Belül viselt skarlát betű

A bevándorlás genetikai szempontból

Emma Lazarus

Az új kolosszus

Nem mint görögök-zengte érc-gigász

Tagjait szétvetve két part között,

Áll sós vizű alkony-kapunkban őrt

E fáklyás nagyasszony: a lángja láz,

Rab villám, s így ismeri hallomás,

Kitagadottak Anyja. Fényözönt

Hívón világnak int, s lágy szeme köt

Város-párt rév köré: légnemű lánc.

“Óhazák, dús kincs nem kell!”, néma bár,

Kiáltja. “Jöjjön fáradt, nincstelen,

A tömeg, mely szabadságért zihál:

Nyomorgó söpredéktek kell nekem.

A viharvert hontalanokra vár

Arany kapum, hol fáklyám emelem.”

1893

Az új hazába érkezők számára a Kennedy Repülőtér nemzetközi érkezési csarnoka csak szürke díszlet a New York-i hajókikötő tágasságához, szabad egéhez, a közösség ott álló szimbólumához képest. Az emléktáblának azonban, amely napjaink légi úton érkező bevándorlóit köszönti, van egy közös vonása a nemes nőszoborral, amely a tenger felől érkező őseinket (köztük gyermekkorú nagyszüleimet is) ünnepélyesen fogadta. A Kennedy Repülőtér falán és a Szabadságszobor talapzatán ugyanaz a felirat olvasható: Emma Lazarus költeménye, Az új kolosszus – csakhogy van köztük egy lényeges különbség. A repülőtéri változat így szól:

…Jöjjön fáradt, nincstelen,

A tömeg, mely szabadságért zihál:

A viharvert hontalanokra vár

Arany kapum, hol fáklyám emelem.

Talán megbocsátható a feltételezés, hogy a kihagyás szükségszerű, s célja nem több, mint egy hosszabb költemény velejét a kicsiny tábla méretéhez igazítani. Igen ám, de itt csak egyetlen, könnyen beilleszthető sor hiányzik, ami ostoba (s nem pusztán ízléstelen) cenzúráról árulkodik. Emiatt kénytelenek vagyunk a butaság és a gyávaság egymástól független vádjait megfogalmazni. (Mint az utolsó nemzedék tagja, melyet a közoktatásban még a szent történelmi kánon memoriterjeivel neveltek – beleértve a gettysburgi beszédet, az Alkotmány preambulumát, Emerson úrnak az áron át ívelő rönkhídját, s persze Emma Lazarus óriási nőalakját a fáklyával –, azonnal észrevettem a húzást. Eléggé felbosszantott ahhoz, hogy pár évvel ezelőtt olvasói levelet írjak a New York Timesba. Még mindig forr bennem a düh, de most már legalább megvan az a perverz örömöm, hogy a történetet saját célomra használhatom fel, esszém bevezetéseképpen.) Ezennel visszaállítom a hiányzó sort, az eredeti rímképletével és mondatszerkezetével egyetemben:

…Jöjjön fáradt, nincstelen,

A tömeg, mely szabadságért zihál:

Nyomorgó söpredéktek kell nekem.

A viharvert hontalanokra vár

Arany kapum, hol fáklyám emelem.

Magától értődik, hogy a politikai korrektség aktuális széljárása ítélte kihagyásra a “nyomorgó söpredéktek” kifejezést, nehogy valamelyik látogató túlságosan is szó szerint vagy magára értse. Vajon a légi- és tengeri kikötők hatóságánál hallottak-e harangozni a metaforáról és a költészetben betöltött fontos szerepéről? Megfordult-e a fejükben, hogy a költőnő esetleg arról a megvetésről ír, amellyel egy tengerentúli elit tekint a bevándorlóinkra, akiket örömmel üdvözlünk, akikről gondoskodunk, és sokra tartjuk őket?

Mindezt el sem mesélném, ha az esetben nem bujkálna kettős irónia. Emma Lazarus verssorát manapság nem tesszük közszemlére – egyrészt mert félreolvassuk a szöveg eredeti szándékát, másrészt mert a mai kultúra igencsak összekeveri az éppen kerülendőnek tartott szavakat az ocsmány tettekkel (sőt néha egyenlőségjelet tesz közéjük). A múltbéli hatóságnak persze csak a félreértett, a szó szerinti jelentésre volt füle: vagyis a legtöbb bevándorlót “nyomorgó söpredéknek” tekintették, mert inkább tüntették volna el a beözönlő tömeget, mint azt az egy verssort. Más szóval a legtöbb menekült genetikai alsóbbrendűsége (a veleszületett hitványság, melyen a nagy amerikai lehetőség sem segíthet) hatékony kampányjelszava lett annak a mozgalomnak, melynek sikerült az 1920-as évektől szigorú bevándorlási korlátozásokat életbe léptetnie. E törvényeket az enyhítési kérelmek ellenére is a legteljesebb szigorral alkalmazták, s miattuk a menedéket kereső európaiak ezrei maradtak fogolyként saját kontinensükön, ahol Hitler faji törvényei miatt halál várt rájuk. A törvényeink által megszabott kvóták lehetetlenné tették, hogy nagyobb számban lépjenek Amerika területére. Az egykori kirekesztés és a mai szövegcsonkítás jól illusztrálják a történelmi szállóigét, mely szerint a fontos események gyakran ismétlik önmagukat – először tragédiaként, másodjára bohózatként játszódnak le.

Charles B. Davenport, Amerika egyik legtekintélyesebb genetikusa 1925-ben így írt barátjának, Madison Grantnak, A nagy faj eltűnése (The Passing of the Great Race) című bestseller szerzőjének a régi amerikai (értsd: nem indián, hanem észak-európai) vér új bevándorlók okozta felhígulásáról:

Őseink a baptistákat a Massachusettsi-öböltől Rhode Islandbe űzték, nekünk azonban már nincs hová terelnünk a zsidókat.

Davenport azzal a dilemmával került szembe, hogy míg genetikai érveket keresett a zsidók kirekesztéséhez, addig a sztereotípiák miatt nem használhatta a megszokott érvet, jelesül hogy az illetők örökletesen buták. Így azután erkölcsi alkatuk gyengeségére hivatkozott, s nem az intellektusukra. Ezt olvassuk 1911-ben megjelent, Az öröklődés törvényei az eugenika szempontjából (Heredity in Relation to Eugenics) című könyvében (mellesleg nem politikai pamfletről van szó: az a nemzedék ebből a kötetből tanulta a genetika akkoriban formálódó tudományát):

Keresőképesség szempontjából a bevándorló héber férfiak és nők egyaránt a jók közé tartoznak, az írástudatlanság az összes bevándorlót figyelembe véve köztük a legritkább… Másrészt köztük a legnagyobb a jó erkölcs elleni és a prostitúcióval kapcsolatos, legalpáribb bűncselekmények aránya… A zsidó hordák, melyek Oroszország és Európa délkeleti csücske felől árasztanak el bennünket, individualizmusukkal és minden más érdeket sárba tipró bírvágyukkal szöges ellentétei a korai angol és a későbbi skandináv bevándorlóknak, akiknek a nyitott országban zajló közösségi élet, az arcuk verítékével megszerzett jólét, az istenfélő és hazáját szerető család az eszményeik.

A modern genetika tudományát a Mendel-törvények 1900 körüli újrafelfedezése és -kiadása indította útnak. A korábbi örökléselméletek a keresztezések nyomán “keveredéssel”, a tulajdonságok folyamatos elegyedésével és felhígulásával számoltak, a mendeli elméletben viszont az öröklés “elemi egységeinek” jut a főszerep, az örökletes jegyek különálló és magukban változatlan génekbe vannak kódolva; s e jegyek nem feltétlenül mutatkoznak meg minden utódban függetlenül és hígítatlanul, hanem az örökletes alkat elemeiként várják, hogy egy későbbi nemzedékben kifejeződjenek.

Az első genetikusok az óriási felfedezésnek szóló kezdeti lelkesedésükben érthető módon a legközönségesebb hibát követték el: az emberi szervezet szinte minden egyes tulajdonságáért egy- egy gént akartak felelőssé tenni, az anatómia legapróbb részleteitől egészen az összetett személyiségjegyekig. A különálló genetikai determinánsok kutatása ésszerűnek tűnt az egyszerű, jól elhatárolható, nem folytonos tulajdonságok és ellentétpárok esetében (amilyen például a kék, illetve barna szem). Annak azonban, hogy összetett viselkedésminták hasonlóképpen egyes gének egyszerű átörökítésében gyökerezhetnek, sohasem tulajdonítottak különösebb értelmet. Két fő okból: (1) A manifesztáció folytonossága lehetetlenné teszi az elemzés tárgyát képező jellegzetességek egyszerű meghatározását (a kék szemet még csak-csak fölismerem, no de hol végződik a szangvinikus, és hol kezdődik a melankolikus személyiség?). (2) Szinte bizonyos, hogy a környezet lényegesen átalakíthatja e jellegzetességeket, függetlenül azok genetikai meghatározottságától (bármit eszem is, a szemem valószínűleg kék marad, ám örökletesen jól működő agyam ellenére is buta felnőtt lehet belőlem, ha alultáplált gyermek voltam, és szegénységünk miatt nem tanulhattam).

A fentiek ellenére az első humángenetikusok “tulajdonságegységekre” vadásztak – olyan feltételezett örökletes jegyekre, melyek létezését egyetlen mendeli tényezőnek tulajdoníthatták, s még akkor sem aggályoskodtak sokat, ha a személyiség vagy az életben való érvényesülés összetett, folytonos és erősen környezetfüggő sajátosságairól volt szó. (Ezek a korai kutatások elsősorban családfaelemzések voltak. Lehetséges, hogy a szemszínre vonatkozóan a családfák pontos adatokat tartalmaztak és megbízható eredményeket szolgáltattak, de azt már el sem tudom képzelni, hogyan követhették nyomon a családfakutatók az “optimizmus”, a “gyenge gátlás” vagy a “vándorlási hajlam” állítólagos génjét, nem is beszélve az olyan, nagyrészt társadalmi jelenségekről, amilyen a nyomor vagy a közösségi érzés. Ki tudja már, hogy George bácsikám kedélyes öregúr volt-e, vagy unalmas, magának való fráter?)

Bármennyire kétes volt az eredmény, amelyet ezek a túlhajtott próbálkozások az összetett emberi viselkedésformák egyedi génekre való visszavezetésében elérhettek, a stratégia vitathatatlanul jól szolgálta a korai huszadik század legnagyobb hatású áltudományos keresztes hadjáratának, az eugenikai mozgalomnak a céljait. Ez a mozgalom az amerikai örökletes állomány feljavítását hirdette meg. Ebbéli feladatát egyrészt a “kevésbé rátermetteknek” a szaporodásból való kizárásával (“negatív eugenika”), másrészt a “jó vérvonalba tartozók” szaporodásának ösztönzésével (“pozitív eugenika”) kívánta megvalósítani. A mozgalom túlkapásait számos kiváló könyv dokumentálta, olyan témákat is feldolgozva, mint a mentális tesztek örökléstani elmélete, a kényszersterilizálás törvénybe iktatása vagy az örökletesen alsóbbrendűnek ítélt nemzetekre vonatkozó bevándorlási korlátok.

A korai genetikusok közül sokan vállaltak aktív szerepet az eugenikai mozgalomban, de senki sem nagyobb buzgalommal a már említett Charles Benedict Davenportnál (1866–1944), aki zoológiából szerzett PhD fokozatot a Harvardon 1892-ben, majd a Chicagói Egyetemen tanított, végül a Carnegie Intézet Cold Spring Harbor-i (New York állam) Kísérleti Evolúciós Állomásának vezetője lett, ahol 1910-től az Eugenikai Nyilvántartó Irodát is megalapította és igazgatta. Ez utóbbi intézmény a tudományos szándékú dokumentáció mellett nyílt politizálásra is vállalkozott; fő feladatának részletes családfák összeállítását tekintette, elősegítendő az emberi tulajdonságok örökletes hátterének földerítését. Davenport tele volt lelkesedéssel, és sikerült munkájához anyagi támogatást szereznie több vezető (tehát az eugenika áldására is számot tartó) amerikai családtól, mindenekelőtt Mrs. E. H. Harrimantől, a mozgalom őrangyalától és pénzeszsákjától.

Davenport Harriman asszonynak ajánlotta 1911-ben megjelent tankönyvét (“a nagylelkű támogatásért, amit az eugenikai kutatásokhoz nyújtott”). A könyvben hangsúlyozta: a hatékony eugenika feltételezi azt a mendeli “felismerést”, hogy egyedi gének állhatnak komplex viselkedési jegyek mögött. Az Ellis Islanden áthaladó napi ötezer bevándorlóról szólva Davenport a következő megállapításokat teszi:

Ezek a parasztok (vagy ahogy néha kicsúszik a szánkon, ez az európai “csőcselék”), ha szaporodóképes, egytől egyig hozzátesz majd valamit – jót vagy rosszat – országunk jövőbeli történelméhez. Korábban, amikor még a tényezők keveredésének nézetét vallottuk, úgy tűnt, egy olyan tulajdonsággal, amely sok ezer közül csak egy egyed csíraplazmájában van jelen, fölösleges törődni, mert a nagy olvasztótégelyben hamarosan semmivé lesz. Ám ma már tudjuk, hogy a tulajdonságegységek nem keverednek egymással, és hogy a kérdéses tulajdonság nemzedékek hosszú sora után újra megjelenhet, méghozzá az egymást követő házasságok hatásától érintetlenül. Így az egyed a számtalan jegyet hordozó és potenciálisan halhatatlan csíraplazma birtokosaként a legnagyobb érdeklődésre tarthat számot.

Valóban, a legnagyobb érdeklődésre, főleg ha arról van szó, hogy korlátozni szeretnénk a bevándorlást, nehogy más országok “nyomorgó söpredéke” permanens rossz gének özönével árassza el az amerikai örökletes állományt.

Hogy érzékeltessük Davenport jellegzetes érveit, s példát lássunk arra, milyen könnyen csúszik át az, úgymond, tudományos dokumentáció nyílt politikai állásfoglalásba, érdemes elővenni 1915-ben megjelent nagy hatású monográfiáját, melynek címe Az örökletesen gyengék (The Feebly Inherited; a szponzor, a washingtoni Carnegie Intézet 236-os számú publikációja), annak is főként az I. részét (“Nomád hajlam vagy vándorlási ösztön, különös tekintettel az öröklődésre”). Az előszó nem titkolja sem a támogatók kilétét, sem a könyv szándékát. Mivel pedig Amerika leggazdagabb és legkonzervatívabb családjai közül három is szerepel a névsorban, a lehetséges eredményeket illetően érdekmentes semlegességet aligha várhatunk. A cirkuszt a Carnegie család finanszírozta, de Davenport további patrónusok előtt is fejet hajt:

A terepmunkát végző személyzet képzésének költségét Mrs. E. H. Harriman, az Eugenikai Nyilvántartó Iroda alapítója és fő támogatója fedezte Mr. John D. Rockefellerrel, aki fizetést folyósított a kutatás számos résztvevője számára.

Davenport az előszóban köntörfalazás nélkül nyilatkozik politikai nézeteiről és céljairól is. Azt a tételt óhajtja elfogadtatni, hogy a “gyenge gátlás” mint vérmérsékleti kategória alacsonyabb rendű morális érzékkel jár együtt. Ezzel újabb ismérv született az eugenikai rátermettség hiányának kimondásához: a gyenge intellektus mellé a gyenge morál. A butaság genetikai alapjait korábban számos, gyengeelméjűeken végzett vizsgálatban dokumentálták. Az eugenikának azonban szüksége volt arra, hogy kodifikálja a bevándorlók kirekesztésének – és a nem elég rátermett helybeliek szaporodásból való kizárásának – újabb okát, a gyenge morális érzéket. (Mint ebben a tanulmányban korábban már kifejtettem, ez volt Davenport tartalék érve, amelyhez akkor folyamodott, amikor a zsidók bevándorlásának korlátozását szorgalmazva az intellektuális alacsonyabbrendűség szokásos vádjával nem élhetett.) Davenport így ír:

Szólnék néhány szót az e tanulmányokban használt “gyenge gátlású” (feebly inhibited) kifejezésről. Olyan kifejezésre volt szükségünk, amely párba állítható a “gyengeelméjű”-vel (feeble-minded), ama meggyőződésünk alapján, hogy a jelenségeket, amelyekre vonatkozik, külön kell választanunk a gyengeelméjűségtől.

Ha valakinek kétségei lettek volna a motivációkat illetően, Davenport kimondja politikai következtetését:

A gyengegátlásúság, amely immoralitást szül, károsabb lehet a gyengeelméjűségnél is, melynek hordozói egyszerűen csak buták. Azt hiszem, van értelme külön vizsgálni az intellektus és az érzelmek örökletes alapjait. Ebben a meggyőződésben adjuk közre, körültekintő megfontolásra ajánlva ezeket a tanulmányokat. Hiszen az államigazgatás számára a legfőbb nehézséget az erkölcstelen magatartás jelenti, a magatartást az érzelmek határozzák meg, és az érzelmek minőségét az öröklött alkat erőteljesen színezi.

Davenport a továbbiakban a nomád hajlamot választja a vélhetően egyszerű mendeli öröklésmenetet követő – egyetlen gén által meghatározott – örökletes személyiségjegyek fő példájának. Ez a tulajdonság szerinte a gyenge gátlás következménye, és csaknem elkerülhetetlenül immorális viselkedéshez vezet. Már munkája legelején nehézségei támadnak a definíciók körül, amint azt a nyitó mondat is elárulja, amelyet bízvást sorolhatunk a tudománytörténet legkevésbé mélyenszántó kijelentései közé:

A vándorlásra való bizonyos fokú hajlam normális emberi tulajdonságnak tekinthető, mint ahogy a legtöbb állatra is jellemző, éles ellentétben a legtöbb növénnyel.

Hogyan különböztethetjük meg ezek után a vándorlási hajlam rossz formáját – a felelősség elől való megfutamodás kényszerét – attól a bátorságtól és kalandvágytól – a “jó” vándorlási hajlamtól –, amely az országunkba érkezett korai (nagyrészt észak-európai származású) bevándorlókat a határvidéken túli területek meghódítására sarkallta? Korábbi, 1911-es könyvében Davenport meleg szavakkal emlékezik meg “a korai telepesek nehézségekkel dacoló nyughatatlanságáról… a jobb körülmények becsvágyó kereséséről. Az elhagyott New England-i farmok arról a vérünkben lévő tulajdonságról árulkodnak, amely új előnyök reményében hajt bennünket mindig tovább.”

Abbéli igyekezetében, hogy komplex kontinuumok szelvényeit hamis címkékkel lássa el, a “rossz” vándorlási ösztönt Davenport nomád hajlamnak nevezte el, és úgy definiálta, hogy a nomád – szemben a tisztességes emberekkel – képtelen elfojtani magában azt az olykor mindannyiunkban feltámadó késztetést, hogy hátat fordítson kötelességeinek. A nomádok a társadalom csavargói, semmittevői, hobói, cigányai – “képesek ugyan a folyamatos és hatékony munkára, mégis többé-kevésbé rendszeres időközönként messze költöznek onnan, ahová kötelességeik kötik őket.”

Miután célba vette a leterítendő zsákmányt (igaz, végzetesen szubjektív módon), Davenportnak két érvre volt szüksége ahhoz, hogy előálljon az áhított kapcsolat a “rossz” bélyeg és annak egyetlen génje között, melynek kiküszöböléséhez immár hozzáláthat az eugenika: bizonyítania kellett az örökletes hátteret, s meg kellett találnia a nomád hajlam génjét.

A genetikai háttér mellett szóló érvei megdöbbentően gyengék, még korabeli mértékkel mérve is. Egyszerűen azzal érvel – négy kétes analógiára hivatkozva –, hogy a nomád hajlamhoz hasonló tulajdonságok minden olyan helyzetben felbukkannak, ahol a “nyers” természet (s vele a genetika) felülkerekedik a modern emberi társadalom környezetjavító vívmányain. A nomád hajlam azért genetikai természetű, mert analóg az emberszabású majmok vándorösztönével, akárcsak a “primitív népekével”, a gyermekekével (akiket abból a téves megfontolásból tekintettek primitívnek, hogy az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést), valamint a fiatalokéval (mert a felnőtté válás Sturm und Drang-ja közepette a nyers ösztön átmenetileg elnyomja a szociális gátlásokat). A “primitív népekre” vonatkozó érv különösen gyengének látszik, hiszen az ő vándorlási hajlamuk az inadekvát genetikai alkat (vagy bármilyen más genetikai alkat) helyett inkább azt jelezheti, hogy a vadászatból élő embernek követnie kell az állatcsapatok vándorlását. Davenport azonban habozás nélkül megfordítja a kínálkozó ok-okozati viszonyt:

Ha a tűzföldieket, az ausztrálokat, a busmanokat és a hottentottákat tekintjük a legprimitívebb embereknek, akkor azt mondhatjuk, hogy a primitív ember nomád életmódot folytat… Erről gyakran azt gondolják, hogy azért nomádok, mert vadásznak, de valószínűbb ennél, hogy nomád ösztöneik miatt választják a földművelés helyett a vadászatot megélhetési forrásul.

Davenport ezután az Eugenikai Nyilvántartó Iroda adattárában szereplő családfák segítségével igyekszik alátámasztani második tételét, vagyis azt, hogy a nomád hajlamért egyetlen gén felelős. Lajstromában szubjektív kritériumok szerint, a terepmunkát végzők feljegyzett benyomásai vagy amatőr informátorok leírásai alapján, a közismert németWanderlust kifejezésre utalva skarlátvörös W betűvel jelölte meg a nomádokat. Ezután addig tanulmányozta a W betűk családokon és nemzedékeken belüli eloszlását, míg le nem vonta ebből az egyik legkülönösebb és legvalószínűtlenebb következtetést, ami ismert tanulmányban valaha nyomdafestéket látott: a nomád hajlamért, írja, egyetlen gén felelős, amely nemhez kötött és recesszív, s a később női kromoszómának elnevezett helyen található.

Davenport azért jutott erre a következtetésre, mert úgy vélte, hogy a nomád hajlam ugyanúgy öröklődik a családokban egyik nemzedékről a másikra, mint a hemofília, a színvakság vagy a többi, nemi kromoszómához kötődő, recesszív tulajdonság. A családfák bizonyos jellegzetességei valóban feljogosíthatják a genetikust erre a következtetésre. Az egyik ilyen jellegzetesség az, hogy a kérdéses jegyet hordozó apák nem adják azt tovább fiaiknak (hiszen a szóban forgó gén az X kromoszómán foglal helyet, és a fiúgyermekek apjuktól csak Y kromoszómát kapnak, X-et nem). Ha az anya hordozza a vizsgált tulajdonságot, akkor azt minden fiúgyermeke örökli tőle, de a leányai közül egy sem, hacsak nem hordozza a tulajdonságot az apa is. (Minthogy recesszív tulajdonságot vizsgálunk, az érintett anyának mindkét X kromoszómáján ennek génjét kell hordoznia. Fiai egy X kromoszómát kapnak tőle, és szükségképpen hordozni fogják a recesszív bélyeget, mert másik X kromoszómájuk nincs. A leánygyermekek viszont a tulajdonság génjét tartalmazó X kromoszóma mellé apjuktól egy normális X kromoszómát is kapnak, és nem ütközik ki rajtuk a tulajdonság, mert a gén apjuktól származó, normális példánya a domináns. Davenport is ismerte ezeket a szabályokat, és tanulmányában nem is itt van a bökkenő, hanem ott, hogy egészen szubjektív és genetikai előfeltevésekkel terhelt kritériumok alapján határozta meg a nomád hajlamot mint diszkrét és osztályozható “dolgot”, s ezért családfaelemzései teljesen használhatatlanoknak bizonyultak.

Az összefoglalás végén teljes hangerővel szólal meg az eugenikai mondanivaló:

A vándorlás alapvető emberi ösztön, amely azonban a civilizált népek intelligens felnőtt egyedeiben gátlás alá kerül.

Sajnos azok az emberek, akik a rossz W gént (a Wanderlust skarlát betűjét) hordozzák, erre az egészséges gátlásra nem képesek, és felelőtlen nomádok lesznek belőlük, akik valósággal menekülnek mindenfajta kötelesség elől. Ez a bélyeg genetikai, faji (racial), és nemkívánatos. A W bélyegét magukon viselő bevándorlókat ki kell rekeszteni (s bizonyosra vehetjük, hogy sok bevándorló inkább élhetetlen csavargó, mint vakmerő szerencsevadász), a helyben született nomádokat pedig erőteljesen arra kell ösztönözni, ha nem kényszeríteni, hogy tartózkodjanak a szaporodástól. Nézzük Davenport konklúzióját.

Az újdonság, amit vizsgálataink felszínre hoztak, a következő. A nomád életmód ösztöne valamennyi esetben egy és ugyanaz a tulajdonságegység. A nomádok minden fajtájának van egy különleges faji jellegzetessége, vagyis ők valamennyien a szó valódi értelmében egy nomád faj képviselői. Ez a jellegzetesség pedig abban áll, hogy csíravonalukból hiányzik a helyhez kötött életmódot, a stabilitást, az otthonhoz való ragaszkodást determináló tényező.

Természetesen ma már senki sem venné védelmébe Davenport ama szélsőséges álláspontját, hogy szinte minden összetett emberi viselkedésformát egyetlen gén határoz meg. Végeredményben legtöbb kollégája elvetette ezt az elképzelést. Az 1940-es években, amikor a mendeli fölfedezések iránti kezdeti lelkesedés hulláma már régen elült, maga Davenport is értesülhetett arról a modern kori felismerésről, hogy az összetett tulajdonságokban általában sok, önmagában csekély, kumulatív hatást kifejtő gén működése tükröződik (a növekedés és génkifejeződés környezeti, nem genetikai feltételeinek erős, olykor döntő befolyásáról nem is beszélve). Hogy egy-egy gén lenne felelős az indulatos, a kedélyes, a szemlélődő természetért, vagy éppen a vándorlási kedvért, az mai szemmel ugyanolyan képtelen föltevés, mint az, hogy egyetlen pisztolylövés okozta az I. világháborút, vagy hogy Darwin egymaga fedezte föl az evolúciót, és ha ő nem lett volna, ma is kreacionisták lennénk.

És mégis, modern korunkban, amikor ismét mohó kíváncsisággal fordulunk a genetikai magyarázatok felé (s torzítatlan formájában teljesen jogos és valódi ez a lelkesedés), szinte nap mint nap találkozhatunk ugyanolyan típusú hibákkal, amilyeneket Davenport elkövetett. Ezek a melléfogások sokkal kevésbé szúrnak szemet, de a legkevésbé sincsenek híján annak az életerőnek, amelyet a makacs kitartás képzeletbeli génjéhez – mert Davenport ennek létezését is fölvetette – társíthatunk.

Nem kérdőjelezzük meg azt, hogy a gének befolyásolhatják a viselkedést; természetesen befolyásolhatják. Azt sem mondjuk, hogy mivel a genetikai magyarázatokhoz negatív politikai, szociális vagy etikai jelentés tapad, tartózkodnunk kellene az ilyen magyarázatoktól. Két fontos okunk is van arra, hogy ezt a vádat visszautasítsuk.

Először is, maguk a természeti tények etikailag semlegesek, bármilyen célok szolgálatába állítjuk is őket. Igaz ugyan, hogy sok kétes, vagy akár tragikus döntést hozunk hibás genetikai tételek alapján, de más összefüggésben az emberi adottságok veleszületett és örökletes alapjaival kapcsolatos komoly érveinknek messzemenő felszabadító hatásuk is lehet. Gondoljunk csak arra, micsoda lelki tehertől szabadítja meg a genetikai magyarázat azokat a szerető szülőket, akik szép és tehetséges gyermeküket húszéves korában hirtelen “elveszítik”, mert elhatalmasodik rajta a skizofrénia. Ez az elmebetegség csaknem bizonyosan genetikai eredetű, miként sok olyan szervi baj is, amely csak az élet harmadik évtizedében, esetleg még később jelentkezik. Pszichológusok nemzedékei vádolták kimondatlanul szülők nemzedékeit azzal, hogy ők váltották ki gyermekükből az akkori felfogás szerint egyértelműen környezeti eredetű kórt. Van-e kegyetlenebb dolog, mint egy ekkora családi tragédiát hamis váddal tetézni?

A másik ok pedig az, hogy sem morális megfontolásainkban, sem a tudományos megismerésben nem juthatnánk messzire, ha nem vennénk tudomást olyan valós tényekről, amelyek következményei kedvünk ellen valók. Hogy a legpregnánsabb példát említsem, nem tudok elképzelni kellemetlenebb tényt az emberi test elkerülhetetlen fizikai pusztulásánál, de egy olyan társadalomnak, amely arra rendezkedik be, hogy Prospero uralkodik majd a maga testi mivoltában örökkön örökké, nem jósolnék nagy jövőt.

Ha azonban hibás, de gondolkodásunkban mélyen rögzült sztereotípiák gyakran vezetnek téves következtetésekhez az öröklődésnek az emberi viselkedésben betöltött szerepét illetően, akkor fel kell fedni és korrigálni kell a bennük rejlő hibát – s ha e következtetések újra meg újra olyan ajánlásokban is testet öltenek, amelyeket a legtöbb ember etikailag elfogadhatatlannak tart (mint a szellemileg visszamaradottak kényszersterilizálását), akkor annál erélyesebben kell fellépni ellenük. Azt hiszem, most is ilyen helyzetben vagyunk, s hogy a hibás alkalmazás mögött meghúzódó genetikai eltévelyedések jellegükben és logikájukban élénken emlékeztetnek Davenport hibáira, hiába haladtunk azóta oly sokat érveink csiszolásában és a tények pontos megismerésében.

A tudománytörténet során a genetikával való politikai visszaélések legtöbbje a “genetikai determinizmus” kinyilvánításából fakadt. A genetikai determinizmus azt jelenti, hogy egy bizonyos viselkedés vagy társadalmi szituáció megváltoztathatatlan, mert az emberek a génjeik miatt “olyanok, amilyenek”. Ha valamit, ami nem tetszik nekünk, a géneknek tulajdonítunk, akkor rendszerint vagy kifogásokat keresünk, vagy túl kevés erőfeszítést teszünk a dolog megváltoztatása érdekében. Így sokan még ma is azon a véleményen vannak, hogy az általuk genetikailag alacsonyabb rendűnek minősített csoportokat ki kellene zárni a közoktatásból és a szociális szolgáltatásokból. Szegénységük, balsorsuk saját örökletes tulajdonságaikból következik, hangzik az érv, ezért helyzetük szociális beavatkozással érdemben nem javítható. A történelemben rendre kapcsolatot találunk az efféle genetikai megnyilatkozások és a hatalmon lévők számára előnyös, igazságtalan status quót védelmező konzervatív politikai eszmefuttatások között.

Persze ma már nem akad komoly genetikus vagy politikus, aki efféle érvekkel davenporti szellemben, “egy gén – egy komplex viselkedésforma” alapon hozakodna elő. Más szóval: manapság nem szokás a tudatlanság, a promiszkuitás vagy a becsvágynélküliség génjéről beszélni. Ám három kisebb, rendkívül gyakori hiba együtt nagyon könnyen vezethet hasonló, eugenikai ízű következtetésekhez. Valahogy még mindig nem tudunk kiszabadulni annak a gondolatnak a bűvköréből, hogy az összetett társadalmi viselkedésformák, legalábbis nagy részben, az egyén mélyen rejlő viselkedési hajlamának öröklött “atomjaival” magyarázhatók. Összehasonlíthatatlanul kielégítőbbnek és izgalmasabbnak találjuk azt az állítást, hogy a szóban forgó jelenséget egy bizonyos gén idézi elő, mint az örökletes és szociális tényezők bonyolult és kibogozhatatlan együttesére hivatkozó magyarázatokat. Úgy érezzük, sokkal közelebb jutottunk a valós vagy alapvető okokhoz akkor, ha a fejtörést okozó viselkedést az illető egyén testének valamely darabkájára vezettük vissza, s nem a sok összetevőből álló társadalmi körülményekben leltük meg az okát. Ha egy újság azzal a szalagcímmel jelenne meg, hogy “Megvan a homoszexualitás génje”, mindenki felkapná a fejét, de a napilapok szóra sem méltatnának egy olyan, nem kevésbé alaposan dokumentált cikket, amely a homoszexuális preferencia más összetevőinek elsődlegesen társadalmi gyökereiről értekezne, genetikai különbségek említése nélkül.

E hibák közös forrása sokkal mélyebben rejlik a politikai hasznavehetőséggel való esetleges összefüggéseknél, amelyeket a legtöbben észre sem veszünk, s akkor is tagadnánk, ha észrevennénk őket. Arra gyanakszom, hogy ez a közös forrás a kauzalitásról kialakított általános felfogásunkban keresendő, amelyet vagy egy hamis tudomány- és természetfilozófia nevében vertek belénk, vagy agyunk evolúciós fogyatékosságaként cipelünk magunkkal. Szeretjük az egyszerű magyarázatokat, amelyek egy irányba mutatnak: a kicsiny, független, atomi építőkövek felől a nagy testek vagy szervezetek közötti összetett és szövevényes kölcsönhatások felé. Terminus technicusszal élve, oksági sémáinkban előnyben részesítjük a redukcionizmust, és a nagy méretű objektumok fizikai viselkedését a bennük levő atomok mozgására, a nagy testű állatok társas viselkedését pedig biológiai atomokra, azaz génekre igyekszünk visszavezetni.

A külvilág azonban ritkán tartja tiszteletben egyszerűsítő elvárásainkat, és nem mindig boldogulunk a redukcionizmus kétségkívül hathatós módszereivel. Az egész sokszor több, mint részeinek összege, és az objektumok közti kölcsönhatásokból nem mindig tudjuk kibogozni az egyes objektumok működési szabályait. Egy adott helyzet szabályait és egyediségét gyakorta a nagy objektumok és kölcsönhatásaik közvetlen tanulmányozásából kell leszűrnünk, nem pedig az atomi építőkövek fundamentális tulajdonságaiból. A genetikai magyarázatokban oly gyakran elkövetett három hiba mindegyike a redukcionizmus alapvető téveszméjéből fakad.

1. Pallérozott gondolkodásunkkal eltelve megállapítjuk, hogy mind a gének, mind a környezet szerepet játszanak az eredmény kialakításában, majd ennek a helyes elvnek az alkalmazásakor mégis elkövetjük azt a hibát, hogy az egyes tényezőknek százalékos részesedést tulajdonítunk, például így: az A viselkedést 40%-ban a genetika és 60%-ban a környezet határozza meg. Fontos jól megértenünk, hogy az ilyen redukcionista kijelentések miért értelmetlenek. A genetika és a környezet együtt hozzák létre az egészet, de a végeredményt nem lehet alkotórészeire bontani. Kétharmad résznyi hidrogén és egyharmad résznyi oxigén tulajdonságaiból sohasem fogjuk megkapni a víz tulajdonságait, s ugyanígy a vándorlási hajlamot sem bonthatjuk fel a gyenge gátlás génjének 30 százalékos és a kivándorlásra ösztönző társadalmi körülmények 70 százalékos járulékára.

2. Abban is okosabbak lettünk, gondoljuk magunkról, hogy sok gént együtt, s nem csupán egy davenporti egységet teszünk meg az összetett viselkedésformák örökletes alapjává. Azután erre a helyes kiindulópontra is rátelepszik a redukcionista hiba: ha az A viselkedés kialakításában tíz gén vesz részt, és (az első hiba szerint) genetikai meghatározottsága 50 százalék, akkor az egyes gének nagyjából 5 százalékkal járulnak hozzá a viselkedés egészének kialakításához. Csakhogy a komplex kölcsönhatások nem a külön-külön vizsgált független részek összegzésével jönnek létre. Én magam nem dédszüleim egy-egy nyolcadának összege vagyok, akkor sem, ha génjeim eredetéről ez a felosztás többé-kevésbé helyesen ad számot. Én ugyanis saját, egymással kölcsönhatásban álló társadalmi körülményeimnek és örökletes adottságaimnak, meg balsorsom minden nyűgének s nyilainak egyedülálló terméke vagyok.

3. Tájékozottságunk további jeleként a valamilyen tulajdonság “génjéről” szóló kijelentéseket azzal a megszorítással fogadjuk el, hogy az illető gén csupán része, sokszor csak kis része a kölcsönhatásban álló tényezők összességének. Úgy véljük tehát, joggal beszélhetünk például a homoszexualitás génjéről, ha hozzátesszük, hogy az egyén szexuális preferenciáját ez a gén mindössze 15 százalékban határozza meg. Tudnunk kell: az ilyen állítások tökéletesen értelmetlenek, ami nagyobb baj, mint ha hamisak lennének. Sok gén és sok egyéb tényező befolyásolja, egymással kölcsönhatásban, a szexuális preferenciát, de egyetlen gént sem nevezhetünk ki önmagában a homoszexualitás génjévé. Még ha azA viselkedés 10 százalékáért “felelős” génről beszélünk, azzal is elkövetjük a régi, Davenport-féle hibát, az “enyhe terhesség” mintája szerint.

Következzék egy konkrét példa arra, hogy mennyire megterhelhetnek mindezek a hibák jó és fontos vizsgálatokat is a sajtótudósításokban (és a kutatások egynémely résztvevőjének pongyola nyilatkozataiban). A New York Times a következő szalagcímmel köszöntötte az 1996-os évet január 2-i számának címlapján: “Variant Gene Tied to a Love of New Thrills” (Kapcsolat egy variáns gén és az újszerű izgalmak kedvelése között). A cikk két olyan vizsgálatról számolt be, amely a Nature Genetics 1996. januári számában volt megjelenendő. Két, egymástól független kutatócsoport – melyek közül az egyik 124 izraeli askenázi és szefárd zsidó férfit és nőt, a másik pedig különböző származású amerikai vizsgálati alanyokat, nagyrészt férfiakat, tanulmányozott –, gyenge, de egyértelműen szignifikáns összefüggést mutatott ki az “újdonságkereső viselkedésre” való (szabványos kérdőívekkel vizsgált) hajlam és a D4 dopaminreceptor gén egy bizonyos változatának jelenléte között. A kérdéses gén a 11-es kromoszómán található, és ez kódolja az egyikét annak a legalább öt receptornak, amely meghatározza, hogyan reagál az agy a dopamin nevű ingerületátvivő anyagra.

Génünknek több változata van, amelyek a hosszúságukban különböznek egymástól, mert egy ismétlődő DNS-szakasz eltérő (kettőtől tízig terjedő) példányszámban van bennük jelen. Azok az egyének, akiknek a génjében több példányban ismétlődik ez a szakasz, vagyis akiknek a génje hosszabb, hajlamosabbak az újdonságkereső viselkedésre – talán azért, mert a gén hosszabb változata erősíti az agy dopaminra adott válaszát.

Ez eddig rendben lenne, és igazán érdekes. Aligha van okunk kételkedni abban, hogy az öröklődés befolyásolja a lelki alkat általános jellemzőit. Olyan népi bölcsesség ez, amelyet jól ismer minden többgyermekes szülő. Senkinek sem kell sértést vagy fenyegetést kiolvasnia abból a nyilvánvaló tényből, hogy nem teljesen tiszta lappal, és a lelki alkatot meghatározó, széles skálán mozgó viselkedésbeli sajátosságok nem teljesen egyforma készletével születünk. Bizonyos gének nyilvánvalóan befolyásolják az agyban zajló kémiai folyamatokat, ezek a kémiai folyamatok pedig bizonyosan kihatnak hangulatunkra és viselkedésünkre. Tudjuk azt is, hogy az olyan alapvető és nagy hatású idegi ingerületátvivő anyagok, amilyen a dopamin, nagyban befolyásolják a hangulatot és az érzelmeket – esetünkben konkrétan az örömérzést. Az agy dopaminra adott válaszát erősítő vagy gyengítő genetikai variánsok pedig éreztethetik hatásukat a viselkedésben, és könnyen elképzelhető, hogy egy olyan génváltozat, amely erősíti a dopaminválaszt, újdonságkereső tevékenységekre hajlamosítja hordozóit.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a D4 dopaminreceptor génjének hosszú formája az “újdonságkeresés génje”, vagy akár annak “egyik génje” lenne, és a vizsgálatok alapján nem is lehet kimondani, hogy a kérdéses viselkedés ilyen és ilyen százalékban genetikai eredetű. Ennek ellenére az eredményekről hírt adó népszerű tudósítások tele voltak efféle megállapításokkal. Még az elsődleges források is – a Nature Genetics két eredeti közleménye és a lap “News and Views” rovatában “Mapping genes for human personality” (Emberi személyiségjegyekért felelős gének feltérképezése) címen megjelent írás, valamint a Times kitűnő beszámolója (a sajtótudósítások legjobbika) – minden gondosságuk és pontosságuk mellett példát mutattak mindhárom, imént részletezett hibára.

Times tudósítója az első hibát idézte fel a százalékos felosztással, amikor így írt: “az újdonságkereső viselkedés mintegy felerészben a géneknek és felerészben ma még kevéssé körülhatárolt környezeti körülményeknek tulajdonítható.” Dr. R. P. Ebstein, az egyik közlemény első szerzője pedig a második hibát követte el, amikor a kölcsönhatásokkal nem törődve összegezte az egyes hatásokat, azt állítván, hogy a D4 receptor génjének hosszú formája csak körülbelül 10 százalékban felelős az újdonságkereső viselkedésért. Ha (az első hiba szellemében) az újdonságkereső viselkedés egészét 50 százalékban tekintjük genetikailag meghatározottnak, és ha a D4 receptor génjétől 10 százalékban függ ez a viselkedés, akkor még körülbelül négy (az 50 százaléknyi örökletes hányadhoz 10-10 százalékot hozó) gén részvételére gyanakodhatunk. Ebstein ezt mondta a Timestudósítójának:

Feltételezve, hogy vannak még más gének, amelyekkel eddig nem foglalkoztunk, és hogy mindegyik hasonló hatást fejt ki, mint a D4 receptor génje, nagyjából négy-öt további gén részvételére számíthatunk.

A legsúlyosabb tévedések – mint mindig – ezúttal is a harmadik típusú hibából eredtek, vagyis abból, hogy tévesen nyilvánítunk “felelőssé” meghatározott viselkedésformákért bizonyos géneket – ahogy az a Nature Genetics cikkének címében is történt: “Emberi személyiségjegyekért felelős gének feltérképezése”. Ha szakfolyóirataink ilyen elnézők, elképzelhetjük, hogyan tobzódik a népszerű sajtó “homoszexualitási génekben”, “izgalomgénekben”, “butasággénekben” és más effélékben. Először is, a D4 receptor génje önmagában csak igen gyenge potenciális hatást gyakorol az újdonságkereső viselkedésre. Egy olyan gént, amely a vizsgált tulajdonságban tapasztalt változatosságnak csupán a 10 százalékáért felelős, hogyan nyilváníthatnánk az illető tulajdonság génjévé? Ha úgy ítélem meg, hogy súlygyarapodásom 10 százalékban a tofu kalóriáinak tulajdonítható (mert szeretem, és kilószám tömöm magamba), attól még ez az általában egészségesnek tartott eledel nem lesz hizlaló fogás.

Fontosabb ennél, hogy a gének enzimeket határoznak meg, az enzimek pedig kémiai folyamatok sebességét szabályozzák. A génekről nem termelődik sem újdonságkeresés, sem más összetett, szemmel látható viselkedés. Az összetett kémiai folyamatok hosszú láncolatán keresztül érvényesülő, az életkörülmények még szövevényesebb sokasága által közvetített hajlam nem azonosítható a génnel, de még ok-okozati kapcsolatba sem hozható vele. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a D4 receptor gén hosszú formája olyan kémiai reakciót indukál, amely – egyéb lehetséges hatásai mellett – létrehozhat egy bizonyos diszpozíciót, ez pedig egyes embereket nyitottabbá tesz a némely kérdőívben “újdonságkeresőként” megnevezett viselkedés iránt.

Egy 1997-es közlemény azután drámai módon illusztrálta ezt a hibát azáltal, hogy összefüggést talált a D4 receptor gén hosszú változata és a heroinfüggőség nagyobb kockázata között. A Times eredeti, 1996-os cikke “az első közleményt” ünnepelte, amely “kapcsolatot teremtett egy gén és egy bizonyos normális személyiségjegy között”. Ezek után megtudtuk, hogy ugyanez a gén más esetekben egy súlyos kórállapottal függ össze – könnyen lehet, hogy szintén a dopaminválasz erősítése miatt. Minek nevezzük a D4 gént: egészséges emberek újdonságkeresési génjének, avagy zavart idegállapotúak addikciós génjének? Mind a terminológiánkat, mind a fogalmainkat meg kell újítanunk. A D4receptor gén hosszú változata bizonyos fajta kémiai választ idéz elő, ez a válasz pedig összefüggést mutathat a legkülönbözőbb előéletű és genetikai alkatú emberek különféle szemmel látható viselkedésformáival.

A legsúlyosabb tévedés ebben a harmadik kategóriában az a redukcionista szamárság, mely szerint szigorú definíciókkal diszkrét és specifikus bélyegeket különíthetünk el az emberi viselkedés komplex kontinuumai mentén. A génekkel egyértelműen összekapcsolható emberi tulajdonságok kijelölése akkor is épp elég sok gondot okoz, ha a sokkal áttekinthetőbb és egyszerűbb anatómiai jellegzetességről van szó. A szem színéért “felelős” géneket talán meg tudom keresni, de a láb hosszáért vagy a kövérségért felelős géneket már nem. Hogyan választhatnám külön a labilis személyiség folytonos és szükségképpen szubjektív kategóriáit? Önálló “dolog” egyáltalán az újdonságkeresés? Tehetek-e bármiféle, értelemmel bíró kijelentést az ilyen homályos kategóriákért “felelős” génekről? Nem követem-e el ezzel ugyanazt a hibát, mint Davenport a Wanderlust skarlát W betűjének keresésekor?

Akkor jöttem rá, mi zavar engem annyira a viselkedésért “felelős” gének irodalmában, amikor elolvastam a Times ismertetését C. R. Cloninger személyiségelméletéről. (Cloninger a Nature Genetics “News and Views” rovatában megjelent cikk első szerzője.) Az újdonságkeresés egyike annak a négy kategóriának, amelyet dr. Cloninger és sok más pszichológus a normális emberi tempereamentum alapvető összetevőinek tekint; a másik három a bajkerülés, a jutalomtól való függés és a kitartás. Mind a négy humort tekintélyes részben az egyéni genetikai alkatnak tulajdonítják.

A “humor” említése kikristályosította a rossz érzésemet, mert megértettem, miért használta a szemfüles tudósító (vagy maga a tudós) ezt a régi szót. Foglaljuk össze dióhéjban az elméletet. Lelki alkatunk négy független alkotóelemből tevődik össze, amelyek rendes körülmények között egyensúlyt tartanak egymással, de arányaik egyénenként kissé különbözők; ezek az eltérések határozzák meg személyes vérmérsékletünket és hozzák létre önálló személyiségünket. Ha valamelyiknek a mennyisége számottevően megnő vagy megcsappan, annak betegség lehet a következménye.

De miért éppen négy, és miért éppen ez a négy? Miért nem öt, vagy hat, vagy hatszáz? Egyáltalán, miért valahány? Miért akarjuk felbontani a kontinuumokat körülírt és egymástól független “dolgokra”? Ismerem azokat a matematikai elméleteket és eljárásokat, amelyekből az ilyen skatulyázások erednek (lásd Az elméricskélt ember [The Mismeasure of Man] című könyvemet), de az egész vállalkozást korunk nagy filozófiai eltévelyedései közé sorolom (noha a matematikai eszközökre saját kutatásaimban messzemenően támaszkodom, és a maguk helyén nagyra értékelem őket). A numerikus csoportok nem részei a fizikai valóságnak. A lelki alkat négykomponensű modellje lehet hasznos heurisztikus eszköz, de senki sem tudná elhitetni velem, hogy az “újdonságkeresés”, a “bajkerülés”, a “jutalomtól való függés” és a “kitartás” négy, egymással vetélkedő – vagy éppen együttműködő – homunkulusz képében az agyamban lakozik.

Az elképzelés logikája – s erre utal oly találóan a “humor” szó a vérmérsékleti modulok leírásában – nyugtalanító párhuzamosságot mutat egy nagy múltú orvosi elmélettel, méghozzá a legrégebbivel és legmegbecsültebbel az orvoslás történetének dicsőséges téveszméi közül. Több mint ezer éven át, Galénosztól a modern orvostudomány megszületéséig az orvosok között az a felfogás uralkodott, hogy az emberi személyiséget négy testnedv, latinul humor – a vér, a nyirok, a sárga epe és a fekete epe – egyensúlya határozza meg. A latin szó az angol orvosi nyelvben az aqueous humour (csarnokvíz) és a vitreous humour (üvegtest) kifejezésben máig fennmaradt. A felsorolt négy nedv alkotta a tan szerint a chylumot, amely a bélből kilépve az egész testet tápanyagokkal látta el. A chylumról azt tartották, hogy összetétele egyrészt a táplálékok megválasztásától, másrészt a táplálékok megemésztésének alkati különbségeitől függ, azaz veleszületett és külső tényezőket egyaránt tükröz, ugyanúgy, ahogy mai tudásunk szerint a gének és a környezeti tényezők egyaránt befolyásolják a viselkedést.

A chylumot alkotó négy testnedv egy kétszeres dichotómia – a meleg–hideg és a nedves–száraz tengely – négy lehetséges kategóriájának felel meg. Melegnek és nedvesnek a vért, hidegnek és nedvesnek a nyirkot tekintették; a meleg és száraz, illetve hideg és száraz testnedvet sárga epének, illetve fekete epének nevezték el. Ezt az absztrakt logikai sémát a magam részéről éppúgy heurisztikus rendszerezési eszköznek tekintem, mint Cloninger négykomponensű személyiségelméletét. Súlyos hibát követünk el, ha az ilyen sémákat a szervezetben valóságosan létező önálló fizikai entitások rangjára emeljük.

A testnedvek orvosi elmélete szerint az egészség a négy humor megfelelő egyensúlyának köszönhető, a személyiségbeli különbségek pedig abból adódnak, hogy pontos arányuk egy tartományon belül változhat. Ha túl sok van valamelyikből, az illető vagy különc lesz, vagy beteg. Nyelvünkben ma is élnek a vérmérséklet alaptípusait az egyes testnedvekkel összekapcsoló jelzők: szangvinikusnak (vér = sanguis) mondjuk a jó kedélyű embereket, flegmatikusnak (nyirok = phlegma) az egykedvűeket, kolerikusnak (sárga epe =cholera) a lobbanékony természetűeket és melankolikusnak (fekete epe = melancholia) a búslakodókat. Nem teljesen azonos-e az új, négykomponensű személyiségelmélet ezzel a régebbi elképzeléssel a számokban, az egyensúly követelményében, a normális és a kóros személyiség okának megjelölésében?

Summa summárum, két oka lehet ennek a nyugtalanító hasonlóságnak a négykomponensű lelki alkat modern elmélete és a régi humorális elmélet között. Eredhet abból, hogy a leírások megfelelnek a valóságnak, és a modern elmélet sokkal kidolgozottabb formában fejezi ki azt a központi tényt, amit eleink még csak tükör által láttak, homályosan. Ám az is elképzelhető – s megítélésem szerint összehasonlíthatatlanul valószínűbb –, hogy a hasonlóság az emberi elmének az ismeretek bővülésével és a nyugati kultúrában végbement változásokkal dacoló állandóságát tükrözi, amely állandóság arra hajlamosít minket, hogy érvelésünkben újra meg újra ugyanazokat a tévedéseket kövessük el.

Arra gyanakszom tehát, hogy réges-régen azért választottunk négy humort, ma pedig azért bontjuk négy alkotóelemre a lelki alkatot, mert valami az emberi psziché mélyén arra sarkall bennünket, hogy különálló kategóriákból kialakított egyszerű taxonómiai sémákba gyömöszöljük bele a világ komplex kontinuumait. Már elődeink sem csak a nedvkórtanban folyamodtak a négyes számhoz. Sok más jelenséget is olyan sémákba rendeztünk, amelyekben négy alapvető tulajdonság – négy égtáj, négy emberi életkor, a görögöknél négy elem (levegő, föld, tűz és víz) – számára volt hely. Vajon véletlen egybeesésről lenne szó, vagy inkább arról, hogy az emberi agy működése kedvez az ilyen mesterséges felosztásoknak? Carl Jung, szerintem kétségbe vonható okokból, a négyes felosztást mélyen gyökerező, archetípusos emberi hajlamnak érezte. Úgy vélte, a hármas felosztás nélkülözi az egyensúlyt, és túlmutat önmagán (az egyik triád feltételezi a vele szembeállítható másikat), a négyes tagolás viszont optimális harmóniát teremt. Jung így írt:

A három és a négy között a férfi és a női ősi szembenállása feszül, de míg a négység a teljesség szimbóluma, addig a háromságról nem mondhatjuk ezt.

Azt hiszem, Jung helyesen mutatott rá a négyes felosztás inherens mentális vonzerejére. Gyanúm szerint ennek alapja az lehet, hogy az ember jól érzékelhetően (és valószínűleg univerzálisan) kedveli a dichotómiát. A négy pedig nem más, mint a tökélyre vitt dichotómia: a dichotómia dichotómiája – két tengely, két-két alapvető tulajdonsággal, egymásra derékszögben. A négyes számban a legtökéletesebb egyensúlyt tapasztaljuk meg, mert az ilyen sémák két tökéletes, egymással szembenálló dichotómiájukkal kitöltik mentális terünket.

Ha a második ok miatt születtek oly kísértetiesen hasonló elméletek a testnedvekről és az emberi természet alapelemeiről, akkor ez azt jelenti, hogy az ilyen négyes felosztások az emberi elme szerveződésének, s nem a külső világ “létező dolgainak” a lenyomatai. Bajosan beszélhetünk olyan komponensekért “felelős” génekről, amely komponenseket a sokkal összetettebb valóság ennyire mesterséges és előítéletekkel terhelt fölszeletelésével kapunk. Érdekes, hogy a tudós, író és anglikán lelkész Robert Burton a humorális elméletről valaha írt legnagyobb irodalmi műben (Anatomy of Melancholy [A búskomorság anatómiája]) a 17. század elején helyesen ismeri fel a négy testnedv tanában a négyes felosztásra való általános hajlandóságunk egyik megnyilvánulását. Ez a kiváló férfiú, aki az irodalom balzsamával csillapította az egész életét végigkísérő depressziót, a melancholiáról így ír:

hideg és száraz, sűrű, fekete és savanyú… megzabolázza a két meleg testnedvet, a vért és az epét, hogy megmaradjanak a vérben, és a csontokat táplálja. Ez a négy humor bizonyos hasonlatosságot mutat a négy elemmel és az ember négy életkorával.

Éppen ezért Montaigne bölcsességével szeretném zárni értekezésemet – s választhat-e tanulmányíró csattanósabb befejezést az irodalmi esszé 16. századi atyjának szavainál? Ahelyett, hogy a vándorösztönt és az újdonságkeresést (a vándorlás egyik lehetséges hajtóerejét) bizonyos veleszületett genetikai szekvenciákra aggatjuk rá, talán több figyelmet kellene szentelnünk az emberi szellem “tekervényes járatainak”. Amíg ki nem ismerjük, hogy gondolkodásunk merre húz és miben torzít, amíg “humorok” homályosítják el szemünket, nem láthatjuk tisztán a természet rendjét. Igazat adhatunk Montaigne-nek:

Göröngyös utat választ, aki a szellem tekervényes járatainak kifürkészésére vállalkozik, legbelsőbb redőinek sűrű homályába akar behatolni, apró rezdüléseit kikémlelni és lerögzíteni.

Fordította Garai Attila, a versbetétet fordította N. Kiss Zsuzsa

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.