

– Igaz – komorodott el Ghermil. – De mi a helyzet? Van gyerek vagy nincs?

– Nincs – mondta Lisebed. – Jobb is így, hogy nincs.

Nem beszéltek többet errõl. De továbbra is szerelmeskedtek, csak közben figyeltek arra, hogy ne vessenek magokat, mert tudták, hogy a sziget túl kicsi az efféle terméshez.

Így teltek a hónapok: már hét vagy nyolc vagy tán tíz is, azóta, hogy Lisebed megérkezett a Nap felõl. Amikor Prigord hajója feltûnt a tengeren, a kapitány mindig kettõt tülkölt: egyet az asszonykának, egyet az urának.

Másfél évvel azután, hogy Lisebed partra szállt, így szólt:

– Azt hiszem, Ghermil, hogy elmegyek.

– Nem szeretsz már?

– De. Nagyon. És mégis.

– Azért, mert nem lett gyerek?

– Nem. Arról le tudnék mondani.

– Nem tetszik már neked itt?

– Nem elég nekem, Ghermil. Szeretem a tengert, de nem annyira, hogy lecövekeljek a közepén. A szerelem elillant elõlem, és én nem tudom, hol keressem.

Hajózni akarok.

– Ezért akarsz elmenni, Lisebed?

– Igen. Jól megvagyok veled, és szeretlek. De te azt mondod, itt maradsz örökkön-örökké, én viszont nem maradhatok.

Nézték a sirályokat. Sírtak. Mintha a sirályok is sírva fakadtak volna, pedig csak ugyanúgy daloltak, mint máskor.

– Gyere velem – kérlelte a lány. – Talán most, hogy szeretsz, nem olyan fontos, hogy mindörökre itt maradj.

– Nem mehetek, itt a helyem, itt a munkám. Itt van mindennek a középpontja, a tengeré is.

– Akkor sírj még velem, kérlek, és amikor megjön a hajó, elmegyek.

– Prigord pedig csak egyet fog tülkölni – sóhajtott Ghermil, miközben nedves szemmel az eget kémlelte.

De egy hét múlva, amikor a hajó arra járt, kettõt tülkölt érkezéskor, és kettõt induláskor is, mert Lisebed nem volt a fedélzetén. Egész éjjel mélyen aludt, és még akkor sem ébredt fel, amikor a hajó elhagyta a mólót.

– Hogy van az asszonyka, Ghermil? – kérdezte a kapitány.

– Köszönöm, jól. Csak fáradt egy cseppet. Pihen.

Lisebed akkor ébredt, amikor a hajó már messze járt.

– Mennyit aludtam! Különös álmom volt. Mikor érkezik a hajó?

– Már el is ment.

– Miért nem ébresztettél fel? Útnak akartam indulni.

– Próbáltam, Lisebed. Szólongattalak, rázogattam a karodat, de te mélyen aludtál. Szúrkáltalak volna meg egy tûvel?

– Megtetted, amit megtehettél. Ah, csak visszaemlékeznék arra az álomra.

– És most, Lisebed?

– Maradok.

– Úgy érted, nem akarsz már elmenni?

– Elmegyek a következõ hajóval. Együtt leszünk még egy hónapot, és én örülök neki, mert szeretlek és kívánlak.

– Én is örülök – summázta Ghermil.

De egy hónap múltán, mielõtt a hajó megérkezett volna, Lisebed újra mély álomba zuhant.

– Hogy van az asszonyka? – kérdezte Prigord, hogy sehol sem látta. – Ma is pihen?

– Betegecske – szomorkodott Ghermil.

Távolodóban, a hajó egyszer sem tülkölt, nehogy zavarjon.

– Mennyit aludtam – ásítozott Lisebed néhány óra múlva, amikor felébredt. – És már megint nem emlékszem, hogy mit álmodtam. Mikor érkezik a hajó?

– Már elment.

– Miért hagytál aludni?

– Szólongattalak, szólongattalak. Megcsípkedtem az arcodat, de meg se rezdültél. Vittelek volna ölben a fedélzetre, mint a halottakat szokás?

Lisebed összeráncolta a homlokát.

– Mire gondolsz? – kérdezte Ghermil. – Dühös vagy?

– Miért, kéne? – töprengett Lisebed. – Csak próbálok visszaemlékezni az álmomra.

Néhány nappal késõbb Lisebed azt mondta:

– Már emlékszem, hogy mit álmodtam, amikor próbáltál felébreszteni. Biztos vagyok benne, hogy ugyanazt, mint a múltkor.

– Na és mi volt az? – kérdezte Ghermil.

– Hogy úsztam a sziklák között, Dél felé, nem túl mélyen. És hirtelen bekerített egy sûrû halraj. Megpróbáltam felbukkanni, de nem eresztettek: rátelepedtek a mellkasomra, a hasamra, és bezártak egy sziklabarlangba. Élõ láncként tartottak fogva. És én meghaltam.

– Kicsi Lisebed, ez csak egy rossz álom – cirógatta meg Ghermil.

– Igen, és pontosan ugyanaz, mint a múlt hónapban. De most már tényleg el akarom felejteni.

Eltelt egy újabb hónap. Éppen a világítótorony nagy lámpájának üvegét tisztogatták, amikor Lisebed így szólt:

– Sokat tûnõdtem azon, hogy mi történt, amikor jött a hajó, és én elaludtam. Azt hiszem, rájöttem.

– Nos? – kérdezte Ghermil, miközben egy láthatatlan sófoltot vakargatott az üvegen.

– Emlékszel azokra a kis halakra az álmomból? Azokra, amelyek bezártak a sziklabarlangba és megöltek?

– Mondtam már, hogy szeretném, ha elfelejtenéd – mondta Ghermil le sem véve tekintetét a láthatatlan foltról.

– De nem sikerül. Tudod, milyen halak voltak azok?

– Honnan tudhatnám?

– Azok voltak, amiket te hoztál párszor, hogy fõzzem meg. Azok a zöldek meg rózsaszínûek, emlékszel? Te nem szeretted õket túlzottan, alig ettél belõlük.

– Ah, azok – tûnõdött Ghermil az eget fürkészvén.

– És az is eszembe jutott, hogy mindkét alkalommal, amikor úgy elaludtam, ettem belõlük.

– Tényleg?

– Igen. Ghermil, én azt hiszem, hogy azok álomhozó halak.

– Lehetetlen.

– Mégis. Kipróbáltam. Elmentem úszni egyet, és fogtam néhányat. Megfõztem, megkóstoltam, és azonnal elaludtam.

– Ugyan, Lisebed. Talán csak nehéz volt az étel – válaszolta Ghermil a lámpát bámulván. – Lehet, hogy ez az oka, hogy nekem nem ízlik annyira.

– Nem hinném. Csak keveset ettem.

– Milyen különös – mondta Ghermil. – Álomhozó halak. Nem hallottam még ilyesmirõl.

– Most, hogy már tudom, nem eszem többé abból a halból az indulás elõtti éjszakán.

– Hát még mindig el akarsz menni?

– Igen – mondta határozottan Lisebed. – Elmegyek.

Így aztán, három hét múlva, amikor a hajó feltûnt a láthatáron, Lisebed készülõdni kezdett.

– Sajnállak itthagyni – mondta könnyes szemmel Ghermilnek. De nem tudnám leélni a szigeten az életem. Gyere velem, bolyongjunk együtt a tengereken.

– Nem, én itt maradok – komorodott el Ghermil. – És te is itt maradsz.

– Lisebed ránézett.

– Mit beszélsz?

– Te is itt maradsz – ismételte meg Ghermil.

Prigord hajója egyre közeledett.

– Meg akarod akadályozni, hogy elmenjek? – kérdezte Lisebed nagyon szomorúan.

– Kétszer már megtettem – érkezett a válasz. – Tudtam, hogy azok álomhozó halak, és azt is, hogy nagyon ízletesek. Szándékosan hoztam õket, hogy átaludd az indulást.

– Miért tetted?

– Szeretlek. Nem akarom, hogy elmenj.

– Ha erõszakkal tartasz itt, nem foglak többé szeretni.

– Talán ha megértesz, nem akarsz már elmenni.

– Hogyan akarod megakadályozni, hogy felszálljak a hajóra?

– Bezárlak a pincébe. Ott kedvedre kiabálhatsz, senki sem fogja meghallani. Ha a hajó elment, kiengedlek.

– Elbújok.

– Nem tudsz hová bújni a szigeten.

– Elfutok.

– Eloldoztam a csónakokat. Ha úszni próbálsz, meghalsz.

A hajó egyre közeledett.

– Gyere velem szépen, Lisebed. Nincs más választásod. Nem akarlak erõvel kényszeríteni.

– Miért nem?

– Túlságosan szeretlek.

– Ha tényleg szeretnél, nem tartanál fogva.

– Így döntöttem. És most gyere.

Lisebed anélkül, hogy egy szót is szólt vola, lemászott a pincébe, Ghermil pedig rázárta az ajtót. Lisebed nem kiabált, belátta, hogy hiábavaló lenne.

– Hogy van Lisebed? – kérdezte Prigord kapitány, miután kikötött.

– Meghalt – suttogta Ghermil vörösre sírt szemmel.

Prigord vén tengeri medve volt, tudta, hogy itt nem hiányoznak már a szavak. Indulás elõtt még annyit kérdezett:

– Hová temetted, barátom?

– Oda, a rekettyésbe – intett a kezével Ghermil.

A kapitány odament a rekettyebokrokhoz, lekapta a sapkáját, és egy ideig némán álldigállt. Majd amikor a hajó kifutott a nyílt vízre, megadván a végtisztességet, hosszan, szomorúan tülkölt.

Ghermil kinyitotta a piceajtót. Lisebed kijött. Noha sírt, az arca száraz volt.

– Ghermil drágám, én soha többet nem nézek rád, nem érintelek meg, és nem szólok hozzád. Továbbra is elkészítem az ételt és megtisztítom a lámpát. De nem alszom többé veled. Amennyiben megérintenél, megpróbálnálak megölni. Ha nem sikerülne, levetném magam a legmagasabb szikláról.

– Szabad vagy, azt teszel, ami csak akarsz, és oda mész, ahova csak akarsz – mondta Ghermil. – Én sem szólok hozzád, és ha mégis, nem várok választ. Csak nézlek majd, de nem érintelek meg. Távol alszom majd tõled. Remélem, hogy idõvel minden olyan lesz majd, mint a kezdet kezdetén.

Lisebed levette róla tekintetét. Vállat vonva elindult a sziklák felé, hogy vessen egy utolsó pillantást a távolodó hajóra.

Ghermil arcát kezébe temetve sokáig sírt. Aztán õ is megvonta a vállát, és ment dolgára.

Eltelt egy újabb hónap.

Ghermil dolgozott, horgászott, úszott, nézte Lisebedet, és hallgatott.

Lisebed dolgozott, fõzött, gitározott – de már nem énekelt –, és olvasta azokat a könyveket, melyeket a világítotorony lámpája alatti helyiségben talált. Az egy kör alakú szoba volt, közepén csigalépcsõvel, mely a toronyba vezetett. Térképek és könyvszekrények voltak benne. Lisebed mindennap olvasott pár órát.

Ghermilhez nem szólt. Se fõzés közben, se evés közben, se munka közben. De minthogy nem akart végleg felhagyni a beszéddel, gyakran kivitt magával egy könyvet a partra, és hangosan olvasott belõle.

Ghermil néhanapján a nyomába szegõdött. Megbújt a rekettyésben, onnan hallgatta. Lisebed falta a könyveket a hajózásról és a navigálásról, a kalózokról és a kereskedõkrõl, a vitorlásokról és a kikötõkrõõ, a tengerészekrõl és a viharokról, a hajótörésekrõl és a távoli szigetekrõ, a halászatról, a motorokról, a csomózásról, a kalkulációról, a hajójelzésekrõl, a világítótornyokról, a hajószerkezetekrõl.

Újabb hónap telt el, és Prigord hajója feltûnt a messzeségben. Lisebed lemászott a pincébe egy könyvvel és egy lámpával. Ghermil rázárta az ajtót, és mozdulatlanul várta a hajót, mely nem fütyült már.

– Hogy megy sorod, barátom? – kérdezte Prigord kapitány a rekettyés felé pislantva.

– Megyeget – felelte Ghermil, és hallgatásba burkolózott. Látta a kapitány, hogy mennyire szenved, nem faggatta hát tovább.

Amikor a hajó elment, Ghermil kitárta az ajtót, megállt, és várt, hogy közelebbrõl is megnézhesse Lisebedet. De õ még bent maradt egy kicsit, mert olyasmit olvasott, ami nagyon érdekelte.

Vánszorogtak a napok.

Miközben Lisebed egyre magányosabb volt, napról napra vidámabbnak és boldogabbnak tûnt. Néha öntudatlanul rákezdett egy-egy dalra, és Ghermil a sziklák mögé bújva hallgatta. Lisebednek még a fõztje is jobb lett, mindennap kitalált valami finomságot.

Ghermil mindezt biztatónak vélte, neki nem hiányoztak a szavak, sõt: jobban esett neki a hallgatás. És miközben Lisebed kedve nõttön nõtt, Ghermil – talán a feszült várakozástól, talán a némasági fogadalomtól –, gyakran volt kába és álmos. Olykor-olykor még az is megesett, hogy elaludt napközben, és olyan álmai voltak, melyekre késõbb nem emlékezett.

Ghermil mély álmai a tenger felõl érkeztek.

Lisebed magányos úszkálásai során zöld és rózsaszínû halakat fogott, és nagy elõvigyázatossággal belekeverte õket Ghermil ételébe. S miközben az mélyen aludt, fogott egy könyvet, felmászott vele a toronyba, és tanulmányozta a lámpa mûködését. Elõször csak nézegette, aztán szétszerelte és összerakta, majd bekapcsolta.

Nem kapkodott. Az álomhozó halakat módszeresen, apránként szolgálta fel Ghermilnek, hogy az ily módon lopott idõ alatta újra meg újra felmászhasson könyvével a toronyba.

Látván, hogy Lisebed milyen higgadt és derûs, Ghermil napról napra jobban bízott abban, hogy a dolgok rendbejönnek, mégpedig az õ vágyai szerint. De még mindig nem szólalt meg, azt vallotta, hogy ahhoz, hogy kinyerjük a gyümölcs minden zamatcseppjét, alaposan meg kell érlelnünk. Szokatlan volt ugyan neki az újdonsült álomkór, de mit sem sejtett, épp ellenkezõleg, élvezte az alvást, mert amikor ébren volt, ébren volt vele egy kis lelkiismeret-furdalás és egy kevéske vágy is, és ez némiképpen nyugtalanította.

Egyik este Lisebed egy ritka finom halpástétomot készített.

– Ez bizonyára egy jel – gondolta Ghermil. – Az ízekkel üzen nekem. Hamarosan visszatér hozzám az én kicsi feleségem.

És miközben eképp gyõzködte magát, Lisebed rámosolygott.

– Vége van a várakozásnak – örömködött Ghermil. – És, hogy kimutassa, mennyire értékeli a finom kis mosolyt, szedett még egy adagot a halpástétomból, és jóízûen megette. Szeretett volna ébren maradni, hogy minél tovább szemlélhesse Lisebed szépségét, hogy rámosolyoghasson, hogy végre szót válthasson vele, hogy megérinthesse a csuklóját, melyet annyira szeretett. De abban a pillanatban, amint felemelte a kezét, hogy odébb csúsztassa az üres tányért, mély álomba zuhant, és felsõteste rázúdult az asztalra.

Lisebed csak mosolygott. Dudorászva leszedte az asztalt, elmosogatott, és rendet rakott a konyhában. Majd fölkapta könyvét, és felszaladt a toronyba, hogy frissen szerzett tudománya birtokában szerteszórja üzenetét a sötét éjszakában. Egy gyertya fényénél Morse-jeleket bocsátott ki. Aki tengeren volt éppen, mind megkapta segélykiáltását:

SZÉP VAGYOK ÉS HAJÓZNI AKAROK

És miközben szavai járták a tengereket, Ghermil arcát tenyerébe hullajtva hortyogott, és azt álmodta, hogy úszik a koromsötét tengerben, és pici világítóhalak mutatják neki az utat, de hirtelen eltûnnek, és õ ott marad a sötétben, anélkül, hogy tudná, hova tart, majd újra elõkerülnek a halak, és világítják neki az utat a felszín felé.

Hajnalhasadtakor Lisebed kikapcsolta a világítótornyot, és fésülködni kezdett. Ghermil aludt még, de már nem hortyogott. Karjai szétterültek az asztalon, nyugodtan lélegzett.

Közben a sziget körül összegyûltek a tenger minden szegletébõl a hajók és a vitorlások, a kis és nagy csónakok, a halászbárkák és a teherhajók. Jöttek minden színben és formában, felsorakoztak díszes lobogóikkal.

Megszámlálhatatlan sokaságban érkeztek a kiéhezett szerelmesek minden égtájról. A parthoz közeledvén tülkölni kezdtek, kellették magukat feldíszített árbocaikkal, fényekkel és hangokkal próbálták felhívni magukra a figyelmet. Ügyes manõverekkel táncoltatták hajóikat, hogy minél jobban láthatóvá váljék a fedélzet, a hajóorr, a far. Az egész tenger tele volt füttyögõ, zászlót lobogtató hajókkal.

Lisebed a legmagasabb szikláról kémlelte a zsúfolásig megtelt horizontot, és szája szegletében csúfondáros kis mosoly bújkált.

Közben Ghermil is felébredt, nyugtalan volt. Kitántorgott. A nappali fény elvakította. És amikor meglátta azt az irdatlan tumultust a sziget körül, nyitva felejtette a száját. Életében nem látott még ennyi hajót. De azon a szigeten más sem, egyetlen elõde sem.

Aztán Lisebed jelt adott. Választott. Egy vörös vitorlást, mely könnyû mentõcsónakot húzott maga után. Csak úgy siklott a hullámokon, s kikötött Lisebed közelében. Õ meg elindult felé. Levetette cipõjét, szoknyáját csípõje köré gyûrte, és beszállt a csónakba.

Ghermil, hogy Sovrappenben magára maradt, becsukta tátva felejtett száját.

Gyûlölte az álmokat, a halakat, a szerelmet.

A mesének itt van vége, de a történet még folytatódhat.

Mert ki tudja?

Ki tudja, hogy Ghermil valóban a szigeten marad-e örökkön-örökké megszégyenítve, búskomoran és magányosan? Ki tudja, hogy a lelke mélyén nem bocsát-e meg Lisebednek? Ki tudja, hogy éjszakáról éjszakára nem küld-e ilyen szerelmes üzeneteket:

VELED TARTANÉK, HA VISSZAJÖNNÉL

Ugyan ki tudja? Ki tudja, hogy Lisebed örökkön-örökké ott marad-e azon a vörös vitorláson? Ki tudja, hogy nem csak játszani vágyott-e? És, ha igen, vajon melyikünk szólhatná meg érte?

És ugyan ki tudja, hogy Lisebed nem olvassa-e el azokat a szerelmes üzeneteket éjszakánként? És ugyan ki tudja, hogy nem tér-e vissza Sovrappenbe, hogy újraélje a régi boldogságot?

Ki tudja, hogy mi minden lehetséges?

Mert azt, hogy VÉGE rá lehet írni egy papírlapra. De rá lehet-e írni a tengerre?

Ki tudja?

Fordította: Tönkő Vera

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.