Doktor Haust

I. elképzelések

Ugatás. Kitartó, egyenletes, monoton ugatás.

Ez biztos a tacskó. A hőség ellenére becsuktam az ablakot, de továbbra is hallom az ugatást, a padló alól jön, szóval ez az alsó szomszéd tacskója, ami a lehető legrosszabb eset, hiszen még legalább öt óra, mire hazajönnek a munkából, a kutya pedig ott áll az előszobában a gumijátéka felett és ugat, hátha attól egy pillanatra repülni fog a játék, nem fogja fel, hogy a gazdik nincsenek otthon, és így fog ugatni öt órán keresztül, időnként tart egy-egy szünetet, hogy kiügessen a konyhába és lefetyeljen egy kis vizet a tálkájából, amikor már kiszárad a kis kutyatorok, aztán visszamegy a játékához, megáll fölötte, és megint ugatni kezd, mert húsos agyacskájában az konnotálódott, hogy az ugatástól repülnek a játékok, e jelenség és az emberi kéz közötti összefüggés számára nem egyértelmű, úgyhogy öt órán keresztül ugatni fog, amíg haza nem jönnek a gazdik, pedig nekem az egymás után érkező paciensekkel kéne foglalkoznom, oda kéne figyelnem rájuk, de legalábbis odafigyelő arckifejezést kéne vágnom, különben rögtön hallom a kérdést: “elnézést, figyel rám egyáltalán?”.

Iiigen. Öt éve figyelek, amióta csak megnyitottam a rendelőt, hivatásos figyelő vagyok, telitalálat volt terápiás rendelést indítani elvált emberek számára, a fogadóóráimon mindent pontosan feljegyzek, s abból kiderül, hogy már majd’ háromezer alkalommal figyeltem, szóval figyelek, de ha éppen elkalandozik a figyelmem, azt mindig észreveszik, azonnal nyugtalanság és szemrehányás csendül ki a hangjukból: “kérem bocsássa meg a kérdésemet, de, tudja, nekem könnyebb lenne, ha néha rám nézne…”.

Az egyik azt akarja, hogy nézzem, a másik azt, hogy véletlenül se pillantsak rá, mert az elbizonytalanítja; az egyik azt akarja, hogy mögé álljak, egyáltalán ne is lásson, mert úgy nem tudna megnyílni, a másik pedig, ha mögé állok, egyenesen rám ripakodik: “kérem, soha nem álljon a hátam mögé! Az a rohadék apám közeledett így hozzám hátulról!”

Mostanában már szinte csak pasasokat fogadok, akiknek nagyrészt ugyanaz a problémájuk: a Nő sok-sok év után elhagyta, általában teljesen jogosan, a Férfi pedig az első düh és a végső vágyakozás közötti átmeneti szakaszban van, még csak “hajlik arra, hogy megbocsásson és újra elfogadja”, pedig már rájött arra, hogy kész lenne akár négyszögletes kerekű biciklin megtenni a Canossa-járást, csak hogy a Nő visszajöjjön. Már tudja, hogy soha nem jön vissza, de még nem volt bátorsága ezt önmagának bevallani – és pont ezért mászkálnak hozzám, mindig azért jönnek, hogy az én szájamból hallják azt, amit ők maguk félnek kimondani. Azért járnak hozzám, hogy az életük itt az elbeszélés rangját vegye fel, s ezt az elbeszélést nekem kell meghallgatnom, ellátnom jegyzetekkel és időszerű exegézisekkel. Azért jönnek, hogy idehurcolt rongyaik muzeális tárgyakká válhassanak, feliratozott üveges vitrinbe kerülhessenek; én pedig katalogizálom és kielemzem egyéni katasztrófáikat, majd formalinba mártva adom őket vissza; kihúzom a fájó fogat szuvasodó lelkükből, és zsebkendőbe csavarva szolgáltatom vissza.

Vannak, akik csak egyszer jönnek, akárcsak a feloldozásért. Nem szabad őket félbeszakítani, türelmesen végig kell hallgatni, bármit mondanak. Helyeslően bólogatok, nem túl gyakran, nehogy gyanút ébresszek bennük, pontosan akkor kell bólintani, amikor tekintetük megértésért könyörög, amikor az invokáció után fojtott hangon rátérnek a személyes vallomásra, bólogatni kell, hogy erősebben zengjen a hangjuk, hogy kigyógyuljanak a bűnös örömök komplexusából.

A kutya ugat. Egyre határozottabban. Mintha az alattam lévő lakás plafonján rohangálna, és pofáját alulról a padlómhoz szorítaná, mintha minden lépésemet kúszva követné, és onnan ugatna, egyenesen rám.

Egy ideje már a felső szomszéd is egyedül lakik. Régebben csetepaték pattogó sortüze szűrődött le a hálószobájuk környékéről, eleinte csak az esti órákban, később már egész nap: csapkodás, üvöltözés szopránra és snapszbaritonra, a szótlan napok némaságával ellenpontozva. Egészen addig, míg minden le nem zárult a felbúgó motor hangjával, a feleség elment, a szomszéd pedig kénytelen volt egyedül találni magát frissen visszanyert agglegénységével. Három napig kísérteties csend, negyedik nap lejött hozzám. Úgy el volt lágyulva, mint a puliszka, elhozta a feleségéhez írt szerelmes elégiáit, s megkérdezte, jók-e, és visszajön-e hozzá a nő, ha elolvassa azokat. Késő bánat, szebb gondolat. Most még csak költészet. De bármelyik pillanatban jöhet a siránkozás. És még csak le se rázhattam. Kíméletlenül, sőt, hogy úgy mondjam matematikailag közelítettem meg a problémáját.

“Úgy érzi, beleveszett ebbe a szerelembe. Akkor most, hogy elvesztette a szerelmet, nincs más hátra, mint hogy újra megtalálja önmagát. Nekem így jön ki az eredmény…”

Később szabályszerűen átesett a válási gyász első szakaszán: kocsmákban és haveroknál kezdte pengetni gyászi lantját, amikor pedig megkapta a beidézést az első tárgyalásra, teljesen szétesett, és ismét lejött hozzám, immár hivatalosan, páciensként, készen a szerződéskötésre.

Panaszkodott, hogy elkezdett kuplerájba járni, ahol mindig a legnagyobb mellű lányokat választja, a szobában pedig összekuporodik az ölükben és szopja azokat a hatalmas mellbimbókat. A lányok simogatják, ő pedig becsukja a szemét és szopik. Néha altatódalt is dúdolnak neki.

Hát igen, a derék, bajszos menedzserek fűtőtestet keresnek a hitvesi takaró alatt, inkább meleg veseborogatást, mint erotikus beteljesedést, számukra a házasságon belüli szex csupán az onánia higiénikus formáját jelenti. Amikor pedig egyedül maradnak, elkezdenek siránkozni, hogy már el is felejtették, hogyan kell meghódítani egy nőt. A házasulási szokások már nem úgy működnek, mint ahogy arra a diákéveikből emlékeznek. Folyton az “érettségizett osztály” időszakát emlegetik (így hívom az összes elsőévest, akik felsőbb tanulmányaik kezdetén rendszerint életre szóló hülyeségeket követnek el, ráadásul párosával). Akkoriban elég volt idézetekkel lövöldözni: a második sörnél Cortazar, ha az nem talált, akkor a harmadiknál Wojaczek, ha még az is mellé, akkor a negyedik sör és Stachura biztosan célt ért, arra már biztosan reagált valamelyik, tovább lehetett lépni a kölcsönös felderítések felé, előhúzni a tarisznyából egy üveg vodkát, fojtott hangon felolvasni a saját verseket, s végül mindenki füle hallatára bejelenteni, hogy ágyingerük van…

Na és, két füle között ott a feje, mégis végét ért… Megpróbálom megértetni velük, hogy keményebbek lettek a szabályok, akárcsak a munkapiacon – vonzó ajánlattá kell válniuk, bármilyen brutálisan is hangzik. Soha többé nem lesznek már szünidei csábítók, egyszer s mindenkorra bevándorolták a hangás réteket; az utolsó lányoknak, akiket rábírtak arra, hogy feledkezzenek meg magukról, már felnőtt lányaik vannak. Persze az ötlet nem reménytelen: otthagyni a céget, távozáskor bevallani a főnöknek, hogy miután egy pohárból ivott vele, a gyógyszertárban szájon át alkalmazandó fertőtlenítő orvosságot írtak fel neki, aztán bekukkantani az egyetemre, a volt professzor örül, talán még segít is bejutni a doktori képzésre; a tudományos dolgozóknak vasúti kedvezmény jár, már le is lehet porolni a tarisznyát, bepakolni jegyzetfüzetet és tollat, s nekiindulni a magányos túrának Lengyelországon keresztül, előbb-utóbb rátalálni egy zsenge hajtásra, aki a szülei helyett inkább a szinte-apa-korú költőt választja, s ha megkérdezi: “Milyen jegyben születtél, Mackó?”, a férfi azt válaszolhatná: “a Vagabond jegyében”, kajakozgatnának, biciklizgetnének, elvadult zsidó temetőkben csókolóznának, régi várak bástyáin szeretkeznének, s az egész világ alattuk lenne, előttük viszont az ősz lenne, amikor a lánynak vissza kell mennie az iskolába és a szüleihez, a felelősségről, a létről, a biztonságról szóló kérdéseikhez, és ha még sikerülne is meggyőznie őket arról, hogy a barátja nem is olyan öreg, mint amennyinek kinéz, a kíváncsiskodó apa végül úgyis összekapirgálná a férfi születési anyakönyvi kivonatát, és – ami még rosszabb – a gyerekek születési anyakönyvi kivonatát, a válás és a tartásdíj dokumentációját, s ha a rotweilert nem is uszítaná rá, de alaposan megdolgozná a lányát, ajaj, elültetné benne a kétkedés magvát, s még ha mindezeket a nehézségeket is túlélik, a kisleány hamarosan nővé cseperedik, akárcsak az elődjei, a hangás réteket már kissé laposnak tartaná, melegen megköszönne mindent: “Csodálatos volt melletted nővé válni, de kinőttem belőled”.

Időnként elgondolkodom, miért éppen nekem fizetik ki gond nélkül azt az összeget, amiért ugyanennyi időt kívánság szerinti testi integrációval tölthetnének egy szabadon választott kuplerájban. Számukra az élet túlságosan elhúzódó kockázati helyzet, ezért képtelenek kényelmesen érezni magukat szólóban. Van pénzük, ezért hozzászoktak ahhoz, hogy jár nekik a kényelem, erre jön a pofára esés, a serpenyőbe száradt tegnapelőtti rántotta, a poharak alján maradt krupniktól megmámorosodott hangyakolónia a mosogatóban, a szőnyegen háborgó porhullámok, a szekrény pedig, amint kinyitják, a padlóra hányja a hanyagul belegyömöszölt ingeket. Ezért szorgalmazzák azt, hogy valaki vegyen részt életükben, ezért keresnek társat – hogy bevonhassák a piszkos munkáért való felelősségbe.

Ugatás. Ugatás. A tacskó kilefetyelte az összes vizet a tálkájából és most kétszer olyan hangosan ugat, mert már két oka is van rá: szomjúság gyötri, és még a játék sem repül. Olyan ez, mint a csepegő víz kínzása, ami egyszerre vájja ki a sziklát és az agyat, lemegyek és elviszem ezt a barmot egy humanitárius hangszálműtétre az állatorvoshoz, elég egy könnyed szikécsapás, akár egy utolsó vonóhúzás a megváltó csend előtt. Hiszen van kulcsom. A szomszédok egyszer elutaztak nyaralni (a kutyával együtt) és megkértek, hogy öntözzem a virágaikat. Szomszédi bizalom, a rohadt életbe, kineveztek jószágaik felügyelőjének, gondnokának, őrének, két választásom maradt: vagy visszautasítom (és onnantól fogva egy utolsó suttyó leszek a szemükben, ami maga után vonhatja, hogy ezt szét is pletykálják az egész a városban, s további lépésben megfosztanak pácienseim nagy részétől) vagy úgy teszek, mintha megtisztelve érezném magam a bizalmukkal. Az első este lementem, akkor még jóhiszeműleg, és nem csak azért, hogy megnézzem, hogyan élnek (márpedig gazdagon és ízléstelenül élnek, pontosan úgy, ahogy gyanítottam), lementem és rájöttem, hogy bizonyára gyógyíthatatlan a gyermektelenségük, mert bár a kutyát elvitték, a lakás tele volt mikroorganizmusokkal, a szomszédasszony az utód hiányát azzal kompenzálta, hogy több tucat, cserépbe és cserepecskébe ültetett egzisztencia felett anyáskodott (az életben nem tudtam volna megjegyezni, melyiket öntöztem meg és melyiket fenyegetette a kiszáradás), ráadásul volt két akváriumuk is, az egyik telezsúfolva guppival, a másikban egy magányos fátyolhal, az asztalon pedig találtam egy cetlit: “A halacskáknak elég naponta egy adag száraz eledel, köszönjük”. Eszem ágában sem volt ennek az állatseregletnek a felügyeletére fecsérelni az időmet, ráadásul ha beválok ezen a poszton, minden nyaralásuk rémálom lesz számomra, ők kiterítik a strandtörülközőjüket Costa Brava szikláin, én pedig ezalatt igyekszem megkülönböztetni a műpálmát a valódi araukáriától, hogy ne a műanyagot locsoljam, úgyhogy valamit el kellett csesznem, de annyira finoman, hogy a rosszindulat gyanúja se merülhessen fel bennük, viszont elég fájdalmasan ahhoz, hogy soha többé ne akarják rám bízni az 5-ös lakást, úgy kellett szerveznem a dolgokat, hogy csupán szórakozottnak tartsanak, és gyűlölet helyett szánalmat váltsak ki belőlük. Így hát vettem csővájó férget, tubifexet, élő tápot, tálkában tekergőző gomolyagot, mégpedig azért vettem, hogy a szomszédi buzgóság látszatát keltsem, hiszen végső soron elég lett volna a száraz eledel is, de én még kiegészítettem valamivel. A guppik fiatalok voltak, friss alom, kis halacskatorkocskák, alig kifejlődött farokúszók, nekik vettem az XXL-es tubifexeket, betettem az etetőbe és szenvedélyesen figyeltem a pusztulást, a nyelőcső féregmozgásának vereségét a férgek mozgásával folytatott összecsapásban.

Soha többé nem kértek meg semmire. De másoltattam magamnak kulcsot.

Lövés? Jól hallottam? Pisztolylövés?

Ebben a házban? Ki? Kire?

Elhallgatott az ugatás.

II. képtelenségek

A felső szomszéd.

Lent volt az alsó szomszédnál.

Ő is másoltatott magának kulcsot; miután kiirtottam a guppikat, hozzá fordultak segítségért.

Lelőtte a kutyát.

A felesége bejelentette, hogy eljön az itt maradt cuccaiért, ő pedig figyelmeztette, hogy inkább ne jöjjön, mert akkor már soha többé nem engedi ki az ajtón. Vett egy ócska stukkert a ruszkiktól. Fel-alájárkált a lakásban és kergetőzött a gondolatokkal, tudta, hogy talán ez az utolsó esélye, hogy találkozzon a feleségével, s ha most nem tartja vissza, máskor már nem tudja megtenni. Elhatározta, hogy lelövi, ha nem akar vele maradni. Nem sikerült kitalálnia, hogyan győzhetné meg.

A kutya miatt nem tudott koncentrálni.

Azt mondta, hogy az eddigi találkozásaink édeskeveset adtak neki, mindig érezte rajtam a szétszórtságot, sőt – ahogy fogalmazott – egyfajta idegesítő lenézést. Azt mondta, hiányzik belőlem a motiváció, hogy eleget tegyek a hivatásomnak. Azt mondta, egy frusztrált egyedülálló vagyok, és személyes szerelmi kudarcaimat kompenzálom a rendelőmben.

Normál körülmények között már egy ilyen mondatáért kitessékeltem volna az ajtón, és soha többé nem engedtem volna be a lakásomba. De mindezt úgy mondta, hogy közben rám szegezte azt a fegyvert, amellyel egy perccel korábban megölt egy állatot.

Azt mondta, hogy amíg meg nem érti, miért ment tönkre a kapcsolatuk, nem fogja tudni hibásnak érezni magát. Meg kell győznöm, hogy a felesége nélkül is van értelme az életnek. Ha ez nem sikerül, lepuffant, aztán a feleségét is golyóval fogadja, majd saját magát is megöli. Azt mondta, van rá egy órám. Annyi, amennyit rendszerint egy-egy páciensre szentelek, végtére is órában szabom meg a tarifámat.

Ez az őrült karon fogta a halálomat, úgy tűnt, már ki is egyeztek, ezt vissza kell valahogy fordítanom.

Azt mondja, rosszul érzi magát? Pedig egyáltalán nem is érzi magát, elvesztette a közérzetét, magában csak szenvedés van. Szimulálja az életet, a szenvedéstől nem jut ideje élni. A türelem az én definíciómban a tűrés képessége – maga viszont türelmetlen, túl kevés a hely a lelkében, ezért tölti ki maradéktalanul a szenvedés.

Emlékezzen vissza, hogy amikor beleszeretett, amikor meghódította, minden lépés őhozzá vitte közelebb, az idő csak őérte múlt, s feloszlott arra, amit vele töltött – a normálisan számolt időre, és arra, ami a találkozásaik között telt el – a nem számító időre. Később, amikor már együtt éltek, amikor a jelenléte állandó állapottá vált, maga már nem is számolt. Elvárásai voltak vele szemben, nem pedig várt rá. Számított rá, ahelyett hogy számolta volna a perceket a visszatéréséig. Azt hitte, ez már örökre így marad, ez már megmásíthatatlan. Most pedig megtapasztalja azt, amit már ezernyi csalódott férfi átélt, és akárcsak ők, maga is azt hiszi, hogy ez abszolút megismételhetetlen, egyedüli és összehasonlíthatatlan szenvedés. Pedig egyszerűen csak megtapasztalja a veszteséget; hirtelen minden, ami hétköznapiságával nyomasztotta, az összes idegőrlő délután, az a – ahogy maga fogalmazott – rotterdami fásultság (vajon nem ott gondoltak először a válásra?), ami aztán rendszeresen visszatért, immár elérhetetlen ideálnak tűnik, odaadná a lelkét az ördögnek, ha visszapörgethetné az időt ahhoz a monotóniához, és ismét megízlelhetné azt. De higgye el, mindez ámítás. Épp a visszafordíthatatlan veszteségben rejlik az az utóíz, amelyet meg kell tapasztalnia ahhoz, hogy kívülről lássa azt az elviselhetetlen ólmeleget, amelytől annak idején olyan nagyon meg akart szabadulni. Nyilvánvaló, hogy csak akkor érezzük a meleget, ha előtte megismertük a hideget, e két állapot nem működhet külön-külön; maga viszont oly régen nem érezte a hideget, hogy kezdte lebecsülni a meleget.

Tudja, mit jelent eljutni önmagunkhoz? Legyen újra határozott, és induljon el a választott irányba, ám az út végén csakis maga várjon önmagára – saját személyében, a mérgező emlékektől megtisztulva. S ha már agyongyötri magát az emlékezéssel, nyúljon távolabb az emlékekben, és idézze fel akkori önmagát, amilyen közvetlenül a nő megismerése előtt volt – bizonyára nagyon erősnek érezte magát, bizonyára nagyon erősen hitt önmagában: hiszen ezt a nő is megérezte, és hitt magában, istenem, mennyi éven keresztül. Most viszont olyan, mint egy tacskó, aki egyszerre üldözi önmagát és menekül önmaga elől, ahogy fut a farka után, a fa körül. Persze elmenekülhetünk önmagunk elől, menekülésképpen kiléphetünk önmagunkból: az őrületbe vagy a halálba – csakhogy miféle kiút ez? Jobban örülnék, ha ahelyett, hogy kilépne önmagából, újra előlépneönmagaként.

Van teste, van lelke, de sehogy sem akar a kettő egy csomóba tapadni. Mert maga szegény és elmagányosodott.

Nem, dehogy gúnyolódok, maga tényleg elmagányosodott. A magány egy állapot, amelyhez hozzá lehet szokni, az elmagányosodottság viszont egyenlő a friss veszteséggel, a paradicsomból való kiűzetéssel; az elmagányosodottság nem más, mint akaratlan elmerülés a magányba.

(Teljesen összeomlott, fel kellett ráznom, mert úgy tűnt, hogy, még ha engem meg is kímél, önmagát azonnal főbe lövi. Nem is ember volt, hanem maga a megtestesült siránkozás, vonyított minden lélegzetvétele, minden szempillantása, minden papiláris vonala, minden véredénye. Itt még a prozak sem használna semmit, talán csak az elektrosokk segítene. Mi tehetnék akkor én? Ő maga változtatta szerelmi diszkurzusát diszkurvasággá, ő akart külön aludni, hogy a paplan alá finghasson, és ezért most nekem kell meghalnom?!)

Tegyük képletesebbé a dolgot: a különbség ugyanaz, mint a szerzetesi cella és a börtöncella közötti különbség. Az előbbiben éveken keresztül a legemelkedettebb magányt gyakorolják, amely önként választott, elmélkedéssel töltött, áldozatként hozott: Istennek-szóló-magány; az utóbbiban az elmagányosodottság ítéletét ülik le, még akkor is, ha többen vannak a cellában: azok az emberek, akikre rá vagyunk ítélve (a börtönben vagy a szabadságban) nem nyújtanak számunkra megnyugvást. Az anya eredménytelenül próbálja meg vigasztalni a fiát, ha elhagyta őt a felesége, ahogy az anya halálakor sem tud a feleség enyhíteni a kétségbeesésen. Az elmagányosodottság feletti kétségbeesés a konkrét, egyedüli és pótolhatatlan együtt-valóságtól megfosztott lélek válasza. Az embert nem lehet pótolni; semmi jót nem jósolhatok azoknak a férfiaknak, akik újabb és újabb kapcsolataikban olyasvalaki megismétlődését keresik, aki végleg elment. Az új partner sosem lesz az első szerelem újbóli megtestesülése, hiszen a csalfa emlékeken átszűrt kép ikonként él tovább, amelyhez a férfi az utódokat hasonlítja. Emlékszik az első szerelmére?

Nekem nemrég jutott eszembe; meglátogattam a szüleimet, álltam a folyosón, az ajtó előtt, körülnéztem, s láttam a piszkos pókhálót a sarkokban, láttam a port a régi gázórán, láttam, hogy a lakásszám bádogtáblája még mindig ferdén lóg. Vártam, hogy az ajtó mögött megnyikorduljon a padló, meghalljam anyám apró lépteit vagy apám nehézkes járását, körülnéztem, odaléptem a falhoz, és megtaláltam a vakolatba kapart parányi számokat: beavatásom dátumát. És akkor eszembe jutott Hanka, az anyajegy az arcán, a pihék az ajka felett, eszembe jutott, hogyan mosolygott közben és sírt utána, én pedig, kábultan, nem mertem megkérdezni, mit csináltam rosszul, arra is emlékszem, hogyan simogatott utána, ujjaival beletúrt a hajamba és összekuszálta, ezt sosem tudtam elfelejteni, hiszen az utána következőket mind arra kértem, hogy fésüljenek, borzoljanak, simogassanak, úgy, csak azt sajnálom, hogy nem emlékszem az illatára. Pedig éppen az illata után vágyódtam leginkább, az illata miatt majd’ belehaltam a vágyakozásba, kölnijével behintette az ingem ujját, csak azért, hogy vágyódjam utána, tudta, hogy az elutazása megmásíthatatlan, néhány nappal később örökre Németországba utazott a szüleivel, én pedig ott maradtam a napról napra gyengülő illattal az ingem ujján, napról napra erősebben kellett beleszagolnom, mégis egyre kevésbé éreztem. Aztán anyám kimosta az inget. Sírva és szipogva, könnyemet és nyálamat az ujjába törölve, belekapartam a dátumot a falba. Nemrég, évekkel később, amikor a szüleim ajtaja előtt álltam, ismét megnéztem; a mai napig nem festették újra a folyosót.

Az ember megismételhetetlen, ne higgyen azoknak a sarlatán genetikusoknak. Az ember az, amit átélt. Nem lehet klónozni az emlékezetet, a tudatot, az emlékeket. Ez olyan, mintha azt állítanánk, hogy egy irodalmi remekmű minden oldala azonos a többivel csak azért, mert ugyanolyan papírlapra írták. Amíg ezeknek a géniuszoknak nem sikerül kiötleniük, hogyan transzplantáljanak agyat a klónozott testbe, nem fenyeget minket a halhatatlanság.

Éppen ezért mit is érne az életünk, ha nem tudnánk megörökíteni? Legjobb folyamatosan, napló formájában; javaslom, hogy azon melegében írjon naplót, jegyezzen fel mindent, ami magával történik – hogy aztán a halála előtt az egész élete a szeme előtt álljon, mielőtt még keresztbe állna a torkán.

(Megremegett a pisztoly csöve.)

Amikor pedig Egyetlen Imádott Életünk örökre kialszik, amikor visszavonhatatlanul lezárt történetté válik, nem tudunk beletörődni abba, hogy már semmit sem írhatunk hozzá…

Minden válófélben lévő házaspár ugyanazzal a problémával küzd: nem sikerül újra életre kelteniük azt, ami kezdetben volt, azt mondják: “Jaj, emlékszel, hogy’ szerettük egymást? Azt nem lehet megismételni, árnyéka sem maradt azoknak az időknek” – és persze egymásnak tesznek szemrehányást azért, mert a megismételhetetlen nem akar megismétlődni. Hiszen az ízlelőbimbók már hozzászoktak ahhoz a nyelvhez, annak a nyálnak az ízéhez, közömbössé váltak az iránt a test iránt, amelynek minden porcikáját megismerték – mindezt egymás szemébe vágják, aztán egymást vágják ki otthonról, szakítanak, elválnak. Csak azért, hogy rájöjjenek: az a közömbössé vált test, az az érdektelenné vált lélek a részüket alkotta. Vágyakozni kezdenek; az emlékezet, ami átokként ült sikertelen szerelmi küzdelmeiken, hirtelen félrevezeti őket – azt a testet, amelyet az unalomig ismertek, amikor csak karnyújtásnyira volt tőlük, hirtelen nem tudják felidézni. Ha pedig mégis sikerül felidézniük, hiszen meg lett örökítve titkon őrizgetett fényképeken, amelyek még az első eufória idején készültek, amikor az egész világnak meg akarták mutatni magukat, együtt, meztelenül, szóval ha előássák a régi fényképeket, lefújják róluk a port és eszükbe jut az az Anyajegy, az a Sebhely, az a Szeplő, hirtelen még nagyobb űrt éreznek, mert a fényképen nincs rajta az az Illat, azok a Mozdulatok, az a Hang. S amikor nem tudnak ellenállni a véletlenszerű testek kétségbeejtő kísértésének, képtelenek egyszerűen csak fogyasztani azokat – mert elkezdenek összehasonlítgatni, ismeretlen térképeken akarják megtalálni azt az egyetlen tájat, idegen földön keresik az ismerős helyeket, betlehemeznek a szibériai száműzetésben; mert egyikük sem Az-A-Nő, egyikük sem Az-A-Férfi, egyikük sem létezik önmagaként, csakis reménytelen pótlékként, viszonyítási pontként, és mindegyikük elidegenít, elidegenít, elidegenít.

És belegondolnak abba, hogy a monogám monotónia idején erotikus álmaikban anonim statiszták tömegei, a tudatalatti castingja által gondosan kiválasztott partnerek vettek részt, a házastárs viszont soha; a házastárssal nem azért alszik az ember, hogy vele álmodjon. Csak arról lehet álmodni, akivel nem lehetnek együtt; talán ezért álmodnak most azzal, akivel szakítottak.

Ha valóban együtt lettek volna, nem leplezték volna a valóságot – rászánták volna magukat a valódi önmaguk önkéntes, bizalmas felfedésére, ami ugyanakkor nyugtalanító is, hiszen kiábrándíthatja a nőt, megtörheti a varázst. Tudja, mindig elérkezik az a pillanat, amikor a felborzolt nászi tollforgó elkezd levedleni, s olyankor rögtön az egészet ki kell tépni, hogy az igazság ne fokozatosan, szégyenteljesen lepleződjön le a másik ember előtt, a Legfontosabb Másik előtt.

(Elsápadt. Arcán függőleges barázdákat vájtak a könnyek. Hallgatott. Alig lélegzett. Így tudnám elképzelni a vámpír áldozatát.)

Maga viszont apatikus – látom, hogy közelebb áll magához Morfeusz, mint Orfeusz, már nem is akar sehová sem eljutni, önmagában már eljutott odáig, hogy csak elaludni akar, semmi mást, csak aludni… Ezért nem írok fel magának semmiféle gyógyszert. Túlságosan is könnyen elalszik, a felébredésre pedig nincs orvosság. Hiszen maga csak azért ébred fel, hogy megnézze az órát, mennyi ideje maradt még az elalvásig.

Gondoljon az ébredés utáni pár másodpercre, amikor még nem találja magát a térképen, amikor a lélek megpróbálja lokalizálni a testet. Általában a test ébred fel először, s mielőtt az álomtól kifulladt lélek visszatérne, pár pillanatig bizonytalanságban lebegünk, idegenek vagyunk önmagunk számára, nem tudjuk, miféle ágy, szoba, ablak ez itt, és csak utoljára jövünk rá arra, miféle nyelv ez itt. Az ember álmában vonít, ordít, de szinte soha nem hagyja el teljes mondat a száját. Amikor rémálom fojtogat minket, de már felismertük, már tudjuk, hogy csak a felébredés szabadíthat meg tőle, sőt amikor már kinyitottuk a szemünket, verejtékben úszva, s torkunkból kiszakad egy nagy nehezen elfojtott nyögés, amit egy gyengéd kéz segít ki belőlünk, csak akkor kezdünk el fuldokolni az ébredéstől, akkor bukkanunk ki a víz felszínére, ahelyett, hogy végleg elmerülnénk benne. Maga most pontosan ebben a fázisban van: a rémálmot már végigálmodta, de még nem sikerült leráznia magáról, csak fekszik és jajgat, de már jól tudja, hogy sem az ágyban, sem a szobában nincs senki, aki segítene felébredni. Ott van viszont a vámpír.

Vámpírok igenis léteznek, csakhogy vér helyett az álmainkat szívják.

Amikor az éjszaka közepén minden határozott ok nélkül felébred, furcsa nyugtalanságot fogja el, és csak hallgatja, ahogy ropognak a bútorok csontjai, ahogy csámcsognak a radiátorok, és nem tud visszaaludni – biztos lehet benne, hogy egy vámpír szívja az álmát. Kiverheti a fejéből az éjszakát, forgolódni fog reggelig, és még egy röpke félálom sem hoz enyhülést.

Nem kéne bezárkóznia az emberek elől, hívjon látogatókat, a szenvedés hívatlan vendég…

Legyen férfi! Kérem, képzelje el mennyi elvesztett szerelem, apai és anyai szeretet kallódott a tömegsírokban, a halál hulladéklerakóiban, a háborúkban, a táborokban, a járványok idején – kérem, gondoljon arra, mi mindent éltek túl az emberek a legkisebb remény és az életbe vetett hit nélkül; legdrágább uram, mindent túl lehet élni, kivéve a saját halálunkat, hallott már róla, ugye?

Persze, értem én: maga nem tud önmagáért élni, életének kell legyen egy címzettje, ez mindenkivel így van, ellenkező esetben minek írnának végrendeletet az emberek. A maga címzettje nő kell, hogy legyen, úgy érzi, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha az egy szerelmes levél. Ha minden lépést, minden mozdulatot és szót úgy mérhetne, mintha azok egy szerelmes levél sorai lennének – minden rendben lenne, igaz?

Félbeszakított. Felállt és közölte, hogy elege van. Elvettem a maradék életkedvét is. Még a célkeresztbe fogva is megalázom. Mindig is utálta a hivatalnokok, jogászok, pszichológusok, az összes átkozott irodakukac szakmai önuralmát. Ezt mondta.

Meg még azt, hogy a felesége már rég megérkezett.

A pisztoly bedöglött, amikor le akarta lőni, úgyhogy a markolattal bezúzta a koponyáját.

Aztán megjavította a fegyvert, a kutyán próbálta ki.

Azt mondta, már csak azt akarja látni, milyen az, amikor félek.

Rám célzott.

“Most nem fog csütörtököt mondani”, mondta és lőtt.

A kurva anyját, ez rám lőtt!!!

“Elnézést, a gyomrába akartam találni, de nagyon vacak ez a cucc”, mondta, miközben egy lyukkal a szívemben haldokoltam.

Aztán a halántékához szorította a pisztolyt.

III. képek

A fiam akkor tíz hónapos volt.

Már fel volt öltöztetve, indulásra készen, kabátkában, cipőcskében, csak a sapkát vettem le róla, nehogy rámelegedjen a fejére. Együtt hessegettük a csillár körül keringő legyeket, ez volt a kedvenc játéka: a karomra vettem, meglengettem egy törülközőt a fejem felett, együtt azt kiáltottuk “hess” és hatalmasat nevettünk.

Aztán az ablakhoz vittem, odaadtam neki egy zacskó magot és néztem, ahogy kis markába veszi a szemeket, és ügyetlenül az ablakpárkányra szórja. “Mindjárt iderepülnek a madárkák!”, kiáltottam, ő pedig utánam mondta a maga módján “madákák, madákák!”.

Megjött el a feleségem és az apósom a bőröndökért. Az apósom akkoriban már elég sokat betegeskedett, ezért a feleségem kezébe adtam a gyereket, és felajánlottam, hogy segítek neki levinni a csomagokat. “Inkább magadon segíts”, mondta. “Tőlem jobb, ha távol tartod magad. Meg a lányomtól is”, mondta és kiment.

Feleségem, karján a kisfiúval, közölte, hogy hamarosan küld valakit az itt maradt holmikért, nemsokára meg kell kapnom az idézést is az első tárgyalásra. És persze az egész nem fog sokáig tartani, feltéve, hogy nem okozok nehézségeket.

Miután becsukódott mögöttük az ajtó, pár percig még hallottam a lépteiket, a hangjukat, aztán a lefelé induló lift zaját. Egyedül maradtam a kiürült lakás süket csendjében, s azon kezdtem gondolkodni, mi fenyegethet abban az esetben, ha nem egyezek bele a válásba, vajon mit tartogat számomra a feleségem arra az eshetőségre, ha nehézségeket okozok. Feltettem magamnak a kérdést: mennyit kockáztathatok, mitől félek a legjobban.

Szárnycsapkodást hallottam – galambok szálltak a magokra, amit a gyerek szórt ki.

Attól féltem a legjobban, hogy soha többé nem láthatom a fiamat.

Istenem, sosem szabad abban a lakásban maradni, amit a feleséged elhagyott. Az egyszer s mindenkorra megrendezett tér lesz, az volt tündöklésetek és bukásotok színpada, de az előadás véget ért, a jegyek érvényüket vesztették, ideje szétszéledni, szét kell széledni! Ne maradj ott, ne várj, inkább menekülj, haver, menekülj, amerre látsz.

Ellenkező esetben egy hosszú részeges időszak után végül felébredsz, gigantikus másnaposságtól szenvedsz, az Ő Elmenetelének Napja óta először találod magad józanul ebben a lakásban, megmosod a képedet, belenézel a tükörbe, úgy döntesz, hogy megborotválkozol. Kinyitod a fürdőszobaszekrényt és ráakadsz egy epilátorra.

Aztán egy intim nedvesítőzselére.

Szőrtelenítő krémre.

Önbarnítóra.

Kozmetikai tejre.

Sorban nyitogatod a szekrényeket, kezdetét veszi a nagy leltározás, egyenként átvizsgálod az összes nyomot, az összes tárgyat, amit még nem vitt el, ó jaj, bármelyik nap értük küldhet valakit, ezért a nyomok tünékenységének tudata arra ösztönöz, hogy mindent pontos leltározás alá vess.

Van ott még körömlakk.

Körömerősítő.

Körömvirágbalzsam.

Fülpiszkáló.

Kamillás kézkrém.

Aloés kézkrém.

És folyóiratokból kitépett próbatasakok: samponok, balzsamok, tejek, krémek próbatasakjai, szorgalmasan összegyűjtött tasakocskák mindenhol.

A harmadik szekrénynél nem bírod tovább, csinálsz egy kotyvalékot az elmúlt héten megivott alkoholok maradékából, lehet vagy három deci, remegő kézzel felhörpinted a löttyöt. Azért, hogy összeszedd a bátorságod a harmadik szekrény kinyitásához – hiszen azt nagyon is jól ismered, az már nem tud meglepni a nőiesség mindeddig láthatatlan jelképeinek jelenlétével. Ez az a szekrény, amelyből oly sokszor húztad elő a négyzet alakú dobozkát, amit sietve a hálószobába vittél és odaadtál a feleségednek, majd melle türelmetlenségét csókolgattad, míg ő kivette a dobozból a fogamzásgátló krémmel bevont pesszáriumot és felhelyezte arra a helyre, amit ostromolni szándékoztál. Szóval megvárod, amíg a maradékokból kotyvasztott három deka felébreszti az utóbbi napok fogyasztásának véredben szunnyadó ezrelékeit, majd kinyitod a szekrényt és… Igen, igen, higgyél csak a szemednek, nem találod ott a rózsaszín dobozkát, vagyis az felkerült a közszükségleti cikkek listájára, befért az első két bőröndbe. A feleséged elvitte a pesszáriumot, tehát volt valaki, van valaki, lesz valaki helyetted, a remény utolsó szikrája is kialszik, s a relikviák rituális exhumálása hirtelen átváltozik a haladéktalan likvidálás aktusává. Nézed a doboz hűlt helyét a polcon, és gondolatban végigveszed a frissen elvesztett házastársad összes potenciális szeretőjét. Ahogy a haldokló egyetlen pillanat alatt látja az egész életét, úgy látod te is, hogyan basszák mindannyian egyszerre és külön-külön a feleségedet – s bár magányosan és megismételhetetlenül éled meg saját drámádat, torkodon ugyanazt a káromkodást préseled ki, mint az összes elhagyott ősöd és az összes egyedül maradt utódod: “Te rohadt kurva!”, sziszeged, és már repül is ki az ablakon a szekrények, szekrénykék és fiókok teljes tartalma, minden, ami akár csak egy pillanatig is hozzá tartozott, repül ki az udvarra, minden tárgy, amiről ő juthat eszedbe, zuhan a betonra, összetöröd a tányérokat, szétcincálod a ruhákat, letéped a tapétát, égő ejtőernyőt csinálsz az ágyneműből, mesteri lökéseket hajtasz végre a virágcserepekkel, amikor pedig már úgy látod, hogy tiszta a terep, s mielőtt még a mocskos tulajdonok kiűzésétől elcsigázva elaludnál a padlón, feltárcsázod az ex-apósodék számát, és rekedten beleszólsz a kagylóba:

– Mondják meg neki, hogy jöhet a cuccaiért, kikészítettem őket a ház elé.

Nem bírtam abbahagyni az ivást. Nem bírtam másra gondolni, csak arra, hogy ha nem hagyom abba az ivást, a feleségem megfoszt a láthatási jogomtól. Nem bírtam abbahagyni az ivást, és közben nem bírtam másra gondolni, csak arra, hogy ha nem hagyom abba az ivást, a feleségem megfoszt a láthatási jogomtól.

Ne maradj ott, azt mondom, nem maradj ott…

Amikor csak meghallod, hogy cipősarkak kopognak az utcán, azok rögtön a gyomrodba taposnak, és azon kezdesz gondolkodni, milyen reménytelenül idegenek, hiszen ez nem az a kopogás, az Ő léptei súlyosabbak, lassabbak voltak, pár lépésenként megakadtak a járdában, az Ő léptei sokkal elnyújtottabbak voltak, nem olyan idegesek, nem olyan határozottak, mint ezek, amelyeket épp most hallasz, hallod? Csitt, hallgasd… Nem, ez sem az, ezek kifejezetten túl könnyedek, túl véznák, ez a szomszédasszony lánya… Aha, újabb kopogás, hallod? Léptek a folyosón… Ő az? Hirtelen az egész tested megfeszül egy pillanatra, és azt kérdezi: “ő az?”. Áá, ez öreges kopogás, hosszú évek alatt félretaposott emeltsarkak, ez a ziháló szomszédasszony, ahogy mászik fel a lépcsőn.

A cipősarkak átka. Pavlov kutyájaként fogsz ugrani minden cipőkopogásra, a lépcsőn koppanó léptek elszakítanak az ábrándozástól, kizökkentenek az emlékezésből, és folyton csak azt várod, nehogy elhaljanak valahol egy téves pillanatban, hanem közeledjenek a lakásodhoz, s minél közelebb érnek, annál elkeseredettebben várod a kulcs csördülését a zárban, a nyíló ajtó nyikordulását, a levetett és felakasztott kabát suhogását, várod, hogy a cipő papucsra cserélődjön, és meghalld a hangot: “megjöttem, ettél már?”. Pedig mostantól kezdve az összes cipősark idegen ajtók felé fog igyekezni, és minden teketóriázás nélkül átgyalogolnak rajtad, mert más várakozó fülekhez tartoznak, kutya-, gyerek- és férfifülekhez. És hónapokig csak azért imádkozol, hogy jöjjenek már a zord fagyok, amikor a hó befújja, beteríti, elfojtja az átkozott kopogásokat a járdán, az utcán, amikor mindenki lapostalpú nehéz téli cipőt hord, és végre csend van. Csend.

Öt év telt el a válásunk óta, öt éve mentek el, öt éve nem láttam őket. A rendelővé átalakított új lakásban éppen a következő páciensre vártam, amikor párzó macskákat hallottam meg kintről. Folyton volt valami, ami elterelte a figyelmemet, ha nem az alsó szomszéd kutyája, akkor a felettem lakók veszekedése, ha nem a lakótelepen körbejáró fagylaltos mikrobusz szignálja, akkor egy robogó berregése, amit valamelyik környékbeli aszfaltbetyár kapott bérmálkozása alkalmából.

Minél tovább füleltem a macskákra, annál kevésbé tűntek macskáknak, a hangjuk mintha gyereksírássá, fájdalmas zokogássá változott volna.

Lementem a ház elé, és eloszlott minden kétségem. Egy gyerek, egy kisfiú állt a bejáratnál. Persze az én fiam is lehetett volna, amióta a feleségem elment a gyerekkel, mintha minden páréves kisfiúnak a fiam arca lett volna, mintha minden gyereknek az ő hangja lett volna, az utcán járva messziről elkerültem az óvodákat, hogy ne kelljen látnom a kertben labdázó fiam kis csoportjait, átmentem az utca túloldalára, hogy kikerüljem a nőket, akik az én fiamat vezették kézen fogva, nem akartam megőrülni, de mintha minden gyereknek az ő arca lett volna. Annak is, amelyik a háztömb előtt állt. Megkérdeztem, mi történt, ő pedig azt válaszolta, hogy bevásárlás közben elvesztette az anyukáját; mondtam neki, hogy nyugodjon meg, hazaviszem, de csak a lakásuk számát tudta, annyira megijedt, hogy egészen összezavarodott, csak arra emlékezett, hogy a harmincast kell megnyomni, de a lakótelepen hatvan teljesen egyforma ház volt, idillien egymás felé fordulva, a földszinten szimmetrikusan elrendezett mosodák és boltok, hatalmas falak pokoli monotóniája, emiatt több pácienst is elvesztettem, akiknek kedvét szegte az épületek közötti cikázás.

Kézen fogtam a gyereket és elkezdtük egymás után végigjárni a háztömböket, becsöngettünk az összes harmincas kaputelefonon és ellenőriztük a lakók hangját, tudtam, hogy ez tragikusan fog végződni a lelkivilágomra nézve, hiszen fiával sétáló apának éreztem magam, és tudtam, hogy úgy is mutathatunk együtt, előre éreztem a kétségbeesést, ami úrrá lesz rajtam, amikor megtaláljuk a házat, életemben először örültem annak, hogy a lakótelep a végtelenségig húzódik, azt akartam, hogy örökké így sétálhassunk együtt; ám végül felismerte a hangszóróból kiszűrődő rekedt hangot, és felélénkülve azt kiáltotta: “Papa! Papa, én vagyok az, engedj be!”. Felmentem vele a hatodik emeletre, odavittem az ajtóhoz és megmondtam az apjának, hogy elvesztette a boltban az anyukáját. A pasas csak nagy nehezen tudta visszafogni magát előttem, amikor a fiú tudtára adta, hogy ezért még számolnak. “Elvesztetted az anyukádat? Már megint össze-vissza hazudozol? Szégyent hozol rám az egész lakótelep előtt?” Amikor pedig a gyerek eltűnt az ajtó mögött, mentegetőzni kezdett. “Három éve hagyta ott a bolt előtt. Teljesen elment az esze és lelépett valami szoknyapecérrel a tengerentúlra, aki megígérte, hogy magával viszi, de csak egyedül. Az a szemét még az ünnepekkor sem küld egy lapot. Nem tudom megmagyarázni a fiamnak, hogy a mama nincs… és nem is lesz. Ugyanaz megy három éve, mintha megállt volna vele az idő, folyton sír és mindenkinek azt mondja, hogy elvesztette az anyukáját. Valaki mindig visszahozza…”

Hazamentem és elkezdtem inni. Az életben többé nem józanodtam ki.

Tudod, hogy hívtak az ismerőseim, szomszéd? Doktor Haust-nak. (A “haust” lengyelül kortyot jelent – a ford.) Felkapott pszichoanalitikus és odaadó alkoholista lettem. Elittam a lelkem, ezért csak az idegen félelmeket ismertem, azokét, akik hozzám hurcolták a félelmüket.

Gyógyultan távoztak, hogy újrakezdjék az életüket. Én pedig ott maradtam megnyomorodva a rendelőben, amely a fogadóórák után üres lakássá változott vissza.

Drága szomszéd, nem találok szavakat arra, hogyan fejezhetném ki a hálámat azért, hogy megöltél. Ha egyetlen szóval kéne leírnom, mit érzek most, azt mondanám: megkönnyebbülés.

Rossz rád nézni, szomszéd. Egész életedben mindig minden a legrosszabbkor történt. Még az a vásári bóvli is éppen akkor mondott csütörtököt, amikor már nem volt számodra visszaút. Ahelyett, hogy megjavítottad volna a stukkert, fel kellett volna vágnod az ereidet. Akkor nem tudtak volna elkapni.

Most már fel se tudod akasztani magad. Még a cipőfűződet is elvették.

Hosszú élet áll még előtted, szomszéd.

Nem tudod, mit veszítesz.

Fordította Nánay Fanni

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.