(az utazónak)
a vonat, mint egy finoman rovátkolt
ezüsttőr, fájdalom nélkül szúrja át a
bokrok hasát, lengeti zöld selymüket,
akár ha álomban teljesülne egy más kor
minden emészthetetlen, savanyú vágya.
a kilátást egy régi gyár-, ma roncstelep
rozsdával kárpitozza. a szürke salakhegyek
közt traverzekből, sínvasakból préselt
gigantikus tüdők, az utazónak a hontalanság
emlékművei: még időben eszébe juttatják,
poggyászával csak kényelmes konténert
választott magának, mikor vonatra
szállt. régi történeteket mesélne megint.
erdők jönnek, városok. aki meg akarja
őket érteni, sík földön is szerpentint
kell bejárnia. de a test tehetetlen súly, ott
marad a helyén. ha nem salakból, levegőből
venné alakját, mi folyton idegenbe húzott,
és zajtalanul mozgó táncjelmeze égnyi tüdőből
szállna föl, arca helyén szörnyű ezüstmaszkja
nem bámulna ily üresen, és nem várna
szabadulást, míg utazik: el, tovább, vissza.
(másik part)
augusztus volt, délután. az ég hirtelen
borult el. félig ébren, félig alva feküdtünk
egy kockás pokrócon, amit megkopott, kemény
göröngyökre terítettünk le. mellettünk egy
család főtt kukoricát evett, és a víz fölött
morogva szállt el, maga után reklámfeliratot
húzva, egy ócska repülőgép. a pokróc anyaga
kellemes volt a bőrnek. egyikünk háta a másik
hasához ért, és a kezek is érintették egymást.
mindebben több volt az intimitás, mint a
szenvedély. a hirtelen támadó, majd elülő
szélben ágak integettek. nem tudom, mennyi idő
múlt el. az ég kitisztult, és akik a pokrócon
feküdtek, lassan sodródtak egy másik part felé.