“Én és Õk”

Az érintkezés szélsõséges formái a magány körülményei között

Annak a nemzetközi szimpóziumnak a témája, ahova meghívást kaptam (XXV. Rencontres de Genève) meglehetõsen absztrakt módon hangzott: “Magány és kommunikáció”. Errõl a témáról elméleti mondanivalóm nem volt. Egyfelõl tehát adott a “kommunikáció” másfelõl pedig a “magány” (a Nyugat problémája): ezt a problémát mindannyian átéljük.
A szimpóziumon kitûnõ elõadásokat tartottak a modern társadalom kommunikációs eszközeirõl (rádió, televízió stb.) Elhangzott egy mély és érdekes elõadás a nyelvrõl. Kívülállóként késztetést éreztem, hogy a miközöttünk folyó “kommunikációval” kapcsolatos “magányomat” kissé rendhagyó kérdésfelvetés útján törjem meg, s így is tettem. Orosz emigránsként a szimpózium választott témájáról úgy kellett szólnom, hogy közben átléptem a beszélt nyelv határait. Így született ez a szöveg, amelyet a hallgatóság és az olvasók figyelmébe ajánlok.

Az egyszerûség kedvéért egy anektodával kezdem. Egy nõi munkásszállón, ahol nyolc vagy akár tizenkét szobatárs is együtt lakik, Kláva elgondolkodva azt mondja barátnõjének, Nyinának:

– Képzeld, Nyina, itt ücsörögtem egyedül, egyszer csak beugrott hozzám a Vászka, hanyatt döntött és megerõszakolt, aztán rohant tovább…

Aztán elgondolkodva hozzáteszi

– Vajon mit akarhatott ezzel mondani?!…

Nevetséges és kellemetlen. De ha komolyan elgondolkozunk ezen az eseten, akkor ez az erõszakoskodó Vászka a váratlan, motiválatlan tettével, pontosabban a hallgatag és egyszersmind beszédes gesztusával valamit el akart mondani, ki akart fejezni.

Sok tettünk, mozdulatunk, fõként azok, amelyek különlegesnek vagy abszurdnak tûnnek, mind valamiféle sajátságos nyelvi közlés eszközei, melyek segítségével megpróbáljuk megértetni magunkat az emberekkel meg a környezetünkkel. De amikor a környezetünkig nem hatolnak el leglelkesebb és legmeggyõzõbb mondataink, vagy elakadva nem találjuk a szavakat, akkor áttérünk a gesztusok, a cselekedetek nyelvére, hogy elmondhassunk, amit akarunk. Így válik vitából verekedés, ahol a verekedés átveszi a dialógus szerepét…

De nem akarok belemélyedni a “kommunikáció mint olyan” elméleti tárgyalásába. Ebbõl a nézõpontból az emberi élet egésze nem más, mint kísérlet arra, hogy megértessük magunkat a hozzánk közel állókkal. Vagyis az emberiség történelme – egyfajta nyelv. A magam részérõl inkább rátérek egy egyszerûbb és számomra ismerõsebb tárgyra: a börtön és a láger világára. Megkísérlem a problémát az emberi létezés, az emberi érintkezés és a magány eme szélsõséges helyzetének példáján elemezni. A börtönök és lágerek gazdag és szerteágazó gyakorlatából ritka és különleges epizódokat fogok kiválasztani, amelyek modellezik az egyén és a társadalom, “én” és “õk” viszonyát. Olyan epizódokat, amelyekben az ember teljesen kilátástalan helyzetben van – nyelvét, emberi viszonyait, egész életét tekintve. S hogy valamit kifejezhessen és elmondhasson, egy olyan sajátos “zsargonhoz” folyamodik, amely elsõ pillantásra nem tûnik értelmezhetõnek.

Elõre is elnézésüket kérem, amiért az általam felhozandó példák és kérdések illetlenek, rettenetesek vagy gusztustalanok lesznek. Ám ezek nem kitalált példák, hanem a lágerélet mindennapi gyakorlatából származnak. Ezeket a tényeket elméletileg ismertnek tekinthetjük, és mindazok, akik figyelemmel kísérik az Oroszországból kikerülõ lágernaplókat, visszaemlékezéseket, tudnak is róluk. A lényegi kérdés azonban az, hogy miként is értelmezzük ezeket a tényeket.

Nézzük elõször is azt a sokszorosan életfogytiglanra ítéltek körében meglehetõsen széles körben elterjedt szokást, amikor ezek az emberek mindenféle fantasztikus és természetellenes cselekedetet követnek el maguk ellen: lenyelnek egy kanalat vagy a börtönbeli mindennapi élet más kemény kellékét, hogy így úgynevezett “horgonyt” vessenek saját testükbe, vagy saját vérüket isszák, esznek saját húsukból. Az “önevõt” a legegyszerûbb perverznek és pszichopatának bélyegezni, s ezzel a féleszû, emberi mivoltából kivetkõzött söpredékhez sorolni. Idõnként még a nálunk megjelenõ lágerirodalomba is beférkõzik ez a magasröptû értelmezés. Eszerint ezek az emberek – egyszerûen nem emberek, mert a rendszer állati vagy még annál is alantasabb létformába kényszerítette õket. És fölteszik a kérdést: mitévõk legyünk ezekkel? – csak nem semmisítjük meg õket? újfent elszigeteljük?!

Én nem osztom ezt a véleményt – éspedig azért nem, mert volt alkalmam találkozni és beszélgetni ilyen emberekkel, és meggyõzõdhettem róla, hogy többségük egyáltalán nem vadállat, szörnyszülött vagy õrült, hanem teljesen normális ember, mi több, idõnként nem mindennapi észbeli képességek és tehetség birtokosa. Éppen ezért az ilyen tények láttán megengedem magamnak, hogy föltegyem ugyanazt a kérdést, amit a föntebb emlegetett Kláva is megkérdezett Vászka furcsa viselkedése láttán: “Vajon mit akarhatott ezzel mondani?”

Képzeljünk magunk elé egy embert, aki már sok-sok éve – tíz, tizenöt, húsz esztendeje – raboskodik hol börtönben, hol lágerben, és a jövõben sem vár rá más, csak egy újabb ítélet. Ez az ember azonban a köztörvényes bûnözõk közé tartozik, nem olvas könyveket, és nem is gondolkodik semmiféle emelkedett tárgyról. Eljutott a teljes elkeseredettségig, a legnyomorúságosabb állapotba, a hitehagyottságig. Semmije sincs, és semmi fölött nincs hatalma, csakis a saját teste az övé, csak azzal rendelkezhet. Eljutott a határig, de még nem halt meg, és meg sem õrült. Mit tegyen, amivel bebizonyíthatja, hogy még él, normális, és van valamije? Ekkor a saját testét használja föl (mása már nem maradt), s ezáltal áttér valamiféle végsõ, totális nyelvre, és nagyjából azt mondja ezen a nyelven a társadalomnak: “Mindent elvettetek tõlem: a szabadságot, az életet, a földet és az eget. De ez a test – ez az enyém, az én tulajdonom, itt Én vagyok az úr!…” Ez a szöveg, amely ki sem mondatik, nem is tudatosul, akaratlanul is egy sajátos színjáték módjára épül föl, melyet az õrség, a parancsnokság, a cellában ülõ többi elítélt, vagyis – elvont értelemben – az egész világ színe elõtt adnak elõ. Az “önevés” színházi elõadássá, látványossággá válik.

Képzeljük el a következõ szituációt. Egy sokat próbált öreg köztörvényes rab, aki már gyönge, tüdõbajos, a fél gyomrát kivették, tudván tudja, hogy aligha éri meg a szabadulás napját, ül a börtöncellában egy másik rab társaságában, akit a gyámolítottjának tekint, kicsit meg is játssza magát elõtte. Nevezzük a másikat egyszerûen “Légynek”, vagyis a lágerbeli gúnynevén, melyet alacsony termetével és különleges mozgékonyságával érdemelt ki. Ez a “Légy” egy férfi, de ugyanakkor a lágerbeli körülmények között az egykori tolvaj – az öregebb rab – szeretõje és felesége. Más szóval házaspár, család. Elérkezik a Szilveszter. Köszöntenék az Újévet, de nincs mivel. Ülnek abban a kétszemélyes cellában, és csak az unalomig ismert “Légy” van ott. Az egyetlen dolog, ami az öreg rendelkezésére áll az ünnepléshez, az elõadáshoz, a vendéglátáshoz – a saját teste. Ekkor saját magától elegáns mozdulattal bort és fagylaltot rendel. Ismét elnézésüket kell kérnem a kellemetlen részletekért, de nem tekinthetünk el tõlük. Fogja a vas rabpoharat, és fagylalt helyett spermát tölt bele. Azután felvágja a vénáját, és ráönti a fagylaltra a bort. És boldog Újévet kívánnak.

Bátorkodom megkérdezni: mi ez valójában? S bátorkodom felelni is: mûvészet. Mûvészet, mi több bizonyos szempontból mítoszképzés, mely valószínûleg tudat alatt valamiféle rituálékból és áldozati szertartásokból táplálkozik (a vér és a sperma mint az élet alapja), csak épp a visszájára fordulva önmaga karikatúrájaként, vaskos komédia képében jelenik meg.

Még normális körülmények között is gyakran nehezen jut egyetértésre egyik ember a másikkal, s még ugyanazok a közkeletû kifejezések is teljesen másként hangzanak egyik vagy másik ember fülében. Homlokegyenest ellentétes értelmet tulajdonítanak a “szabadság” vagy a “demokrácia” szónak, és szélsõséges esetben ez a nézetkülönbség öldöklésig fajulhat az egyik értelmezés vagy szimbólum alátámasztása és fenntartása érdekében. De még nehezebb dolog, még inkább lehetetlenség a közlés és a kölcsönös megértés nyelvére áttérni sokéves börtönmagány és az egész világgal szembeni konfliktus után. Ha megkísérelünk beszélgetést kezdeményezni, a természetesen adódó “én” és “te” kölcsönössége helyébe az “én” és “õk” összevetés lép. Az “õk” azok, akik szemében “te” nem “te” vagy (és nem “én”), hanem csak az egyik nulla abból az arctalan idegen kategóriából, amit “õk”-nek nevezünk. A közlés provokációvá, sértéssé, gúnyolódássá, kifigurázássá válik. Az is elõfordul, hogy a saját emberi én valamely része elszakad, elidegenedik, és a személyiség szétesésével fenyegetõ ellentét alakul ki: “én” most “belõle” vagyis saját magamból csinálok “õelõttük” (vagyis megint csak saját maga elõtt, de most eltávolított, ellenséges értelemben) már-már csúfos, istenkáromló színházi kísérletet!

Meglehet, hogy az a fogoly, aki Újév ünnepére fagylaltot és bort teremtett elõ saját magából, s ezt a mutatványt a szeretett “Légy” elõtt vitte véghez, de ugyanakkor “õelõttük” is, s ezek az “õk” (az õrökön és a parancsnokságon túlmenõen) tulajdonképpen bizonyos mértékig a saját kivetülései voltak, a bensõ kivetülése a börtönfalakra, hogy ebben a monodrámában betöltse az ellenséges nézõ szerepét. A börtönkörülmények elõsegítik az effajta projekciót, az “én” átalakulását “õkké”. A szûk falak között az ember elveszettnek érzi magát, ezért megnõ a közlés iránti vágya, a nyelvi aktivitása. S ahelyett, hogy a falba verné a fejét, beszédbe elegyedik a falakkal mint önmaga burkával – agresszív és elkeseredett színjátékot mutat be nekik: “Magatok közé zártatok? Fogva tartotok? Hallgattok? Most azt hallgassátok meg, amit én mondok tinektek!”

A tûzzel játszanak ilyenkor. Vegyünk egy egyszerû példát. Egy rab végsõ kétségbeesésében, amikor már a nyelvét is elvesztette, lenyel egy kanalat vagy valami hasonlót. Érthetõ, ha mint minden mûvész, arra számít, hogy színpadias, hatásvadász mutatványa kiérdemli méltó jutalmát – vagyis abban reménykedik, hogy a lenyelt kanalat sebészeti beavatkozással fogják kiszedni belõle. (Meg kell jegyeznünk, hogy az utóbbi idõben a börtönparancsnokság, megelégelve a hasonló demonstrációkat, nem sietteti az orvosi beavatkozást, és a többi fogva tartott megfélemlítése céljából hagyja, hogy halálos kimenetelûvé váljék a kísérlet.) De itt nem pusztán csak mutatványról, lágernyelven “poénról” van szó. Az a mûvész, aki lenyeli a kanalat, nagy kockázatot vállal, és azért teszi ezt, hogy eltúlzott, parodisztikus formában kimutassa, mennyire éhes, és milyen végsõkig legyengült, ha szimbólumként képes lenyelni egy vaskanalat! Ne gondoljuk, hogy a kanalat valóban éhségében nyelte volna le. Azt kell megértenünk, hogy nem képes többé elviselni a hallgatást, és természetellenes cselekedete révén ezt ki is nyilvánítja.

Meg kell jegyeznünk, hogy a nemi szervek meggyalázása – a herék odaszögelése a fapriccshez, a “horgony” használata – is az élet végét fejezi ki mint a férfi végsõ érve: nem képes elviselni többé ezt a tömény elnyomást, ezért a természet által neki ajándékozott szervekre már nincs szüksége, köp rájuk, és velük együtt köp az életre és arra a társadalomra is, amelyik bezárta ebbe a kalitkába. Milyen érve maradt még?

Az agitáció tudatosabbnak, intellektuálisabbnak tekinthetõ formája az, amikor az ember a saját homlokára tetovál államellenes feliratokat, például ilyesmit. “Az SZKP rabja”, “A KGB rabja”, “Hruscsov rabja” (az ilyen jellegû feliratok Hruscsov idejében jöttek divatba). Úgy hírlik, Hruscsov a vele kezdeményezett nyílt párbeszéd kísérletére válaszul titkos parancsban rendelte el ez efféle firkászok statáriális kivégzését. Magáról a parancsról nincs tudomásom, de azt tudom, hogy azokat az embereket, akik az arcukra tetoválták az élõ leveleket, kivégezték. Az állam nem tudta, mitévõ legyen a továbbiakban ezekkel az önmagukat lemoshatatlan proklamációvá változtató emberekkel, akik fejüket, homlokukat végsõkig elkeseredett szövegekké változtatva szóltak az ember nevében az emberiséghez.

A tetoválók rendszerint a szabadulásba vetett maradék reményüket is elvesztett, elkeseredett köztörvényesek soraiból verbuválódtak, így a kivégzésüket elrendelõ titkos parancs elsõsorban az úgynevezett különleges lágerekre vonatkozott. Ám meglepõ módon az elsõ “feliratozók” kivégzése e bûnös feliratok újabb hullámának adott ösztönzést. Csak a második kivégzéssorozat után sikerült a hatalomnak megállítani a mozgalmat és gátat szabni terjedésének.

Végtelenül szomorú dolgokról beszélek. De érdemes ezekben a tényekben felfedezni azt is, ami nem pusztán a lágerbeli lét helyi, vad sajátossága, hanem valamiféle általános emberi ösztön, amely még az írói alkotótevékenységgel és a mûvészettel mint olyannal is távoli kapcsolatban áll. Lehet, hogy nem is magával a mûvészettel, hanem a mûvészi alkotómunka bizonyos vonatkozásaival, különösen a mi korunkban, amikor a szerzõ a társadalomtól éles elkülönülésben, magára hagyatottan él, úgy is fogalmazhatunk, hogy rettentõen magányos, és rettentõen szüksége van a megértésre és a kommunikációra. És itt, a közönség és az olvasók elõtt, akik a barátságos “Önök” mellett magukon hordozzák az ellenséges, süket “Õk” bélyegét is, a hatás elérése érdekében a mûvészet idõnként szélsõséges eszközökhöz folyamodik: epatage-t, groteszket, abszurdot, fantasztikumot, különféle extravagáns eszközöket vet be, amit összességében fokozottan expresszív, agresszív, és egyúttal fokozott kommunikációs értékû beszédnek nevezhetünk. Hiszen itt nem pusztán az emberekkel való szakításról, a hallgató és a nézõ elutasításáról van szó. Különös módon a kommunikáció megszakadása épp az elmagányosodás, az elszigetelõdés miatt ösztönzõleg hat egy erõteljesebb kommunikációs értékû nyelv létrehozására. Példaként szolgálhat erre az úgynevezett balos irányzatok sok mûvének poétikája.

De ha nem is vesszük tekintetbe ezeket a formai szélsõségeket, maga az alkotófolyamat is hasonló jellegû: pszichológiai értelemben el kell jutnunk az élet valamiféle határáig, mi több elõfordulhat, hogy át is hágjuk a határokat, amikor létre akarunk hozni valamit. A mûvészi kifejezés lényegébõl fakadó expresszivitás azonban egyáltalán nem feltétlenül jelenik meg a stílus külsõdleges jegyeiben. Az utóbbi a felszínen lehet nyugodt, egyszerû, letompított, akár méltóságteljes is. De rejtett törekvéseiben mindvégig a börtön elleni totális támadás nyelve marad, melybe a szerzõ belehal, hogy általa feltámadjon vagy feloldódjék benne, kimondja, hogy nem, és eltemetkezzék a könyvben. Nem ugyanerrõl a tõrõl fakad-e a mûvészet örök törekvése, hogy elszakadjon a mindennapok valóságától, az államtól, elrugaszkodjon a földtõl és magától a mûvészettõl is? Áthágni a stílus, a mûfaj és az élet határait – nem ebben áll-e gyakorta a mûvész feladata?

Térjünk most vissza a korábban felidézett lágerbeli példák sorához. Meg kell állapítanunk, hogy az idézett esetek, melyek mind az ember elkeseredett végsõ kiáltásai az emberhez (önevés, homloktetoválás stb.) elkerülhetetlenül elvezetnek bennünket az ilyesféle támadások következõ fokozatához, nyelvi értelemben is – az öngyilkossághoz. Ezzel a tárggyal nem kívánok részletesen foglakozni, mert ez igen speciális, érzékeny és intim terület, amelyrõl valahogy nem illik túl sokat beszélni. A lágerekben viszonylag ritkán követnek el öngyilkosságot. Nyilvánvalóan megerõsödik az emberben az önvédelem biológiai ösztöne, a halál árnyékában az ember mindenáron élni akar. Az élet, amely szembenállássá, ellenszegüléssé lényegül, gyõzelmet arat, már amennyiben ez az ember fizikai erejétõl függ. És ha ilyen körülmények között el is követnek öngyilkosságot, az általában nem kapitulációt jelent, hanem a nyilvános önégetõk tettéhez hasonlóan ezen az úton akarnak a társadalomnak valami erõteljes és aktuális üzenetet küldeni.

De az öngyilkossághoz – mely kivételes eszköz – a börtön- és lágerviszonyok között sokféle út vezet, melyek mindegyike azt bizonyítja a hatalom számára, hogy az ember mindenre elszántan kész szembenézni vele, s valami végsõ, nagy elszámolásra készül. Ezt a tapasztalatot értelmetlen volna formális jegyek alapján osztályozni. Az igazi tapasztalat mindig teljes és konkrét – és mindig egyedi. S bár az esetek ismétlõdnek, minden egyes epizód önmagáért beszél. Példának okáért vegyük a mindenki által jól ismert egyéni vagy kollektív tiltakozási formát, az éhségsztrájkot. De ha nem a tradicionális felfogás alapján közelítjük meg, vagyis nem az idõ haladtával súlyosbodó szankciónak tekintjük, hanem belegondolunk a tartalmába, méghozzá a különleges, belsõ, pszichológiai lényegét nézzük, akkor megérthetjük, hogy ez nem egyszerûen csak eszköze valamiféle jogok vagy engedmények kiharcolásának (mint a sztrájk). Az éhségsztrájk a halál szimbóluma, amelyet jelként mutatnak föl a börtönparancsnokságnak, s amellyel az ember megint csak utolsó lehetõségéhez folyamodva jelzi, hogy nem óhajt részese lenni a neki rendelt viszonyoknak és elutasítja a rákényszerített gyûlöletes érintkezési formákat. Az éhségsztrájk megkezdésével az ember mintegy elvágja a világhoz, “õhozzájuk” fûzõdõ életteli kapcsolatát, a magányt választja, a halál jegyében áll, melyet szimbolikusan és tényszerûen is megjelenít a táplálék elutasítása. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az érintkezés effajta megszakítása egyúttal maga is sajátos, erõteljesen szemantikus és kommunikatív érintkzési módot képvisel, még ha negatív értelemben is. Mindennél ékesebb bizonyítékul szolgálnak erre a ritkaság számba menõ, elve bizonyos számú napra tervezett tömeges éhségsztrájkok, amelyeket azzal a céllal szerveznek, hogy bizonyos követeléseket kikényszerítsenek a lágervezetésbõl. Ám az éhségsztrájk szimbolikus nyelvének lényegét legjobban azokból a furcsa és egyedi esetekbõl érthetjük meg, amikor az ember véglegesen elutasítja az ételt, és ezáltal egész további életét jajkiáltásként szegezi szembe a társadalommal, az emberiséggel, az éggel. Az ilyen esetek Nyugaton nem túl ismertek, de a szovjet lágerekben, ha meglehetõsen ritkán és kivételképpen is, de elõfordulnak. Az ember végleges éhségsztrájkba kezd. Természetes valamely napon, a tizenkettediken vagy a tizenhetediken elkezdik az orrán át mesterségesen táplálni, fizikai erõszakot alkalmazva. De az ember önszántából nem hajlandó enni.

Mivel erõszakkal táplálják, még meglehetõsen sokáig elélhetnek ágyhoz kötötten, néhány évig is (legendák szerint akár öt-tíz évig is) eléltek az éhezõk halálraítéltként, mert a mesterséges táplálás következtében idõvel a lábak visszafordíthatatlanul megbénulnak, aztán fokozatosan a szervezet más részei és funkciói is atrofizálódnak. Ez a végsõkig tartó éhségsztrájk az ember végsõ kiáltása azokhoz, akik nem engedik élni, akik mindörökké és megváltoztathatatlanul “õkké” váltak a számára. A végsõkig tartó éhségsztrájk példáján keresztül teljes mélységében megérthetjük az ilyesféle vállalkozások legmélyebb értelmét, s ez az értelem jelen van a mindennaposnak és általánosnak tekinthetõ tömeges éhségsztrájkban is.

S éppen ez az, amiért morális okoknál fogva tilos, megengedhetetlen az éhségsztrájk szociális viszonyait taglalni, alá- és fölérendeltségrõl beszélni. Az éhségsztrájk olyan dolog, amiért végsõ soron mindenki önmaga fizet meg, teljes felelõsséggel. Éhségsztrájkot szervezni pedig olyan, mint amikor a halálraítélt rábeszéli a barátait, hogy kövessenek el öngyilkosságot…

De létezik egy másfajta, átvitt értelemben vett “éhségsztrájk” is, amely nem kevésbé hatékony kommunikációs eszköz a magány körülményei között. Ez pedig a hallgatás. A hallgatás mint egyetlen reakció a minket körülvevõ elnyomó rendre. Elõfordul, hogy a fogoly (megint ritka példákkal élek) többé nem hajlandó beszélni az õrökkel, nem válaszol a kérdéseikre, és egyáltalán nem szólal meg, de továbbra is felveszi a munkát és végrehajtja a parancsokat, kivéve egyet: nem nyitja ki a száját, ha kérdezik. A hallgatag falaknak az ember hallgatással felel.

A hallgatás, mint mondják, a beleegyezés jele. Ebben az esetben a hallgatás a végsõ, totális elzárkózás, megvetés jele, azt fejezi ki, hogy nem vállalunk sorsközösséget sorstársainkkal. A nyelvi elzárkózás a tagadás szimbóluma. A beszéd elutasítása, a “velük” (és idõnként az egész világgal) közös nyelv tabuja a hatalom birtokosait valamilyen oknál fogva különösen érzékenyen érinti, különös jelentõségû a számukra. Valahogy így: “nem vesz minket emberszámba?!…” A hallgatás rosszabb, mint az éhségsztrájk vagy az öngyilkosság, mert a hallgatás – sértés. A hallgatás valami olyan alávalóságnak a gyanúját ébreszti, ami szavakkal le sem írható…

Ellenérvként fölvethetik természetesen, hogy miféle jelentése lehet egyáltalán a hallgatásnak? Miféle nyelv volna a hallgatás? A magam részérõl most épp a “nyelvbõl való kivonulás” eseteit próbálom olyan nyelvként értelmezni, amely nem rendelkezik a beszéd megszokott struktúrájával, ám ezt a hiányosságot a nyelv más tulajdonságainak felerõsítése által pótolja. Lássunk egy újabb példát, mert az ilyen dolgokban a legjobb a konkrétumoknál maradni. Volt egy ember – nevezzük Nyikolájnak – aki tapasztalt köztörvényesbõl a hosszú megpróbáltatások során politikai fogollyá “disszidensé” vált, s ezt a Nyikolájt már negyedszer tartóztatták le. Addigra Nyikoláj már kívülrõl fújta az egész mûsort, ismerte a csekistákat, a bíróságot, az ügyészeket, és amikor utoljára tartóztatták le a Csehszlovákia szovjet lerohanásával szemben tett kijelentéseiért – a végsõkig elszánta magát. A kihallgatás során nem válaszolt a kérdésekre, egyetlen jegyzõkönyvet sem írt alá, és letartóztatása elsõ napjától éhségsztrájkba kezdett. A bíróságra néhány hónap múltán már hordágyon hozták: maga már nem tudott járni. Nyikoláj a bíróság minden vádjára és kérdésére hallgatással felelt. A bíróság pedig nagyon elégedetlen volt. A procedúra során Nyikoláj idõnként nem tudta szó nélkül hagyni a hatóság túlzásait, ilyenkor hordágyán feltámaszkodott, hangja betöltötte az üres tárgyalótermet (a bíróság természetesen zárt ülést tartott), és válogatott vaskos trágárságokat intézett az igazságszolgáltatáshoz (amiért újabb éveket szabtak ki rá.) Azután erõtlenül visszahullott hordágyára, és megint hallgatásba merült. Amikor ismét hét év lágerre ítélték (addigra már összességében vagy tizennyolc évet leült), felvágta az ereit, és megpróbálta fölakasztani magát. De mindez nem segített. És akkor most ismét föltehetjük a kérdést: hol beszélhetünk itt nyelvrõl? És mikor léptünk túl a nyelven? A hallgatással? Az éhségsztrájkkal? Amikor fölakasztotta magát, vagy amikor jól érthetõen odavetette szavait a bíróságnak? Meglehet, annyi történt, hogy áttértünk egyik nyelvrõl a másikra (hátha valamelyik hatásosnak bizonyul). És lehetséges, hogy a nyomozás során és a bíróság elõtt tanúsított némasága és hallgatása volt a “velük” folytatott legteljesebb és legtartalmasabb párbeszéd.

Nem szeretném, ha a példáim forrásául szolgáló börtön- és lágerélethez önökben végeredményképpen valamiféle kimondhatatlan rettenet érzése társulna, és olyan helynek képzelnék, ahol a kapcsolatok és a magány egyetlen véres és kibogozhatatlan csomóként vannak jelen. Ugyanazon hallgatás, amelyrõl eddig beszéltünk nem feltétlenül demonstratív és megdöbbentõ, hanem a társadalom kiátkozottjainak, a szinte istentõl elhagyatott embereknek a magány fokozatait kifejezõ belsõ hallgatása a lélek és a nyelv tiszta, reménnyel kecsegtetõ forrásává válik. Itt most mindenekelõtt a költészetre és a vallásra gondolok. A lágerekben és a börtönökben nagyon sok költõ van. Nem csak olyanok, akiket a költészetükért, a verseikért küldtek lágerbe, hanem olyanok is, akik itt, a lágerben váltak költõvé, s akiknek eddig semmiféle elképzelésük se volt rímrõl meg ritmusról. Nyilvánvaló, hogy a kínzókamrában hihetetlen mértékben megnõ az általános, hétköznapi érintkezésen túlmutató beszéd iránti igény. Ezek a lágerversek a szerzõik képzetlensége folytán irodalmi szempontból szánalmasan szegényesek. De még ezekben a jelentéktelen versekben is feltûnnek, mi több felragyognak olyan csodálatos strófák és képek, amelyeket profi költõk is megirigyelnének. Azokról a valódi költõkrõl és írókról most nem szólok, akiket elhurcoltak, s akik valósággal magukba szívták a lágereket. Ezeknek a neveknek egy részét már ismerjük. Én most ennek a jelenségnek, ennek a teremtõ energiának az alsóbb szintjeit vizsgálom, az “átlagos lágerlakó”, az “átlagember” szintjét, mely a láger körülményei között tiszta forrásként teremti meg a huszadik századi orosz folklór legfontosabb teljesítményét, a blatnoj dalokat.

De ha mélyebbre és magasabbra tekintünk (a “mélyebb” és “magasabb” fogalma itt valahogy összeér), ugyanezeken az alapokon nyugvó vallási tapasztalattal találkozunk, mely elõtt minden szabad embernek fejet kell hajtania. Mindenki, pravoszlávok, katolikusok, protestánsok, muszlimok, zsidók, buddhisták, de még az ateisták is hozzánk képest háromszorosan hisznek Istenben, és négyszeresen aktívabbak a közös vallási tevékenységben.

Szerte a világon élnek pünkösdisták, nagy számban Amerikában, de úgy hírlik, még Ausztráliában is. Ám csak az oroszországi lágerekben nyer az egész emberiség számára értelmet, amikor a pünkösdisták “nyelveken beszélve” imádkoznak, nem is ismerve saját szavaik értelmét, mert hitük szerint kegyelmi ajándékként maga a Szentlélek beszél az õ szájukkal. A láger körülményei között az Istennel és a világ népeivel, sõt az elérhetetlen, angyali szférákat való ilyen (közvetlen) érintkezést valami furcsa, érthetetlen, de totálisnyelvnek tartják, a legmagányosabb, s ezért a legteljesebb párbeszédnek.

Amikor egyszer zavartan megkérdeztem egy újdonsült pünkösdista barátomat, nem vehetnék-e egyszer részt az imádságukban, amikor “nyelveken beszélnek”, csak hogy meghallgathassam, hogyan is megy ez, barátom – legnagyobb meglepetésemre – lelkesen beleegyezett a dologba. Elvittek a fürdõbe, a láger fürdõjébe, ahol egy pünködsita dolgozott fûtõként, s akinek ilyenformán módjában állt a fürdõ nedves, de az õrök és besúgók figyelõ tekintetétõl rejtett helyiségét a szabad idõszakokban imahelyként használni. Hárman voltunk – két pünkösdista meg én. Bezárkóztunk a fürdõbe és letérdeltünk a nedves kõpadlóra. Nagy megkönnyebbülésemre az egész dolog egyszerû, orosz nyelvû imádsággal kezdõdött, a Miatyánkkal. Egyszer csak az egyik imádkozó, aztán mindjárt a másik is, amint ott térdepeltek kétfelõl mellettem, elkezdetek valami ismeretlen nyelven beszélni. Szépen, nyugodtan, az eksztázis vagy a hisztéria legkisebb jelét sem mutatva tértek át erre a másik nyelve. Pontosabban szólva különbözõ, össze nem illõ nyelvek voltak ezek, az elsõ valamiféle európai, északi nyelv, a második pedig keleties ízû. Maguk sem tudták, miféle nyelveken imádkoznak, én pedig elszégyelltem magam, amiért a filológiai gondolkodás eszközével próbáltam behatolni a tiszta misztikum világába: hallgatóztam. Mi ez? Glosszolália? Abrakadabra? Összefüggéstelen hangok sora, melyeket angyaloktól valónak tartanak? Ha tudnék nyelveket, talán jobban eligazodtam volna e beszédfoszlányok között. De csak gyengén beszélek idegen nyelveket, és nem is vagyok nyelvész. Az egyetlen dolog, amit sikerült kivennem, hogy a beszédjüknek struktúrája volt, harmonikus nyelve – lehet, hogy angyali, vagy ki tudja milyen. De jelentõségteli, átgondolt, végsõ nyelv volt ez…

Szerettem volna fölállni és elmenni. Úgy éreztem, hogy azok a villámok, azok a hatalmas elektromos kisülések, amelyek a két oldalamon tõlem félméternyire térdeplõ villámhárítókon keresztül a fürdõ nedves kõpadlójába csapódtak, mindjárt elérnek, és lesújtanak rám azok az alászálló gyönyörû és istenkáromló szavak, melyekre méltatlan vagyok, melyeket lenéztem.

Õk pedig fennhangon hirdették az egész világnak – egyszerre a világ összes nyelvein, hogy mit jelent az érintkezés a magány körülményei között.

Forította Szilágyi Zsuzsa

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.