Egy baka és egy alkirály

A Monarchia balkáni katonai misszióinak visszhangja magyar íróknál

Mint köztudott, Magyarországnak nem voltak gyarmatai, viszont története során számos birodalom hódította meg hosszabb idõre. Ennek ellenére a magyarokra sohasem volt jellemzõ a kolonializáltak énképe: meghódítottnak, legyõzöttnek, alávetettnek érezhették magukat, de ebbõl nem következett a kolonializáltság önszemlélete. Sõt, a Kárpát-medence más népeihez a kolonializáló attitûdhöz némiképp hasonló módon próbáltak (sok esetben mindmáig próbálnak) viszonyulni. Bosznia-Hercegovina esetében azonban az Osztrák–Magyar Monarchia a gyarmatosító szerepét játszotta. Amikor az 1878-as berlini kongresszus rendezte az orosz–török háború utáni helyzetét, az európai nagyhatalmak nem engedték meg Oroszországnak, hogy katonai gyõzelmét kiaknázva saját kénye-kedve szerint alakítsa a Balkán térképét. Ausztria–Magyarország megbízást kapott Bosznia–Hercegovina okkupációjára. A Monarchia célja nem annyira a területi terjeszkedés volt, mint inkább a balkáni orosz befolyás ellensúlyozása. A magyarok számára a helyzet még kényesebb volt. A 19. század végi magyar politikai közgondolkodás Oroszországban látta a legfenyegetõbb veszedelmet, és a balkáni konfliktusokban ezért mindig Törökországot támogatta. Bár a gyerekmesék és az ifjúsági irodalom még mindig a törököket szerepeltette mint hagyományos ellenséget, aktuális kérdésekben a közvélemény rokonszenvezett a Török Birodalommal. 1 Az orosz befolyás csökkentése tehát elfogadható cél volt, különösen mert az országon belüli nemzetiségi mozgalmakat is az orosz befolyással, az oroszok által terjesztett és finanszírozott pánszlávizmussal magyarázták, amely “szinte mitikus veszéllyé nõtt […] az elit szemében.” 2 A magyarok azonban nem igazán kedvelték az okkupáció, még kevésbé az annexió ötletét (amely végül 1908-ban következett be), mert nem szívesen növelték a duális államon belül a szláv népesség arányát.

I.

A magyar politikai diskurzus ritkán koncentrált a megszállt tartományokra. Bosznia–Hercegovina szegény és fejletlen terület volt, az okkupáció sohasem látszott jó üzletnek. Nem nagyon voltak kiaknázható források, és a Monarchiának rengeteg pénzt kellett költenie katonai megszállásra, kormányzásra, rendfenntartásra, az infrastrukturális és általános fejlesztésre. Az okkupációt éppen ezért lehetett civilizációs küldetésnek tekinteni, ami viszont állandó eleme a kolonizációs diskurzusnak. Elsõként tekintsünk át néhány olyan szöveghelyet, ahol Mikszáth Kálmán, a korszak egyik legnagyobb hatású publicistája a megszállt területeket említi, hiszen ezáltal is képet kaphatunk arról, hogyan viszonyult a magyar közvélemény Bosznia-Hercegovinához. Egy 1878-as karcolat egyik szereplõje azt mondja a kocsmában: “Fizetni… Amíg lehet fizetni. Amíg Tisza el nem boszniázza az utolsó garasunkat is…”3 A mikszáthi szóalkotás eredményeként létrejött ige meglehetõsen durva szóvicc, amely elég drasztikusan fejezi ki a beszélõ véleményét, mennyire felesleges a magyar államnak a pénzt Boszniára el… – költenie. 4

Mikszáth nem különösebben szimpatizált a kormánnyal akkoriban, újságíróként vállaltan a mérsékelt ellenzéket támogatta. Lassan változott meg a véleménye, lassan közeledett a szabadelvû párthoz, míg végül Tisza Kálmán barátja és elkötelezett híve, 1887-ben pedig a Parlament kormánypárti képviselõje lett. Ugyanezen évek során a magyar közvélemény viszonya is megváltozott a boszniai okkupációhoz. A megszállás és a helyi felkelés leverése során, amikor magyar katonák véreztek és haltak meg egy nyilvánvalóan értelmetlen hódításért, amely még gyengítette is a magyarság pozícióit a Monarchián belül, Mikszáth kemény szavakkal ostorozta a hadjárat abszurditását, különösen a költségeket az ügy erkölcstelenségét emlegetve. “[B]eleharaptunk az okkupáció savanyú almájába. Szent István birodalma megszaporodik. Átkozott szaporodás!” – írta még 1877. június 27-én, 5 biblikus kép- és szóanyaggal hangsúlyozva, hogy Magyarország bûnös háborúba keveredett. Egy másik cikk még brutálisabb képekkel tiltakozott a magyar részvétel ellen:

A hódító harc foly gyõzelmek nélkül; szerencsétlenül. Gyõzelmek nélkül ott, hol a gyõzelmektõl is pirulás szökik az arcba. Ausztria kihúzott kardján átok ül; az éle tompa; pengéje törékeny, markolata izzó. Hogy a magyar fiúknak kell e markolatot fogni! 6

A magyar részvétel elleni tiltakozás azonban egyáltalán nem jelentett pacifista vagy antimilitarista hozzáállást, hiszen egy másik cikk egy Szerbia elleni háború, így utólag kissé bizarrnak látszó ötletével rukkol elõ:

De ha már hódítani akar vitéz monarchiánk, hódítsa meg Szerbiát is. Bosznia undorító púp lesz a testén, de ha Szerbiát hozzácsatolja, kiegyengeti vele a hézagokat, teste megizmosodik és arányossá válik.

Szerbia, Boszniával együtt az osztrák–magyar birodalomhoz csatolva és megfékezve, erõs védgátat fogna képezni a jövõben a szláv áramlatok ellen. 7

A birodalom testének fenntartott metaforája azzal az agresszív gondolattal végzõdik, hogy a saját test deformitását a másik testének bekebelezésével lehetne gyógyítani. Ez a Mikszáth életmûvében, amennyire meg tudom ítélni, párhuzam nélkül álló részlet ugyanakkor azt sugallja, hogy az okkupációval nem is annyira a költségek, a vállalkozás immoralitása vagy általában a háború borzalmai jelentik a problémát, mint inkább a megszállt területek szegénysége és elmaradottsága. 8 Hogy nem jó befektetés. De éppen a szegénység és elmaradottság teszi lehetõvé a magyar közgondolkodás számára, hogy kialakítsák a középkori országban végrehajtandó civilizatórikus küldetés narratíváját. A hódítás nem emberek megölését és elnyomását fogja jelenteni, hanem a fejlõdés és felvilágosodás lehetõségének megteremtését, vagyis európai törvények, intézmények és módszerek bevezetését. Húsz év folyamatos befektetés után 1897-ben már jelentõs sikerként lehetett ünnepelni, hogy a tartomány fedezni tudja saját kormányzásának költségeit.

Egy 1887-ben kiadott regény “az okkupált tartományok gyarmatosítását” 9 többször is megemlíti mint egy ambiciózus, de alapvetõen elhibázott politika tünetét, amely nem az anyaország egyenletes és megbízható fejlõdésével törõdik, hanem szemkápráztató, monumentális vállalkozások által igyekszik a vezetõ politikusok (a regényben egy kimagasló vezéralak) személyes presztízsét emelni, maradandó hírét megteremteni.

Bosznia–Hercegovinának sajátos helyzete volt a dualista államban, hisz sem az Osztrák Császársághoz, sem a Magyar Királysághoz nem tartozott. Alkirályként a mindenkori közös pénzügyminiszter kormányozta. Ezt a posztot többnyire magyar politikusok töltötték be, közülük is a legjelentõsebb a tartományt több, mint két évtizeden át (1882–1903) irányító Kállay Benjámin (1839– 1903) volt. 1888-ban Mikszáth írt egy karcolatot Kállayról Egy zseniális miniszter címen, amelynek nagyobb részét aztán tizenöt évvel késõbb újra felhasználta Kállay nekrológjához. “[K]ormányzási zseni volt – írta Kállayról –, aki sokszor ötletekkel dolgozott, mint akár egy regényíró az egyes bonyodalmak megoldásánál. Innen az a rapid haladás, hogy Bosznia úgyszólván röpült a civilizáció felé.” 10 Ez a kijelentés is tartalmazza kimondatlanul az okkupáció eddigre már rögzült magyar értelmezését: Bosznia teljesen civilizálatlan terület volt a megszállás elõtt, a Monarchia küldetése pedig a fejlõdés kikényszerítése volt. Az alkirály teleírta noteszét “a legszemenszedettebb ravaszságok terveivel, amelyekkel becsapja a bosnyákot, hogy jó irányban menjen,” és erre a becsapásra azért volt szükség, mert “ha makacs volt Kállay a maga tervei keresztülvitelében, a bosnyák se kutya a maga maradiságában. Könnyebb visszafelé igazítani a Drinát, mint elõreigazítani a bosnyákot.” 11 A történelem ezekben a mondatokban láthatóan úgy jelenik meg, mint egyvonalú és egyenes irányú mozgás, ahogyan ezt a képzetet az etnográfiai, antropológiai diskurzusok kialakították. 12 A magyarok tudják, melyik a jó irány, és büszkék, hogy a civilizálatlan bosnyákokat sikerült arra terelni. Mikszáth az alkirály két ötletkéjét meséli el, mindkettõ a mezõgazdaság fejlesztését célozta. Minden bosnyák kapott évente egy adókönyvecskét, amely tartalmazott egy cikket is a szõlõmûvelésrõl vagy a szilvatermesztésrõl (Bosznia történetesen már az okkupáció elõtt is híres volt a szilvájáról13), és ha volt a családban, aki olvasni tudott, az információ egy év alatt biztosan beszûrõdött a tudatukba, minthogy az adókönyvön kívül más olvasnivaló nem akadt a házban. A másik példa arról szól, miként bírta rá Kállay a bosnyákokat, hogy a hagyományos faekék helyett vasekét használjanak.

II.

A negyvenéves összeköttetésnek Bosznia-Hercegovinával talán az a kétkötetes monográfia a legjelentõsebb irodalmi emléke, amelyet 1887-ben adott ki Asbóth János. 14 Ez a mû is szorosan kapcsolódott Kállay Benjámin személyéhez. Asbóth, akinek Álmok álmodója címû, egyetlen regénye egyre fontosabb teljesítménynek látszik a magyar irodalomtörténetben, politikai gondolkodóként is jelentõs volt. 15 Mint a közös pénzügyminisztérium vezetõ tisztviselõje, Kállay csapatának tagjaként négy évig utazgatott vele keresztül-kasul Boszniában. A tartomány leírását ezeknek a különbözõ országrészekbe tett utazásoknak az elmesélése strukturálja. Utazásainak sorrendjében beszél az egyes tájegységekrõl; ismerteti történetüket, ad földrajzi leírást, és rengeteg gazdasági és néprajzi tárgyú információt közöl, de mindez összefonódik a személyes tapasztalat elbeszélésével, a Monarchia küldetésére vonatkozó elmélkedésekkel, az összeköttetés és Kállay tevékenysége által már addig is bekövetkezett átalakulások ünneplésével.

Asbóth elbeszéléstechnikáját jól szemléltetheti az a miniatûr elbeszélés, amely Szarajevó leírásán belül a feltûnõen nagy ortodox templom említéséhez kapcsolódik.

[A]lig áll még másfél évtizede, és mikor felépült, 16 akkor tûnt csak ki igazán, hogy Szerajevo mennyire muhammedán város.

A város vallásos karakterét láthatóvá tevõ építkezés elmesélése azonban egy szemtanú megidézésével kezdõdik:

A miniszter, aki most idejött az országot szervezni, véletlenül éppen akkor is itt volt. Lóháton utazta be Boszniát, akkoriban belgrádi fõkonzul, a viszonyok tanulmányozása végett.

Az emlegetett miniszter természetesen maga Kállay Benjámin, aki 1867 és 1875 között a Monarchia fõkonzulja volt Szerbiában. A narrátor elfogulatlannak látszik azáltal, hogy nem mondja meg a miniszter nevét, nem hivatkozik személyes kapcsolatra, hanem távolságtartó módon csak a funkcióját nevezi meg; ugyanakkor belecsempészi a szövegbe a lelkiismeretes és felkészült hivatalnok narratíváját, aki már tíz évvel a kinevezése elõtt alaposan tanulmányozta a régiót. Az új keresztény templom a város valamennyi mecseténél magasabb lett, de a muszlimokat nem is ez a megaláztatás háborította fel, hanem a hatalmas harangok elhelyezése a tornyokban:

Izgatott tömegek vonultak át a fõutcán, melyben a templom állott, Hadzsi Lója volt élükön, ugyanaz, aki késõbb az ellentállást szervezte az occupatio alatt. Mikor találkozott a belgrádi osztrák–magyar fõkonzullal, aki mint egyszerû turista nézte a forrongást, sötét fanatizmussal szögezte rá szemét, és félhangon fogai közé vigyorított egy gyûlöletes “gyaurt”. 17

A pasa végül rendet teremt, de egyben a harangokat is megtiltja. A templomépítés története mintegy tanúként lépteti fel Kállayt, aki jótáll Bosznia történelmi és földrajzi leírásának hiteléért. Még félhangosan kimondott szavak, szemvillanással kifejezett érzelmek is elmesélhetõk, hogy a helyi lakosságról képet alkossanak. Az egyetlen személy, aki ezeket az információkat a narrátornak átadhatta, maga a fõkonzul, és az olvasó kénytelen elképzelni a narráció e közbeesõ fázisát, amikor a szemtanú Hadzsi Lója pillantásáról mesélt a narrátornak, és az efféle olvasói aktivitást a szemtanú személyazonosságának (nem különösebben nehéz) rejtvénye is serkenti. A jelenet a késõbbi ellenfelek erkölcsi karakterét is megmutatja. A késõbbi alkirály elfogulatlan, de jóindulatú szemlélõ, aki majd “országszervezõ” lesz, ami azt sugallja, hogy kinevezése elõtt szervezetlen volt a terület; a helyi felkelés vezetõje azonban vallási fanatizmusból és vicsorgó gyûlöletbõl okoz zavarokat.

Asbóth központi szerepet juttat a vallási intoleranciának Bosznia középkori történetében, amikor a terület többé-kevésbé a magyar királyok fennhatósága alatt állt, akik a Ráma [ti. Bosznia] királya címet is viselték, és a trónörököst Bosznia hercegévé tették; az országot ugyanakkor helyi elitbõl kikerülõ (“nemzeti”) bánok kormányozták. 18 A Magyar Királyság déli terjeszkedése Asbóthnál mindig a balkáni területek jótékony védelmezése az agresszív hatalmak, Bizánc, Raguza vagy Velence ellenében. Horvátországról és Boszniáról is elmondja, hogy “a magyar szent korona alatt keresnek és találnak védelmet”. 19 A magyar fennhatóság több aranykorral is megajándékozta Boszniát, valahányszor a magyar királyok tartózkodtak attól, hogy beleavatkozzanak a helyi lakosság vallási ügyeibe. Csakhogy ennél gyakrabban történt, hogy királyaink a pápák szövetségeseként keresztes hadjáratokat indítottak a bogumilok ellen, és “[v]égre a római egyház és Magyarország elveszítik Boszniát, mert nem akarják tûrni a bogumilokat”. 20

Az Országos Széchenyi Könyvtárban õrzött példány elsõ kötete tartalmaz néhány számozatlan oldalt az elõszó és az elsõ fejezet (a IV. és az 1. oldal) között; afféle reklámfüzet, promóciós szóróanyag ez, nem része a könyvnek, és egyes szám harmadik személyben beszél a szerzõrõl. Tömören összefoglalja Asbóth fõ állításait a tartomány történetérõl és korabeli vallási állapotairól, de a fõ hangsúly arra a szerepre esik, amelyet a vallás Bosznia történetében játszott. A bogumil eretnekség eszerint elválasztotta a területet Európa többi részétõl, és folyamatos vallásháborúkat okozott. 21 A bogumil arisztokrácia azért hívta be a törököket, mert segítségre szorultak a nyugati kereszténység elleni elkeseredett harcukban. Megváltoztatták vallásukat, és ezáltal sikerült évszázadokra megszilárdítani feudális hatalmukat.

Ezen történelmi háttérbõl lép ki a jelen: egy ország, mely egész az occupatióig csak névleg a fényes Porta, tényleg oly nemzeti aristocratia által kormányoztatott, mely nem szolgálni, hanem uralkodni szokott, fajára és nyelvére szláv, vallására muhammedán volt, intézményeire, kiváltságaira, erkölcseire nézve pedig feudális maradt, mint öt századdal ezelõtt […] Szemben ez állapotokkal kifejti a szerzõ, hogyan igyekszik a monarchia megoldani azon nehéz, egyaránt politikai, társadalmi és gazdasági feladatot, hogy ezen muhammedán országot beillessze modern európai államszervezetébe.

A könyv mindazonáltal nem mutatja ilyen egyszerûnek a civilizációs küldetést, amely Boszniát a középkorból közvetlenül a modernitásba hivatott átvezetni, hanem a gyors fejlõdés szervetlen jellegérõl is sok mindent elárul. Hangsúlyozza az új intézmények jelentõségét (amilyenek a gyárak vagy a szarajevói vasútvonal, amelyet az okkupációval egy idõben kezdtek építeni, nyilvánvalóan katonai célokból), de lépten-nyomon elárul némi nosztalgiát is a rendetlenség vagy szabadság iránt, amely szerinte “a keleti életnek egyik legfõbb bája”. 22

A középkori társadalmi berendezkedés azért maradhatott fenn, mert a Török Birodalom nem törõdött a meghódított területek belsõ szervezõdésével, csak a hódítással és harácsolással: “Elfogadták tehát éppúgy, mint a rómaiak a meghódított országban elétalált organizációt, feltéve, hogy és addig, ameddig világhódító céljaikba beletalált.” 23Minthogy Asbóth szerint az osztrák–magyar megszállás véget vetett a középkori berendezkedésnek, a szövegben szembeállíthatónak látszik az okkupáció, amely megváltoztatja, átformálja a tartományt, és a török hódítás, amely konzerválja az elavult intézményrendszert. A vallási tolerancia követelménye tehát nem jelenti, hogy a helyi lakosság életébe egyáltalán nem kellene beavatkozni; az okkupációnak igenis meg kell változtatni a lakosság életmódját, fejlesztenie kell a tartományt és hozzá kell járulnia a helybeliek boldogságához és haladásához. Asbóth nemcsak a gazdasági és infrastrukturális fejlõdést ünnepelte, 24 hanem kiemelte a modern állam erõs közigazgatásának, valamint a nyugati tradícióban gyökerezõ fejlett jogrendszernek a fontosságát is: “…a legszembetûnõbb elõny, melyet a monarchia az occupált tartományoknak nyújthatott, a rend és a jogbiztonság volt.” 25

Az új kormányzat megpróbálta arra nevelni a lakosságot, hogy kisebb jogvitáikat maguk rendezzék, 26 felszámolta a zagorjei rablóvilágot, 27 és megbízható, következetes bíróságokat állított fel; mindez Asbóth szerint a gazdasági fejlõdésnek is elengedhetetlen feltétele volt, hisz korábban “A keleti intézmények, az ingatag igazgatás és törvénykezés, a felekezeti ellentétek és a birtokviszonyok […] visszatartották […] a gazdasági fejlõdést.” 28 Tényleg logikusan hangzik, hogy a modern, nyugati intézményekre szükség van a nyugati típusú fejlõdéshez. Tulajdonképpen ilyesmit nevezünk kolonializációnak, és Asbóth azt is világosan látja, hogy a helyi lakosság nem minden csoportja fogja feltétlenül hasznát látni ennek a fejlõdésnek.

Gyakran hallani a panaszt, hogy a városi, nevezetesen az iparos és kereskedõ elem szegényedik. Minden rohamos culturai változás megveszi a maga áldozatait. Egyes iparágak és iparosok nem képesek versenyezni a monarchiából beözönlõ európai iparral és iparosokkal. 29

A rohamos nyugatiasodás alapvetõ változásokat idéz elõ a helyi társadalom rétegzettségében, és ugyanakkor kiváló lehetõségeket nyújt a frissen érkezõ vállalkozóknak, akik jól ismerik a nyugati gazdasági rendszer mûködését. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az újonnan jötteknek könnyû dolguk van: meg kell küzdeniük az elmaradottsággal és az átmeneti állapotok bizonytalanságával. Ennek következtében a Boszniába érkezõ üzletemberek a Monarchia társadalmának legmozgékonyabb és leginkább vállalkozó kedvû rétegeibõl verbuválódtak. Példaképpen hadd idézzek egy részletet Szarajevó leírásából:

Elhaladunk a “boszniai dohánygyár”, majd az “elsõ bosnyák bõrgyár” elõtt, melyet egy temesvári zsidó állított. – Sok magyar szó üti meg fülünket; a katonákon kivûl leginkább magyar zsidóktól ered, a kik itten is mindig csak magyarúl beszélnek egymás közt, és a kereskedelemben és iparban az európai elemet elsõ sorban képviselik. 30

Egy etnikailag idegen új elit felemelkedését Asbóth János egyáltalán nem találta problematikusnak; inkább úgy látta, hogy a bevándorló “európai elem” fontos kulturális, civilizációs küldetést teljesít, és jövendõ gazdagságukat igazán megérdemlik a különösen nehéz és kockázatos vállalkozásért. Történelmi párhuzamként a Temesség 18. századi visszafoglalását hozza fel, ahol a föld rendkívül olcsó volt a szervezetlen, feldúlt, elnéptelenedett területen, minthogy a gazdálkodás az adott pillanatban nem lehetett jövedelmezõ. Néhány vállalkozó kedvû szereplõ így aztán hatalmas birtokokat vásárolhatott össze potom pénzért, ami hamarosan óriási hasznot hozott.

És hogy ilyen üzletet milyen csekély eszközökkel lehet megcsinálni, mutatják egyesek, akik mint vagyontalan zsidó kantinosok vagy szatócsok jöttek be az occupatióval és ma már 2-3000 holdat bírnak. Valószínû is, hogy miként a bánáti nagybirtokot fõképp örmény és rác disznókereskedõk alapították, itten a zsidó elem fog hasonló szerepet vinni, mert mások nem versenyeznek vele, a fennálló agrárviszonyokkal, a még kezdetleges életviszonyokkal megküzdeni nem akarnak. 31

Asbóth ezeket a folyamatokat tárgyilagosan, értékelés nélkül ismerteti; a modernizáció, a nyugatiasodás, a gazdasági és infrastrukturális fejlõdés ünneplését nem kezdhetik ki olyan témák, mint hogy ki mennyire fér hozzá az újonnan képzõdõ javakhoz, és ki mekkora eséllyel kapcsolódhat be az új versenybe. A Bosznia-könyv ezáltal jellegzetesen kolonialista munka lesz, amely azonban mindenféle rasszizmustól és vallásos intoleranciától mentes. Az okkupált területek gyors átalakítása nyilván azért lehetséges ilyen problémátlanul ebben a megközelítésben, mert feltételezi a megszállók és a megszálltak alapvetõ hasonlóságát. A kulturális idegenség a népviselet és a népszokások területére korlátozódik.

Semmi akadálya nem lehet tehát, hogy Bosznia és Hercegovina harmonikusan beleolvadjon az Osztrák–Magyar Monarchiába. Ezt nyilván a helybeliek is érzik és szeretnék, a korábbi (vagyis már elfojtott) ellenállás okát következésképpen nem bennük kell keresni, bármit is hallottunk Hadzsi Lója vallási fanatizmusáról, hanem rajtuk kívül. Igen, a felkelés azért tört ki, mert egyeseket félrevezettek a montenegróiak. 32 A naiv utcai politizálás pedig így végzõdik Szarajevó bölcsei között:

A bécsi cárnak pedig, akit nagyon szeret [a szultán], továbbra is meghagyta Boszniát, mert úgyis jobban fenn tudja tartani a rendet, mint a régi vezírek. A hallgatóság ebbõl megérti, hogy a bécsi cár ellen felkelni nagy hiba volt. Hanem annak csak a montenegrói hazugságok az okai. 33

III.

A boszniai megszállásnál jóval kevésbé közismert, hogy a berlini kongresszus még egy katonai missziót bízott az Osztrák–Magyar Monarchiára a Balkánon. A kereskedelmi utak biztonsága érdekében végre kellett hajtani Novi Bazar szandzsák katonai megszállását is (a névadó város nevének mai átírása Novi Pazar). Ez a terület közigazgatásilag a Török Birodalom része maradt, és a Monarchia katonasága csak rendfenntartó feladatokat látott el, lényegében hegyi rablókra és útonállókra vadásztak. A megbízatás csak 1908-ig tartott, a szandzsákot pedig az elsõ Balkán-háború folyományaként felosztotta egymás között Szerbia és Montenegro. Ez a katonai misszió 1888- ban jutott szerephez a magyar irodalomban, amikor a fiatal novellistát, Tömörkény Istvánt besorozták katonának. Õ ugyanis 1886-ban elhagyta jól induló patikussegédi karrierjét, és újságírónak állt, ezzel a lépéssel elveszítve önkéntességi jogát, és ezért egyszerû bakaként kellett a hadsereghez csatlakoznia. Egy jó családból származó, megfelelõ ismeretséggel rendelkezõ fiatalember természetesen könnyedén elérhette volna, hogy egy kellemes szegedi irodában tölthesse katonaéveit, csakhogy õt annyira felháborította a méltánytalanság (hogy tudniillik vele is úgy bántak, mint az ország hasonló korú férfilakosságának túlnyomó többségével), hogy gyerekes lázadásból önként jelentkezett a legnehezebb katonai feladatra, abba az alföldi magyar ezredbe, amely Novi Bazart tartotta megszállva. Volt ideje megbánni ezt a lépést.

Élete végéig írt katonanovellákat, melyekben Novi Bazar-i emlékeit vagy a Monarchia hadseregében szerzett más élményeit mesélte el újra meg újra. Sok közülük pusztán a katonák nehéz életkörülményeirõl szól, vagy a honvágyról, amit az alföldi katonák a hegyek közt éreznek. 34 De olyan is bõven akad, amely a magyar katonák, a török hatóságok és a helyi lakosság érintkezésérõl számol be. Tömörkény mindenesetre a legalacsonyabb társadalmi szinten szerzett tapasztalatokat a Balkánról, és ez egyedülállóvá teszi szövegeit. Míg a Monarchia a szomszéd Bosznia–Hercegovinában kolonizációs szerepet játszott (beleértve az európai kulturális javak és a hozzájuk kapcsolódó diskurzusok exportját), addig Novi Bazarban nem avatkozhattak bele a közigazgatási és gazdasági kérdésekbe. Tömörkény és katonatársai csak megfigyelõi voltak egy idegen életformának.

A személyesen nem érintett megfigyelõ olyasféle szerepet játszik, mint az utazó vagy a turista, bár a katonaéletnek vannak bizonyos hátulütõi: a katona nem mozog és cselekszik szabadon, és ebbõl is következõen rengeteget unatkozik. A turizmus és a megfigyelés képzetei mégis elég gyakran felbukkannak a novellákban. A gyönyörû hegyvidéki tájat például így jellemzi: “angol turistáknak való hely ez. Ehelyett egy nyomorúságos török város népe, meg néhány kapitányalja katona lakja.” 35 Sem a helyi lakosok, sem a katonák életmódja nem engedi meg, hogy élvezzék a turistáknak való tájat. A Tábori mulatság címû novella képileg is megjeleníti a katonák szemlélõ, megfigyelõ pozícióját. Rettenetesen unatkoznak, és a többség a tábor kerítésére támaszkodva nézi az utat, figyeli az arra járók találkozásait. A szerbeket jobban szeretik, mert azok hosszan elbeszélgetnek egymással, míg a törökök csak köszönnek és mennek tovább. 36 Semmiféle kommunikáció nincs a megszálló csapatok és a helyi lakosság között; nemcsak a kerítés választja el õket, hanem hagyományok, szokások, nyelvi és vallási különbségek is. A katonák a saját táborukban maradnak, onnan néznek kifelé, csak figyelik a helybeliek életét, más közük nincs hozzá.

1902-ben Tömörkény kisebb utazást tett Orsovára, amely az ország vegyes lakosságú, déli határvárosa volt. A Pesti Hírlapban közzétett útleírásában végre nem kényszerû, hanem igazi turistaként szerepeltetheti magát. A legizgalmasabb rész Új-Orsova vagy Ada-Kaleh, egy vitatott hovatartozású, török lakosságú, kis dunai sziget leírása. Tömörkény az olyan utazó nosztalgiáját érzi itt, aki korábbi utazásaiból ismerõs tájakra került. Nagy örömmel ismeri fel a török rendõrök egyenruháját, akiket a szultán azért küldött ide közvetlenül Isztambulból, hogy jelezze igényét a területre. (A rendet valójában egy szegedi alakulat tartja fenn.) Ada-Kaleh azonban valódi turistacélpont: azoknak való, akik hosszabb utazás nélkül szeretnék megérezni a Kelet hangulatát. Tömörkény rendkívül büszke arra, hogy õ ténylegesen ismeri a török világot, és így például felismeri, hogy amit itt árulnak, az nem valódi török áru, hanem Németországban gyártott orientalizáló szemét. 37 Az útirajz narrátora turista, de nosztalgiája és büszkesége, amellyel helyismeretérõl beszél, azt a benyomást kelti, hogy utólag a térségben korábban szerzett élményeit is turizmusnak tekinti.

Novi Bazar-i tartózkodásának leginkább lesújtó tapasztalata a szegénység volt, amely kiterjedt a török katonákra is, akiknek zsoldja általában elfogyott, mielõtt a korrupt adminisztráción keresztül eljutott volna Isztambulból a perifériára, 38 valamint a közbiztonság rettentõ állapota. A két probléma viszonyát a Téleste a délen címû novella fejtegeti: ha a tél nagyon kemény (márpedig rendszerint az), az éhség útonállásra kényszeríti a falusiakat. 39 Éppen ezért volt szükség a terület katonai megszállására. Ennél azonban még sokkolóbbnak találta a török hatóságok módszereit.

Az[ok]on a félreesõ vidékeken, ahol a vasút nem jár, de meg kocsi sem jár, azon oknál fogva, mivelhogy kocsiút sincs, a gyalog kódorgó sok mindenféle összevissza-dolgot meglát de egyet sem láttam köztük olyan jellemzõt, amely a valóságos Európa és a valóságos Balkán között úgy mutatná a különbséget, mint ez, mikor a hivatalos hatalom, a szultán válogatott katonái diadallal, a nép örömriadala közben hurcolnak egy város utcáin keresztül egy karóra húzott, azon frissében lenyiszált emberfõt. 40

A Bagulovics nevû rablónak ez a története részletesebben is megtalálható a Novibazári emlékekben, ahol a nagyon is személyes elbeszélõ ezzel a megjegyzéssel zárja a narrációt:

A többi úgynevezett “megrendítõ látvány”, melyekkel az életben találkoztam, sohasem kísértett. De a rablófej olykor az álmok között megjelenik, nem szól semmit, csak nevet a karóról. 41

Jól látható itt a kolonialista tekintet mûködése. A narrátor nyilvánvalóan kívülálló, szemtanú, aki nem vesz részt az eseményekben (attól függetlenül, hogy történetesen az õ feladata is a banditák üldözése). Amikor a helybeliek részérõl olyan viselkedést tapasztal, amely saját normáitól idegen, világos határvonalat húz a “mi” és az “õk” közé, az elõbbiekhez pozitív, az utóbbiakhoz negatív értékeket társít. Az egyik Európa, a másik a Balkán vagy bármi más, de ennek a másnak az idegensége rémálommá változik. Hogy mennyire végletes ez az idegenség, azt egy kimerevített pillanat fogja megjeleníteni, amelyben a holttest megcsonkítása, feldarabolása az emberi méltóságot kérdõjelezi meg. 42 Nem számít, hogy egy közellenség holttestérõl van szó: ezen a ponton eloszlik az együttérzés a helyi lakossággal. A szegénység–bûnözés–megtorlás logikai lánca sem eredményezhet megértést a megtorlás kegyetlenségével vagy azzal a féktelen örömmel szemben, amellyel a városi nép a kegyetlenség ilyen extrém megjelenésére reagál.

A magyar katonák egyébként igen kevéssé érintkezhettek a civil lakossággal. A közeli Prijepolje városkának csak egyik kerületébe léphettek be, 43 és az érintkezést a nyelvi korlátok is nehezítették. Az elkülönülés békés egymásmellettélést eredményezett. Elsõ pillantásra paradoxonnak tûnhet, hogy a béke és a szeretet a másik nyelvének nem ismerésébõl adódik, de ez a paradoxon tipikus része lehet Tömörkény Balkán-képének. A Diskurzus egyes szám elsõ személyû elbeszélõje bizalmas barátságot ápol Musztafával, egy török katonával, és részletesen elmeséli egyik találkozásukat a kantinban, melynek során a pillantások, az arckifejezések kölcsönös bizalomról tanúskodnak, dacára a verbális kommunikáció teljes hiányának:

Így aztán ülünk mi egymással szemközt, és nézzük egymást. Én annyit tudok törökül, hogy “mer habak”, õ annyit tud magyarul, hogy “jo nabot”. Én azt mondom neki: hogy mer habak, õ szívélyesen feleli, hogy: jo nabot. 44

A gesztusokkal mindössze a kölcsönös szimpátiát képesek a szereplõk kifejezni, és ez elég is, hiszen az elbeszélés szerint mindkét szereplõ azon gondolkodik közben, mire gondolhat a másik. És az elbeszélõ szerint mindketten azon tûnõdnek, milyen hatalmas különbségek léteznek a másik világában a sajátjukhoz képest. A különbség tudatosítható, de nem tematizálható:

Beszélnénk is mi errõl egymásnak rettentõ sokat, de hát nem lehet, mert én csak annyit tudok, hogy: mer habak, õ csak annyit tud, hogy: jo nabot. 45

Ez a helyzet azonban egyáltalán nem frusztráló itt. Épp ellenkezõleg: a szereplõk nyugodtan, mosolyogva veszik tudomásul mind a különbségeket, mind azt, hogy részletesen nem fejthetik ki õket egymásnak. Egészen más a helyzet a zombori katonákkal, akik közül

jó egynéhányan otthagyták a fogukat éppen azért, mert ismerték az ország nyelvét, pajtáskodtak a néppel, és alkalomadtán össze is vesztek velük. De hát ez itthon is elõfordul, akár a polgári, akár a katonai fiatal vérek között. 46

Egy ilyen történetet el is mesél az Egy pár fehér lábért. Abban a novellában egy féltékeny férj öli meg a magyar katonát, de a bonyodalmat Babanyák, a rosszindulatú szolga szervezi, aki elhiteti a katonával, hogy a férj távol van, és nyugodtan meg lehet látogatni az asszonyt. Babanyák a megszállók iránti gyûlöletbõl cselekszik. De a Novi Bazar-i katonaélet leírásaiban csak ritkán bukkannak fel szerelmi motívumok, amit persze épp eléggé magyarázhat a nõk szeparációja ebben az iszlám környezetben. 47 De amikor egy nõrõl azt halljuk:“Az egyetlen szép bosnyák asszony, akit valaha láttam”, 48 akkor ebbõl a megjegyzésbõl arra következtethetünk, hogy magyar katonák nem találták vonzónak a környékbeli nõket – vagy legalábbis kialakítottak valamilyen diskurzust a rútságukról, de könnyen lehet, hogy csak savanyú volt a szõlõ.

A török katonákkal még nyugodtabb volt a viszony, hisz a csapatok mindkét oldalon parancsot kaptak a barátságos viselkedésre. Sõt, bizonyos kölcsönös együttérzés is kialakulhatott, hisz ebben a szandzsákban mind a törökök, mind a magyarok messzirõl jött idegenek voltak. A magyaroknak a hazai sík vidék, a törököknek a hazai pálmák hiányoztak. 49 A törökök ábrázolása általában kiemeli a vallási különbségeket, amibõl viselkedésbeli különbségek is adódnak. A kantinos kénytelen ládákban szállítani az eleven disznókat, “mert az igazhívõk nem engedték városukon áthajtani a tisztátalan állatokat.” 50 Egy másik történetben a török õr leköpi a magyart, olyan megvetést vált ki belõle a szalonnaevés látványa, és ebbõl akkora konfliktus keveredik, hogy a két helyõrség fegyvert ragad, és már-már harcolni kezdenek, de végül meggondolják magukat, és nem csinálnak semmit. 51 A legtöbb szó azonban az alkoholtilalomról esik. A törökök számtalanszor isznak pezsgõt vagy rumot, de ez többnyire igényel némi ideológiai magyarázatot. Musztafa például a rumból “csak egy gyûszûnyit vesz, ami olyan kis apróság, hogy azt úgy sem látja meg Allah.” 52 Más katonák a pad alá teszik a rumosüveget, az asztalra csak szódát, és a szódás rum, amit isznak, igazán nem is látszik alkoholos italnak. 53 A legviccesebb azonban a Szabad nap magyarázata, amelyet vagy a török katonák, vagy a narrátor kínál; eszerint a rum kivétel: “A bort tiltja Mohamed úr, ellenben a rumot nem, mert rum akkor még nem volt, amikor a próféta az õ szabályait kitalálta.” 54 Tömörkény többször is leírta a búcsúbankettet, melyben a török tisztek az õ ezredének tisztikarát részesítették; rengeteg pezsgõ fogyott, de itt még sincs magyarázat az alkoholfogyasztás és az iszlám ellentétére, mindössze némi elmélkedés arról, hogy a pezsgõt szerte a világon mindenütt imádják, akik nagyzolni szeretnek. 55 Megemlíthetjük azonban hogy Jókai egyik, ekkortájt (1886-ban) keletkezett kisregényében a mekkai zarándokok fogyasztanak pezsgõt Ramadan idején, és a narrátori kommentár szerint az iszlám nem tekinti a pezsgõt erjesztett italnak, következésképp nem is tiltja. 56 Egyik regényében pedig egy szereplõ magyarázza el a vallási/jogi helyzetet: “amit én adok innod, az bor, és mégsem bor; szõlõnek a nedve, de nincsen kiforrva, hanem azon állapotjában eltéve, ahogy ezt a frankok értik készíteni. Ezt nem tiltja a próféta.” És nehogy még az olvasó azt higgye, pusztán a nem túl rokonszenves szereplõ (Ali Tepelenti) személyes és bûnös ötletérõl van szó, mellyel a tiltást megkerüli, egy lábjegyzet is csatlakozik a szöveghez: “A mozlemek nem tartják a francia pezsgõt a vallási tilalom alá foglalt nedvnek.” 57 Úgy látszik az italozási szokások fontos szerepet játszanak a törökök vagy általában a muzulmánok magyar irodalmi ábrázolásában, 58 Hát ez is azt gondolja, hogy a lelkét nem érinti a bûn, ha elriasztja egy percre.” (Harmadik rész, 5. fejezet.)] és az idegenséget nem egyszerûen az képviseli, hogy nem isznak alkoholt, hanem a mulatságos ideológiák, melyeket azért dolgoznak ki maguknak, hogy a vallási tilalom ellenére mégis ihassanak. És ez valójában alapvetõ hasonlóságot sugall muzulmánok és keresztények között. A hasonlóság akkor is megmutatkozik, amikor Tömörkény a kávé hatását ismerteti. Egy kávéházról mesél, ahol a magyar bakák nyakló nélkül kávéznak: “Jó kedvet ád. Aki tíz ilyen kávét megivott, épp úgy dalol, fütyül, mintha bort ivott volna. Csak éppen nem tántorog.” 59 A legális és illegális drogok használata eszerint általános emberi tulajdonság, csak az ideológiai alapozásban és az adott drog konkrét hatásában adódhatnak kisebb különbségek.

A nemzeti hovatartozás kérdése ebben a közegben elválaszthatatlan a vallástól. Töröknek lenni (a reguláris török katonáktól eltekintve) annyit tesz, mint mohamedánnak lenni, valamint bólintással jelezni a nemet, fejrázással az igent; a név és a beszélt nyelv azonban szerb. 60 A törökök többnyire renegát szlávok leszármazottai, 61 ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy a vallás az egyetlen különbség a helyi törökök és a szerbek közt. A török kormány ekkoriban állítólag szorgalmazta is a mohamedán térítést, hogy a török lakosság aránya ne csökkenjen. 62 Az ilyen nemzetfogalom alapvetõen eltért az Osztrák–Magyar Monarchia népei körében szokásostól, hiszen itt éppen a nyelvet vagy a származást tekintették meghatározónak. 63

Néhány katonatörténetben azonban az adott terület, a magyar katonák jelenléte által is tarkított “multikulturális” közegének ábrázolásán túl a Monarchia hadseregének soknyelvû, soknemzetiségû karaktere is azzal a sajátos humorral jelenik meg, amely Tömörkényt saját korában olyan népszerûvé tette. Fõleg a helyzet abszurditását hangsúlyozza, és ezzel mintegy a Švejk elõképét adja. A továbbiakban ennek az abszurditásnak leginkább csak a nyelvi aspektusairól lesz szó

Már a katonák puszta megnevezése is utal erre, hiszen Tömörkény leggyakrabban a keresztnevet, annak is német változatát teszi az elsõ helyre, és a rangfokozatot is szereti németül, a név elõtt megadni. Alexander Ördög például nyilvánvalóan magyar katona, ahogyan Infanterist Csupak is, 64 “Fischer közlegény” beosztása viszont talán éppen azért szerepel magyarul, magyaros szórendben, mert a nyelvi keveredést éppen így biztosítja német vezetékneve. 65 Az egyetlen általam ismert kivétel, akinek a neve mindig magyaros formában szerepel, Klein Mór. Vezetékneve neki is német, mégpedig beszélõ név, hiszen õ különösen kistermetû katona. Tulajdonképpen túl kicsi is katonának, mégis besorozták, mert a hadseregnek éppen nagy szüksége volt egy bádogosra a csajkák reparálásához, õ pedig balszerencséjére bádogos volt. Mindig kilóg a sorból, mindenben rettentõ ügyetlen: nevének magyaros formája éppen azt sugallja, hogy õ nem igazi katona, hanem valójában civil. 66 A katonák megnevezése ezért idegen testként jelenik meg a magyar szövegben. Megannyi idézet egy másik diskurzusból, egy másik nyelvbõl. Ez azonban nem egyszerûen a német, hanem inkább a hadsereg nyelvének az a változata, amelyet a magyar katonák beszélnek. A hadsereg általános vezényleti nyelve a német volt ugyan, de az etnikailag homogén ezredek különben a saját nyelvüket használták. Ezért aztán minden ezredben sajátos nyelvkeverék alakulhatott ki. Tényleges némettudás nélkül a katonák homályos jelentésû szavakat használtak eltorzított kiejtéssel. A német anyanyelvû Tömörkény nagy élvezettel viccelõdik a katonák németségén, akár egész mondatokat illesztve szövegeibe kiejtéskövetõ magyar helyesírással. A jelentések a szavak szintjén könynyen eltûnhetnek ebben a nyelvhasználatban, mint azt a következõ példa mutatja:

Jön a kapitány, összeáll a raport, káplárok és egyéb sarzsik különféle jelentéseket tesznek, például: hogy az este föltisztálkodott a legénység, a lábát is megmosta. Németben az igen szép, mikor a Wäsche gewächselt, Füsse gewaschen helyett azt jelentik, hogy vesse gevassen, füsze gevekszelt, meldige hozzám…67

Az altiszt nyelvi inkompetenciáját érzékelteti a magyar átírás – az igazi német mondat, ami helyett õ valami mást mond, német helyesírással jelenik meg –, és ez egyben tudatosítja, hogy a nyelv, amelyen beszél, nem német. Ráadásul felcseréli a két hasonlóan kezdõdõ participiumot (úgyhogy azt jelenti, a fehérnemût kimosták, a lábakat lecserélték), és a végére még odailleszti az “[Ich] melde gehorsam” (alázatosan jelentem) népetimológiás változatát, amelyben a magyar hangsúlyviszonyoknak megfelelõen alakítja át a szóhatárokat. Legalább a “hozzám” szó jelentsen valamit a végén – de természetesen ebben az idegen kontextusban nem jelenthet semmit. Nem számít azonban, milyen a kiejtés, hogyan alakulnak át a szóhatárok, milyen magyar szavak épülnek be a szövegbe: a megnyilatkozás egyetlen jelentésegység, amely így is tökéletesen be tudja tölteni performatív funkcióját. Egy másik novella elbeszéli, hogyan fejtenek meg a katonák egy írott és természetesen német nyelvû parancsot:

…kijött írásban, hogy die Fahne ist zu hissen. Hát hiszen jól van, a Fahneról mindenki tudja, hogy a Regimenz Fáni, az az ezredzászló, amely különféle okok alapján a magyar ezredeknél ilyen szívreható módon tisztelõdik, s ily példátlan lelkesedés veszi körül. Hanem hát mi az a “hissen”? Inkább katonák voltunk, mint német nyelvészek, így nem is tudtuk, de azért a parancs nyomán, ha már a Fániról volt szó, fölvonult az árbocokra a lobogó, és lobogott ott, mint szokta, fekete-sárgán. 68

A bakancstalp címû írásban az egyik katona épp azzal a problémával szembesül, hogy ha a kilyukadt helyett új bakancstalpat akar kapni, akkor ezt németül kell a fõtisztnek jelenteni, amire nem képes. Nem is mer vállalkozni erre a megpróbáltatásra, de altisztje végül megtanítja neki a szükséges mondatot. Értenie természetesen semmit nem kell abból, amit majd mond, csak úgy-ahogy ki kell nyögnie a mondatot. Világos persze, hogy németül a tanítást végzõ altiszt sem tud, ami abból látszik, hogy a tanítás során az õ szavait is magyaros helyesírással látjuk:

– Hát her hapman.

– Her hakman – mondja a János.

No, úgyis jó.

– Pite.

– Pite.

– Gehórzám.

– Gehozzám.

Hát ez sem baj.

– Ej csuzóll.

– Ej csuzóll.

Ej, de hiszen ez nagyon jól van. No most az egészet együtt. Johann azt mondja:

– Her hakman pitige meldige hozzám csuzóll.

– A meldigét hagyd ki.

– A meldigét hagyd ki. 69

A tanítás processzusát kommentáló narrátor mindenütt azt hangsúlyozza, hogy akármilyen kiejtés megteszi, ebben a nyelvben úgyszólván lehetetlen hibázni. És az eredmény az lenne, hogy a tanítvány Jánosból Johann lesz, amikor egyben ki tudja mondani a mondatot. A mondat egyes elemeinek azonban az õ számára nyilvánvalóan nincs jelentése, és képtelen azon belül tájékozódni. Azt gondolnánk, hogy legalább a magyarul is értelmes “pite” szót (a bitte népetimológiás változatát) meg tudja õrizni változatlan formában, de a “gehozzám” túlságosan ismerõs a “meldige hozzám” kifejezésbõl, ezért aztán az egész mondat kimondásának stresszhelyzetében becsúszik a “meldige”, ami viszont a pitét is magához hasonítja. Ezáltal viszont egy még ebben a németben is agrammatikus mondat jön létre, amelyet az altiszt igyekszik kijavítani, a javítási kísérlet pedig nyilvánvalóvá teszi a teljes jelentéstelenséget, hiszen János/Johann ekkor már a “hagyd ki” utasítást sem képes a saját anyanyelvén megérteni, hanem utánzandó idegen szövegnek tekinti. Ha a “pite” vagy a “hozzám” nem jelentett semmit, miért jelentene éppen a “hagyd ki” valamit? A raporton azonban, szemtõl szemben a kapitánnyal, “Johann Nagy” már képtelen lesz reprodukálni a mondatot, és “õrült hadarászásba” kezd: “Her infanteriszt Johann Nagy dráj… pitike, meldige… tif ablekomen hakman… her csuzóll pitike meldige…” És ennek eredményeképpen nem is fog új bakancstalpat vételezhetni, mert felettese nem érti meg a kérését.

A vezényszavakat azonban olyan hatásfokkal sikerül megtanítani, hogy azokat a katonák nem is érzik idegennek. Persze a magyar parasztfiúk számára a speciális mozdulatokra utasító vezényszavak semmiféle magyar fogalmat nem helyettesítenek. A számukra teljesen új valóságelemnek a német vezényszó lesz az eredeti megnevezése. Ezért mondhatja egy fiatal katona, amint az ablakból lengyel csapatok gyakorlatozását figyeli: “Nézze mán, káplár úr, hát még ezöknek az ebatta pojákoknak is magyarul komandéroznak…”70

Tömörkény általában nem fordítja le a szövegeibe idegen nyelven beidézett kifejezéseket, mondatokat. Az olvasó kénytelen osztozni a szereplõkkel abban a bizonytalan helyzetben, hogy egy soknyelvû, alig értett mondatfoszlányokkal teli közegben kellene tájékozódni. De lehet az olvasó pozíciója még gyengébb, amikor úgy látszik, a narrátor és a szereplõk értik az idegen idézeteket. Ilyenkor az olvasást úgy kell folytatni, mintha értenénk a nem értett szövegrészeket, jelentésükre pedig a szövegkörnyezetbõl kell következtetni. A ritka ellenpéldák egyikében, amikor a novella mégiscsak megad egy magyar fordítást, a lengyel nemzetiségû kapitány magyarul adja ki a parancsot. A narrátor állítása szerint az elbeszélt események szintjén a megnyilatkozás nem okoz értelmezési zavart, hiszen a szereplõk mind tökéletesen megértik a tiszt beszédét; de hogy az olvasó is megérthesse, mirõl van szó, mellékelni kell egy fordítást, magyarról magyarra, vagy inkább egy speciális, csak ott és csak akkor, a hadsereg egyik magyar alakulatában, egy adott kommunikációs helyzetben használatos katonai magyarról az irodalmi magyar nyelvre:

– Fiúk, minden levess ekszere. Mikor mondom feuer, minden levess ekszere. Ekszere! Ki nem ekszere levess, nem mekepet.

 Wolhinyacky kapitány nem azt mondja itt, hogy aki nem eszi meg egyszerre a levest, az meggebed, hanem azt mondja, hogy aki nem csinálja egyszerre a lövést, az nem ebédel ma. Elég kurta és tartalmas szónoklat ez, amit a század a Wolhinyacky javított és bõvített magyar nyelvtanához hozzászokva, teljesen megért. 71

Wolhinyacky kapitány (aki az elõzõ bekezdésben még kapitány Wolhinyacky volt) magyarul beszél ugyan, de még ebbe a szövegbe is bekerül egy német szó, a “feuer”: a vezényszót nem kell, és nem is lehet lefordítani, az megmarad egyenes idézetnek mint a katonanyelv integráns része. A lengyel tiszt magyar beszédét le kell fordítani magyarra, de a lengyel katonák lengyel szövege megmaradhat a maga idegenségében, mindössze a magyar helyesírás által domesztikálva. A jelentésre azonban csak a szövegkörnyezetbõl lehet következtetni, amely azonban egyben azt is jelzi, hogy a narrátor birtokában van a jelentésnek:

A lengyel trainkatonák a kantinban pálinkáztak és danolták, hogy estye Polska nye zginyela, ami csak kevésbé volt nyilvánvaló, mert az elnyomott lengyel haza Novibazárba szakadt gyerekei már alig álltak a lábukon. 72

Az etnikai különbségeket, a katonaélet soknyelvû, multikulturális jellegét a novellák általában vidám hangvétellel tárgyalják. Igaz, a legutóbb idézett szövegben a magyar katonák, akiket rettentõen elkeserít, hogy a karácsonyi posta késik, azt tervezik, hogy erõvel kiverik a kantinból “Lengyelországot”, de végül letesznek a “lengyel csatáról”. A frusztráció levezetésére kézenfekvõ ötletnek látszik megverni azokat, akiknek jó a kedvük, különösen ha más etnikumhoz is tartoznak, de “fûhrer Papp” tekintélye elegendõ ahhoz, hogy a katonákat lecsendesítse. És aztán minden jól végzõdik: megérkezik a karácsonyi posta, és egy másik novellában, amely ugyanezt az estét meséli el (vagy legalábbis egy nagyon hasonlót), a magyar katonák nagyvonalúan traktálják a lengyeleket a bõséges élelmiszer-küldeményekbõl. 73

A Monarchia hadseregének abszurd világát Tömörkény sajátos vidámsággal és ugyanakkor brutális pontossággal örökíti meg. Látásmódjának szinte emblematikus kifejezõdése az a Karácsony elõestéjén játszódó jelenet, amelyben a fogdába csukott katonaszökevény folyamatosan ordít, mert õrültséget színlel (vagy mert tényleg megbolondult), a katonák pedig az ablaka alá gyûlnek, és pipázás közben az ordibálást hallgatják – “egyéb mulatság híjában”. 74

  1. Vö. Dupcsik Csaba: A Balkán képe Magyarországon a 19–20. században. Budapest, 2005. Teleki László Alapítvány, 37–38.
  2. Dupcsik: i. m. 37.
  3. János úr, a politikus vagy a szegedi kísértet. Mikszáth Kálmán Összes mûvei, kritikai kiadás (a továbbiakban MKÖM) 30, 70.
  4. Bár Mikszáth prózája általában illedelmes, és megfelel a korabeli társalgási elvárásoknak (sõt, talán ezek a normák irányítják is szövegépítkezõ eljárásait, lásd Tahin Szabolcs: “Élõbeszédszerûség” Mikszáth prózájában. Tiszatáj 57, 2003/11, 53–71.), kissé rejtett formában mond azért néha vaskosakat is. Az egyik parlamenti karcolatában például a képviselõház és felsõház “közös ülését” említve rögtön tudatosítja a célzást: “azért használom inkább ezt a gyanús szót, mint a vegyest, mert hiszen anélkül is elég vegyes publikum van a t. Házban.” (Odiosa materia. MKÖM 64, 230.) Hát még, amikor a kékkõi várból lekiabálnak, hogy hozzanak fel két szekér murvát, és a félreértést a szolgabíró szavaiból könnyû kikövetkeztetni: “Hát bizony nagy baj van. A méltóságos úrnak két szekér asszonyt kell beszállítanunk ma.” (Két szekér öregasszony. MKÖM 34, 142.)
  5. Cím nélkül a Budapesti Napilapban, MKÖM 53, 58.
  6. Félre a titkolózással! MKÖM 55, 202.
  7. Ki ellen? MKÖM 55, 76.
  8. Például: “Érdemes volt-e ennyit áldozni Bosznia okkupálásáért, érdemes volt-e állami létünket vetni kockára e ringy-rongy tartományért?” Szeged okt. 29. MKÖM 55, 106.
  9. Wohl Stefánia: Aranyfüst. Budapest, 1907. Franklin Társulat, 2. köt., 32.
  10. Mikszáth, Kálmán: Az alkirály ötletkéi. In Az én kortársaim. Budapest, 1910. Révai, 1. köt., 193.
  11. I. m. 194 és 195. A bosnyákok ilyetén jellemzése elterjedt sztereotípián alapult; “a boszniai parasztság haladás ellenessége közmondásos” – írta 1911-ben Lakatos László (Bosznia-Hercegovina. Huszadik Század 11, 1911/január–június, 472.); a makacs maradiság balkáni toposzához vö. Dupcsik: i. m. 124–125.
  12. Lásd Johannes Fabian: Time and the Other. How Anthropology makes Its Object, New York, 1983. Columbia University Press.
  13. Asbóth János szerint a szilvaexport terén Szerbia éppen az okkupáció elõtt hódította el az elsõséget Boszniától a fejlettebb aszalási eljárások révén, az okkupáció után azonban megfordultak a tendenciák (Asbóth János: Bosznia és a Herczegovina. Budapest, 1887. Pallas 1. köt., 164.).
  14. A monumentális munkából megjelent egy válogatás 2000-ben a Tertia kiadónál. Természetesen nem erre az, igaz, könnyebben hozzáférhetõ kiadványra fogok hivatkozni, hanem a teljes eredetire.
  15. Lásd Szegedy-Maszák Mihály: The Legacy of Nineteenth-Century Hungarian Conservatism. Neohelicon 32, 2005/1, 17–24.
  16. Asbóth ezt 1887-ben írta, és a templom valóban 1872-ben készült el.
  17. Asbóth: i. m. 1, 124.
  18. Asbóth: i. m. 1, 41.
  19. Asbóth: i. m. 1, 37 és 41.
  20. Asbóth: i. m. 1, 29.
  21. Jókai Mór A három márványfej címû regénye (1882) úgy ábrázolja a régiót, mint a legkülönfélébb eretnekségek termékeny táptalaját.
  22. Asbóth: i. m. 1, 6; a Kelet efféle képéhez lásd Edward Said: Orientalizmus. Ford. Péri Benedek, Budapest, 2000. Európa.
  23. Asbóth: i. m. 1, 129.
  24. Minthogy az anyag elõadását a szerzõ utazásainak elbeszélése strukturálja az új utak dicsérete szinte minden fejezetnek témája, és ez gyakran összekapcsolódik a Monarchia mérnökeinek és katonáinak ünneplésével (pl. 1, 241. és 244.).
  25. Asbóth: i. m. 1, 146. Hasonló konklúziót találhatunk Amin Maaloufnál is (A keresztes háborúk arab szemmel. Ford. V. Tóth László, Budapest, 2002. Európa, 431–433.)
  26. Asbóth: i. m. 1, 181.
  27. Asbóth: i. m. 2, 34–35.
  28. Asbóth: i. m. 2, 2.
  29. Asbóth: i. m. 1, 178.
  30. Asbóth: i. m. 1, 10.
  31. Asbóth: i. m. 2, 2.
  32. Asbóth: i. m. 1, 222.
  33. Asbóth: i. m. 1, 172–173.
  34. Az ilyen témák feldolgozása alkalmasint könnyen lehet “olcsó, émelyes”, ezért hozott – talán túlságosan általánosító – negatív értékítéletet Tömörkény összes 1914 elõtti katonanovellájáról Németh G. Béla: Az élet profán liturgiája. In Századutóról – századelõrõl. Budapest, 1985. Magvetõ, 164.
  35. Tömörkény István: Szabad nap. In Hajnali sötétben. Elbeszélések 1905–1910. Budapest, 1958. Szépirodalmi, 62. Mivel hasonló gondolatok Asbóthnál is felbukkannak (i. m. 1, 233.), feltételezhetõ, hogy ez a korabeli közgondolkodás része volt.
  36. Tömörkény: i. m. 100.
  37. Tömörkény István: Oda alá. 3. rész. Pesti Hírlap 24, 1902. szeptember 20., 2–3. Ada-Kaleh lakosságát a következõképpen jellemzi: “A töröknek az idegen iránt való gyûlölete nem látszik meg rajtuk, bár a szívükben lehet, hogy megvan. Tudják, hogy az idegen utasból élnek, tudják, hogy õk különlegességek, látnivalók, de azzal már nem sokat törõdnek, hogy eredetiségük megmaradjon.”
  38. Lásd Egy vidám katonáról. In A tengeri város. Elbeszélések 1885–1896. Budapest, 1956. Szépirodalmi, 189–90 és Albán csárda. In Új bor idején. Elbeszélések 1901–1904. Budapest, 1958. Szépirodalmi, 187.
  39. In Hajnali sötétben. 114.
  40. Tömörkény István: Balkáni sorsok. Pesti Hírlap 25, 1903. március 17., 1.
  41. In Hajnali sötétben. 302.
  42. A lázadók, bûnözõk levágott fejének nyilvános kiállítása gyakori motívuma A janicsárok végnapjai címû Jókai-regénynek is, amely a 19. századi Török Birodalomban játszódik. Az emberi test integritását jellemzõ módon nem tisztelik a törökök Móricz Zsigmond egyik 1922-es novellájában (A gyõzhetetlen császár igazsága). Ott egy szegény asszony azzal vádol egy török katonát, hogy fizetés nélkül megitta a tejét. A szultán háromszor megkérdezi a katonát, az háromszor tagad; végül a császár felvágatja a katona hasát, és a vérrel kiömlõ tej bebizonyítja bûnösségét.
  43. Szabad nap. In Hajnali sötétben. 65–67.
  44. A tengeri város. 105.
  45. Uo. 106.
  46. Péter a hóbanIn Hajnali sötétben. 49.
  47. Az egyetlen igazi kivétel egy fiatal tiszt és egy helyi hivatalnok lányának szerelme. Izmail bég végül megöli a lányát (A vízityúkok, Izmail bég s egyebek. In A Szent Mihály a jégben. Elbeszélések 1897–1900. Budapest, 1957. Szépirodalmi, 288–89.). Jellemzõbb egy másik novella, amelyben egy közlegény szerelmesedik bele a török hivatalnok egyik feleségébe, noha csak távolról láthatja tetõtõl talpig selyembe burkolt alakját. Társai gúnyolódására a következõ magyarázattal felel: “Pajtás, sohasem szól egy szót sem…” (Egy vidám katonáról. In A tengeri város. 192.) A nõk helyzetét a novellák nemigen tematizálják; Musztafáról a magyar katona azt feltételezi iszogatás közben, hogy “csudás képeket szõhet magának arról a csudálatos világról, ahol az asszony is ember” (Diskurzus. In A tengeri város. 106.).
  48. Káplár Papp. In A tengeri város. 126.
  49. Albán csárda. In Új bor idején. 187; Szabad nap. In Hajnali sötétben. 65.
  50. Péter a hóbanIn Hajnali sötétben. 48.
  51. Novibazári emlékek. In Hajnali sötétben. 304.
  52. Diskurzus. In A tengeri város. 105.
  53. Novibazári emlékek. In Hajnali sötétben. 303.
  54. Szabad nap. In Hajnali sötétben. 65.
  55. A kis kadét és Novibazári emlékek. In Hajnali sötétben. 23–24 és 299.
  56. Jókai Mór: Aki a szívét a homlokán hordja – Sárga rózsa: J. M. Összes mûvei, Kisregények 4. Budapest, 1988. Akadémiai, 70.
  57. Jókai Mór: A fehér rózsa – A janicsárok végnapjai: J. M. Összes mûvei, Regények 7. Budapest, 1988. Akadémiai, 360.
  58. Gárdonyi Géza leginkább állatias, immorális gazemberekként ábrázolta a törököket, és egyszerûen kijelentette, hogy a hódoltság idején itták a magyar bort: “Beszélhetett Mohamed akármit: inkább elkárhozott a török, hogysem meg hagyja ecetesedni a magyar borát.” (Dávidkáné – A kürt. Budapest: 1982. Szépirodalmi, 83.) Az Egri csillagokban Sárközi azt mondja: “Nem isik a terek”, de egy szereplõ rögtön rávágja: “Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.” (Elsõ rész, 3. fejezet.) A regény egy másik jelenetében a borozgató aga nagyokat kiált, valahányszor kortyol a kancsóból. Az egyik szereplõ a következõ magyarázattal szolgál: “az aga azért rikolt, hogy a lélek lekotródjék a fejébõl a lábába, amíg iszik. Mert a lélek a fejben lakik, és a másvilágra száll, mikor meghalunk. Ott pedig, tudod, hogy borivásért megbüntetik az igazhívõt. […
  59. Szabad nap. In Hajnali sötétben. 66.
  60. Kolónia élet. In A Szent Mihály a jégben. Elbeszélések 1897–1900. Budapest, 1957. Szépirodalmi, 206.
  61. Novibazári emlékek. In Hajnali sötétben. 303.
  62. Tömörkény István: Balkáni sorsok. Pesti Hírlap 25, 1903. március 17., 2.
  63. Az eltérõ nemzetkoncepció máig érezteti hatását: Dupcsik Csaba egyszerûsítésnek vagy pontatlanságnak mondja, hogy a balkáni muszlimokat töröknek nevezték (i. m. 106.), és ezért amikor errõl a régióról beszél, a török szót mindig idézõjelbe teszi, minthogy szerinte õk “valójában muzulmán délszlávok” (uo. 93.). Megjegyzendõ, hogy a vallás minden megszorítás nélkül szerepel a nemzet elkülönítésére alkalmas szempontok között Benedict Andersonnál (Imagined Communities: Reflection on the Origin and Spread of Nationalism. New York–London, 1991. Verso).
  64. Katonakarácsonyill. Infanterist Csupak. In A tengeri város. 215. és 147.
  65. Katonakarácsony. In A tengeri város. 214.
  66. ParádéIn A tengeri város. 394–402.
  67. Szabad nap. In Hajnali sötétben. 63.
  68. Vélemények. In Hajnali sötétben. 30.
  69. Hajnali sötétben. 345.
  70. Vélemények. In Hajnali sötétben. 33.
  71. ParádéIn A tengeri város. 401.
  72. KatonakarácsonyIn A tengeri város. 212.
  73. Egy önkéntes katonáról. In Hajnali sötétben. 272.
  74. KatonakarácsonyIn A tengeri város. 213.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.