A medreszék belülről

1
Az Indus völgyében tartottam a Pakisztán Északnyugati Határtartományában fekvõ Akora Csatak felé, nem sokkal azelõtt, hogy a londoni metróban 2005. július 7-én négy muszlim merénylõ – köztük három pakisztáni származású – felrobbantotta magát. A teherautók dübörgésétõl hangos iszlámábádi országút mellett várt rám a Hákánia, a legradikálisabb medreszék egyike. [A medresze – más írásmóddal madrasza – iszlám vallási iskolát jelent – a ford.]

Ebben a tanintézetben végzett számos tálib vezetõ, köztük Omar molla, így maga az iskola is összekapcsolódhatott az iszlám vallásjog ama brutális és ultrakonzervatív inkarnációjával, amely ezt a rezsimet jellemezte; még sincs jele annak, hogy a Hákánia szégyenkezne egykori diákjai miatt. Az iskola igazgatója, Mauláná Számi al-Hak büszkén vallja ma is, hogy ha a tálibok harcosokat toboroznának, bezárná az iskolát, és harcba küldené a diákjait. Akora Csatak tehát a térségnek pontosan azokat a sajátosságait testesíti meg, amelyek a leginkább félelmet és ellenszenvet keltenek az amerikai politika formálóiban: bástyája ez a tanintézet a vallási és szellemi – s a tálibok révén olykor katonai – ellenállásnak, amely szembefordul a Pax Americanával, s mindennel, amit az képvisel.

Homokvihar tombolt, amikor átkeltünk az Induson, közvetlenül az Attok erõd masszív földsáncai alatt – ez az erõdítmény egykor Indiát védte az afgán határsértõkkel szemben. Az utat nyárfák szegélyezték. A távolban a Margalla Hills csipkézett kék hegygerince szökött a magasba. Oldalt temetõ állt, a sírok fölött zöld zászlókat lobogtatott a szél. Néhány kilométerrel a folyón túl épületek laza együttese: a mogul építészet remekeinek nyersebb, betonból épült másai. A lakóépületek tetején és verandáin mosott ruha száradt, és a központi udvarban diákok sürgölõdtek: csupa turbános, hosszú szakállt viselõ fiatalember és fiú.

Mauláná Számit, a Nyugattal szemben táplált gyûlölet egyik jelképét a vártnál sokkal agilisabb és derûsebb férfiúnak ismertem meg. Kék kabátjának szabása némiképp Dickens korát idézte; gondosan nyírt szakálla a henna színeiben pompázott. Kiugró orrát csontos arc keretezte, szeme sarkában mosoly bujkált. Bekísért a szobájába, és bemutatott kétéves leányunokájának, aki egy sárga gázlufival játszott önfeledten. Megjegyeztem, nem nagyon látom jelét, hogy a Hákánia megsínylené a kemény fellépést, amit Musarraf elnök a radikalizmus központjaival szemben kilátásba helyezett. Számi arca felderült.

– Ó, az csak az amerikaiaknak szól – mondja nevetve. – Sajtónyilatkozatokról van szó. Valójában nem történt semmi.

– Ön tehát nem találja aggasztónak a jelenlegi légkört? – kérdezem.

– Helyzetünk jó, erõsek vagyunk. Bush felébresztette álmából az egész iszlám világot. Hálásak vagyunk neki.

Számi szája széles mosolyra húzódik:

– A dolgunk most az, hogy terjesszük az iszlám ideológiát. Ingyenes oktatást biztosítunk, ingyen adunk ruhát, könyveket. A diákjainknak még a szállásért sem kell fizetniük. A szegény sorból jövõk nem tanulhatnak másutt, csak minálunk. – Szünetet tart, arcáról lehervad a mosoly. – Kétségbe vannak itt esve az emberek. Torkig vannak azzal, ahogy Pakisztánban eddig mentek a dolgok, elegük van a világi pártokból, elegük a hadseregbõl. Mindent átszõ a korrupció. Musarraf csak a muszlimokkal tud hadakozni, a Nyugatnak szó nélkül engedelmeskedik. Hogy a pakisztáni néppel mi lesz, az nem érdekli. Így manapság mindenki az iszlám válaszaira kíváncsi, és mi segítünk az embereknek abban, hogy megismerjék ezeket a válaszokat. Csak a mi iszlám rendszerünk szolgáltat igazságot.

Akár tetszik, akár nem, a politikai légkör változása a Hákánia falain túl is érzékelhetõ, szerte az országban. Egy 2001. szeptember 11. után készült belügyminisztériumi jelentés szerint ekkor huszonhétszer annyi medresze mûködött Pakisztánban, mint 1947-ben: az ország függetlenné válásakor 245 volt belõlük, és ez a szám 2001-ig 6870-re nõtt.1 Jelentõs részük valamelyik radikális iszlám politikai párthoz tartozik vagy áll közel. Az egyik ilyen párt, az MMM Számi alelnöksége alatt a tálibokéhoz hasonló rezsimet vezetett be Pakisztán Északnyugati Határtartományában, betiltva a nyilvános zenét és az emberi alak képi ábrázolását. Bizarr kivétel az utóbbi szabály alól, hogy a Kentucky Fried Chicken pesavari éttermének bejárata fölött Sanders ezredes képe díszeleg, aki bizonyára iszlám módra nyírt szakállának köszönheti, hogy a képrombolók megkegyelmeztek neki.

Az iszlám politikai pártok pontosan tudják, mekkora hasznuk származhat abból, ha ellenõrzést gyakorolnak az iskolák felett. Lahorban például a Dzsámát-i-Iszlámi párt központja a kétszeresére duzzadt, amikor medreszeként 200 diáknak kezdte tanítani sajátos politikai beállításban a Koránt. Amikor az idén nyáron ott jártam, egy mauláná (mester) az imájában épp azt taglalta, hogy Musarraf elnök elfogadja az USA diktátumait, és faképnél akarja hagyni a tálibokat. A párt egyik szóvivõje pedig nyíltan kimondta:

a politikai átalakulásnak, amit a medreszéink elõidéznek, óriási hatása lesz Pakisztán jövõjére. Az iszlám pártok mostani sikerei nagyon szorosan összefüggenek a medreszékben végzett munkánkkal. 

Ennek megfelelõen Pakisztán-szerte szélsõségesebb irányba fordult a vallásos hit. A toleráns, a szúfizmussal rokon barelvi irányzat napjainkra Pakisztánban teljesen kiment a divatból, háttérbe szorította a keményvonalas, átpolitizált deobandi, vahhábita és szalafi irányzatok hirtelen megerõsödése.

Ezeknek a medreszéknek a száma elõször Ziaul Hakk tábornok elnöksége alatt indult gyors növekedésnek, az afgán dzsihád (háború) idején, az 1980-as években. A költségeket nagyrészt szaúdi forrásokból fedezték. Az így alapított medreszék némelyike mindössze egy terem a falusi mecset mellett, mások azonban igen jelentõs intézményekké fejlõdtek: a beludzsisztáni Dár al-Ilmbe például mintegy 1500 bennlakó és további ezer bejáró diák iratkozik be évente. Összesen talán már a 800 000-et is eléri a pakisztáni medreszék hallgatóinak száma: kiépült a haldokló állami oktatással párhuzamosan mûködõ, attól független iszlám oktatási rendszer.

Pakisztán csupán GDP-jének 1,8%-át költi az állami iskolákra. Ebbõl következik, hogy 15%-uknak nincs a célnak megfelelõ épülete, 40%-ukban nincs víz, és 71%-ukban nincs áram. Gyakorta megesik, hogy a tanárok nem tartják meg az órákat, sõt, sok ilyen iskola csak papíron létezik. Imran Hán, a pakisztáni krikettválogatott korábbi kapitánya 2004-ben, miután politikai pályára lépett, megvizsgáltatta a választókerületében levõ állami iskolák mûködését: a nyilvántartásokban szereplõ iskolák 20%-a egyáltalán nem létezett, és a létezõk 70%-a többnyire zárva volt.

Az oktatásügyben valóságos szakadék tátong Pakisztán és India között. India lakosságának 65%-a írástudó, és az arányszám évrõl évre nõ. Az új indiai költségvetésben az oktatás tetemes állami többlettámogatást kapott. Pakisztánban azonban mindössze 42% az írástudók aránya, és ez a mutató egyre romlik. Az ország katonai kormánya az oktatás fejlesztése helyett inkább a légierõ új F16-osaira költi a pénzt. Az állami oktatás csaknem teljes összeomlása miatt a legszegényebb családoknak nincs más választásuk, mint a medreszék szigorúan tradicionális, de ingyenes rendszere, ha azt akarják, hogy gyermekeik többre vigyék.

Valószínûleg nincs még egy olyan ország, ahol a medreszék akkora szeletet hasítottak volna ki az oktatási rendszerbõl, mint Pakisztánban, de térnyerésük az iszlám világban sokfelé megfigyelhetõ. Egyiptomban az al-Azhar iszlám egyetemhez tartozó oktatási intézmények száma 1986 után tíz év alatt 1855-rõl 4314-re nõtt. A szaúdi támogatás is bõvült, és csak Tanzániában 1 millió dollárt költöttek új medreszék építésére. Maliban az általános iskolások egynegyede medreszékbe jár.2

Ebben a tágabb perspektívában Számi al-Hak medreszéi számos fontos kérdést vetnek föl. Menynyiben lehetnek ezek az iskolák a forrásai azoknak a problémáknak, amelyek a szeptember 11-i iszlamista akciókhoz vezettek? Tekinthetjük-e egyszerûen terroristagyáraknak a medreszéket? Gyakoroljon-e nyomást az Egyesült Államok az olyan kliens államokra, mint Pakisztán és Egyiptom, hogy zárják be a medreszéiket?

Az Amerika elleni iszlamista támadásokat követõ pánikhangulatban az e kérdésekre adandó válasz nyilvánvalónak tetszett. Colin Powell és Donald Rumsfeld nem arról voltak híresek, hogy külpolitikai kérdésekben könnyen megegyeznének, de a medreszék veszélyességérõl teljesen egyformán gondolkodtak. Rumsfeld 2003-ban ezt a kérdést tette föl: “Vajon sikerül-e naponta több terroristát elfognunk, elpusztítanunk, vagy elrettentenünk és szándékától eltántorítanunk, mint ahányat a medreszék és a radikális hittudósok toboroznak, kiképeznek és bevetnek ellenünk?” Egy évvel késõbb Colin Powell a medreszéket a “fundamentalizmus és terrorizmus melegágyaiként” jellemezte.

Miután megtudta a világ, hogy a négy londoni öngyilkos merénylõ közül hárman a július 7-i akciót megelõzõ évben Pakisztánba utaztak, a brit sajtó mindjárt magáévá tette a medreszékrõl Amerikában festett képet. A Sunday Telegraph segítõkészen terrorista-“képzõnek” (terrorist “training school”) fordította le a medresze szót, pedig az egyszerûen a tanítás helyét jelenti. Két újságoldalt kitöltõ cikkében a Daily Mirror magabiztosan jelentette ki, hogy a három merénylõ pakisztáni “terroriskolákba” (terror schools) iratkozott be.

Tulajdonképpen a mai napig nem lehet tudni, hogy õk hárman felkeresték-e valamelyik medreszét pakisztáni útjukon. Pusztán azért kerültek szóba ezek az iskolák, mert a merénylõk azt mondták családtagjaiknak, vallási tanulmányok céljából utaznak Pakisztánba – de mondták õk azt is, hogy vallási konferenciára hivatalosak, amikor elindultak otthonról a merényletek színhelye felé. Downing Street-i források szerint tényszerû bizonyíték nincs arra, hogy bármelyikük akár csak egy medreszében megfordult volna útja során. Még kevésbé bizonyítható, hogy az iszlám iskolák lennének felelõsek a három fiatalember “agymosásáért”, amint azt a brit sajtó a merényletek után feltételezte. Számos adat szól viszont amellett, hogy Yorkshire volt radikalizálódásuk színhelye, például a helyi iszlám könyvesbolt, ahol pult alól vásárolták a könyveket és videofilmeket. Jóllehet azt ma már biztosan tudjuk, hogy a csoport Pakisztánban kapcsolatba lépett az al-Kaidával, nincs okunk feltételezni, hogy egymásra találásukban medreszéknek is szerepük lett volna.

Ezúttal sem egyértelmû tehát a kapcsolat a medreszék és a nemzetközi terrorizmus között, távolról sem. Új kutatási eredmények is megkérdõjelezik azt a gyakran hangoztatott, de gyenge lábakon álló föltevést, mely szerint a medreszék gyakorlatilag az al-Kaida kiképzõhelyei lennének. Az persze nem kétséges, hogy sok iszlám iskolában fundamentalista és literalista elvek szerint magyarázzák a szent könyveket, és hogy sokuk az iszlám gondolkodás legkeményebb vonalát követi. Legtöbbjük meg sem próbálja felkészíteni diákjait arra az életre, amely egy modern, plurális társadalomban vár rájuk. Még az is igaz lehet, hogy egyes medreszék közvetlen kapcsolatban állnak az iszlám radikalizmussal, olykor a nyílt erõszak képviselõivel. Ahogy a Jordán nyugati partján álló jesivák (zsidó iskolák) némelyikérõl tudni lehet, hogy a palesztinokkal szembeni erõszakot pártolja, vagy ahogy szerbiai kolostorok menedéket nyújtottak a háborús bûnösöknek a boszniai tûzszünet kihirdetése után, úgy a pakisztáni medreszék között is van olyan – becslések szerint nem kevesebb mint 15% –, ahol a fegyveres dzsihádért imádkoznak, és akad olyan is, ahol leplezett katonai kiképzés folyik. Részt vettek a medreszék hallgatói az afganisztáni és a kasmíri háborúban, és ismételten felelõssé tették õket különféle – elsõsorban a Karacsiban élõ síita kisebbség ellen elkövetett – erõszakos cselekményekért.

Mégis, ma már világosan látjuk, hogy ágyútöltelékkel ellátni a tálibokat és helyi vallási szekták számára fegyvereseket kiképezni egészen más lapra tartozó tevékenység, mint azoknak a technikailag kiválóan képzett al-Kaida-terroristáknak a felkészítése, akik mérnöki pontossággal hajtották végre rémtetteiket az USA Cole hadihajója és kelet-afrikai követségei, a Világkereskedelmi Központ vagy a londoni metró ellen. Amint azt számos újabb tanulmány hangsúlyozza, alapvetõ különbség van a medreszékben végzett, rendszerint szegény sorból jött, technikailag képzetlen, istenfélõ falusi fiatalok között és a globális szalafi politikában jól eligazodó harcosai között, akik szerte a világban kitervelik az al-Kaida merényleteit. Utóbbiakról többnyire az derül ki, hogy technikai jellegû világi képzésben részesültek. Bin Laden és az Amerika, Nagy-Britannia elleni iszlamista merényletek elkövetõi nem medreszében tanultak, és nem volt köztük alim, azaz hittudós.

A 2001. szeptember 11-i támadások kitervelõit és végrehajtóit sok újságcikk “középkori fanatikusokként” mutatta be. Helyesebb lett volna zavart fejû, de magas szinten képzett középosztálybeli szakemberekként ábrázolni õket. Mohamed Atta építész volt; Ajman al-Zavahiri, bin Laden vezérkari fõnöke gyermeksebész; Zijád Dzsarráh, a hamburgi sejt egyik alapítója elõbb fogorvosnak tanult, majd repülõmérnöki tanulmányokra tért át; Omar Sejk, Daniel Pearl elrablója a London School of Economicsban szerzett diplomát. Gilles Kepel francia tudós megfogalmazása szerint a globális dzsihád harcosainak új nemzedéke nem annyira a harmadik világ nagyvárosi szegénynegyedeibõl kerül ki, mint inkább “a vahhábita mozgalom és a Szilikonvölgy valószínûtlen házasságából született kiváltságosok közül; al-Zavahirirõl tudjuk, hogy fölkereste a Szilikonvölgyet az 1990-es években. Nemcsak a dzsihád és az umma (az iszlám közösség) örökösei õk, hanem az elektronikai forradalom és az amerikai típusú globalizáció örökösei is.”3

Erre a következtetésre jut a globális dzsihádról eddig megjelent legkörültekintõbb elemzés is, Marc Sageman korábbi CIA-tisztségviselõ Understanding Terror Networks (A terrorhálózatok szerkezete) címû munkája. Sageman 172, az al- Kaidával kapcsolatban álló terrorista adatait tanulmányozta át, és a terroristacsoportok személyi összetételére vonatkozó megállapításai alapjaiban rendítették meg az addigi közvélekedést. Az általa vizsgált minta kétharmad részben középosztálybeli diplomásokból állt. Általában reál képzettségû szakemberekrõl van szó, közülük nem egy doktori fokozatot is szerzett. Forrófejû fiatalnak sem mondhatjuk õket; átlagéletkoruk 26 év, többségük házas, sokuknak gyermeke van. Mindössze kettejükrõl feltételezhetõ, hogy pszichózisban szenved. Hittudományi végzettségük még az ideológusaiknak sincs, akikre hallgatnak. Szajjid Kutb például [az iszlám fundamentalizmus egyik fõ teoretikusa, 1906–1966 – a ford.] újságíró volt. Az iszlám terrorizmus – keresztény és zsidó elõképeihez hasonlóan – jórészt polgári vállalkozás.

Hasonló következtetésekre jutott Peter Bergen, a Johns Hopkins Egyetem kutatója is 75, nyugatellenes támadásokban részt vett iszlám terroristával foglalkozó munkájában. Bergen szerint e terroristák 53 százaléka végzett egyetemet, miközben “Amerikában a lakosság 52 százalékának van felsõfokú végzettsége”.4 Nincs tehát semmi különös abban, hogy a brit muszlim merénylõk diplomások voltak, és egyikük Mercedesszel járt.

Természetesen elõfordul, hogy a medreszék egykori hallgatói közül a radikálisabbak kapcsolatba kerülnek az al-Kaidával. Mauláná Maszúd Azhar például, a Dzsaís-i-Muhammad (Mohamed hadserege) nevû harci csoport vezetõje, aki bin Laden köréhez tartozik, eredetileg az ultramilitáns Binori Town-i medreszében tanult Karacsiban. A Musarraf konvoja ellen tavaly elkövetett merénylet egyik résztvevõje is medreszébe járt, amíg ki nem maradt. Indonéziában, Bali szigetén a Laskar-i-Dzsihád csoport dolgozott, amely részben indonéziai szalafi medreszékbõl verbuválódott.

Általában azonban a medreszék hallgatói nem sajátítanak el olyan szintû szaktudást, hogy az utóbbi idõben az al-Kaida irányításával történt merényleteket képesek lennének végrehajtani. Legtöbbjük sokkal tradicionálisabb dolgokkal van elfoglalva: hogyan végezze helyesen a vallási szertartásokat, hogyan mosakodjék ima elõtt, mekkorára növessze a szakállát. Mindez része is a Korán-ismeretnek a medreszékben. Fontosnak tartják még a medreszét végzettek, hogy szembeszálljanak mindennel, ami felfogásuk szerint ellentétes az iszlámmal, mint például a hódolás a szentek sírjánál, vagy a Próféta vejének, a kerbalai csatában elesett Alinak a siratása (marszíja), ami a síiták szokása.5

Más szóval a medreszék a nem muszlimokkal vagy a Nyugattal való szembenállás – a globális dzsihád eszméje – helyett inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy otthon ápolják a szerintük helyes viselkedést, a személyes törvényt, amely központi fogalom a tanításaikban. Ezzel szemben az al-Kaida-ügynökök túlnyomó részének legfeljebb egészen felületes fogalma van az iszlám jogról és tanokról. Egyre több a bizonyíték arra, hogy maga bin Laden megveti a medreszékbõl kikerült alimok (hittudósok) aprólékos, szõrszálhasogató jogászkodását, az általa képviselt erõszakos iszlámot egészében jobb válasznak tartja a muszlim világ problémáira.

Szemléletesen illusztrálja ezt az a kijelentés, amit bin Laden nem sokkal a szeptember 11-i merénylet után tett szaúdi látogatóinak:

Azok a fiatalok, akik ezeket a cselekményeket végrehajtották, az iszlám jog egyetlen irányzatát (fikh) sem fogadták el a szó hétköznapi értelmében, de elfogadták azt a fikhet, amit Mohamed próféta hozott. 

Sokatmondó az idézet: bin Laden a jogi képzés és az iszlám autoritás öröklött struktúráival szembeni türelmetlenségét fejezte ki. Arra célzott, hogy a gépeltérítõk a gyakorlatban cselekedtek, méghozzá hatékonyan, ahelyett hogy jogi textusokról folytattak volna véget nem érõ vitát. Példát adott a medreszéknek és az alimoknak arra, hogy a hagyományos vallási stúdiumokat megkerülve, közvetlenül a Koránból merítsenek útmutatást.

Feiszál Devdzsinek, a New School (Új Iskola) tanárának gondolatébresztõ tanulmányában, melynek címe Landscapes of the Jihad (Körkép a dzsihádról), briliáns elemzést olvashatunk arról, miként bitorolja bin Laden a medreszék alimjainak szerepét. Devdzsi rámutat arra, hogy bin Laden mélységesen sérti az ortodoxiát a mártírkultusszal s az álmok és víziók sûrû emlegetésével, hiszen ezek mind a populáris, misztikus síita hagyományokba illenek, amelyek ellen az ortodox szúnnita papok régóta küzdenek. Emellett bin Laden és követõi rendszeresen támadják a legtekintélyesebb papokat és szemináriumokat, azzal vádolva õket, hogy hitetlenek rezsimjeit szolgálják ki. Saját jogi ítéleteiket(fatva) egyházi felhatalmazás nélkül hozzák nyilvánosságra.

Mindez felhívja a figyelmet arra, mennyire nélkülözi az intellektuális pallérozottságot az al-Kaida körüli vita még ma is. Mindig csak azt halljuk, hogy a terrorizmus a szegénységbõl fakad, meg abból, hogy a medreszékben a Korán szellemében tanítanak. Azt halljuk, hogy az akciók végrehajtói gonosz vademberek, akik gyûlölik a gazdagságunkat és a szabadságunkat, és nem lehet vitás, hogy meg akarnak minket semmisíteni (amint azt egy brit kabinetminiszter nyilatkozta a BBC-nek a londoni merényletek után). Azt, hogy az Egyesült Államok közel-keleti politikájának, s különösen a britek és amerikaiak iraki és afganisztáni kalandjának bármi köze lenne az iszlamisták ellenséges cselekményeihez, következetesen tagadják, hiába állítja ezt videofelvételek tanúsága szerint al-Zavahiri éppúgy, mint Mohammad Sidique Khan, a londoni merénylõk egyike.6

Valójában az al-Kaida hadmûveletei többnyire magas szintû tudásról árulkodnak, céljaik pedig nyíltan politikaiak. Számos sajtóközleményében bin Laden mindig félreérthetetlenül kinyilvánította ezt. Rádiónyilatkozatában, melyet a legutóbbi USA-beli választásokra idõzítettek, lakonikusan megjegyezte, hogy ha a szabadság ellen harcolnának, akkor az al-Kaida Svédországot támadta volna meg. Azok a férfiak, akik a szeptember 11-i akciót kitervelték, nem a hagyományos iszlám oktatási rendszerben nõttek fel, még annak legradikálisabb ágához sem volt közük. Nyugati típusú oktatási intézményekben szerezték diplomájukat, és egyáltalán nem tartoznak a mollák védencei közé.

2
A medreszék és a terrorizmus állítólagos kapcsolatairól folyó vita elhomályosította a medreszék történetét éppúgy, mint a köztük levõ különbségeket. Az iszlám történetének jelentõs részében a medreszék voltak a vallási és tudományos ismeretek fõ forrásai, ahogy Európa történelmében az egyházi iskolák és az egyetemek. A 7. és a 12. század között olyan szellemi nagyságok kerültek ki belõlük, mint al-Bírúni, Ibn Szína (Avicenna) vagy al-Hvárizmí. Vagy mint az 1990-es évek Amerikájának legkelendõbb költõje, a 13. századi szúfi misztikus gondolkodó, a szerelem és vágyakozás dalnoka, Mauláná Dzsalál al-Dín Rúmí. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Rúmí iszlám jogot tanult, és egész pályafutása során a saríát – iszlám törvénykezést – tanította a konyai medreszében. Bár elutasította a korabeli alimok merev szellemiségét, nem kívülállóként, hanem a rendszeren belülrõl bírálta azt.

Nincs miért meglepõdnünk ezen. A Koránban összesen mindössze 200 körüli olyan vers van, amely közvetlenül arra szólítja fel a hívõket, hogy imádkozzanak, s háromszor ennyi, amely azt parancsolja nekik, hogy gondolkodjanak, elmélkedjenek, a természetbõl, a növényekbõl, a csillagokból, a Naprendszerbõl olvassák ki Isten nagylelkûségét. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha a legelsõ és leghatalmasabb medreszérõl, a kairói al-Azhar egyetemrõl azt feltételezzük, hogy a korai középkorban az egész Mediterráneum legfejlettebb iskolája volt. A modern értelemben vett egyetemek alapeszméje – sok egybegyûlt hallgató számos tanártól különféle tudományokat tanul – általános felfogás szerint az al- Azhar újítása volt.

The Rise of Colleges: Institutions of Learning in Islam and the West (Az egyetemek születése: az iszlám és a Nyugat oktatási intézményei) címû munkájában George Makdisi kimutatja, hogy az olyan kifejezések, mint a “fellow” (testületi tag), a “chair” (katedra), a “reading” (tanulmányok folytatása) vagy a “degree” (tudományos fokozat), valamint az olyan aktusok, mint a székfoglaló elõadás vagy a szóbeli védés, az olyan viseletek, mint a négyszögletû kalap vagy a talár, mind a medreszékre vezethetõk vissza. A keresztény világ elsõ egyetemei az iszlám fennhatóság alatt álló Spanyolországtól nem túl távoli városokban jöttek létre: a szicíliai Salernóban, Nápolyban, Bolognában, Montpellier-ben. A legelsõ európai egyetemet pedig, a párizsit, Jocius de Londoniis közvetlenül azután alapította, hogy közel-keleti zarándokútjáról visszatért.7 A középkor századaiban több keresztény tudós – például bathi Adelard – azért kereste fel az iszlám világot, hogy tanulmányozhassa a medreszék magas szintû oktatási rendszerét. Álvaro de Córdoba, aki mozarab, vagyis iszlám fennhatóság alatt élõ keresztény volt, a 14. században így írt:

Keresztény testvéreim az arabok költeményeiben és románcaiban gyönyörködnek, a muszlim teológusok és filozófusok munkáit tanulmányozzák, és nem azért, hogy cáfolják azokat, hanem hogy helyes és elegáns arab stílusra tegyenek szert. Hol láthatunk ma világi embert, aki a Szentírás latin kommentárjait olvassa? A keresztény könyvek említésekor megvetõen legyintenek mind, ilyen munkát nem méltatnak figyelmükre.

Amikor a mongol invázió lerombolta az iszlám hátország tanintézeteit, a tanult rétegbõl sokan Delhibe menekültek. Így vált Észak-India, történelmében elõször, fontos tudományos központtá. A mogul Akbar uralkodásának idejére, a 16. századra az indiai medreszék tanterveiben ötvözõdtek egymással az iszlám Közel-Kelet és a hindu India tanításai. A hindu és muszlim hallgatók együtt tanulmányozták a Koránt (arabul), Szádi szúfi költeményeit (perzsául) és a védák filozófiáját (szanszkrit nyelven), amellett etikát, csillagászatot, orvostudományt, logikát, történelmet és természettudományokat is tanultak. A legkiválóbb hindu gondolkodók – például Rámmóhan Roj, a nagy reformer (1772–1833) – a medreszékbõl kerültek ki.

Amikor azonban az utolsó mogul uralkodót, Bahádurt 1858-ban megfosztották trónjától, és hirtelen megroppant az iszlám önbizalma, az illúzióikat vesztett tudósok alapítottak egy új, befolyásos, de szûkkeblû, vahhábita jellegû medreszét Deobandban, a korábbi mogul fõvárostól, Delhitõl száz mérföldre északra. Az alapítók úgy érezték, sarokba vannak szorítva, s amit maguk körül láttak, a régi elit elfajzott gondolkodásmódjának tulajdonították. Így a deobandi medresze visszatért a Koránban lefektetett alapokhoz, szigorúan kiiktatott a tantervbõl minden hindu és európai elemet.8

A 20. században sajnos ezek a puritán deobandi típusú medreszék lepték el Észak-Indiát és Pakisztánt, és különösen sok hasznot húztak Ziaul Hakk tábornok és szaúdi szövetségesei pártfogásából az 1980-as években. Fonák módon maga az Egyesült Államok is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a medreszéket az afgán dzsihád idején a szent háború szolgálatába állították: a US Agency for International Development a CIA pénzén adott ki néhány különösen vérszomjas medreszei tankönyvet, amelyek a Washington Post beszámolója szerint “tele voltak erõszakot ábrázoló képekkel és militáns iszlám tanításokkal”.

Az egyik kép egy kezében puskát tartó, fej nélküli harcost ábrázolt. A kép mellett egy vers a Koránból és tiszteletadás a mudzsaheddineknek, akik “engedelmeskednek Allahnak. … Ezek a férfiak minden értékük, de akár az életük árán is érvényt szereznek az iszlám törvénynek.” Amikor a tálibok hatalomra kerültek, ezeket a tankönyveket osztották szét iskolai használatra.9 Úgy hírlik, az afgán háború tetõpontján Ronald Reagan a mudzsaheddin medreszék hallgatóiról úgy nyilatkozott, hogy “morálisan az [amerikai] alapító atyákhoz mérhetõk”.

Nem lehet vitás, hogy a tanterv sok pakisztáni medreszében elavult. A geometriát Eukleidész, az orvoslást Galénosz szerint tanítják. A hangsúlyt a Korán bemagolására helyezik, s nem a kritikus tanulmányozására. Ma is nagy dicsõség, ha valaki háfiz lesz, azaz megtanulja kívülrõl a Koránt. A deobandi medreszékben azt tanítják, hogy a Nap kering a Föld körül, és némelyikükben külön ülõhelyeket tartanak fenn az iszlám láthatatlan szellemei, a dzsinnek számára.10 Ez azonban távolról sem mindegyik iszlám iskolára jellemzõ, vannak meglepõen nagy felkészültségû medreszék is.

Karacsiban a Dár al-Ilm a legnagyobb medresze. Zöld pázsitja ötcsillagos szállodának vagy a legelõkelõbb egyetemi campusnak is díszére válna. Minden tiszta és jómódot áraszt: a bõségesen öntözött kertek és a pálmafák mögött takaros tantermek, számítógéptermek sorakoznak; itt-ott állványzatba burkolódzó új könyvtár, kollégiumi épület emelkedik.

Odabent szellemi munkához illõ, komoly légkör uralkodik. A hallgatók szõnyegeken ülnek keresztbe vetett lábakkal, egyik teremben éppúgy, mint a másikban, és olvassák az alacsony fa állványon elõttük fekvõ Koránt. Másutt nagy odaadással figyelik az idõsebb maulánát, amint a Korán és a hadísz – a prófétától származó hagyományok – verseihez fûz szövegmagyarázatot. Az egyik számítógépterem tele van szakállas férfiakkal, akik a Microsoft Word és a Windows XP urdu és arab verzióinak rejtelmeivel küszködnek; mint megtudtam, a felsõbb évfolyamokon minden dolgozatot számítógépbe kell írniuk, és nyomtatásban kell benyújtaniuk. Természetesen nincs mindegyik medreszének ilyen eszközparkja.

Daniel Pearl lefejezése után jobbnak láttam gondoskodni arról, hogy a brit konzulátuson mindig tudják, hol vagyok, de a Dár al-Ilmben egyáltalán nem éreztem veszélyben magam. A hallgatók majdnem kivétel nélkül lelkesek, barátságosak és intelligensek voltak, még ha kissé túl hevesek is. Amikor megkérdeztem az egyik szakállas fiatalembert, milyen zenét hallgat a walkmanjén, rémülten pillantott rám: ima van a kazettán. Zenét hallgatni tilos.

A puritán elvek dacára nem feledkezhetünk meg arról, hogy a Dár al-Ilm és sok más pakisztáni medresze fontos feladatot lát el egy olyan országban, ahol a lakosság 58 százaléka – és a nõk 72 százaléka – írástudatlan, s a lakosság fele sohasem látott iskolát belülrõl. A medreszék – még ha pedagógiai elveik sokszor idejétmúltak is – kézzelfogható esélyt adnak a szegényeknek a fölemelkedésre. Bizonyos hagyományos tárgyakban, amilyen a retorika, a logika vagy a jogtudomány, helyenként igen magas színvonalú az oktatás. S bár a medreszék többsége ultrakonzervatív, csak kis hányaduk militáns szellemû. Ha bezárnák õket, még mielõtt kiépül az állami oktatási szektor, azzal tudatlanságra kárhoztatnák a lakosság jelentõs részét. Ráadásul a muszlimok úgy érezhetnék, nem tanulhatnak többé saját vallásukról; ez pedig nem lenne szerencsés stratégia a meggyõzésükért folyó hadjáratban.

Nem kell Pakisztánból messzire mennünk, ha olyan medreszerendszert akarunk látni, amely sikerrel megszabadult mind a militáns szellem, mind az idejétmúlt pedagógia béklyóitól. Jóllehet eredetileg India volt a deobandi medreszék hazája, semmilyen adat nem utal arra, hogy manapság az indiai iszlám iskolák erõszakos iszlamistákat képeznének; éppen ellenkezõleg: szigorúan politikamentesek és kvietisták. A modern India legnagyobb tudósai közül többen is medreszében végeztek, mint például Muzaffar Alam, aki a mogul kor történelmét kutatja a Chicagói Egyetemen.

A hindu Joginder Szikand Bastions of the Believers (A hívõk bástyái) címû, az indiai medreszéket bemutató munkája kifejezetten elõretekintõ és dinamikus intézményként jellemzi némelyik ilyen iskolát. A délnyugat-indiai Kerala államban például Szikand talált egy iskolaláncot, amelyet mudzsaheddin szakemberek és üzletemberek mûködtetnek, s amely hidat próbál építeni a tudás modern formái és az iszlám világnézet között. Keralában a mudzsaheddin csoport az egyik élharcosa annak a törekvésnek, hogy ismerjék el a muszlim nõk tanuláshoz való jogát, és sok medreszéjükben jóval több leány tanul, mint ahány fiú. Mudzsaheddin értelmiségiek cikkeikben bõ terjedelemben tárgyalják, hogy az iszlám a nõknek milyen jogokat biztosít, és Szikand idézi Zóra Bít, a csoport egyik iskolájának nõi principálisát:

Téved, aki azt hiszi, hogy az iszlám elnyomja a nõket. Az iskolában végzett munkánkkal szeretnénk megmutatni, hogy az iszlám valójában jogokkal ruházza fel a muszlim asszonyokat. 

Ez tehát azt a felfogást látszik megerõsíteni, hogy nem magukkal a medreszékkel van baj, hanem azzal a militáns légkörrel és azokkal a tanokkal, amelyek az ultraradikalizmus maroknyi hírhedt központjában uralkodnak – például Karacsiban, a Binori Town-i medreszében, ahol a diákok azt tanulják, hogy a szent háború törvényes és nemes dolog. Néhányan az itt végzettek közül állítólag részt vesznek a szüntelenül folyó afganisztáni felkelésekben. Kérdés, hogy Musarraf tábornok kormányában megvan-e az akarat az indiai sikerek lemásolásához szükséges reformok végrehajtására.

A militánsabb szellemû pakisztáni medreszék megreformálását célzó programok eddig a legjobb esetben is csak lagymatag kísérleteknek bizonyultak. Közvetlenül a londoni merényletek után a pakisztáni vallási iskolákban körülbelül 250 embert tartóztattak le, s történtek próbálkozások a külföldi hallgatók számának csökkentésére is. A becslések szerint 2005 júliusa óta a medreszékbõl 1400 nem pakisztánit távolítottak el. Olyan nyilatkozatok is elhangzottak, hogy egységesíteni kell a tanmenetet, és arra kell ösztönözni a medreszéket, hogy modern tárgyakat is vegyenek be a tantervbe.

A szélsõségesebb tanintézeteknek azonban ezeket az enyhe intézkedéseket is sikerült megkerülniük. Annak a közelmúltbeli felszólításnak, hogy a hatóságoknál oktatási intézményként regisztráltassák magukat, a pakisztáni medreszéknek még a fele sem tett eleget. Jelenleg a pakisztáni kormány nemcsak a radikálisabb medreszék megzabolázására képtelen, hanem még pontos statisztikai adatai sincsenek az országban mûködõ ilyen iskolákról. A katonai kormány és a jelenleg két pakisztáni tartományt ellenõrzésük alatt tartó iszlám pártok szoros szövetsége is gátolja Musarraf elnököt abban, hogy keményebben lépjen fel a szélsõséges medreszékkel szemben. Így aztán eddig egyetlen militáns medreszét sem zártak be.

Ezek a militáns medreszék azonban inkább veszélyeztetik Pakisztán belsõ biztonságát, mint a nyugati fõvárosokét. A július 7-i londoni merényletek is megmutatták, hogy jobban tennénk, ha a pakisztáni szemináriumok felelõsségének emlegetése helyett a mi egyetemi campusainkon felvirágzó iszlám extremizmussal foglalkoznánk. Meg azzal, hogyan idegenít el végzetesen a brit és amerikai külpolitika korábban mérsékelten gondolkodó muszlimokat, erõszakot szülve itthon éppúgy, mint a muszlimok földjén.

 

(Inside the Madrasas. The New York Review of Books, 2005. december 1. Fordította Garai Attila)

  1. Erõsen megoszlanak a vélemények arról, hogy hány medresze mûködik Pakisztánban, és hogy a diákok mekkora hányada tanul bennük. A legtöbb szakember úgy látja, hogy az elmúlt években nagy fellendülés következett be, és az International Crisis Group sok helyen idézett 2002. júliusi jelentése szerint talán a 10 000-et is eléri a pakisztáni medreszék száma, a bennük tanuló diákoké pedig meghaladja a 1,5 milliót. A Világbank 2005. márciusi jelentése azonban az országos népszámlálás alapján kétségbe vonja ezeket az adatokat, sokkal kisebb számokat fogad el, és azt valószínûsíti, hogy a medreszét végzettek aránya a pakisztáni népességben az 1 százalékot sem éri el. Úgy tûnik, ma már többé-kevésbé egyetértés van abban, hogy az ICG kissé eltúlozta a probléma méreteit, a Világbank jelentése viszont durván alábecsült adatokat tartalmaz. Saleem Ali (Vermonti Egyetem) nemrég megjelent áttekintése szerint a tényleges szám valahol e két becslés között lehet. Lásd: Saleem H. Ali: Islamic Education and Conflict: Understanding the Madrassahs of Pakistan, eltadás, US Institute of Peace, 2005. június 24.
  2. Olivier Roy: Globalized Islam: The Search for a New Ummah, 93; lásd Max Rodenbeck összefoglaló közleményét: The Truth About Jihad, The New York Review, 2005. augusztus 11, amely több más, e cikkben említett könyvet is tárgyal.
  3. Gilles Kepel: The War for Muslim Minds: Islam and the West, 112.
  4. Peter Bergen: “The Madrasa Myth,” The New York Times, June 14, 2005.
  5. Lásd: Olivier Roy: Has Islamism a Future in Afghanistan? in Fundamentalism Reborn: Afghanistan and the Taliban, szerk. William Maley, New York University Press, 1998. Lásd még Barbara Metcalfe kiváló munkáját: Piety, Persuasion and Politics: Deoband’s Model of Social Activism, in The Empire and the Crescent: Global Implications for a New American Century, szerk. Aftab Ahmad Malik, Amal, 2003, 157.
  6. 2005. szeptember 1-jén az al-Dzsazíra egy olyan videofelvételt sugárzott, amelyet Mohammad Sidique Khan készített öngyilkos merénylete elõtt. A nyilatkozatban a következõ szavak is elhangzottak: “Az Önök demokratikusan megválasztott kormánya folytonosan rémtetteket követ el népem ellen mindenütt a világon. Önök, akik támogatják ezt a kormányt, közvetlenül felelõsek ezért, ahogy én is közvetlenül felelõs vagyok azért, hogy megvédjem és megbosszuljam muszlim testvéreimet. Amíg biztonságban nem érezzük magunkat, Önök a célpontjaink lesznek. S amíg a népem bombázását, bebörtönzését és kínzását le nem állítják, addig mi is harcolunk. Háború folyik közöttünk.”
  7. George Makdisi: The Rise of Colleges: Institutions of Learning in Islam and the West, Edinburgh University Press, 1981.
  8. A deobandi irányzatról értekezik Barbara Daly Metcalf nagyszerf magnum opusában: Islamic Revival in British India: Deoband, 1860–1900 (Princeton University Press, 1982). Lásd még: Jamal Malik,Colonisation of Islam: Dissolution of Traditional Institutions in Pakistan (New Delhi: Manohar, 1988).
  9. Részletes ismertetés található ezekrõl a tankönyvekrõl a Washington Post internetes oldalán: Joe Stephens és David B. Ottaway: From US, the ABC’s of Jihad, 2002. március 23, www.washingtonpost.com/ac2/ wp-dyn/A5339-2002Mar22 ?language=printer
  10. Lásd a nagyszerûen megírt diszkussziót Joginder Szikand új munkájában: Bastions of the Believers: Madrasas and Islamic Education in India.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.