Az utolsó magyartanár feljegyzései

“The killer awoke before dawn.”

Jim Morrison: The End

“Ma leçon de demain n’est pas prete.”

Henri-Frédéric Amiel: Journal intime

“Tóth Dezsõ zöldre sápadtan azt ordítozta, hogy
a magyar irodalomnak igenis van folytonossága.”

Nádas Péter: Valamikor

Ma nem mentem iskolába. Talán majd holnap, ma vasárnap van, különben is. Vagy nem megyek holnap se, azaz megyek, de csak, hogy megalázzam magam, amiért tényleg megyek. Itthon maradhatnék, berendezkedhetnék egy új életformára, talán még gondolkodhatnék is, kinyithatnék egy könyvet, no nem azért, hogy elolvassam, hanem hogy felidézzem annak emlékét, milyen az: könyvet kézben tartva olvasni…

Visszatérhetnék az egyetlen valósághoz, az irodalomhoz, ha…

Mindig is utáltam a vasárnap délutánokat. Micsoda gyötrelem annak belátása, hogy akár méltósággal is megélhetném az életem, de legalábbis a holnapi napom. Inkább elõre megszenvedem a holnapi identitásom keserû tanulságait, mintsem a naivitásom rovására legyek megint önzetlenül középszerû, vagy valami hasonló. Ma már kár lenne gondolkodni, inkább átadom magam az önmagam iránti részvétnek, aztán holnap majd lesz valahogy. Most legszívesebben a teljes szókincsemet ráokádnám arra, aki…

Minden tanórát egyetemes kataklizmaként élek át. Minden kolléga és diák az ellenségem. Minden nemes szándék zsákutcája vagyok, mert tudatos vagyok és szomorú. A tananyagot nem adom le, mert ahhoz fel kellene magamat adnom, és a benyomásaimhoz való hûség szadizmusa erre nem ad lehetõséget. Megvetem magam, amiért tanítok, de megvetném magam azért is, ha más tevékenységgel múlatnám az idõt. Tanár vagyok, és tanár úrnak szólítanak azok is, akik tudomást sem vesznek a létezésemrõl. Nem a hivatásomat siratom, hanem az életemet.

Elképzelem, hogy középiskolai tanárként vonulok nyugdíjba. Elképzelem, hogy végigtanítom az életemet. Elképzelem, hogy a hátralevõ harminc év sem tudja kikezdeni a szomorúságom, azaz a vitalitásom. Elképzelem, amint a végzet szomorú diadalára koccintok a kollégáimmal a nyugdíjas búcsúztatómon. Hallom a mûanyag pezsgõspoharak bárdolatlan koccanását, érzem a húgymeleg, vadul gyöngyözõ ital közönyét a torkomban, átélem, amint pillanatok alatt fejembe száll létezésem szégyene. Nem attól vagyok levert, hogy az igénytelenség megkeseríti a búcsú perceit, nem az háborít fel, hogy nem hûtötték be az italt – és ha behûtik is, mit számít –, hanem az ejt kétségbe, hogy – ha csak képzeletben is, de – megértem ezt a pillanatot. Minden órámon meghaltam, mert minden órámon a maximumot nyújtottam, és aki a maximumot nyújtja, annak bele kell halnia az erõfeszítésébe, még ha a minimum látszatát sem érinti a szándéka, mint az én esetemben. Csak én tudom, milyen jó tanár vagyok. Csak én tudom, milyen jó tanár lehettem volna csakugyan, ha hagyom, hogy más is megtudja. Igen, a maximumot nyújtottam, de nem a tanítványaim, hanem önmagam számára. Maximalizmusom abban állt, ez lenne veterán ars poeticám, hogy tanítványaim számára a minimumot nyújtsam. Ha a tanítványaim számára a maximumot nyújtom, amint azt õk nagyon is szerették volna, és nem véletlenül, akkor tényleg belehalhattam volna minden órámba. Bele is haltam, de mivel minden tanár rutinos túlélõ, ebbõl én sem csináltam ügyet. Szakmailag és emberileg is a maximumot nyújtottam, mert végletes vagyok és õszinte. Önmagamnak akartam megfelelni, mert ez is a maximalizmusommal kötött alkum része volt. Nem számít, hogy rajtam kívül senki sem tudja, milyen áldozatot hoztam óráról órára, hogy a civilizáció látszatát fenntartsam. Mindig berzenkedtem attól, hogy megértsenek. Az, ha valakit megértenek, egyenlõ a prostituálódással. Jobban örülök annak, ha azt veszik komolyan, aki nem vagyok, ha méltósággal és természetesen tudomást sem vesznek emberi mivoltomról.

Semmi sem bosszantana annyira, mintha az iskolában különösnek tartanának. Szeretem élvezni azt a groteszk helyzetet, hogy nem tartanak különösnek. Szeretem azt a vezeklõ csuhát hordani, hogy magukhoz hasonlónak gondolnak. Szeretem azt a megfeszíttetést, hogy nem vagyok különb a szemükben. Vannak azoknál kifinomultabb vértanúságok is, mint amelyet a szentekrõl és a remetékrõl följegyeztek. Vannak a szellemnek is gyötrelmei, ahogyan a testnek és a vágynak…

Már most nyugdíjas éveim nosztalgiázásának keserû gyümölcse vagyok. Elõre elképedek, mennyire fognak majd hiányozni szánalmas tanári életem mindennapi egyhangúságának díszletei, melyek jelenlegi életem valóságát képezik. Mennyire fog majd hiányozni a tanári, amely majd csak ekkor, kései eszmélésem reflexióiban tölti be legalább képzeletemben valóságos funkcióját, azt, hogy lazításra és felkészülésre, pihenésre és feltöltõdésre szolgáljon. Mennyire fognak majd hiányozni a kollégáim, akiket majd csak ekkor, kései megvetésem tanulságaival szabadíthatok fel attól a haragtól, amit most érzek, mert sohasem hagytak békén. Már a puszta jelenlétük is sértés. És talán felháborodnék, ha valaki megkérdezné közülük, hogy miért. És mennyire fognak majd hiányozni a diákok, drága tanítványaim, akik csak ekkor, egy eltékozolt és tönkrement élet alkonyán hitetik el a hiányukkal, hogy talán mégiscsak érdemes volt velük megvívnom azt a fölösleges háborút, amelynek minden csatáját minden órán, minden közösséggel és személyesen minden tanítvánnyal szemben elveszítettem.

Csütörtök van, tehát holnap péntek lesz. Volt két lyukasórám egymás után és egy lehetõségem
– az életem –, amit elszalasztottam. Még fantáziálhatnék valamirõl, van még két percem, nem, ho’pszihopszá, már annyi sincs, becsengettek. Ütött az utolsó órám.

Azon a héten, amikor megkezdtem a tanítást abban az iskolában, ahol máig tanítok, és amíg vagy én magam vagy bárki más, a körülmények akár, ki nem nyírnak, tanítani is fogok, egy feltehetõleg elmebeteg, ötvenhárom éves férfi késsel támadt egy szöuli egyházi iskola étkezdéjében levõkre, megsebesítve kilenc tanulót, akik közül három állapota “kritikus” volt. A cikket a hozzá tartozó képpel együtt kivágtam és megõriztem. A vérfoltos ruhában ülõ tanárnõ arca egyetlen érzés kifejezésének adott terepet: a józan tanácstalanság döbbenetének. Azaz nem pusztán a megdöbbenése ült ki az arcára, a megrendülés, hanem annak a belátásnak a hiánya, hogy nincs mirõl gondolkodnia, ezért nincs mit éreznie sem. Józansága kioltotta a döbbenetét, ahogy az érzései is nekifeszültek az eszméletének, ezért nem is lehetett másmilyen, mint amilyennek a kép mutatja: üres. Már rászáradt a vér kockás köpenyére és a takaráson kívül esõ rövid ujjú kék ingére is. Csak a ruhája véres, a bõre már nem. A tanárnõ a számomra ismeretlen dél-koreai viszonyok között is valószínûleg nagyon szép nõnek számíthat, bár a csapott vállak és a húsos könyökök a test rovására végzett szellemi munkának még a hazai viszonyok között sem ismeretlen ártalmairól is vallanak. A támadóról nincs több hír, csak a feltételezés, hogy elmebeteg. Én udvariatlannak vagy inkább amatõrnek mondanám, elvégre ebéd közben balhézott, márpedig az étvágy kontroll alatt tartható, még ha vérre is volt kiéhezve az illetõ. Végsõ soron nem tudunk róla semmit a nemén és az élet- korán kívül, a helyszín, ahol tettét elkövette, érdekesebb, mint a személy maga. Az eset még csak nem is figyelemre méltó. Nem halt meg senki, legalábbis nem azonnal. Kis színes, a napilapokban
ez a neve az ilyen semmitmondó cikknek. Kis színes, valóban, mert az én életemet, ha kicsit is, de megszínesíti. Elvégre egy nagyszabású középiskolai mészárlás – ami jó, ha egy van egy tanévben az egész világon –, ahol ráadásul még halottak is vannak, akiket csak a túlélõk és a rokonok gyászolnak, mert a világból kiveszett a részvét az áldozatok iránt, nagyon ritka, óhatatlanul ráfanyalodom hát a legkisebb figyelemre méltó eseményre is. És jóllakatva is ébren kell tartanom a figyelmemet, mert egy iskolai mészárlás csak egynapos hír, ha tetszik, ha nem, és ha nem hallok róla, vagy nem idejében hallok, az olyan, mintha meg sem történt volna. De ha tudomást szerzek arról, hogy megtörtént, itt és itt, ennyi és ennyi áldozattal, ilyen meg ilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, ennek és ennek a beilleszkedni képtelen, mindig visszahúzódó, magányos gyermek bepöccenése tragikus következményeként, akkor onnantól kezdve az a nap már az enyém, szõröstül bõrüstül, a következõvel egyetemben.

Másnap ugyanis, amikor bemegyek az iskolába, feltételezem, hogy kollégáim és tanítványaim többsége értesült az esetrõl, még ha nem is hozzák szóba. Ennek általában az a formális technikai oka, hogy nem szívesen állok szóba idegenekkel, ezért nem is hozhatnák, de az is, hogy úgyis tudom, már elfelejtették, vagy ha meg is õrzött némi maradékot a memória, értesüléseik akkor is jócskán alatta maradnak annak a tudásnak, amit az én kíváncsiságom egyenesen az öntudatomra, tehát a hangulatomra rótt. Feltételezem továbbá, hogy egyik kaszt sem fogja felemlegetni a nap folyamán, ezzel ugyanis elvennék az örömömet, és inkább feltételezésekbe bocsátkozom, mintsem hogy önvédelem nélkül csalódjak bennük. És ha ez a nap történetesen éppen a fogadóóra napjára esik, harmadik, egyben utolsó feltételezésemmel megkoronázhatom mondvacsinált apoteózisomat, hisz a végzet most láthatólag az én malmomra hajtja a vizet, és megengedem magamnak a gyanút, hogy a szülõnek a személyem iránt tanúsított közönye és a gyermeke fejlõdéséért feltett érdeklõdésének álarca mögött igenis ott bujkál, még ha öntudatlan ravaszsággal is, de valamiféle kontempláció arról, hogy az iskola, ahova beadta a gyerekét, mint ruhatárba a kabátot, hogy ott aztán minden szépre, jóra, hasznosra és erkölcsösre megtanítsák, igenis veszélyes üzem, megtörténhet bármi.

Nem elégtételt kérek, ami a munkámért járna, és amit a távolságtartó bajtársiasság, a minimális önfegyelmen alapuló csöndben maradás erénye és a megtisztelõ bizalom révén a kollégáimtól, a tanítványaimtól és azok szüleitõl akár meg is kaphatnék, ha egy mûködõképes világban élnék persze, amelyben a gondolkodás képessége még összeegyeztethetõ lenne a mindennapi ösztönös cselekvések rutinjával, nem elégtételt tehát, amivel a józanságom veszélyeztetném, hanem bizonyosságot kérek, ha csak a puszta feltételezés erejéig is, hogy önmagamon kívül még számíthatok bármiféle segítségre munkám elvégzése közben. A legnagyobb segítség persze az lenne, ha az akadályokkal a tanítás közben kellene megbirkóznom, és nem a feltételei megteremtése közben – és milyen jó, hogy pontosan fogalmazom meg a gondolataimat, mert a lényegre tapintottam, hiszen bár “a feltételei megteremtése” alatt a tanítás feltételeinek megteremtésére céloztam, a keserû olvasat mégis az akadályokra vonatkoztatja az értés lényegi részét, és errõl is van szó, ebben áll pályafutásom komédiájának tragédiája. Hogy még csak nem is a tanítás feltételeinek megteremtése közbeni akadályokkal való küzdésbõl áll a munkám, amiben még mindig van valami a fölösleges heroizmus pátoszából, hanem mintha egyenesen az akadályok feltételeinek megteremtésére aljasult volna szakmám által kijelölt társadalmi pozíciómból fakadó kötelezettségem gyalázata. De errõl lehetõleg ne is vegyek tudomást. Egy közös észlelésen alapuló közösségben nincsen reményem, ezért saját észlelésemben való bizalmam az egyetlen valóság ebben az õrültek házában, ahol lõfegyverek híján az én még egyelõre szabadalmaztatlan némaságom az egyetlen eszköz, amellyel önvédelmemrõl egyáltalán gondoskodhatok. Teljes csõre töltött szókincsemmel nézek szembe a sunyi külvilággal. Nem oszthatok tudást, mert az már csak az idomítást tanári minõségben ellátók számára felhasználhatóan kisajátított és az értelmes közvetítés jogától elidegenített entitás, csak a halott tudás terminátorai számára konvertálható ürügy az idõ valamiféle kitöltésére. Én már csak a híreket várom, a híradást, hogy jönnek, hogy érkeznek a végzet antiszociális debiljei, akik legalább képtelenek rá, hogy titokban tartsák, terroristák, semmi egyebek; akikben van akarat manifesztálni, hogy igenis azért járnak iskolába, hogy bûnözzenek, akik végre nem a gyávaságuk mögé rejtik az ostobaságukat, hanem ösztönös szadista szillogizmusukkal végére járnak saját gondolkodni-nem-tudásuknak, és…

Egy matematikatanár sohasem küzd meg legitimációs kihívásokkal. Bemegy a tanterembe, felköpi a szögfüggvényt vagy a másodfokút a táblára, aztán lehet dolgozni. Olyan nyelvet tanít, amelyet a való életben senki sem beszél, ezért biztonsággal érezheti azt, hogy a tanterem az õ birodalma, a matematika utolsó bástyája, annyira utolsó, hogy innen már csak támadni lehet, mert védekezni sem érdemes. Egy matektanár mindig megteszi azt a szívességet, hogy elismerje, az irodalom is fontos tantárgy. Mellérendelésben gondolkodik, amikor nagyvonalú. De amikor arról panaszkodik, hogy a gyerekek nem tudnak rendesen beszélni, képtelenek logikusan gondolkodni és pocsék a helyesírásuk, és esetleg módszertani tanácsokkal is szolgál, akkor a felvilágosítása mögül még mindig kikandikál a mellérendelésbe vetett bizalmának maradéka, ahelyett, hogy – ugyancsak nagyvonalúságból – megkockáztatná az alárendelést. Nem kockáztatja meg. Kitart amellett, hogy az irodalom még mindig a legalkalmasabb tantárgy arra, hogy orvosolja azokat a problémákat, melyeket tapasztal. Elvégre neki mindig logikusan kell gondolkodnia, tehát logikusan kell beszélnie is, a helyesírás a legkisebb probléma – neki is gyatra a helyesírása –, az irodalom végsõ soron arra való, hogy az õ munkáját tökéletesítse. Alárendelésének ez az egyedül lehetséges képlete. A becsengetés pillanatában aztán váratlanul ahelyett, hogy õszinte lenne, a lényegre tapint: irodalmat egész életében olvashat az ember, de neki csak négy éve van rá, hogy legalább az alapokat megtanítsa, és akkor még az érettségirõl nem is beszélt. Ezen a ponton már nem bízom rá a kegyelemdöfést, nehogy eltévessze véletlenül, megkérdezem, éppen mit olvas, vagy mit olvasott mostanában, és ezen többnyire vihorászva elcseverészünk, ki tudja miért. Még elkísérjük egymást egy darabon, útközben rásózok egy dél-amerikai szerzõt, aztán ki-ki megy a saját dolgára. Ilyenkor többnyire nem maradhat el egy barátságos integetés, amelyet ugyan õ kezdeményez, de én nem akarok abbahagyni.

(A matematikatanár figurája tetszés szerint behelyettesíthetõ fizika-, kémia-, informatika-, biológia-, történelem-, testnevelés- sõt! még magyartanárra is.)

Megállítanak a folyosón, készséggel figyelek. Kolléga nehezen adja magát, ódzkodik a kicsi gyerkõc, de már megtört. Kicsit várat még, de aztán nem bírja tovább, az ablakhoz préseli magát, és már mutatja is felém teveszõrbarna pólója hátán a valamelyik társa által a vécében valószínûleg frissen ráhipózott feliratot: UTÁLOM A KERTÉSZ IMRÉT!

And all the children are insane

Ez igaz, a felkiáltójel azonban meghat. A Benetton-cucc is jó drága lehetett. (Vagy naiv hülye vagyok, és ezt így lehet kapni, interneten rendelte, tegnap jött meg stb.)

Tegnap este a kétség: talán csak nem a Sorstalanság Nobel-díjas írója iránti ellenszenvét méltóztatott akkor és ott reklámozni a kiscsávónak? A név stimmel, ez igaz, és az osztályba sem járt soha ilyen nevû fiú, de még csak az iskolába se… Bevallom, gondoltam erre a lehetõségre, megfordult a fejemben, hogy úgy mondjam, de úgy látszik, sikeresen elhessegethettem, illetve hát nem sikeresen, a jelek szerint, persze. A jelek szerint, no de hiszen éppen errõl van szó! Nem véletlen hát, hogy elkapott egyfajta nominalista idegesség… Hogy ebbõl az idegbajból valahogy kivergõdjem, vigaszul Magritte-ot lapoztam fel.

Állt a levegõ a tanteremben, pedig már minden ablak tárva-nyitva volt, még az ajtót is megengedtem kitámasztani, ha nem is a huzat, de legalább a szívélyes látszat kedvéért. A legyezõ hölgyek egyik csoportjából valaki azt indítványozta, mennénk le a szabadba, a fiúk fociznának, teniszeznének, a lányok napfürdõt vennének, és még én is taníthatnék, figyelnének rám, persze ha hangosabb lennék, már így is alig hallanak, a válaszom is csak a csörtetõk lustábbjait érte utol a folyosó végén, nem volt miért ellenkeznem hát, de azért én csak maradtam a táblába préselõdve.

A nyilvános fõpróba legnagyobb ellensége a türelmetlenség. Az elsõ sorok zajongói is tisztában lehetnek ezzel, mert ugyan egyfolytában jár a szájuk, de mintha õk is kapkodnának, így már az elsõ jelenetek alatt világossá válik az a másik szereposztás, amit a begyakorolt mellé most szinte rögtönözve kell nemcsak kiosztanunk magunknak egymás között, de színpadra állítani is rögvest, a direktor rosszallásától kísérve, mintha ugyan megspórolhatnánk valahogyan ezt a másik fõpróbát, amit persze nem lehet, tudjuk jól. Így ügyeskedve akkor aztán a zaj is megszûnhet majd elõbb-utóbb.

A másik levonható tanulság, amely a tanárt színészhez hasonlítja, szintén közismert színházi berkeken belül, az adott évad repertoárjának személyre szabott terheléspróbájától függ, mely kolléga hol és miért kezdi el újra felemlegetni, általában valamely vidéki turné elõtt, vagy már csak a helyszínen figyelmeztetve rá, hogy ne tudhassunk összpontosítva sminkelni a derültségtõl, késést késéssel tetézve bosszantva inkább a közönséget, mintsem magunkat, hisz még kapkodásba fulladva is élvezzük ezt a közös évõdést, bár vannak olyanok, akiket ez hidegen hagy, vagy mert a lámpalázukkal küzdenek, vagy mert nem érdekli õket általában véve sem. Õk a vérprofik.

Szinte minden nap korrigálnom kell pedagógusi végrendeletem virtuális korrektúráját. Röhej, de eddig még egyik verzió sem érte meg a kefelevonatok kamaszkorát. Azt hiszem, hogy abbahagyom a tanítást. Talán félreértettem valamit, talán nagyon is észnél voltam, már mindegy. Listavezetõ pszichopata szájából félelmetes a nyelvtan és gyanús a felvilágosodás. A katedra nem színpad, hanem munkahely. Ahhoz, hogy taníthassak, megbízható, legalább arra a pár percre kézzelfogható személyiségre lenne szükségem, nem ilyen kétes közérzetre, mely a megítélhetetlenség árnyékába búvik a kihívások elõl. Néha nagyon jó voltam, jobb mindenkinél, aki valaha is gyerekneurózisok sóhajaival akarta kövérre masszírozni az öntudatát, néha pedig borzalmasan szánalmas, mint mindenki, aki meggyõzõdésbõl ereszkedik le odáig, hogy elõadást tart a szarháziaknak. A tanárnak folyóhoz kell hasonlatosnak lennie, amely a kötelességteljesítés hordalékait békésen cipeli magával a felszínen, és nem barikádhoz, melyet ezekbõl a hordalékokból emelünk, hogy érzékenységünket az életünk árán is megvédelmezzük a hisztis bakfisoktól.

Legelsõ, meglehetõsen radikális kérdésem minden egyes alkalommal, amikor kolléga szól hozzám, a következõ:

– Nem vagyok szárnyaló nevû herceg, sem széles vállú amerikai, indián termetû, rezzenetlen egyenes pillantású, akinek a bõrét roppant füves térségek levegõje és az ott hömpölygõ folyók vize edzette, nem tettem nagy utazásokat föl a nagy tavakhoz a ki tudja, hol található nagy tavakon. Kérdem tehát, miért kellene nekem, aki ilyen megtépázott egzisztencia vagyok, beszélnem veletek bármirõl is?

– Bocs, de elfelejtettem, hogy a kérdést, amivel hozzád fordulnék, igazából még meg sem fogalmaztam, csupán õszinte csevelyre vágyva kitörtem mindenféle öltözetben feszítõ diákok sokaságának kíséretébõl, akik, áldó igéket mormolván rám, pontos félkörben követtek; egyedül
vagy, kerülöd a társaságunk, húzott szemöldökkel üldögélsz egymagadban mindig, mikor látlak,
és elvonultan õrzöd sápadtságod titkát, mégha olykor mosolyogsz is.

– Igen, és hogy miféléket parafrazeálok, miközben néztek, az legyen az én titkom a továbbiakban is, mégha éppen a kíváncsiságotok ébresztett jóvátehetetlenül a tudatára annak, hogy így vagy úgy, de ez a kívánságom is hamis.

Az egész kibaszott hét szart sem ért. A didaxis dögnehéz kofferjaival döcögtem a lelkesedés, az inspiráció pultjaihoz utazásom akadályaival való harcom finisében, de a bürokratikus ellenõrzés miatt megint lekéstem a járatot. Most sem sikerült megszöknöm. Kérték, hogy mutassam meg nekik poggyászaim tartalmát, amúgy szúrópróbaszerûen, mint mondták, tapintattal, de egyértelmûen – tehát mindent ki kellett rámolnom eléjük. Percekbe telt, mire sikerült felraknunk a pultra bõröndjeimet, kis barna kézipoggyászomat. Aztán a kimerültségtõl ásítva mutatták, hogy siessek és nyissam õket kifele, amit én készséggel meg is tettem, hiszen tudtam, hogy csak ilyen szorgos igyekezettel enyhíthetem a jogos ellenszenvet, ha ugyan enyhíthetem valamelyest is egyáltalán, hiszen nagy kapkodásomban magam elõtt is úgy tûnt már, hogy végképp elvesztem. Szaporán felnyitottam hát kulcsaimmal a zárakat, már amennyire tudtam sietni, hiszen nagyon is feszültek azok a súlyos terheket rejtve, de aztán, amikor mégiscsak sikerült, és pattogva ugrottal fel a csatok és megnyíltak végre a terhes tartalmak, akkor láttuk csak és tapasztaltuk döbbenve, hogy nincsen bennük semmi. Mindegyik koffer üres volt. Akkor egyikük – emlékszem – arrébb tolta a jegyzõkönyvet, nyakkendõmnél fogva közelebb húzott magához, és cseppet sem lágy, szelíd szavakkal közölte, hogy húzzak én el a jó büdös picsába, majd visszalökött, és néma elvonulást biztosítva hagyták, hogy visszacaplassak a bejárathoz, ahol még órákig kellett taxira vadásznom.

Óráról jövök, órára megyek. Ugyan még nem pihentem ki az irányomban tanúsított közömbösséget, de máris felkészültem a váratlan jelentéktelenségemre zúduló újabb adag érzelmi agresszivitásra. Nem félek semmitõl, hacsak a kegyetlenségük öntudatlanságától nem. Tudatos kegyetlenséget még soha nem tapasztaltam. De ez a stilizációra képtelen szubhumán vegetálás úgy keserít meg, ahogy semmi más nem tud. Minden erõfeszítésem kárba vész, minden ötletem csõdöt mond, minden kísérletem kudarccal kecsegtet. Mártíromságom automatizmusa, akárcsak bosszúvágyam pacifizmusa, önmegvetésre serkent, amelynek óra után aztán már nem biztos, hogy ellen tudok állni. Szomorúságom nem detonál csöndet, ahogy erõfeszítésem se tiszteletet. Szellemességemmel soha senkit nem fegyvereztem le, emberségem még senkit sem fakasztott könnyekre.

Olyan nyelvet beszélek, ami már csak a verbális agresszió szintjén funkcióképes. Egy szép gondolatra négyféleképpen reagálnak (ha ugyan szemantikailag dekódolják): a., teológiai tanácstalansággal (Istenem, mi jöhet még?), b., tetten ért közömbösséggel (hûha!), c., fitymáló cinizmussal (na és), d., öntudatos analfabétizmussal (minek ez?).

Õszinteségem provokáció, humorérzékem nagyképûség, önfegyelmem passzív agresszió.

Csak az idõmet és a méltóságomat pazarlom.

Szakmai fejlõdésre bizonnyal csak az érzelmi amnézia területén vannak kilátásaim.

Költõk, írók mûveit már nem tanítom, a szellemhez való bármiféle hozzáférés útját a naplóba írt elégtelenekkel sáncolom el. Nekik is jobb így, az ember úgyis csak életre-halálra lehet mûvelt. Azt az idõt, amit arra fordíthatnék, hogy a Sorstalanságról beszéljek, inkább arra fordítom, hogy ne beszéljek nekik róla – különben sem tananyag, látens antiszemitáknak miért tenném meg azt a szívességet, hogy belepofázhassanak még ebbe is (az a néhány manifeszt antiszemita, vagy azok szülei, feljelenthetnek, állok elébe). Már csak saját megalázásom rítusaként elevenítek föl valamit is a költészetbõl, végzõseimnek, akik már hivatalból nem figyelnek semmire: Márai legnépszerûbb költeményét hagyom meg kegyelemdöfésnek, az utolsó órák egyikén. Olyankor, ha már senki nem figyel, és én is készen állok rá, saját halotti beszédemet parodizálom.

Visszavonom hivatásom érvényességét. És még mindig csak kedd van, öreg este.

“Et tamen vitae haec tempus arnumeratur”

“És ezt az idõt is az élethez számolják” (C. Plinius Sec.)

Hosszú ideje nem olvasok Pessoát. De nem csak olvasni nem olvasok, nem is írok arról, hogy nem olvasok Pessoát. Már azokat az írásaimat sem olvasom, amiket akkor írtam, amikor Pessoát olvastam, mert írtam. Ahhoz, hogy lehetséges életformákról fantáziáljak, hiányzik belõlem a képesség, hogy törekedjek rá. Az iskolát munkahelynek látom, és nem csapdának, a katedrát katedrának, ha ez a szó még egyáltalán létezik, és nem barikádnak. Már nem harcolok, hanem tanítok, és a tanítást munkának fogom fel. Meghasonlásaim inspirációit a mindennapi túlélés kényelmi reagálásaira cseréltem fel. Hetek óta nem javítottam dühbõl dolgozatot.

Hosszú. Ideje, hogy én legyek. Egyre rutinosabban viselem el azt a felismerésemet, hogy elveszítettem a rutinomat önmagam deflegmatizálásában. Senki sem különböztet meg attól, aki vagyok.

Hosszú ideje nem vagyok én se.

Fájdalmas lesz majd a reggel, és hogyha valami mégis túléli velem együtt a hajnalt, oly észrevétlen marad, mint kicsengetéskor az utolsó szavaimba fojtott igazam agóniája.

A magyar közoktatás akkor van válságban, amikor nem tudok tanítani, és nincs válságban, amikor tudok. Ejha. Gondoltam, akkor inkább elparafrazeálok, elparafrazeálgatok, getegetek-gatogatok, egy kicsit, így ütöm el két (…)* között – nagy levegõ! – az idõt, aztán tessék, máris témánál vagyunk.

Új oldalt kezdesz, felírod margóra a dátumot, középre óraszám, alá: óracím – ne maradj le, nem mondom el még egyszer, annyi pénzt én nem kapok ezért a munkáért, hogy kétszer mondjak el neked bármit is –, felírod: A kolleganõm segge. Aláhúz.

A kolleganõm segge

A tanítható irodalom sorsa már hetek, nem, elnézést, kihúzod, hónapok óta a kolleganõm seggétõl függ. Segg. Nem fenék, nem hátsó fertály, nem ülep, se tompor, far aztán meg végkép nem, segg, segg oda. Óda a segghez, írta ez és ez. Új bekezdés.

A farmerbõrbe bújtatott segg. A farmerbõrû segg. Vukkosoknak: a farmerbõrû simabõrû. Feministák is írják, nincs kóricálás, szépen leírják: segg. Két géje legyen annak a seggnek, fiam, ne itten spóroljál vele, gézzé’ nyugodtan, most lehet, gé, pont.

A kolleganõm segge orbitális élmény. Orbitális, nem orális. Szétültetlek, fiam. Nem röhög.

A kolleganõm segge… ha nem maradtok azonnal csendben, dolgozat! Valaki esetleg még óhajt félbeszakítani? Jól van gyerekek, ti akartátok, akkor lapot elõvesz, felírja nevét, osztályát, mondom a három kérdést, óra végéig lehet dolgozni, aki pofázik, attól elszedem, és egyes. Elsõ kérdés: miért vagyok én olyan jó tanár? Második kérdés: miért tartok én olyan jó órákat? Harmadik kérdés: miért nem írok inkább zseniális könyveket? Ne nézzé’, édes fiam, dógozzá’! Nem hallod?! Nem puskázik, nem forgolódik, nem néz rám kifejezéstelenül nagy, üres, tanácstalanságtól begyulladt szemekkel, hanem dolgozik. Akivel lehet értelmesen haladni tovább, az pedig abbahagyja, attól nem szedem be, az írja a füzetébe tovább folytatólagosan, onnan, hogy orbitális élmény, vesszõ, elioti objektív korrelatíva, írja, nem kérdez vissza, nincs hozzá fogható. A tanár úr próbált hozzáfogni. Aztán mégis inkább õ volt az, aki elszelelt. Tanári, túlságosan is tanári. Túl jón és rossz szón. Igazság és mószer. Inkább tenyeres, mint talpas. Opera aperta, bár még nem eléggé.

Találkozás színhelye: a tanári. Aktuális fáradtságtól függõ vizuális petting a tanár úr részérõl. Kihúzod ezt a hülyeséget, meg ne lássam a füzetben! A vizuális petting során észlelhetõ kölcsönös érdeklõdés egészen lágy, puha együttmûködést tett lehetõvé a félév során. Ennek eredményeképpen vált lehetségessé, hogy a tanár úr pozitív érzéki élményre tehetett szert egy közintézmény berkein belül, aminek következtében lehetõvé vált, ankorünfoá, aminek következtében lehetõvé vált, nem fogom még egyszer elmondani, hogy órákat tartson, hogy esztétikai ingerekre verbálisan reagáljon, hogy fenntartsa kapcsolatát azzal az univerzummal, aminek létezésrõl eme öntudatlan falatnyi (sic) valóság meggyõzõen informálta. Kérdés? Óhaj-sóhaj? Zárógondolat, új sorba:

Mielõtt végleg szarnának mindenre – ez lehetne kapcsolatuk alkonyi mottója.

Jó. Többiektõl kérem a dolgozatokat, öt perc bõven elég volt erre a hülyeségre. Megyünk tovább.

Hosszú ideje újra dolgozom egy szövegemen, amin hónapokkal ezelõtt egyszer már hetekig dolgoztam, aztán abbahagytam a tanítás miatt. Most viszont nem érdekel már semmi más annál a néhány kéziratoldalon kívül, melynek sorsa újra kizárólag csak tõlem függ. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire intenzíven átélhettem volna az íráskényszer mámorát. Minden karriernek van zenitje, az én tanári pályafutásomnak valószínûleg most jött el a csúcspontja. Napok óta meggyõzõdés, kétségbeesés és humorérzék nélkül tanítok. Még az sem lep meg, hogy ez nem tûnik fel senkinek. Mintha mindig is meggyõzõdés, kétségbeesés és humorérzék nélkül tanítottam volna. És azt hiszem, most már mindig is meggyõzõdés, kétségbeesés és humorérzék nélkül akarok tanítani. Olyan akarok lenni, hogy senkinek ne tûnhessen fel: idevaló vagyok, erre a munkára születtem, ez az én pályám. Nem lemondtam az írói identitásomról a tanári javára, hanem kiváltottam egyikkel a másikat. Engem lep meg a legjobban, milyen egyszerû ez. Munkába menet minden olyan szándékot, hangulati tényezõt vagy csak a tegnapi írás emlékére utaló bármilyen érzelmi emléket itthon hagyok, ami kicsit is összefügghet a kreativitásommal. A suliban tét nélkül átadom magam annak a ténynek, hogy nincs semmi közöm az irodalomhoz, tehát felelõs sem lehetek érte, ha tanítom is, legfeljebb csak adminisztrációs izgalmaim lehetnek, szellemiek soha. Megpróbálom kipihenni a légszomjam. Ideig-óráig senki sem különböztet meg attól, aki vagyok. Pótcselekvésnek álcázott pótcselekvésem közben álszent közömbösséggel egy másik identitás ábrándjáról ábrándozok, miközben türtõztetett vággyal várom, hogy megjutalmazhassam vele magam, ha egyszer tényleg hazaérek. Annyira kell sietnem haza, mintha már várnának rám. Nem önmagammal akarom meglepni önmagam, mintha ugyan ez csupán csak az akaratomtól függne, hagyjuk is, hanem azzal a néhány mondattal, amit leírok. Ez minden. Az irodalomért meghoztam az úgynevezett áldozatot, eleget tettem minden társadalmi elvárásnak, és még tanári identitásomra aszaltan is meggyõzõbb voltam, mint a kollegáim közül bárki. Hazajövök, és onnan folytatom, ahol tegnap abbahagytam.

Tanári pályafutásom teljesen céltalanná vált attól a célomtól, hogy bevégezzem, és minden idõmet az írásnak szenteljem. De hiába is akarnám abbahagyni a tanítást, nem lehet. Túlságosan is inspirál az az abszurditás, hogy lehetséges egy ilyen életforma, mely nemhogy írásra ösztönöz, de amely még arra is alkalmat ad, hogy errõl a megosztottságomról beszámoljak, hogy kedvem legyen meditálni róla, hogy felismerjem: e megosztottság nélkül valójában már nemcsak írni, de már tanítani se lennék képes.

A szöveg egyébként tõlem szokatlan módon teljes egészében fikciós próza, ami kifejezetten erõs absztrakciós koncentrációt igényel. Rólam szól.

Néhány vártalan utolsó kérdés az utolsó alkalommal, érettségi szóbeli legvégén, mûsoridõn kívül. Színtiszta szemétségbõl. Kinek hogy.

Mi Amerika fõvárosa? (Ha N. Y. – nyert ügy!)

Volt-e akcentusa Dömdödömnek?

A kedvenc évszakod után következõ évszak elsõ hónapjának neve hány betûbõl áll?

Milyen ikonográfiai kód a legszembetûnõbb a négylevelû lóherén?

Kik azok a presszókratikusok?

Írt-e Rejtõ Jenõ kéziratot?

Hány bajsza volt Salvador Dalínak?

Segíti-e vajon a tesztoszterontermelõdést az alacsony koleszterin?

Megfelelõ színezéssel alkalmas lehet-e a periódusos rendszer egy sakkjátszma lefolytatására, azaz tehát a sakktábla négyzeteinek száma maradéktalanul átírható-e rá? Ha igen, huszár f2 mely elem helyérõl indítható?

Édesanyád négy legjellemzõbb tulajdonságát kicserélnéd a következõ négyre?

Két lehetõség közül választhatsz: Ki volt Abraham C. Ivory? A, kellékes, õ spórolta ki a teniszlabdát Michelangelo Antonioni Nagyítás címû filmjének utolsó jelenetébõl. B., híres zsoké, Ottlik Géza Iskola a határon c. regényében õ hozza Medve Gábornak a nehéz parancsot: “Élj!”.

Ez a kérdés, amit most éppen fölteszek neked, eldöntendõ vagy kiegészítendõ-e, és ha igen, miért?

Tudnád-e most itt azonnal a koncentrált gondolkodás antropológiailag kódolt tüneteit produkálni?

Azt javaslom, hagyjuk a fenébe a ’Mi volt elõbb: a tyúk vagy a tojás?’ típusú kérdéseket, és némi képzavarral szólván csapjunk végre a lovak közé, szóval, a kérdés: Mielõtt rántottát készítenél magadnak, mit törsz föl elõbb, a tojást vagy csak a héját?

Intellektuális életünk legjellemzõbb vonása az imprecizió, nevetségesen durva nyelv, merev fogalmak, bornírt tudományok, vagy giccs-metafizikus vallások, teljes meddõség mind a mikroszkopikus pozitivista, mind a “sub specie aeterni”-sta területen. Miért csináljuk mégis tovább? miért vannak könyveink és egyetemeink? minek vérünkkel szubvencionálni a professzionalista hazugságot?

Az emberek javarésze egyáltalában nincs tudatában annak, hogy egész életük, gondolkodásuk milyen tisztátalan fogalmakon, önellentmondó vagy semmitmondó frázisokon, ellenõrizhetetlen érzelmi egyoldalúságokon és kényelmesen beidegzett, száz százalékos hazugságokon épül fel. Hm?

Vajon komolyan vétetik-e még egyáltalán a funkció, az, hogy a mûvészet a legmélyebb beszédmódunk, prófécia: incognito, az emberi világ önkinyilatkoztatása, s mint ilyen, a legutolsó trükkjében és tréfájában is halálosan komoly?

Amerikai pilóta vagy, bevetésre indulsz, nyamvadt kis életed veszélyben. Mit gondolsz, a feleséged hallott már Pénelopéról? A., nem. B., igen. C., hát, azt hiszem, nem.

“A teret, ha jól akarjuk megõrizni érzeteink elhanyagolt raktárában, idõnként szõre ellen kell kefélni, akkor érezzük meg millió függõleges levelét.” Szentkuthy Miklós Prae c. mûvének hányadik kiadásából idézhettem fejbõl ezt a kis szösszenetet?

Volt már egyéjszakás galandod?

Mit jelent az autodidakta kifejezés? A., autóban nevelõ célzattal elhelyezett aktatáska vagy, b., dadaista versekben, fõként a korai Tristan Tzaránál, a veranda szó rímhívója.

Igaz-e szerinted, hogy a midlife crisis kifejezés egy szexológiai terminus, másképpen not-coming, és a férfiaknak arra az elszorításos technikájára utal, amellyel közösülés közben megelõzhetõ a korai magömlés – hadd halljam, úgy van: ejakuláció prékox –, illetve késleltethetõ az orgazmus, ezáltal pedig fokozható a nemi vágy? Segítek: tehát igaz-e, hogy a not-coming terminust a rövid ideig tartó elszorításra alkalmazzák, a midlife crisist pedig a hosszú távúra, amely aztán évekig is eltarthat? Nos?

Nem mindegy, hogy erek között szelektálunk, vagy… – szelek között erektálunk. Máskor bátrabban!

Mely híres Beckett drámából szoktam idézni nemlétezõ bajszom alatt: A bosszú megtörtént. Ha figyeltél órán, tudhatod. Na, mire várunk?

Kosztolányi Dezsõ Osvát Ernõrõl szóló híres esszéjében olvasható egy idézet Péterfy Jenõvel kapcsolatban: “inkább lett volna toboz egy pineán Itáliában, mint középiskolai tanár Budapesten”. Még ne menj el. Ki volt Péterfy Jenõ? Jó, könnyítek a kérdésen: Miért lett öngyilkos? Ez a valódi kérdés szerinted is? Nem, nem ez. Hanem ez aranyapám: miért lett végül mégis középiskolai tanár Budapesten, mintsem tényleg inkább toboz lett volna egy pineán Itáliában? Pinea, igen. Mit röhögsz? Hm? Pinea. Mit röhögsz? Mi a szart röhögsz?

Szaktanári jelentés

Egy október 6-i megemlékezés esetében a siker fogalmát legalábbis fenntartással kell kezelnünk. De kezeljük kritikusan. Egy gyászmegemlékezés akkor elfogadható, megfelelõ, ha tetszik sikeres, jó, ha a megemlékezés hagyományos, sztenderd modelljébe beilleszthetõ, ha a közösségi elvárásoknak megfelel, kielégíti azokat. A megemlékezés valódi tétje abban áll, hogy minél inkább megfeleljen azoknak az egyezményes elvárásoknak, amelyeket egy közösség önmaga elõtt érvényesnek és helyénvalónak fogad el. Így a hivatalos megemlékezõnek, aki egy közösség önreprezentációjának képviseletét vállalja fel, már nemcsak az esemény történetiségére, hanem a megemlékezés hagyományának történetiségére is tekintettel kell lennie. A megemlékezés elbanalizálódásának lehetõsége maga is banalitás. Minden egyes megemlékezés óhatatlanul, tehát törvényszerûen a megemlékezõnek az értelmezési közösséghez való viszonyáról is szól.

Ezek a hallgatólagos, ki nem mondott intenciók azok, melyek az esetek túlnyomó többségében még csak szóba sem kerülnek. Most azonban más a helyzet.

A 2003. október 6-i megemlékezõ ünnepi mûsor kapcsán kirobbant botrány után nem árt tisztázni egypár dolgot.

Történt-e botrány? Nem, nem történt. Az értelmezés elodázhatatlansága vált nyilvánvalóvá. A mûsor, mint egy megfejtésre váró talány, egyenesen értelemadásra ítéli a befogadót. Nincs menekvés: a befogadó intellektuális hiúságát sikerült felkorbácsolnia a mûsornak. A leggyakrabban visszatérõ kérdésektõl hangosak a folyosók és a tantermek: mirõl szólt? mi volt a célja? mi volt az értelme? mit akart mondani? mi volt a lényeg? A negatív értelemadás önmagát bosszulja meg: olyan hiányérzetet kelt, amit ugyan a mûsor idézett elõ, de a befogadó mélyít el. Vagyis a mûsor logikájának óhatatlanul foglyává válik a befogadó, és így duplán bosszantó a negatív értelemadások bûvkörébõl való kiszakadás lehetetlensége: kell legyen valami igazolható, tényszerû pozitívum, ami a mûsor mellett szól, az intellektuális hiúság csak akkor nyugodhat meg. Az ingerültség, a harag, a düh, a felháborodás impulzusai még csak az ösztönök interpretációi és nem a tudaté. A tudat egyszerû – többnyire elutasító – válaszai még a jelenség felszíni olvasatánál sem kielégítõk. Egy értelmezési közösség szinte egyhangú felháborodása pedig tovább ront a helyzeten, mert a kollektív szemfényvesztés, átverés konnotációival teszik bonyolultabbá az egyébként is túlterhelt ügyet.

Pozitívumok után nyomozunk. Ne vegyétek ironikusan a többes szám elsõ személyt: a mûsor készítõje is nyomozásra ítélte önmagát. Egy helyzeti elõnye van: mivel elõbb indult el, talán hamarabb is ér célba. Megelõlegezem: a kódok számonkérése a mûsor szerkesztõjén már csak azért is aggályos követelés, mert a mûsor másról sem szólt, mint ezen kódok megadásáról. Végsõ soron is azt kérik számon a befogadók a mûsor készítõjén, azok, akik nem értették, amit a mûsor is számon kér a befogadón, aki már nemcsak hallgatóként, de még készítõként sem mentesül e számonkérés alól.

Az már a mûsor primér olvasatánál nyilvánvaló, hogy az nem illeszkedik be a sztenderd, hagyományos megvalósítások kategóriájába. Nincs tekintettel az értelmezõi közösség elvárásaira. Sõt, szándékosan rájátszik saját közömbösségre, így a mûsor eleve olyan ellenszenvet gerjeszt, amelyre nehezen található mentség.

A mûsorban látszólag véletlenül benne hagyott kiegészítõ, beszédtechnikai – “Elõzõ mondat, plusz ez és lassan, nem kell szünet, még egyszer”, “mikrofont tedd közelebb, nem kell vagánykodni István” – vagy egyszerûen csak nevelõ célzatú megjegyzések: “köpd ki a rágót öregem, köpd ki a rágót, hát ne rágóval olvasd ”, “nem pizzát rendel, érted, ne ilyen flegmán, egyetlen szeretett feleségétõl búcsúzik”, “érzést vigyél bele, erõltesd meg magad” – teszik problematikussá a mûsor egészét. A The Doors együttes The End címû számára még található mentség: a keretbe szerkesztett szám részletei a pusztulás balladájaként elhíresült dalként önmaga érvényességét kommentálja a pusztulásra ítéltek történelmi kontextusában, azzal együtt, hogy Francis Ford Coppola: Apokalipszis most címû filmjének dramaturgiai parafrázisaként is megszólíthatja a befogadói tudatot.

A szándékosan kivágatlan metanarratív szál azonban kizökkent, elidegenít, eltávolít, megfoszt az önfeledt kényelmi reagálások magbiztosságától. Szinte azt mondhatni, erõszakot tesz a befogadón. Ott és akkor találja el, ahol és amikor az a legkevésbé számít rá.

Az talán nem szorul magyarázatra, hogy itt nem pusztán a történelmi eseményrõl, az aradi tizen- három vértanú kivégzésérõl való megemlékezésrõl mint eseményrõl, hanem az ehhez az eseményhez való viszonyról is szó van. Sõt! Az eseményhez való viszony metanarratív jelenléte magát az eseményt, a narráció tárgyát teszi zárójelbe, fosztja meg hangsúlyától, fontosságától, méltóságától.
A metanarratív réteg kisajátítja, felülírja a narratív szintet. Ez benne a provokáló, idegesítõ, szokatlan, értelmezendõ jelenség. Ez a fölösleges plusz szál szövi a bonyodalmakat maga köré. És ebbe gabalyodik bele az értelmezõ is. Aki ezen a szinten már nem tudja értelmezni a jelenséget, az a rögtöni ítéletalkotásával még mindig kezelni tudja, ha már élvezni nem is, a saját értetlenségét. Aki azonban a mûsorhoz való viszonyán is elgondolkodik, az egyúttal a történelmi eseményhez való viszonyáról is gondolkodik, hiszen csak az esemény jelentõségén keresztül képes ítéletet alkotni magáról a mûsorról. Csakis a gyászesemény jelentéséhez viszonyítva hozhatja meg elítélõ vagy elismerõ véleményét. A mûsor ezt a lehetõséget kínálja fel, ebben rejlik a szokatlansága, amit provokatív gesztusként éppúgy értelmezhetünk, mint a hagyományhoz való viszony újradefiniálásának kísérleteként.

A mûsor metanarratív szála a történelmi múlt és az erre emlékezõ tudat közé áll. Az emlékezés gyászmunkáját kiegészíti egy szokatlan esemény: az értelmezés, az interpretálás pluszmunkája. Az eseményrõl való megemlékezés passzív gyászmunkáját a mûsor megértésének aktív interpretatórikus pluszmunkája váltja fel. A tények helyett a tényekhez való viszony interpretációját kell interpretálni. Ám ahogy a metanarratív szál felülírja a narratívát, ugyanúgy írja felül a befogadó kényszerû interpretációja az emlékezet tényeit: életben tartja magát a történelmi múltat, élõvé, elevenné varázsol valamit, ami a halálról, a pusztításról, az elmúlásról, a gyászról szól. A gyász interpretációja élettel telíti a múltat, a pusztulás felõl visszafelé olvasva eleveníti meg a pusztulásnak ellenszegülõ mártírok szeretteikhez írt utolsó búcsúsorait. A mûsor ott kezdi, ahol az áldozatok abbahagyták. A mûsor dramaturgiája ezt a folyamatot tematizálja.

A mûsor a jelekhez való viszony problematikusságáról szól. A jelentésadás nehézsége van tematizálva, szándékosan beépítve a megemlékezésbe. A halott jelek feltámasztásának nehézsége a jelentésadás síkján szimbolizálja a holtak megidézését. A mûsor hallgatója ugyanazt a feladatot végzi el, amit a metanarratív szál szereplõje, az olvasó diák: a jelentésen rágódik, a jelentésadás nehézségének problémájával küzd. A szöveg olvasója és a mûsor hallgatója azonos feladat kitüntetettje: értelemadásra van ítélve. Ezért sérti öntudatlanul is a befogadó méltóságát, lelkiismeretét, banalitások kondicionálta érzékenységét, önbecsülését, esetleg identitását az állandóan elégedetlen, korholó, rendreutasító, szenvtelen hang, az enyém. Mintha maga a befogadó lenne drillben. Vagyis itt nem arról van szó, ami elsõként adja magát, hogy a mûsor a diákság olvasáskészségének elégtelenségérõl szóló kritikai lábjegyzet lenne csupán, mert ez így valóban a mûsor lényegéhez és funkciójához inadekvát megoldás lenne. A megemlékezés nem a felszínes olcsóságával, hanem az egzisztenciát forradalmasító gesztusaival terhes.

A közösségi emlékezet életben tartásának lehet, hogy van egyszerûbb módja, de hatásosabb aligha. És így kapcsolódnék vissza a siker témájához. Az a tény, hogy egy intézményes közösséget, egy egész középiskolát tanárostul és diákostul egyként hatása alatt tudott tartani egy megemlékezés, korántsem a célkitûzés meghiúsulásáról, kudarcáról, botrányáról vall. Sokkal inkább valami másról, ami a múlt történetét a jelen döntéshelyzetével állítja szimbolikus párhuzamba.

Itt van egy mûsor. Minden másodperce az öntörvényûségrõl, a szabadságról szól. A kérdés az, hogy ez a szabadság megbocsátható-e vagy megbocsáthatatlan. Személyes szabadságharcommal csupán a múlt kérdését aktualizáltam. Akkor Haynau kezében volt a döntés. Most a tiédben van.

Tóth Dezsõ

A mûsor felelõs szerkesztõje

2003. október 9-én

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.