Tűz a Sixtus-kápolnában

A. D. 1998

Az alábbi tanúvallomás szerzõje, Kaspar Traussig, a néhai Martin és Elisa Traussig egyetlen fia, 68 éves, nõtlen, egy biztosítótársaság nyugalmazott tisztviselõje, lakcíme: Bázel, Jakob Burckhardt utca 27, a római Questura kívánságára írja e sorokat a római Salvator Mundi Kórházban 1998 júniusának elsõ napjaiban. Mivel viszonylag könnyû, horzsolásos sebeket és égési sérüléseket szenvedett, naponta egy órát tölthet az asztalnál ülve, és jobb kezét, melyet csak részben fed a kötés, elég jól tudja mozgatni. S hogy a hatóság számára készülõ írásbeli vallomás ne lebegjen légüres térben, és a biztonság õrei, akik majd elolvassák, megértsék a bûncselekmény (vagy a szerencsétlen baleset) tágabb összefüggéseit, ugyanakkor élesebben rajzolódjék ki elõttük a bûncselekmény (vagy a szerencsétlen baleset) szemtanújának jelleme, a szerzõ úgy határozott, nem sajnálja az idõt – ami a kórházban egyébként is bõséggel áll rendelkezésére a kényszerû semmittevés alatt! –, és rövid, számozott fejezetekben beszámol mindarról, ami a történtek óta is háborgó elméjében és sajgó szívében összefonódik május 23. tragikus napjával.

1 Bázelben születtem 1930-ban. Apám egy bázeli bankban volt tisztviselõ, anyám Bern környékérõl származott. Hívõ emberek voltak mindketten, de bigottság és vakbuzgóság nélkül, hitük szigort vitt életükbe, melyben érzõdött a világ isteni rendje. Ezt az érzést plántálták belém már kicsiny gyermekkorom óta, azzal a meggyõzõdéssel együtt, hogy az ember mindennap Isten ítélõszéke elõtt áll. Ez volt a mi “házi” vallásunk, melyet inkább istenfélelemnek nevezhetnék.

Kései gyerek voltam. Nem sokkal az esküvõjük után a szüleim megfogadták egymásnak (és bizonnyal Istennek is), hogy minden év májusában ellátogatnak Rómába. Be is tartották az ígéretet, mondhatni, svájci pontossággal. Amikor megszülettem, érthetõ módon szüneteltették az utazásokat. 1939 májusában kilencéves, de már fogékony kisfiúként utaztam velük elõször Rómába. Akkor eszméltem rá, mi volt a legfõbb, ha nem egyedüli célja esküvel fogadott római zarándoklataiknak: a Sixtus-kápolna, abban is MichelangeloUtolsó ítélete. Talán már hallották a szüleim, hogy mindjárt kitör a háború vihara, és alighanem gyorsabban is nõttünk fel, mindenesetre ezután már nem vezettek kézen fogva az iskolába és a Rajna-parti sétákra, mint egy gyereket, hanem részese lettem római szertartásuknak. Igen, szertartásuknak, sõt azt mondanám: ünnepélyes szertartásuknak. Két hétig tartott. Minden reggel átmentünk Michelangelo panzióból a Sixtus-kápolnába, ügyet sem vetettünk az Örök Város más szépségeire és kincseire. Megtanultam olaszul azt, hogy Giudizio Universale és Cristo Giudic, majd miután visszatértünk Bázelbe, az ágyam fölé, a kis családi feszület helyére akasztották szüleim a Michelangelo freskóján látható Ítélkezõ Krisztus reprodukcióját.

A háború, a kegyetlen és embertelen háború ismét megszakította római zarándoklataink sorát. 1945 májusában nem minden nehézség nélkül jutottunk el a nemrég felszabadított Rómába. Tizenöt éves voltam. Csak egyszer láttam sírni a szüleimet: amikor beléptek a Sixtus-kápolnába, ahol olyan nagy tömeg tolongott, mint állítólag soha azelõtt, s a tömeg nagy részét szövetséges katonák alkották. Apám suttogását hallottam: “megmaradt, megmaradt”, pedig semmi sem utalt arra, hogy
a hitlerista barbárok az Utolsó ítéletre, Michelangelo utolérhetetlen remekmûvére akarták volna emelni szentségtörõ kezüket.

2 Utolérhetetlen remekmû! A mai napig sem vagyok egészen biztos abban, hogy Michelangelo festõi õstehetsége nyûgözte le a szüleimet. Igaz, hogy apám szobájában Michelangelo uralta a polcokat, jobban mondva az albumok, melyek az Utolsó ítéletrõl készült reprodukciókat és leírásokat tartalmazták. Ennek ellenére ritkán láttam, hogy apám belelapozott volna a Mesterrõl szóló könyvek valamelyikébe, vagy a mûveirõl készült reprodukciókat nézegette volna. Albumokat és könyveket halmozott fel, erre nem sajnálta a pénzt, ez volt az õ hommage-a az Utolsó ítélet alkotója elõtt, lélekben misekönyveknek tartotta õket, a könyvek birtoklása számára távoli térdhajtás a Sixtus-kápolnában, csöndes ima az oltárfal freskója elõtt. Ami anyámat illeti, tõle még távolabb állt az, hogy csodálja Michelangelo mûvészetét. Sõt az a gyanúm, hogy õ, aki a szemérmesség szigorú elvei szerint nevelkedett, nem lepõdött volna meg túlságosan, ha felolvassák neki azt az epizódot, amelyet Vasari örökített meg Életrajzaiban. Azt a híres történetet, amikor III. Pál pápa megnézte a Sixtus-kápolnát, ahol az Utolsó ítéletnek már több mint háromnegyed része készen állt: a pápát kísérõ szertartásmester, Biagio da Cesena kertelés nélkül kijelentette, ügyet sem vetve a mellette álló, dühös Michelangelóra, hogy illetlen és méltatlan, ha egy ilyen helyen ennyi meztelenséget mutogatnak, ami jobban illik egy fürdõházhoz vagy csapszékhez, mint a pápai kápolnához… Vasari ezt írja (itt van nálam a kórházban): “A mû lebilincsel mindenkit, aki azt tartja magáról, hogy ért a mûvészethez”. Azt hiszem, ez aligha mondható el a szüleimrõl. Biztosan illik rájuk viszont az Életrajzok szerzõjének felkiáltása: “Akik látták századunk eme igazán bámulatos csodáját, boldog emléket õriznek lelkükben!”1 Igen, “századunk eme csodája” maradéktalanul betöltötte szüleim lelkét, boldogságot találtak benne, megõrizték emlékezetükben, és hálát adtak létezéséért. De számukra az utolsó ítélet puszta ábrázolása volt a csoda, nem pedig képi megjelenítése.

Nemegyszer elõfordult, fõleg a szüleim halála után, hogy felidéztem azt a gyermekkori jelenetet, amikor a Megfeszített Krisztus helyét szüleim akaratából elfoglalta a Cristo Giudice. Számûzték “házi” vallásunkból a Szenvedést, a Kínt, az Áldozathozatalt az Ítélet kedvéért, és ezt akarták beoltani kilencéves kisfiukba? Csak a mi “házi” vallásunkra vonatkozott ez, vagy a sajátos “svájci” vallásra is? Akárhogy is volt, ebben a légkörben nõttem fel, és bár neveltetésem késõbb bizonyos módosulásokon ment keresztül, mind a mai napig kijelöli utamat. De be kell látnom, és lelkiismeretem azt diktálja, hogy itt nyomatékosan kiemeljem ezt a körülményt, hogy amikor közvetlenül a háború után, a Sixtus-kápolnába lépve apám könnyek közt azt suttogta: “megmaradt, megmaradt”, suttogása – ha használhatom ezt a kifejezést – metaforikus volt. Apám szemében az utolsó ítélet eszméje élte túl a kegyetlen és embertelen háborút; az eszme, melyet örömmel fedezett fel egy francia író szavaiban az évszázad közepén: “Ne várja, kedvesem, az utolsó ítéletet! Mert mindennap ítélkeznek”2 (magában hozzátéve: és ítélkezni fognak mindörökké). Inkább ez járt a fejében, nem pedig Michelangelo festményének megmenekülése, amelyet amúgy sem fenyegetett semmiféle veszély. Ugyanakkor vajmi keveset tudott a háborúról, amely nem volt képes legyõzni az Ítélkezõ Krisztust, és talán nem is akart túl sokat tudni a szenvedés, a kín és az áldozathozatal éveirõl.

3 A háború után már csak öt évig folytatódtak közös római zarándoklataink. 1950 márciusában apám váratlanul megbetegedett, májusra már sírba vitte a szervezetén hamar elhatalmasodó rák. Iszonyatos szenvedéseken ment keresztül, s ez a nyugodt és fegyelmezett természetû ember nem tudta magába fojtani a kiáltozást, a jajgatást és a keserves siránkozást, mintha csak most fedezte volna fel, mit jelent az életben a fájdalom. Márpedig a fájdalom az élményektõl elválaszthatatlan, makacsul megbúvó árny, mely szükségképpen úgy viselkedik, mint az éjjeli tolvajok a bibliában, akik mindig lesben állnak, és bármelyik pillanatban elõtörhetnek a sötétbõl. Ez valóban szükségszerû? Nem félek kimondani, mert hiszem, hogy a fájdalom tudata vagy állandó tudattalanja nélkül az ember élete látszatélet. Lehet, hogy ezt értette meg apám is halála óráján. Egy este, amikor még öntudatánál volt néhány nappal a vég elõtt, egyszer csak behívott magához, átölelt és megcsókolt, olyan kétségbeeséssel a szemében, mintha valami fontosra akart volna figyelmeztetni, de már nem lenne ereje ahhoz, hogy búcsúzóul hangosan kimondja ezt a figyelmeztetést.

Nem sokkal késõbb, még az év szeptemberében anyám is elment. Elment – ez a pontos kifejezés, csendben, lábujjhegyen elment. Valójában már apám betegsége alatt meghalt, megkövült, szótlanul, automataként végezte minden tevékenységét, máshol járt, távol az élettõl. Könnyet sem hullatott apám betemetett sírja fölött. Élete utolsó hónapjaiban ritkán beszélgettem anyámmal, akkor is csak jelentéktelen dolgokról, úgy érezhettük, otthoni hétköznapjainkon kívül a világon semmi sem történik. Külsõre egészségesnek látszott, nem panaszkodott semmilyen fájdalomra, derûs vasárnapokon, mise után ugyanúgy elüldögélt a Rajna-parti sétányon, mint régen (csakhogy most egyedül), mígnem szeptember 3-ról 4-re virradóra egyszerûen mindörökre elaludt. Igen, igen, lábujjhegyen ment el, itt hagyva egyetlen, magányos fiát.

Húszéves volt a magányos fiú, a bázeli egyetemre járt. Apai örökségemnek köszönhetõen anyagi nehézségek nélkül fejezhettem be tanulmányaimat, apám munkatársai segítettek abban, hogy diplomám megszerzése után azonnal megkezdhessem tisztviselõi pályámat a biztosítótársaságnál.

Szüleim halálával nemcsak magányos lettem, hanem valósággal a magány szenvedélyébe estem. Sohasem gondoltam arra, hogy családot alapítsak. Burckhardt utcai tágas lakásunk lassanként, még fiatalkoromban az agglegények apró rigolyáinak pókhálójával font körbe. Esténként nem szívesen jártam el otthonról, inkább apám karosszékében olvasgattam. Igen komoly érdeklõdés támadt bennem a mûvészettörténet iránt. Könyveket és albumokat lapozgattam, még egy készüléket is beszereztem, amellyel kinagyítva nézegethettem a diapozitívokat, szerény, de biztos mûveltségre tettem szert a mûvészetek terén. Az iroda és a lakás között zajlott az életem, nem számítva az átmeneti, rövid ideig tartó és elég közönséges “szentimentális” közjátékokat.

1963-ban, amikor már többé-kevésbé megalapoztam anyagi jólétemet, felelevenítettem családunk szokását, a minden év májusában ismétlõdõ római zarándoklatot. Eleinte szüleim emlékének megõrzése ösztönzött: sajátos halottak hónapjának tekintettem a májust. Nem sokkal késõbb viszont olaszországi utazások lettek a római zarándoklatból. Végiglátogattam a legtöbb mûemlékkel büszkélkedõ olasz városokat, nagyon jól megismertem az Örök Várost, túlléptem szüleim rituális látogatásain, amelyek a Sixtus-kápolnára korlátozódtak. Mégis az Utolsó ítélet maradt ismétlõdõ olaszországi útjaim biztos pontja, itt kezdtem vagy itt fejeztem be a vakációmat minden évben. Évrõl évre jobban beleszerettem, elragadtatásom, lelkesültségem újabb és újabb gyökereket eresztett, újabb és újabb ágakat hajtott, mint egy egészséges, szép fa. A neveltetésemben és fogékonyságomban bekövetkezett “módosulások”, amelyekrõl már említést tettem, megfosztották ünnepélyes szertartás-jellegüktõl a Sixtus-kápolnában töltött pillanataimat, ezek mégis szertartások maradtak egészen a tragikus végkifejletig.

4 Azt hiszem, idõrõl idõre megfeledkezem arról, hogy szemtanúként, a rendõrségnek írom vallomásomat. Bocsássanak meg, akik várakoznak, és ne veszítsék el türelmüket. Ki tudja, nem tapsolják-e meg módszeremet, mellyel megjeleníteni igyekszem századunk bûntényét (vagy szerencsétlen balesetét), ha eljutnak beszámolóm utolsó mondatáig.

Az Utolsó ítéletet bemutató albumokban általában megtaláljuk a freskó “térképét”, ahol azonosítják a számokkal jelzett alakokat. Meglepõ, milyen bizonytalanok a “kartográfusok”, ami elsõ pillantásra sokszor egyenesen abszurdnak tûnik. Ha nem számítjuk az atlétatermetû, zord tekintetû Ítélkezõ Krisztust, aki fenyegetõen emeli fel a jobb kezét, és a szomorú vagy aggodalmas Szûzanyát fia jobbján, számos alak fölött kérdõjelet találunk: a fáraó lánya, aki megtalálta Mózest, vagy Sára, vagy Éva; Ábel vagy Éva; Ábrahám vagy Szent Bernát; Keresztelõ Szent János vagy Ádám; Noé vagy Énok, vagy III. Pál pápa; Salamon felesége vagy Dante; Szent Bertalan Aretino vonásaival; Jób vagy Ádám, vagy Ábrahám; Michelangelo vagy II. Gyula pápa; Jób felesége vagy Éva; Niobé a lányával vagy Éva a lányával. Milyen keveredés az alakok, eseményszálak, legendák, történetek, sõt – a nemek közt! Véletlenül keverednek, az alkotó fáradt, elhomályosuló szeme a hibás, vagy tudatosan?

Szerintem tudatosan. Úgy gondolom, nem fáradt volt az alkotó szeme, hanem isteni. A Teremtõ szeme volt, aki félrehúzódva figyeli az általa teremtett világot, hogy kimondja a végsõ ítéletet. Nagyságunk és kicsinységünk, szeretetünk és gyûlöletünk, bûneink és erényeink, szenvedéseink és örömeink, szárnyalásaink és zuhanásaink, angyalaink és lucifereink, szentjeink és kétkedõink, univerzális és végzetesen összegabalyodott masszánk világa ez. Olyan látomásnak nevezték Michelangelo freskóját, amelyet áthat a “kozmikus félelem” és “a timore religioso borzongása” (apám szerette ezeket a kifejezéseket). Én meg lassanként megtanultam, hogyan láthatom benne a roppant forgatagot, a viharos alászállást az üres és hûvös égbolt kékjének magasából, a gomolygó emberi testeken keresztül a sötét, ezüstös-kékes fényben derengõ szakadék mélyére!

1995 májusában, egy hónappal az új pápa beiktatása után, misét mondott az új szentatya a Sixtus-kápolnában. Egy ismerõsömtõl kaptam rá belépõt, aki a svájci követségen dolgozott Rómában. Különös, módfelett különös, már-már szentségtörõ jelenség, hogy a mise pompája elsorvasztotta szívemben az Utolsó ítélet végtelen hatalmát.

5 Vallomásom elsõ fejezetében említettem, hogy közvetlenül a háború után addig soha nem látott tömeg gyûlt össze a Sixtus-kápolnában. Azon tûnõdöm, vajon az éppen felszabadult Róma eufóriája áradt ki most is tömeg képében, mint már annyiszor ebben a városban, Európa jelképében, amelyet fejbe kólintott a visszanyert szabadság, mint az erõs bor; vagy az embereket, a szövetséges katonákat és a rómaiakat is homályos ösztönük ûzte a Cristo Giudice színe elé, így nyilvánították ki kötõdésüket a Legfõbb (és a háborús világégés lángjától halálosan fenyegetett) Igazsághoz. Más szóval: az örökkévaló Giudizio Universale diadalának napját ünnepelték, melyet az isteni és ember törvényen kívüli, sötét Peste Universale fölött aratott?

Tény, hogy a múltban ritkán látogatták a Sixtus-kápolnát, nem fordult elõ olyan tolongás, amely – mint valami tükörkép – a Michelangelo freskóján gomolygó testekhez hasonló. Kacagnom kell attól, amit Goethe Utazás Itáliában címû mûvében olvastam (itt van nálam a kórházban), egy 1787. augusztusi feljegyzésben: “Az õrt jól lepénzeltük; beengedett az oltár mellett a mellékajtón, és mi kedvünkre idõztünk odabent. Még ennivalóban sem volt hiány; s emlékszem, a nagy hõségtõl elcsigázottan milyen jót aludtam egyszer ebéd után a pápai székben…”3 A falatozó Goethe, aki ebéd után a pápai trónon, az Ítélkezõ Krisztus szeme elõtt szundít – talán ez a kép mutatja legékesebben, mi volt annak idején az oltárfal a Sixtus-kápolnában. Mindössze egy nagy festõ csodálatra méltó alkotása.

Az 1945. májusi tömeg nem az egyszeri, rövid életû örömkitörés és hálaadás jele volt, nem tûzijáték, amely hamar kialszik a tiszta, végre kiderülõ égbolton. Évrõl évre növekedett, míg csak vége nem szakadt akkori utazásainknak. Amikor 1963-ban újrakezdtem, rendkívüli látvány tárult a szemem elé: zarándokok (nem találok jobb szót) hosszan kígyózó sora, amely majdnem a Szent Péter tér kolonnádjáig ér. Általában három-négy óra hosszat kellett várakozni, míg bejutott az ember a Vatikáni Múzeumba. Ha végre átlépte a küszöböt, gyorsan és türelmetlenül, oldalra sem pillantva nyomult az áradat a Sixtus-kápolna felé. A kápolnához vezetõ folyosókon többen eszméletüket vesztették. A látogatók ügyet sem vetettek a csend és a bensõséges elmélyülés kívánalmára, nem hallgattak a kápolna belsejében felszerelt hangszórók felhívására: Silenzio, Silence, Ruhe. A felnõttek ordítoznak, a gyerekek sírnak. Ne mondja nekem senki, hogy mindez a tömegturizmus megszületésének és ugrásszerû fejlõdésének számlájára írandó. A Sixtus-kápolnába, az Utolsó ítéletre zarándokok tülekedtek, nem pedig turisták.

Úgy hozta a véletlen, hogy 1981-ben, május 13. hajnalán vonattal érkeztem Bázelbõl Rómába. Megmosakodtam, átöltöztem, bõségesen megreggeliztem a Michelangelo panzióban, és késlekedés nélkül, nyitás elõtt egy órával elindultam a Vatikáni Múzeumba. Már állt a sor, de nem volt túl nagy. Az éjszakai utazástól fáradtan, furcsán felajzott állapotban úgy döntöttem, hogy az egész napot a Sixtus-kápolnában töltöm, már csak azért is, mert másnap el akartam utazni Rómából Nápolyba, majd Szicíliába. Miután szokás szerint, elég aprólékosan megnéztem az Utolsó ítéletet (ami a tömegben egyre nehezebb feladatnak bizonyult), sikerült elvergõdnöm a kápolna viszonylag tágas sarkába. Jól tudok állva pihenni. A megafon hangja rázott fel kábulatomból. Ahelyett, hogy tovább szajkózta volna fölöslegesen a Silenzio, Silence, Ruhe szavakat, bejelentette, hogy merényletet követtek el II. János Pál ellen. Csak most dermedt meg a sokaság, most állt meg némán és mozdulatlanul. Úgy láttam, minden szem megkettõzött figyelemmel, izgatottan tapad a Cristo Giudice alakjára és fenyegetõen felemelt kezére.

Eredeti terveimmel ellentétben Rómában maradtam május 20-ig. Mindennap nagyobb volt a tömeg a Sixtus-kápolnában, mint a Szent Péter-bazilikában. Kell-e jobb bizonyíték az Utolsó Ítélet varázsára és egyre növekvõ erejére?

6 Mégis azt hiszem, gyengülni kezdett ez a varázserõ 1988-ban. Gyötrelmes élmény volt az a tíz évvel ezelõtti május.

Az óvatos “azt hiszem” fordulatot használtam, majd késõbb megmagyarázom, miért. De akárhogy is alakultak a dolgok, nem hagyhatom szó nélkül a májusi sokkot, amit életemnek abban az emlékezetes évében szenvedtem el.

Nem csökkent a zsúfoltság a kápolnában, nem csökkent az emberek tülekedése a bejárat elõtti sorban, de meglepett a zarándokok viselkedésében bekövetkezett hirtelen változás. Meg is inogtam, szabad-e még zarándokoknak nevezni õket. Kint a sorban, majd a kápolnában is ki-kitört a nevetés
a nagyrészt fiatal látogatókból, félreérthetetlenül gúnyos nevetés volt, olyan megjegyzésekkel fûszerezve, melyekben szemernyi tisztelet sem volt, kimondottan közönséges szavak hangzottak el a freskón uralkodó “meztelenségrõl”, ami annak idején úgy felháborította a pápa szertartásmesterét, majd késõbb a lelke mélyén megbotránkoztatta szegény anyámat. Az a rikkantás volt mindennek a teteje, amelyet egy fiatal lány címzett a Cristo Giudicének, párja gyengéden ölelõ karjaiból. Megismételjem azokat a szavakat? Megteszem, szégyenpírtól égõ arccal és Isten bocsánatát kérve: “Che bel maschio, milyen szép hím!” Mélységes megrendülést éreztem, könnyek szöktek a szemembe. Nem túlzok nagyon, ha kijelentem, hogy egész testemben éreztem a megjövendölt tûzvész forró leheletét a Sixtus-kápolnában.

Most meg kell magyaráznom, ahogy ígértem, miért használtam az “azt hiszem” fordulatot. Kényes téma, mégsem kerülhetem meg (beszámolóm szavahihetõsége érdekében). 1988 elején megbetegedtem. Többféle elnevezés van az olyan betegségekre, amilyenben én is szenvedtem: “lelki zavar”, “idegösszeomlás” vagy éppen “depressziós állapot”. Nevezzük bárhogy, az a lényeg, hogy furcsa szorongások törtek rám, rosszul viseltem a szívemnek mindaddig oly kedves agglegényi magányt, nemegyszer (mint kiderült) képzelt veszélyt szimatoltam, álmatlanságtól szenvedtem, és elment a kedvem az élettõl. Idõrõl idõre homályos lázadás- és dührohamok gyúltak szívemben és elmémben, majd hamar kialudtak. Nem törõdtem fizikai állapotommal, de ugyanez már aligha mondható el
a biztosítótársaságnál dolgozó tisztviselõi énemrõl. Pontosan bejártam a hivatalba, ott maradtam a munkaidõ végéig, pedig nemegyszer felajánlották, hogy tartsam be az orvos utasítását, menjek betegszabadságra. Hatalmas erõfeszítésembe került az év májusában a római utazás. Vagyis aligha zárható ki, hogy a Sixtus-kápolnában szerzett akkori benyomásaim bizonyos mértékig beteg képzeletem szüleményei voltak. Akárhogy is történt, úgy döntöttem, felhagyok az évenként megismételt olaszországi utazással. 1995-ben került sor a következõre, abban az évben, amikor nyugállományba helyeztek, és felszentelték az új pápát.

7 Igen, az 1988-tól 1995-ig terjedõ idõszak szokatlanul, sõt gyötrelmesen nehéz és keserves volt az életemben. Hiábavaló és értelmetlen volna azt vizsgálni, vajon a külvilágban és közvetlen környezetemben végbement változások kergettek egyfajta lelki betegségbe, vagy ellenkezõleg – lelki mélypontjaim alakították át világlátásom “optikáját”. Mind az elsõ, mind a második esetben ugyanaz az eredmény, márpedig csak az eredmény számít.

Soha nem érdekeltek a szociológusok tudálékos eszmefuttatásai (nem is beszélve a politikai szakértõkrõl, akik kimondottan untatnak és bosszantanak), azt viszont tudom, hogy szívesen használják a “társadalmi szövet” fogalmát, ami képszerû fogalom, vagyis többet mond a képzeletnek, mint a száraz képletek és a csupasz statisztikai adatok. Tehát svájci világunkban, amely a szervezett élet szabályai szerint mûködött, én, aki bizonyos elemi emberi alapelveket és az állampolgári erényeket tiszteletben tartva nevelõdtem (nem is beszélve “házi” vallásunkról, az istenfélelemrõl), minduntalan azt vettem szére, hogy ez a “szövet” megsérült, felhasadt, vérzik. Ez néha valósággal õrületbe kergetett, ilyenkor pályaválasztásom miatt keseregtem: a bírói hivatás lebegett a szemem elõtt. Elsõsorban a fiatalságot hibáztattam, amiért mindultalan felsértik a “szövetet”. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy “kinõtte” szülei vallásosságát, és teljes mértékben elfordult tõle. De minden bizonnyal belevitt egy olyan tényezõt, amely alapvetõen idegen a vallástól, avidámságot; Isten derûsen mosolygó arcát vette észre ott, ahol változatlanul ugyanazt kellett volna látnia: la face sombre et juste du Christ.4

A biztosítótársaságnál töltött utolsó két évem olyan ügy jegyében telt, amelyet a példa kedvéért érdemes megemlíteni, mert valahol kapcsolódik ahhoz, amirõl beszélek. Hozzám tartozott az irodában az erdõügyi részleg. Önkormányzati és magántulajdonban lévõ erdõk biztosításával, sõt néha a kantoni tulajdonú erdõkhöz tartozó különleges területekkel is foglalkoztam, azonkívül a vizsgálatok és a biztosítási kötvények kifizetése volt a feladatom, ha kár érte tulajdonosaikat. Nem bõvelkedett drámai eseményekben ez a tevékenység, egyhangú volt, egy idõ után rutinszerûvé vált. Aztán egyszer csak tûzvészek hulláma árasztotta el az országot, olyan gyakori és katasztrofális tûzesetek követték egymást, hogy – megbízható és vagyonos – cégünknek komoly finanszírozási gondokkal kellett szembenéznie. A tûzvészek okát hamar kiderítette a rendõrség, ami nem jelenti azt, hogy ugyanilyen gyorsan sikerült megszüntetniük az okot. Ellenkezõleg – aggasztó hevességgel harapódzott el, és nem hagyott alább még a nyári hõség veszélyes idõszakának elmúltával sem. Az ok egy új amerikai “gadget” volt, amelyet elérhetõ áron könnyen beszerezhetett az ember a fegyverszaküzletekben és sportszerboltokban: egy cigarettatárca méretû és formájú zseblángszóró. Ezt a meglehetõsen ártatlan eszközt, melyet eredetileg tábortûzgyûjtásra találtak ki, rövidesen oly módon tökéletesítették, ami megfosztotta egykori ártatlanságától. A firex (ma már senkinek sem kell magyaráznom ezt a szót, különösen nem a jelen vallomás címzettjeinek) több mint fél kilométeres távolságra, rendkívüli erõvel szórta a lángot, és felégetett mindent, ami az útjába került. Túl késõ volt már, mire ráébredtek a hatóságok, milyen amerikai találmányt szabadítottak a svájci piacra.
A behozatali tilalom és az ismétlõdõ árukészlet-foglalások ellenére bejutott Svájcba és Európába a modern technika e gyöngyszeme, kézrõl kézre járt, s a kezek hajlamosak voltak a tudatos bûcselekményekre vagy az “öncélú játékra”. Én pedig az aktákkal borított íróasztalnál görnyedve,
a nyugdíj küszöbén kétségbeesve meredtem a kis tûzálló fémdobozkára, amelyet felsõbb utasításra a lámpám mellé kellett helyeznem, az ügyfelek figyelmeztetésére és elrettentésére.

Talán ezért történt, hogy hétévi távollét után újból Rómába érkezve oly hideg szívvel fogadtam
a lélektelen pompát a misén, melyet az új pápa celebrált a Sixtus-kápolnában. Ennél többre vágytam ahhoz, hogy fellobbanjon az Utolsó ítélet Isteni Szikrája.

8 Most már tényleg elég ebbõl a szószátyár mellébeszélésbõl. “Pontos, lehetõleg részletekbe menõ beszámolót” várnak tõlem arról, “mit csináltam és mit láttam Rómába érkezésem pillanatától a tragikus incidensig”. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy pontos és lehetõleg részletekbe menõ beszámolót írjak, bár elõre szólok, hogy a történtek után olyan filmhez hasonlít az emlékezetem, amelyen a legtöbb kocka fényt kapott vagy rossz megvilágításban készült.

Az Úr 1998. esztendejében, május 22-én, délután három óra tizenöt perckor érkeztem Rómába a genfi vonattal. Mint mindig, most is a Michelangelo panzióban, a Borgo San Gregorión foglaltam szobát. Vacsora elõtt aludtam egyet, amit a portás is tanúsíthat. Este kilenc körül bementem a városba. A Velencei téren szálltam ki az autóbuszból, majd ráérõsen elsétáltam kedvenc helyemre,
a Spanyol térre.

Róma májusban varázslatos, hiába láttam a szokásosnál is zsúfoltabbnak és kavargóbbnak a szezon e korai szakaszában. A Spanyol lépcsõn mámorító illat szállt, hiába volt sötét, a virágárusok még nem zárták be bódéikat. A lépcsõ tetején nyíló kilátástól mindig összeszorult a torkom: élesen rajzolódott ki a Szent Péter-bazilika kupolája a skarlátszín égbolton, mintha távoli tûzvész fénye világított volna rá. Tíz óra negyvenötig álltam ott a kõkorlátra támaszkodva. Nincs takargatnivalóm, hiszen úgyis annyit fáradoznak azon, uraim, ott a Questurán, hogy minden napvilágra kerüljön.
A megbeszélt idõpontban, tizenegykor bekopogtam a Sixtus utcai bérház harmadik emeletén, abban a nevezetes bérházban, amely egykor a híres orosz írót, Gogolt is vendégül látta. Mirella nyitott ajtót (nem tudom a vezetéknevét), szinte semmit sem változott az évek alatt. Társnõi a szobáikban ügyködtek, ezért nyugodtan megihattunk egy üveg bort a szalonban. Éjfélkor átmentünk a szobájába. Tanúsíthatja, hogy három órát töltöttem nála.

Az elnéptelenedõ városon át gyalogoltam vissza a panzióba. Azt mondom, “elnéptelenedõ”, nem pedig “néptelen”, mert az igen késõi, szinte hajnali óra csak félig-meddig oszlatta szét a tömeget. Ráadásul valami sajátos idegességet érzékeltem a sokaság körében, ami azonnal átragadt rám.
A Szent Péter térre érve megálltam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Tüzek égtek több tucat helyen, fiatal fiúk-lányok vették körül õket. Számomra ismeretlen nyelvû dalokat énekeltek, szomorú, a lélek legmélyébõl elõtörõ siratókhoz hasonló dalokat. Nem az én feladatom, hogy felhívjam az olasz rendõrség figyelmét, milyen helytelen volt ez az éjszakai koncert a Santa Sede,
a Szentszék falai elõtt. Sietõsen, szinte futólépésben szaladtam vissza a panzióba.

Le sem hunytam a szemem reggelig. Hétkor már ott voltam az elsõ száz között, akik a Vatikáni Múzeum nyitására vártak. Amikor kilenc után a sor eleje átlépte a Sixtus-kápolna küszöbét, bekapcsolták a láthatatlan hangszórókat: Silenzio, Silence, Ruhe, Tyisina. Ettõl kezdve szokatlan, egyre idegesítõbb gyakorisággal ismételgették a felhívást. És egyre kevesebb foganatja volt. Kavargott a tömeg a kápolnában, a kezdeti suttogást felváltotta a hangos beszéd, aztán a kiabálás. A szinte elektromos feszültséggel teli levegõben izgatottság támadt. Meglepett, hogy alig néhányan nézik meg alaposabban az Utolsó ítéletet: volt valami riadalom és titkolózás az emberek tekintetében. Hirtelen szédülni kezdtem, gyengeség fogott el, hevesen vert a szívem, ezért megpróbáltam a kápolna kijárata felé sodródni. De nem mentem ki, csak a falnak támaszkodtam a bejárat mellett, miután kíméletlenül odaszorítottak az ordítozó fiúk-lányok. Gépiesen az órámra pillantottam: pontosan tíz óra volt. Aztán elsötétült elõttem a világ, lehunytam a szemem.

Mihelyt magamhoz tértem, megint gépiesen az órámra pillantottam: tíz óra huszonhét percet mutatott. Vagyis pontosan a tragédia kezdetének idõpontját. Mirõl és hogyan tudnék beszámolni be a kívánt aprólékossággal és pontossággal? Attól tartok, nem sok mindenrõl. Ahogy hirtelen elsötétült elõttem a világ, elveszítettem megfigyelõképességemet, nem beszélve természetesen a körülöttem kitörõ rémületrõl és pánikról. De arra emlékszem, hogy az Utolsó ítélet két pontján lobbant fel elõször a lángfolyam nagy robajjal: ott, ahol Mihály arkangyal kinyitja a Kiválasztottak Könyvét; és ahol Szent Péter felmutatja a kulcsot a Legfõbb Bírónak. És rögtön azután, egy perc sem telt bele, már az egész oltárfal lángokban állt. Úgy égett Az utolsó ítélet, mint a száraz, gyantás fa. Izzás, izzás, izzás, villámgyorsan erõre kapó izzó parázs. A tömeg rémült és fájdalmas kiáltásokat hallatva nyomult a kijárat felé, maga alá taposva a földre kerülõket. Mintha a festõ víziójából a valóságba lépett volna át az utolsó ítélet. Szerencsére a biztonsági szolgálat gyorsan át tudta törni
az átjárót a Vatikáni Kertek felé. Bizonyára ennek köszönhetõ, hogy viszonylag kevés (24) volt a halálos áldozat. Mintegy háromszázra tehetõ azok száma, akik súlyos vagy könnyebb sérülést szenvedtek. Én a könnyebb sérültek közé tartozom; horzsolásos sebeket és égési sérüléseket szenvedtem, amikor egy élõ fáklyává változott idõs asszony segítségére próbáltam sietni (sajnos sikertelenül).

Késõ este lett, mire eloltották a tüzet. Úgy hallottam, éjszaka még kihunyó szikrákkal pettyezett,
a parázs fényétõl rózsás színben derengõ fekete füstcsóvák szálltak a kápolnából.

9 Ma június 23. van, egy hónap telt el a bûncselekmény (vagy a szerencsétlen baleset) napja óta. Levették rólam a kötéseket, megengedték, hogy negyedik emeleti szobámból lemenjek a kórház elõtt álló újságosbódéig. Ha minden jól megy, a Questura munkatársai öt órakor elvisznek a Sixtus-kápolnába, hogy további magyarázatokkal szolgáljak.

Az újságokból kiderül, hogy az elmúlt egy hónap alatt tapodtat sem haladt elõre a nyomozás. Ennek legékesszólóbb bizonyítéka talán az, hogy állandóan agyonhangsúlyozzzák a mellékes körülményeket. Ugyanis azt emelik ki elsõsorban, hogy az Utolsó ítélet restaurálása során, a nyolcvanas évek közepén egy japán találmánnyal, újfajta festéktartósítóval dolgoztak, melynek kémiai összetételét a római laboratórium (túl késõn) altamente infiammabilének minõsítette. Hosszú, nagyon hosszú az út a “fokozottan gyúlékony” anyagtól a tûz okának megállapításáig… Ugyanilyen gyengének és ügyefogyottnak találom azt a célzást az egyik cikkben, hogy meg kéne vizsgálni az oltárfal hátsó részében futó elektromos kábeleket.

Minden mai újságban címlapon szerepel a pápa tegnapi látogatása a Sixtus-kápolnában, ez az elsõ látogatás, amelynek nincs köze a vizsgálatokhoz és a tûz utáni romeltakarításhoz. I. Cirill negyed órát töltött a kápolnában, térdre ereszkedett, és rövid imát mondott azon a helyen, ahol azelõtt az oltár állt, és mielõtt felemelkedett volna a térdeplésbõl, megcsókolta a felperzselt földet. Bíborosok, püspökök, prelátusok és az olasz kormány minisztereinek társaságában érkezett, azonkívül kérésére csatlakozott a pápa kíséretéhez a két szupernagyhatalom képviselõje, akik az apostoli fõvárosban teljesítenek szolgálatot, James Godfinger és Trofim Bogomolov nagykövetek. Újságírókat és fotoriportereket viszont nem engedtek be, csakhogy a sajtó a maga sajátos eszközeivel tudomást szerzett a látogatás egy különösen megrázó pillanatáról. A pápa, mielõtt kilépett a kápolnából, még egyszer a kiégett freskó felé fordult, és kétségbeesett mozdulattal tenyerébe temette arcát. Ezt a gesztust ismételte meg a kíséret minden tagja, a két nagykövetet is beleértve. E jelenet olvastán nem tudtam visszatartani könnyeimet.

Kiegészítés aznap éjfélkor.

Zaj és lárma a fülemben, vörös foltok a szemem elõtt, a fejemet abroncsok szorítják, tûszúrások a bal kezemen, a lábam zsibbad, mintha megkötözték volna, nem kapok levegõt a fojtogató fülledtségben. És rettegés. Félek felállni a karosszékbõl, félek visszafeküdni az ágyba, félek odamenni az ablakhoz, félek csengetni a nõvérnek. Villanyt sem merek gyújtani. Nyilván azt hiszik, egyfolytában alszom, nem ébredtem fel, mióta megkaptam az injekciót.

Csak arra emlékszem, hogy sokáig mentünk a folyosókon, majd fáradtan, a Questura két tisztviselõjére támaszkodva beléptem a kápolnába. A többi mind feketeség. Elõször azUtolsó ítélet feltûnõ, hámló feketesége a kidomborodó oltárfalon. Aztán a bennem kavargó örvény sûrû, fojtogató, magába szippantó, láthatatlan feketesége. Mégis esküdni mernék, hogy a leégett freskóra meredve egy pillanatra észrevettem a Cristo Giudice nyitott tenyerû, felemelt kezének fehér foltját. Nem emésztette el a tûz a kezét? Ennyi maradt az Utolsó ítéletbõl? Lehet, hogy pont én kezdtem el akkor kiabálni, mert jól kivehetõ, folyamatos ordítást hallottam. Beszippantott a bennem kavargó örvény láthatatlan feketesége, elveszítettem az eszméletemet. Fél órája tértem magamhoz a kórházi ágyon.

10 Kaspar Traussig vallomásához három rövid igazolást csatoltak.
Róma, 1998. július 6. A Salvator Mundi kórház fõorvosa, Girolami Michelangeli-Crocetti írja: “Kaspar Traussig 68 éves svájci állampolgárt, bázeli lakost a Sixtus-kápolnában történt tûzeset napján, folyó év május 23-án szállították kórházba. Sérüléseket állapítottak meg mindkét karon és lábon, valamint égett felületet az arcon, a mellkason és a háton. Harminc nap után a beteg elhagyhatta volna a kórházat. Lelki- és idegállapotában azonban váratlan változások léptek fel, melyek pszichotikus depresszió típusú neurózis gyanújára adnak okot. Nem zárható ki, hogy kezeletlen vagy nem kielégítõen kezelt betegség áll a háttérben, de szakmai tisztességem nem engedi, hogy megfelelõ klinikai vizsgálatok és hosszabb megfigyelés nélkül közelebbrõl meghatározzam.
A nagyszámú betegre való tekintettel kórházunk nem vállalhatja ezt a feladatot, ezért azt javasolom a Rómában szolgálatot teljesítõ svájci követségnek és a római Questurának, hogy szállítsa vissza a beteget lakóhelyére. Mellékelve a Salvator Mundiban folytatott egy hónapos gyógykezelés dokumentációja.”

Róma, 1998. július 18. A római központi Questura külföldieket ellenõrzõ hivatalának vezetõhelyettese, Remo Domenichella kapitány: “A Salvator Mundi kórház fõorvosának javaslatával összhangban és a Rómában szolgálatot teljesítõ svájci követséggel egyetértésben
dr. Kaspar Traussigot július 15-én Bázelbe szállították. A végsõ felhatalmazást a Questura vezetõje adta ki, melyben elismeri, hogy dr. Traussig fenti vallomása nem tartalmaz olyan elemet, amely vizsgálatunk szempontjából lényeges volna, ennélfogva az ügyében folyó eljárás megszüntethetõ (különös tekintettel egészségi állapotára). Dr. Traussigot személyesen kísértem Bázelbe, a Rómában szolgálatot teljesítõ svájci követség tisztviselõje, dr. Erich Hufnagel társaságában. Mellékelve a beteg átvételét igazoló elismervény, melyet a bázeli városi neuropszichiátriai intézet (Carl-Gustav- Junggasse 16–18.) igazgatója írt alá.”

Bázel, 2000. május 24. A bázeli neuropszichiátriai intézet igazgatója, Marius Lichtenbaum professzor: “Röviddel azután, hogy dr. Kaspar Traussig elhelyezést nyert intézményünkben, a városi hatóságok hozzájárulásukat adták beadványunkhoz, mely lehetõvé teszi dr. Traussig Burckhardt utca 27. szám alatti lakásának értékesítését, a bútorokkal együtt, melynek ellenértékével fedezni tudjuk a gyógykezelés és az egyágyas, kényelmesen berendezett szobában való, elõreláthatólag hosszabb idõtartamú tartózkodás jelentékeny költségeit. A kérdéses idõszakban a beteg még képes volt megérteni és elfogadni ezt a döntést, mindössze annyit kért, hogy az eladásra szánt holmik közül emeljék ki és szállítsák be a kórházba a Michelangelo Utolsó ítéletének részletérõl készült, Krisztust ábrázoló, szépen bekeretezett reprodukciót. Kívánsága teljesülésének másnapján klasszikus stuporba, viszonylag békés mániás-depressziós állapotba került, melyet hallgatás, tökéletes kívülállás és idõnként fellépõ félelemrohamok jellemeznek. Néha magában beszélt, de azonnal elhallgatott, mihelyt orvos vagy ápolónõ lépett a szobába. Tegnap váratlanul azt kívánta, hogy sétálhasson egyet a Rajna partján. Gertrude Linden nõvér kísérte el. Dr. Traussig kiválasztott egy padot, melyen (mint kísérõjének elmondta séta közben) gyermekkorában derûs napokon a vasárnapi mise után üldögélt szüleivel. Boldog és elragadtatott arckifejezéssel nézte a Rajnát, mintha gyermekéveinek folyóját látta volna, nem pedig kétezredik évünk irdatlan, fekete, mérgekkel teli kanálisát. Mellékelve a beteg fényképe, melyet az ápolónõ készített.”

1987. június–július

Fordította Mihályi Zsuzsa

  1. Giorgio Vasari: A legkiválóbb festõk, szobrászok és építészek élete. Magyar Helikon, Budapest 1973. 599. Zsámboki Zoltán fordítása.
  2. Albert Camus: A bukás. In: Regények és elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Budapest 1979. 577. Szávai Nándor fordítása.
  3. J. W. Goethe: Utazás Itáliában. In: Önéletrajzi írások. Európa Könyvkiadó, Budapest 1984. 351–352. Rónay György fordítása.
  4. Krisztus komor és igazságos arcát.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.