A két háború közötti magyar irodalom sikere német nyelvterületen
(A Neue Züricher Zeitung felkérésére készült cikk átdolgozott változata)
A siker alapvetõen félreértés, írta Márai Sándor, s azután, mint aki rátalált élete egyik igazságára, naplóiban és följegyzéseiben újra és újra elismételte ezt. A kelleténél talán magakelletõbben, szerepet játszva, nem egészen õszintén. Ha valakinek, hát neki tudnia kellett, mi a siker. Harmincéves sem volt, amikor magyar létére a Frankfurter Allgemeine Zeitung tárcaírónak alkalmazta, regényei párhuzamosan jelentek meg magyarul, németül és franciául, s még negyvenéves sincsen, amikor hazájában õ az egyik legolvasottabb író.
Az emigráció bírta rá, hogy a sikert mégis félreértésnek tartsa. Élete második felében, négy évtizeden keresztül nemcsak külföldön feledkeztek meg róla, hanem Magyarországon sem adták ki többé. Amekkora a kezdeti siker, olyan nagy a késõbbi ismeretlenség. Mígnem a kilencvenes évek második felében az olasz Adelphi Kiadó…
Ám innentõl ismerjük a történet folytatását. S immár így módosíthatnánk Márai kijelentését: nemcsak a siker, hanem a sikertelenség is alapvetõen félreértés.
Szóval minden félreértés lenne? A siker éppúgy, mint a sikertelenség? Valamivel célzottabban kérdezve, s immár a magyar irodalomra figyelve: az, hogy irodalmunkat évtizedeken (évszázadokon) át jószerivel senki nem ismerte a magyar nyelvterületen túl, éppolyan félreértés lenne, mint az, hogy közel két évtizede a magyar írók Európa legjobb irodalmi társaságaiban is szalonképesek lettek – ráadásul nemcsak az élõk, hanem a halottak is, mindenekelõtt a két világháború közöttiek? Mindkét álláspontnak vannak hívei, s érveik korántsem alaptalanok. Amióta Herder megjósolta a magyarok kihalását (mert – ezúttal tényleges – félreértésbõl nem találkozott magyar népdalokkal), irodalmunk itthoni hívei, mintegy dacból, hajlamosak a magyar irodalmat a legnagyobbak közé sorolni. A nemzeti büszkeségbe való bezárkózás történelmi okai közismertek; a magyar irodalomra kivetítve ez úgy csapódik le, hogy a magyar irodalom viszonylagos nem- ismertsége éppen a rendkívüliségének a jele: lefordíthatatlan, hiszen annyira sajátos, különös.
De nem áll távol ettõl a másik véglet sem. Ha magyar mûvek valamiért mégis sikert aratnak idegen nyelven, akkor egybõl fölmerül a gyanú, hogy siker ide vagy oda, a külföld úgysem érti meg a lefordított mû legsajátosabb, csakis a magyar fülnek érthetõ lényegét. Márai, Szerb Antal vagy Kosztolányi már a harmincas években is megjelent idegen nyelven, így németül is. (Kosztolányi Néro [1922] címû regényéhez maga Thomas Mann írt elõszót.) Kortársaik szkeptikusan fogadták sikerük hírét. Egyikõjük, a külföldön nem ismert Kodolányi János 1930-ban Lenni vagy nem lenni címû tanulmányában ezt írta:
Ne áltassuk magunkat, azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsõség érckapuit. Különlegesek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek.
(Az idézet Szegedy-Maszák Mihály lelete.) A sikertelen ember gyanakvása ez? Kodolányi szavai mindenestre nem maradtak visszhangtalanok; Magyarországon ma is sokan megkérdõjelezik a külföldön befutott magyar írók sikerét. Vagy nem értik meg õket az idegenek, hangzik a jobb hiszemû feltételezés. Vagy – s ez a ma újra kísértõ lidércnyomásos gondolkodás egyik visszatérõ vádja – azért lehetnek sikeresek, mert nem igazán magyarok.
S ezzel máris darázsfészekbe nyúltunk.
Félreértés lenne tehát Márai sikere? És félreértés Kertész Nobel-díja?
Ami a kilencvenes évek második felében német nyelvterületen bekövetkezett, a magyar írók legmerészebb várakozásait is felülmúlta. Márai Sándor és Szerb Antal diadalmenete közismert. Õket követi, valamivel mérsékeltebb ütemben Zsolt Béla sikere, majd röviddel késõbb Kosztolányié, valamint egy ideje Krúdyé, elsõsorban Kertésznek köszönhetõen, aki külföldön elõszeretettel õt nevezi a legnagyobb magyar írónak, és akit Márai is a mesterének és mintaképének nevezett. Csáth Gézától a kilencvenes években a berlini Brinkmann und Bose kiadó három kötetet jelentetett meg (és egyet Hamvas Bélától), az Arsenal kiadó pedig öt kötetben adja ki Balázs Béla mûveit. De nemcsak õk jelentek meg. Füst Milántól Feleségem története (1942) címû regényét a Rowohlt már korábban, 1962 és 1989 között nyolc kiadásban kiadta; Gelléri Andor Endre (1907–1945) novelláskötetét a Suhrkamp 1994 óta négy, Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül címû könyvét a Claasen Verlag 1993 óta három kiadásban jelentette meg, Pap Károly Azarelje (1937) több kiadást is megért, s utoljára a Luchterhand adta ki, a Fischer pedig Déry Tibornak jelentette meg több mûvét, mindegyiket több kiadásban. S ott vannak természetesen azok, akik a magyar irodalom klasszikusainak számítanak ugyan, német fordításaik azonban valamiért mégsem arattak átütõ sikert: Babits A gólyakalifa(Suhrkamp, 1984) címû regénye, Illyéstõl a Puszták népe (Eichborn, 1985), vagy Németh Lászlótól az Iszony (Rowohlt, 1987). S ekkor még nem említettem a rengeteg NDK-kiadást, amelyek esetében azonban inkább negatív sikerrõl lehet beszélni, hiszen állami megrendelésekrõl volt szó, a piaci szempontok mellõzésével. Az NDK-kiadások “áldozata” lett a két háború közötti magyar irodalom két óriása: Móricz és József Attila (verseskötetét a svájci Ammann kiadó jelentette meg 2005-ben, születése századik évfordulójára). És fájó hiány persze a németre egyáltalán le nem fordított Szentkuthy Miklós (aki egyébként francia nyelvterületen majdnem olyan sikeres, mint Márai németül), vagy Szép Ernõ, akinek Emberszag címû könyvét 1947-ben kiadták ugyan Bécsben, de azóta soha többé nem jelent meg, noha méltó párja a Sorstalanságnak vagy a Kilenc koffernek (Zsolt Béla). És még egy megjegyzés e hevenyészett lista végén: feltûnõ, hogy német nyelvterületen mennyire háttérbe szorult az a két író, aki Magyarországon kifejezetten bestseller-szerzõ volt, s a maga korában sokkal olvasottabb volt, mint Márai vagy Szerb: Molnár Ferenc és Zilahy Lajos.
A magyar irodalom korábban mindig is az európai irodalom mostohagyermeke volt. Sokszor úgy tûnt, hogy teljes kitagadás az osztályrésze. Most azonban mintha érvényesíteni kezdené jogait, s már-már ugyanaz az elismerés illeti meg Európa-szerte, mint a többi nagy irodalmat. Ráadásul ezt régen halott szerzõknek köszönheti, akik hat-hét évtizeddel ezelõtt alkottak.
Több kérdés merül fel máris. Az egyik, hogy miért éppen a felsorolt szerzõknek sikerült az, ami elõttük évszázadokon át szinte senkinek. A másik, hogy miért nem lett azonnal átütõ sikerük Európában. A harmadik pedig, hogy miért éppen ma sikerült a perifériából a centrumba kerülniük.
E kérdések elválaszthatatlanok egymástól. A magyar irodalom polgárosodásának folyamatával, ugyanakkor ennek megkésett, felemás jellegével vannak összefüggésben. Márai és Kosztolányi, Szerb és Gelléri Andor, Balázs és Szép Ernõ, Csáth és Krúdy, Zsolt Béla és Pap Károly: mégannyira különbözzenek is egymástól, valamennyien annak a magyar polgári irodalomnak a megteremtõi és képviselõi, amelynek Magyarországon rendkívül csekély volt a hagyománya. És ennek megfelelõen törékeny is. Valamennyien egy olyan világról adnak hírt, amely csak a felszínét (elsõsorban manírjait, ellesett szokásait) tekintve mondható polgárinak, mert valójában inkább félfeudálisnak nevezhetõ. Polgári írók, akik számára a polgár-lét korántsem természetes – legalábbis nem úgy, ahogyan egy angol, francia, svájci, vagy akár német polgár számára az volt. Eleve kisebbségben kellett érezniük magukat a polgári beállítódásuk miatt.
Ráadásul az irodalom terén is folyamatos harcra kényszerültek. A két háború közötti népi és urbánus irodalom különbsége, hol ellenséges, hol szövetséges viszonya a külföldiek számára gyakorlatilag érthetetlen probléma. Az akkori fél-feudális berendezkedésû országban éppoly aktuális volt a polgárosodás, mint a parasztság (“nép”) helyzetének a megoldása. A hangsúlyoktól függõen alakult ki két irodalmi tábor. Az, hogy nem, vagy nehezen értettek szót egymással, Magyarország félfeudális állapotának a következménye. Reakció reakciót szül: az urbánusok minél inkább ragaszkodtak egy általuk korszerûnek vélt irodalmi nyelvhez és megszólaláshoz, a népiesek annál inkább egy közösségi, modernellenes érzületnek engedelmeskedtek; s miközben az urbánusok úgy voltak polgári beállítottságúak, hogy közben Magyarországon a társadalom testén hártyavékony volt a polgárság, addig a népiesek úgy szegõdtek a közösség szolgálatába, hogy magának az individuumnak a sorsát, a huszadik századnak ezt a központi problémáját gyakorlatilag zárójelbe tették.
A német nyelvterületen ma népszerûvé vált írók minden különbözõségeikkel együtt kivétel nélkül valamennyien urbánusok voltak. De nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy távol álltak attól, hogy nyugati típusú polgárok legyenek. Nem polgári mivoltukban, hanem a polgárság utáni sóvárgásukban voltak urbánusok. Úgy tekintettek Európára, mint a Messiásra – vagy legalábbis úgy, ahogyan Magyarországon ma néznek az Európai Unióra, amelytõl sokan ma is a megváltását várják. Szerb Antal 1934-ben írta meg A magyar irodalom története címû könyvét. Ennek elõszavában programszerûen szögezte le azt, ami a három évvel késõbbi Utas és holdvilág címû regényének éppúgy vezérszólama lesz, mint az 1934-ben megjelent Márai-önéletrajznak, az Egy polgár vallomásainak:
Számunkra a magyar irodalomtörténet nagy strukturális szépségét az adja meg, hogy ebben az aránylag kis terjedelmû magyar irodalomban az európai szellem valamennyi fázisa, valamennyi megmozdulása meglelhetõ… A magyar irodalom az európai irodalom miniatûr mása. A magyar értékek európai értékek: az européer- magyarnak nemcsak hogy nem kell magyar voltától elfordulnia, hanem ellenkezõleg: az irodalomtörténet megtanítja arra a legnagyobb magyar hagyományra, hogy nálunk mindig a leginkább európaiak voltak a leginkább magyarok.
Márai, Szerb, Kosztolányi, vagy valamivel korábban Csáth és Krúdy hangját ez az Európa-vágy színezi át. Ám ez a vágy különös fénytörést is ad Európa- és polgárság-képüknek. Európa és a polgárság számukra a jövõt – az egyedüli értelmes jövõt jelenti. De közben mintha sejtenék, hogy ez a jövõ – vagyis a normálisan mûködõ polgári Magyarország – számukra elérhetetlen. S emiatt már jó elõre fájdalmas nosztalgiával gondolnak rá. Úgy ecsetelik ezt a jövõt, mintha az már régmúlt lenne. A harmincnégy éves Márai például úgy ír a saját közvetlen, két-három évvel korábbi múltjáról is (Egy polgár vallomásai), mintha egy öregember nézne vissza az ifjúságára; s Szerb Antalban is van valami koravén – mint aki a holnaputánból néz vissza a holnapra. Okosak ezek a szerzõk valamennyien, de kicsit olyanok is, mint a szobatudósok: látszik rajtuk, hogy mûveltek, sok könyvet olvastak, még azt is tudják, hogyan kellene élni, csak éppen a körülmények gúzsba kötötték õket. Jellemzõnek mondható, hogy Márai éppen 1942-ben, Magyarország német megszállását követõen írta meg Röpirat a nemzetnevelés ügyében címû tanulmányát, amelyben egy “Európai Unió” képét vázolja fel:
Ma talán még valószínûtlennek tetszik, de néhány esztendõ múlva egyáltalán nem lesz valószínûtlen a föltevés, hogy a mai, gazdasági érdekektõl és világnézeti szempontoktól tragikusan részekre szaggatott Európa helyén fölépül egy másik, ahol minden európai nemzet polgára akadály nélkül utazhat, s az útlevél zsebében jogot ad arra, hogy vízum nélkül lépje át az európai országok határait; Oslóban ugyanazzal a pénzzel fizessen, mint Nápolyban, s a norvég halász áruját egyenesen és külön engedély nélkül feladhassa a svájci nagykereskedõ címére.
Márai és Szerb regényeiben ennek hallgatólagos igenlését lehet nyomon követni. És közben azt is érezni, hogy az egészben valamiért mégsem hisznek igazán – mintha meseképeket festenének a falra. Egy olyan Magyarország jelenik meg náluk, amely sok tekintetben internacionális – azaz európai. Van is, meg nincs is. Álomországgá minõsül át náluk Magyarország. És ki ne szeretné, ha elandalítanák a szép álmok? A németek is szeretik ezt. A mai német kritika az említett szerzõk regényeit hangsúlyozottan szereti európai regényeknek nevezni. Némi joggal. A gyertyák csonkig égnek két szereplõje közül az egyik lengyel és osztrák, a másik magyar és francia származású – miközben mindketten ízig-vérig magyarok; az Utas és holdvilág hõsei pedig úgy magyarok, hogy közben minden nehézség nélkül bármely más nemzet fiaira föl lehetne õket cserélni. Nem lehet persze nem észrevenni, hogy minden internacionalizmusukkal együtt jellegzetesen közép-európaiak is ezek a szereplõk – s a mai német olvasók bizonyára fölismerik bennük az utódoknak, Mészölynek, Kunderának, Hrabalnak vagy Esterházynak a szereplõit. Az apák (nagyapák) “követik” a fiúkat (unokákat): a magyar (közép-európai) irodalom sajátos fáziskéséséhez ez a paradoxon is hozzátartozik. Mert az utódok készítették elõ a terepet az elõdöknek. Márai vagy Szerb vajon ugyanilyen népszerû lenne német nyelvterületen, ha Konrád, Mészöly, Kundera, Danilo Kiš vagy Nádas nem teremtette volna meg közel két évtizednyi szívós munkával Közép-Európa mítoszát? A két háború között a magyar írók a szó szoros értelmében légüres térben mozogtak; mai nemzetközi sikerüket annak is köszönhetik, hogy unokáik elõkészítették nekik a talajt.
Nem árt persze rámutatni a két háború közötti regények, elsõsorban Márai és Szerb könyveinek gyenge pontjaira – éppen ennek az irodalomnak az érdekében. A kortárs európai irodalommal egybevetve az teszi olyan sajátossá ezt az irodalmat, hogy szerzõik akkor vágyakoznak a polgári létformára, amikor az másutt már hanyatlófélben van. Thomas Buddenbrook ugyancsak elcsodálkozna azon, hogy a harmincas években Márai a tízes-húszas évek Kassáját úgy mutatja be, mint a polgárság aranykorát! A magyar szerzõkben van valami nosztalgikus, konzervatív jelleg – ugyanakkor összességében mégsem konzervatív írók. Végül is nem rendelkeztek azzal a megbízható, szilárd polgári létformával, amellyel a Hanza-városok polgárai, ezért nincs is mit õrizniük. Így azután nem is annyira a polgári valósághoz, mint inkább a róla szõtt álmokhoz ragaszkodnak. Szerbtõl az Utas és holdvilág vagy Máraitól A gyertyák csonkig égnek vagy Kosztolányitól Az aranysárkány egyaránt úgy játszódik konkrét térben és konkrét idõben, hogy közben mégis minden téren és idõn kívül zajlik.
Emiatt van e könyveknek egyfajta sablonos, stilizált jellege. Idõnként teátrálisak is – a szónak nemcsak jó, hanem rossz értelmében is. (Ezt csak erõsíti az a tendencia, amelyre Dalos György figyelt fel, nevezetesen hogy milyen szívesen hagyatkozik Szerb, Márai vagy Zsolt a házasságtörésnek vagy a szerelmi háromszögnek az elkoptatott sablonjára.) Ez éppúgy vonatkozik Szerbre, mint Máraira: A gyertyák csonkig égnek, az Eszter hagyatéka vagy a Vendégjáték Bolzanóban a teátralitást gyakran az elviselhetõségig feszíti, amitõl e mûvek a giccs határát súrolják, sõt néha át is lépik. Minden a nagy csattanók irányába tart, a szerzõ jó drámaírói érzékkel adagolja a hatásokat (bár éppen drámaíróként soha nem tudott sikeres lenni). És közben sokat bíz a jól mûködõ, de éppen ezért átlátszó sablonokra is; s mivel tudja, hogy az ilyesmi kedvét szegi a mûveltebb olvasónak, ezért a sablonszerûséget életbölcsességekbe csomagolja – amelyek, ha halmozzák õket (s Márai ebben sokszor sajnos nem ismer mértéket), nevetségessé válnak. (Kodolányi Márai kapcsán joggal beszélt “máraiizmusról”.) A szereplõk egy kicsit színészkednek is – legalábbis nem viselkednek természetesen. Az Utas és holdvilágban ez odáig megy, hogy végül a modorosság kezdi megfojtani a szereplõket.
Ez bizony nem Thomas Mann világa – noha a német kritika ezt szereti hangsúlyozni. Még akkor sem, ha Máraiban, Szerbben vagy Csáthban akadnak bõségesen Thomas Mannra emlékeztetõ elemek (menekülés a múlttól, idõnkénti homoerotika, incesztusra emlékeztetõ helyzetek, rajongó barátságok stb.). Megannyi Törless-figurával találkozni e regények lapjain – de Musil helyett 19. századi látószögbõl veszik õket szemügyre. A magyar szerzõk nem éreznek késztetést arra, hogy Musil, Proust vagy Joyce kihívását meghallják (Szentkuthy az egyedüli kivétel, és talán éppen ezért német nyelvterületen visszhangtalan is maradt). De közben persze vitathatatlan, hogy érzékelik azokat a problémákat, amelyeket külföldi kollégáik. Poétikailag azonban gúzsba vannak kötve – talán az általuk reprezentálni óhajtott polgárság felemás magyar helyzete miatt is.
Végy mindenbõl egy csipetnyit, keverd össze kellõ mesterségbeli tudással, tegyél hozzá közhelyes életbölcsességeket à la Oscar Wilde, vegyítsd melankolikus érzésekkel, öntsd le mûveltséggel, tedd internacionálissá, végül pedig hintsd meg egy kis pszichoanalízissel: íme Márai és Szerb regényei mai nemzetközi sikerének a titka. Van bennük valami kézmûves jelleg, 19. századi nyugodtság. De azért ez nem Fontane vagy Storm világa; azokból hiányzik például a sznobság, amelybõl Máraiban vagy Szerbben mindig fölfedezhetõ egy adag (persze elviselhetõ mennyiségben). Ez is elõfeltétele a sikernek. Egyszóval jól fogyasztható ez az irodalom, amely ráadásul megadja olvasóinak azt a jóérzést, hogy “mély” gondolatokra tehet szert, “beavatódhat” egy tudásba, fölemelkedhet a már régen elfeledett, de általuk most ismét divatba jött “mûvelt polgár” színvonalára. Máraiék annak a jelenségnek az elõhírnökei, amelyet késõbb Umberto Eco “midcultnak” nevez: a magasszintû kultúra azon elhasználódását nevezi így Eco, amelynek során az avantgárd értékeit az átlagfogyasztó szintjére viszik le (Van Gogh-poszter). Erõs a gyanúm, hogy Máraiék világsikerének ez is az egyik titka: mintha az lenne a titkos küldetésük, hogy Musilt vagy Proustot közvetítsék egy vonatút vagy egy repülõutazás tartamára.
Mindez ráadásul egy különös adalékkal egészíthetõ ki. Amikor Márai 1934-ben megjelentette az Egy polgár vallomásait, élete szerintem legjobb könyvét, akkor az egyház feljelentette, pert indítottak ellene, s végül Márai meghátrált. A könyvbõl ezt követõen több részt, sõt egy egész fejezetet is kihúzott, s végrendeletének megfelelõen mind a mai napig így, csonkán jelenik meg a mû. Külföldi fordításokban is. A homoerotikus fantáziáiról szóló kitételek, a zsidókról, a vallásról írott merész és szubverzív részek, vagy bizonyos emberektõl való mélységes viszolygásáról tett vallomásai azonban fájóan hiányoznak. Az elsõ kiadáshoz képest a “végsõ” változat udvariasabb, olajozottabb – szalonképesebb. Kivasalta mindazt, ami sérthetné az olvasók érzékenységét. Ám ezzel azt az erõt veszítette el, ami, ha gondozza és vigyáz rá, akár egy Céline vagy Genet irányába is elvihette volna õt. Mint ahogyan még az ifjúkori lendülettel, körültekintés nélkül megírt Zendülõkben (1930) is ott van ennek a lehetõsége – nem véletlen, hogy franciául hamar megjelent, André Gide nagyra tartotta, s a kritikusok, nem alaptalanul, Cocteau-nak az egy évvel korábban megjelent Vásott gyerekekjéhez hasonlítják. Az anarchikus látásmódot azonban gyorsan a klasszicizmus kalodájába zárta. Vajon mivé lett volna Márai, ha ezen az úton indul el, és nem figyel úgy a korabeli befogadókra, a közvéleményre, nem szomjazik annyira a sikerre? Lehet, hogy akkor is világszerte sikeres lett volna pár évtizeddel késõbb, azzal a különbséggel, hogy a magyar irodalom számára egy olyan hagyományt teremtett volna, amely még ma is fájóan hiányzik. A mából visszatekintve a magyar irodalom konfliktuskerülõ volt, akik pedig vállalták a konfliktust, azok – mint Kemény Zsigmond – többnyire olvashatatlanul nehézkessé torzultak. Dosztojevszkijnek aligha lett volna esélye, ha magyarnak születik. Csáth Géza Márai elõtt két évtizeddel megpróbált erre az útra lépni, és majdnem sikerült neki. Kosztolányi sejtette jól, mi szakadt félbe Csáthtal, de õ maga, még az Esti Kornélban is többnyire beéri a kacérkodással. Nádas Péter évtizedekkel késõbb szintén kísérletet tett rá, hogy megteremtse azt, ami a magyar irodalomból kimaradt. Neki sikerült. Márainak is sikerült volna? Vagy lehet, hogy éppen a magyar polgári irodalom felemás jellegébe volt beprogramozva, hogy ne merje vállalni a szubverzív irodalomnak a kihívását, s ahelyett, hogy érdessé és élessé tegye a könyveit, inkább elsimítsa õket?
Szó esett róla, hogy polgárként ezek az írók kisebbségi létben éltek. Akik közülük a Magyarországtól az I. világháború után elcsatolt területekrõl költöztek Budapestre – Márai, Kosztolányi, Balázs vagy Hamvas Béla –, azoknak a kisebbségi léte még fokozottabb volt. Ilyen Márai, Balázs Béla vagy Hamvas, akik a Felvidékrõl jöttek Budapestre, s fiatal koruk helyszíne külföld lett (Csehszlovákia). Kosztolányi Szabadkája (regényeinek helyszíne) pedig Jugoszláviához került. Regényeik nosztalgikus hangvétele a külföldi olvasó számára az elveszett aranykor utáni vágy megnyilvánulása; a magyar olvasó ebben az esetben vitathatatlanul érzékenyebben reagál. Ráadásul a magyar polgári fejlõdés egyik nagy akadálya az volt, hogy éppen az elcsatolt terülteket voltak a legpolgárosultabbak. Budapestrõl nézve Kassa vagy Lõcse (vagy Erdély) nemcsak az elvesztett hazát jelentette, hanem a vágyott polgári világot is.
Akik pedig az említett írók közül ráadásul zsidó származásúak voltak – Szerb Antal, Zsolt Béla, Pap Károly, Gelléri Andor Endre vagy Szép Ernõ –, azoknak a kisebbségi helyzete még jobban bonyolódott. Egyfelõl hittek az asszimilációban, ami a polgári berendezkedés elõfeltétele, másfelõl azonban szembesülniük kellett azzal, hogy Magyarországon a harmincas évek közepétõl egyre kisebb esély nyílt erre. Környezetük a magyarságukat kérdõjelezte meg. Szerb Antal még olyan magától értetõdõnek tekintette a magyarságát, hogy tematikusan nem foglalkozott sokat önnön zsidóságával. Zsolt Béla A dunaparti nõ címû regénye már fölveti az asszimiláció kérdését, de teljes bizakodással (mûvészileg közepes színvonalon); Pap Károly Azarelje radikálisan megkérdõjelezi az asszimilációba vetett reményt; Szép Ernõ Emberszaga pedig a legillúziótlanabbul mutatja be, hová vezetett az emancipációba vetett hit Magyarországon.
Márai világszerte divatot indított el: a két háború közötti magyar irodalom divatját. Hat-nyolc sikeres magyar könyv: nem kevés. Talán elég is. Van persze egy-két könyv és szerzõ, aki megérdemelné a felfedezést; Krúdy vagy Füst Milán mindenképpen nagyobb kiadói támogatásra szorulna, Gelléri Andor Endre Egy önérzet története (1941) címû önéletírása vagy Németh László Bûn (1936) címû regénye lefordításra vár, miként Móricz vagy Szentkuthy nem egy könyve is. Csáth Géza is több figyelmet érdemelt volna a német kritikától. De ne legyünk telhetetlenek. A magyar irodalom a perifériáról mindenképpen a centrum felé tart – különös kanyarokkal és kitérõkkel. Máraiék sikere titkának egyik fele biztosan e szerzõk internacionális jellegében rejlik – abban, hogy egész Európa számára ismerõs kérdéseket feszegettek, és azokat ismerõs módon tálalták. De a siker titkának másik fele e “tálalás” egzotikus, azaz magyar hátterében lappang. Ez pedig magának Európának az önmagáról alkotott képét teszi differenciáltabbá és összetettebbé. És nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy Európának ez a keleti régiója is “régi”; semmivel sem fiatalabb vagy újabb, mint a nyugati fele. És hogy kellõ tehetséggel még az elfojtásokból, a gondolatok végig nem gondolásából, a belsõ fékekbõl is lehet gazdagságot, vagy akár jó irodalmat teremteni.