A szenvedélyes és a szenvedélymentes Európa

Julien Benda idõszerûsége

Julien Benda 1933-ban megjelentetett egy mára már szinte elfeledett írást, Beszédek az Európai Nemzethez címmel. Benda Az 1920-as évek végén az Írástudók árulása címû, a nacionalista jobboldaliak és kommunisták ellen egyszerre irányuló polémiája révén vált híressé, melyben azzal vádolja a két irányzatot, hogy partikuláris nemzeti, illetve osztályérdekek miatt elárulták az egyetemes értékeket. A nem egészen 120 oldalas Beszédekben Benda a nemzetek fölötti politizálás kialakításának teljes kézikönyvével állt elõ; egyszersmind az európai egység erkölcsi és pszichológiai elõfeltételeinek egyik legszigorúbb és megalkuvást nem ismerõ leírását is adta. Ami azt illeti, érvei elemi erejükbõl azóta sem vesztettek; Benda súlyos dilemmái, illetve a zavar, amellyel küzdött, napjainkig jelenvaló, vegyük akár Jürgen Habermas nem is olyan régi “romantikus Európáért” tett felszólamlását, akár Pierre Bourdieu “univerzálisabb Európa” utáni vágyakozását.

Julien Bendát, balszerencséjére, vele finoman szólva nem éppen rokonszenvezõ életrajzírók és értelmezõk tûzték tollhegyükre. Elmarasztalták õt eredetiség hiánya miatt, noha erre akár azt is mondhatnánk, hogy csupán tartotta magát a valódi univerzalistáról alkotott saját eszményéhez, aki tudniillik soha semmi eredetit nem mond. Benda bírálói arra a meglehetõsen zavarba ejtõ jelenségre is rámutattak, hogy az az ember, aki értelmiségi kollégáit az emberi érzelmeken való felülemelkedésre intette, maga igencsak személyes hangon érvelt álláspontja mellett. Ennél is kínosabb azonban, hogy Benda “rosszhiszemû vitázó” volt, azaz szándékosan kiforgatta ellenfelei mondandóját. Mint elsõ jelentõsebb biográfusa írja, “a könyvei gyûlöletbõl születtek”; Benda, aki egyszer azt írta, hogy “la haine donne du génie” [a gyûlölet lángésszé tesz], ezzel bizonyára egyet is értene.

És úgy tûnik, éppen ez a gyûlölet nem tette lehetõvé, hogy az “idéologue passioné” [szenvedélyes ideológus] rendszeres szellemi örökséget hagyjon hátra. Elsõ pillantásra a francia kartéziánus filozófus karikatúrájának tûnõ Benda különös “elõszeretettel viseltetett a szögletes, az egynemû, a bizonyos iránt”. Ám ez a “másodvonalbelinek” tekintett elme valójában nem volt képes semmiféle rendszer kiépítésére; miközben folyamatosan a “racionalizmust” gyakorolta, Bendának a politikához való viszonya mindvégig pszichológiai (érzelmi) alapú maradt. Ösztönös esszéista és moraliste vénájával mintha Montaigne és a francia moralisták korából tévedt volna a huszadik századba. Sok, mondhatni túl sok írásából néhány briliáns – gyakran dühbõl fogantnak ható – moralizáló töredék hüvelyezhetõ ki.

Mégis, “korunk betûvetõ értelmiségének egyik kiváló teoretikusát” “veleszületett ridegséggel”, mi több, kifejezett mizantrópiával is vádolták. Nemcsak azt állították róla, hogy teljesíthetetlen erkölcsi normákat kényszerített kortársaira, hanem azt is, hogy ráadásul alapjaiban hiányzott belõle az ember összetett mivoltának és az erkölcsi élet finomságainak megértése. Benda egyes nézetei a politika, de akár a világ racionalista szemléletének karikatúrái is lehetnének. Például a feltételezett homme sans coeur [szívtelen ember] a huszadik század elsõ felében azon kevés francia értelmiségiek közé tartozott, aki történetesen lelkesedett az Egyesült Államokért. De vajon mi volt az oka e lelkesedésnek, amelyet Benda az 1930-as években Amerikában tartott elõadásai idején a naplójában megörökített? Az amerikai élet nyilvánvaló normák közé szorítása, a “történelem hiánya” és a “romok hiánya” – állította a francia látogató – a gondolkodó számára tökéletesen lehetõvé teszi, hogy a “festõi szépség zavaró tényezõje nélkül” gondolkozhasson. A teljesen egyforma motelek megszállva a maître-penseur [vezetõ filozófus] a figyelmét határozottan az örök igazságokra tudja összpontosítani. Amerika a (természetesen a “festõi szépségtõl” függõ) mûvészek számára gyûlöletes, ám az “értelmiségiek számára álmodni se lehet jobbat”, legalábbis Benda szerint. Halála után az ilyen együgyû dualizmusok nyilván több kárt okoztak Benda hírnevének, mint bármilyen veleszületett ridegsége. A profi vitázó azonban mindenekelõtt saját sikere áldozata lett. Az egyetlen “la trahison des clercs” [írástudók árulása] kifejezése elhomályosította a teljes munkásságát. Az 1927-ben írt esszé élesen szembeállította egymással az átmenetit, az anyagit, az e világit és az érzelmit – az egyetemessel, az egységessel, és mindenekelõtt a racionálissal. Ez utóbbiak az “értelmiségi” értékek egyúttal “statikusak” és “érdekektõl mentesek” is. Ezeket az értékeket kellett megóvni a faj, osztály és nemzet szenvedélyességétõl. Ehhez hatalmas erõre, és ugyanakkor nagyobb koherenciára és fegyelemre volt szükség a huszadik században, ami pedig nem kevés veszéllyel jár.

Az európaiakhoz intézett beszédeiben Benda megállapította azt az alapvetõ ellentmondást, amely Európa szigorúan racionalista, illetve romantikus képzete között feszül. Az elõbbi az európai egységet elsõ lépésnek tekinti egy olyan világ felé, amely mentes az érzelmektõl terhes nemzetiségtõl; a második a tizenkilencedik századi európai nemzetállam mintáján alapuló “európai nemzet” felé törekszik. Benda minden kartéziánus sarkossága ellenére végül összeolvasztotta a kettõt; és az európai egység számos szószólója ma is pontosan ugyanezt teszi.

Benda azzal indítja érvelését, hogy Európát elsõsorban erkölcsi eszmeként, sõt, erkölcsi problémaként kell felfogni. Európa egyesítését nem lehet úgy kezelni, mintha gazdasági vagy pusztán politikai program volna. A gazdasági realitásokat midig egy szélesebb, erkölcsi és spirituális keretbe kell helyezni. E ponton Benda név szerint utal Johann Gottlieb Fichtére, akinek Beszédek a német néphez címû munkája nyilvánvalóan mintaként szolgált az õ könyvéhez is. Benda szerint nem a világi Zollverein, azaz vámunió egyesítette Németországot, hanem Fichte elõadásai, melyeket akkor tartott, amikor Napóleon elfoglalta Poroszországot.

Benda Fichte Beszédeit a “nacionalizmus katekizmusának” tekintette, melyek egyúttal leleplezték a nacionalizmus lényegi, és ezért gyógyíthatatlan erkölcstelenségét is. Benda nézete szerint Fichte a nemzetiség és erkölcstelenség összekapcsolásának kétes diadalát érte el azon érvelésével, miszerint a nemzetisége tekintetében tudatos egyén a nemzethez való tartozás révén részesül az örökkévalóból. Benda számára ez az elképzelés morálisan elfogadhatatlan, mivel a partikularizmus és az örökkévaló természettõl fogva szemben áll egymással. Benda arra törekedett, hogy a nemzetet tisztán átmeneti jellegûként határozza meg, a magasztos és örök univerzáliákat pedig a nacionalizmus minden formájától megvonja.

Benda lényegében a 19. század mindenre kiterjedõ rombolását vette célba, melynek során – a maga hirdette nacionalizmusellenessége szemszögébõl – teljes “értékváltás” ment végbe. Ez az értékváltás a németek uralta területek döntõ részében lezajlott: az idealizmust és spiritualizmust romanticizmus és materializmus váltotta fel, de mindenekelõtt a nacionalizmus kikezdte az univerzalizmust. Benda úgy véli, Marxtól Platónhoz kell visszafordulni, az alapvetõen német modernizmustól és a vele járó materializmustól, illetve nacionalista mítoszoktól a hellenikus múlt felé. Az erkölcsi tisztaság követelménye legalábbis az “intellektuális fegyverletétel”, mint ami méltó válasz a Fichte és a hasonszõrûek révén egész Európát elárasztó sovinizmusra és harcos filozófiákra.

Gyöngébb pillanataiban Benda annyi engedményt tett, hogy megállapította, a 19. századi nacionalizmus olykor a kollektív felszabadítás és demokratikus önállóság irányába is hatott. Ám abban véleményében sosem ingott meg, hogy a nacionalizmus a 20. században azoknak a választható fegyvere lett, akik igazságtalan hierarchiákat védelmeztek, és mindenekelõtt azoké, akik az erõszak politikai eszközként való alkalmazásának szószólói voltak. A nacionalizmus erkölcsi szempontból mindenkor legalábbis kétes eszme volt, eszméinek konkrét politikai felhasználása azonban, amelyre mindaddig sor került, a nemzetiséget végzetesen és visszafordíthatatlanul lejáratta.

Az a kérdés marad ezek után, hogy a hajdani univerzalizmushoz való visszatérésnek miért épp “Európa” volt a megfelelõ kerete. Benda tulajdonképpen belsõ összefüggést teremtett az absztrakt univerzalizmus és Európa között. Benda szerint akkor még nem létezett “európai mivolt”; miként írta: “Európa a szellemeteknek, a szellemetek akaratának, és nem a létezéseteknek az eredménye”. Így hát “Európa építése” elsõsorban intellektuális, erkölcsi és mindenekelõtt spirituális feladat.

Benda a kontinens integrációját erkölcsi alapon világosan igazolta: Európa erkölcsösebbé válásának az az erény a záloga, ha a kontinens kevésbé lesz partikuláris. Ezért Benda így kérleli kollégáit: “minden ország értelmisége, nektek kell megmondanotok népeteknek, hogy egyetlen tény, tudniillik az, hogy õk egy nemzet – ez téveszti meg õket”. Sõt, aztán még így figyelmeztet: “Plotin amiatt pironkodott, hogy teste van. Nektek azért kellene pironkodnotok, mert nemzetetek van.” Más szóval, Benda az európai értelmiségtõl várta annak az elvnek a sikerre vitelét, hogy a nemzetiség mint olyan erkölcsileg lejáratódott. Nem az volt a kérdés, hogy az egyes közösségek léteznek-e vagy sem, hanem hogy kitaláltak-e vagy valósak. A partikularitás mint olyan morálisan gyanús, és meghaladásához kollektív erkölcsi erõfeszítés szükséges. Ezért Európa automatikusan erkölcsi fejlõdést jelent.

Ám az nem derül ki, hogy Európa mint olyan esetében létezik valami spirituális, vagy ez csupán a nemzeti partikularitást meghaladni szándékozó egyes európaiak részérõl tett tudatos erkölcsi erõfeszítés, amely végül spirituálisan megtisztult Európát eredményez. Más szóval, létezik-e kapcsolat Európa eszméje és feltételezett jellemzõi, illetve a Benda-féle racionalista univerzalizmus között, vagy Európa egyesítése csupán az elsõ lépés azon az ösvényen, amely a szenvedélyektõl és a partikularitásoktól elfelé vezet? Vagy másképpen szólva, van-e valami sajátos illeszkedés Európa – talán mint a hellénizmus örököse – és a partikuláristól való elszakadás erkölcsi munkája között? Avagy, ez az erkölcsi munka – melynek egyik legfõbb hozadéka egyfajta univerzalista önátalakítás – az Európa megteremtésétõl eltérõ cél érdekében is elvégezhetõ-e. Benda erre a kérdésre nem adott kielégítõ választ.

Az Európa mellett érvelõ írásaiban Benda szilárdan kitartott amellett, hogy “Európa vagy komoly tényezõ lesz, vagy eltûnik”. E kijelentésbõl messzemenõ következtetéseket vont le: azt állította, az európaiaknak félre kell tenniük a szenvedélyeiket mint olyanokat. Azt állította, hogy az európai egyesülésnek szinte értelemszerûen nem lehet költõje, a költõk ugyanis az érzelmihez és a konkréthoz kötõdnek. Valójában hosszú listája volt az általa Európa “természetes ellenségeinek” nevezettekrõl: ennek élén azok álltak, akik Benda szavával élve a ’le pittoresque’ (a festõiség vagy egyszerûen a szórakoztatás) letéteményesei voltak, valamint azok, akik a “heroizmus” romantikus eszméjéhez kötõdtek (vagy akiket Benda a “heroizmus moralistáinak” nevezett).

Röviden, Európa egyesítése az absztraktnak a konkrét fölött aratott gyõzelmében fogant, jóllehet nem tisztázódott, vajon ez oka vagy következménye-e az értékek átfogó újrarendezésének. Ehhez természetesen legalábbis annak leértékelésére volt szükség, amit Benda ’monde sensible’-nek [érzéki világ] és ’l’esprit pratique’-nak [gyakorlatias szellem] nevezett. Az intellektuális – azaz racionális – munkákat az “érzéki munkák” elé kell helyezni, vagyis a tudományt a költészet elé. Benda szerint a tudomány lényege, hogy meglátja az egységet a sokféleségben, míg az irodalom alapelve, hogy észrevegye a sokféleséget abban, ami egyformának látszik. Benda ez esetben is ragaszkodik az Azonoskategóriájának a Más fölé helyezéséhez. Tehát az, hogy az európaiak mit állítanak figyelmük középpontjába – az azonost vagy a mást – mélyen erkölcsi kérdés.

Benda azonban azt sem tagadja, hogy az értékek általa szorgalmazott újrarendezésének meg kell fizetni az árát. Mint mondja, “Európa nem lesz olyan ’szórakoztató’, mint a nemzetek, és már azok sem voltak olyan szórakoztatóak, mint azelõtt a provinciák. Választani kell: vagy megcsináljuk Európát, vagy örökre gyermekek maradunk.” Ebbõl logikusan következett az értelmiségiek felszólítása arra, hogy hagyjanak föl mindennel, amit Benda mint nevetségest és erkölcsileg kifogásolhatót “szórakozásnak” minõsített. Benda számára a szenvedély is a “szórakozás” egy formája, így azt is nevetségesnek kell láttatni – természetesen a szigorú, racionális érvelés eszközével.

Az azonban nem derül ki, hogy ez a “szenvedélyellenes propaganda” milyen mértékben kívánatos. Olykor Benda mintha bizonyosra vette volna, hogy az “Európa-ellenes szellem”, “az elkülönülés dühe” már kifulladt. Az a keret, amelyben az egyes nemzetek bezárkóznak saját vallásukkal és önimádatukkal (és az értelmiségiek lelkesen támogatják a nemzeti önimádatot), immár túlhaladott elképzelés. Benda mindazonáltal többnyire nem bízott abban, hogy a történelem helyes irányt vesz, és az az erkölcsi felajzottság – ne mondjuk szenvedély –, amellyel Beszédeiben európai értelmiségi kollégáihoz fordult, azt jelzi, hogy Európa egyesítésének feladata az írástudók nemzetközi közösségének tudatos erõfeszítését igényli.

Nem volna különösebben nehéz kimutatni, hogy Benda univerzalizmusa meglehetõsen sajátos, már-már partikuláris formában jelenik meg. Benda világképe tulajdonképpen maga sem teljesen mentes a nacionalizmustól. Mint Michael Walzer rámutatott, “mihelyt a franciákról és a németekrõl esik szó, Benda nem marad pártatlan írástudó”. Ugyanis többek között azt állította, hogy a német–francia megbékélés – amelynek persze elsõdlegesen a lelkek birodalmában kell végbemennie – azon múlik, hogy a németek belátják-e intellektuális tévedésüket és “hibás gondolkodásukat”. Mint annyiszor az univerzalizmus francia vitája során, a “partikularizmus veszélye” nem elvont jelenség, hanem a franciaellenes szereplõvel lesz azonos – ez esetben a németekkel, akiket Benda a partikularizmus mint etikai rendszer faltalálójának tart.

Ennél is fontosabb azonban, hogy Benda egyesült Európa-modellje leginkább hatszögre hasonlított. Amikor föltette a kérdést, hogy “mi legyen a nemzetek fölötti nyelv”, nem volt kétséges a válasz. Benda mint a “francia nyelvi univerzalizmus” szószólója leszögezte, hogy racionális Európája természetesen a legracionálisabb nyelvet fogja választani.

Franciaország, egészében maga ’la nation qui rasonne’. Ezért a francia “írástudók” szintén különleges helyzetben vannak a tekintetben, hogy szembeszálljanak és végleg leszámoljanak az “eredetiség”, a “spontaneitás”, “cselekvés” és a “találékonyság” igen romantikus értékeivel, melyeket Benda a németek által ihletett nacionalizmus lényegének tartott. Véletlen egybeesés folytán azonban ezek a racionális, egyesült Európának tett intellektuális szolgálatok egyúttal “helyreállítanák az európaiak közt az ember racionális szülõföldje, a szókratészi szellem és a francia géniusz iránti legteljesebb megbecsülést is”.

Közelebbrõl szemügyre véve Benda javaslatát, feltûnhet, hogy lényegében Ernest Renan híres nemzet-meghatározását vetíti Európára. A kollektív identitás Benda-féle fogalma teljes egészében önkéntes, vagyis attól függ, hogy az egyén hajlandó-e együtt élni, és kialakítani kollektív politikai testet. Benda szerint az Európa egyesítésére irányuló korábbi kísérletek pusztán azért vallottak kudarcot, mert “Európa” nem akart létrejönni, vagy még inkább, az európaiak nem akartak egyesülni. A franciák viszont mindig is par excellence önkéntes nemzetet alkottak. Õszintén akartak egy nemzetté válni; és mivel folyamatosan a Franciaország-eszme elkötelezett hívei voltak, ezért a franciák újra meg újra fölülkerekedtek feudális széthúzáson, ellenséges támadásokon és vallásháborúkon.

Ám Benda nem hagyta figyelmen kívül a nemzet azon elemeit sem, melyek kívül állnak a Renan híres körülírása szerinti “plebiscite des tous les jours”-on. A közös emlékezetet – és közös amnézia – végül is épp olyan fontos volt, mint a mindennapi akarat, hogy egy politikai részközösség tagjai legyenek. Így Benda nem is mellékesen az európai történelem átfogó újraírása mellett emelt szót. A felülvizsgált narratíva a “jó európaiakról” szólt volna – Nagy Károlytól Napóleonig (Benda szerint Napóleon ténylegesen inkább európai volt, nem pedig francia).

A legfontosabb azonban meggyõzni az európaiakat az integráció érdemeirõl, az “európai eszme hõseit” kell megeleveníteni lelki szemeik elõtt, élükön Erasmusszal mint elsõdleges példával. Európa, mint azt Benda fáradhatatlanul hangsúlyozta, eszme, de – miként egy ízben ezt kifejtette – az embereknek még meg kell szeretniük ezt az eszmét. E végre az “ész hõseinek” – amilyen Erasmus – szüntelen keresése; de ezáltal a racionális univerzalizmus kettõssége is racionálisan helyeselhetõ, a racionalista univerzalizmus pedig a partikuláris történetek révén konkréttá, sõt szerethetõvé tehetõ.

Benda Európa iránti vonzalma mindvégig két politikaépítõ stratégia között ingadozott. Egyfelõl mintha azt sugallta volna, hogy Európa egyesüléséhez legalábbis az erkölcspszichológia általános átalakítása szükséges. Ahhoz, hogy valaki jó európai polgár legyen, kevésbé kell ragaszkodnia a sajátjához; kevésbé lehet önzõ; kevésbé lehet szenvedélyei foglya. Ám Benda azt nem fogalmazta meg világosan, hogy ez a racionális és univerzalista erkölcs az európai egység szigorúan vett elõfeltétele, vagy pedig az õhozzá hasonló értelmiségiek úttörõ munkája nyomán elért integráció következménye. Az azonban mégis kitûnik, hogy Európa mint olyan esetében ennél “morálisabb” dolog nem létezik. Sõt, akár ez lehet az elsõdleges cél az egyre nagyobb és egyre elvontabb emberi viszonylatok felé irányuló törekvésben, melynek logikus kiteljesedése a globális, univerzalista és racionális kapcsolat. Röviden, Európa volt az elsõ kézenfekvõ célpontja annak, amit a Benda-féle univerzalista erkölcs stratégiai geopolitikájának nevezhetünk – és nem volt több ennél.

Másfelõl Benda számtalanszor ráfanyalodott arra, amit Patchen Markell amerikai politikai teoretikus az “átirányítás” vagy “helyettesítés” erkölcsi stratégiájának nevezett. Az európai politikaépítéshez arra volt szükség, hogy a politikai szenvedélyeket az egyes nemzetállamokról az “európai nemzetre” irányítsák át. A jó európaiak továbbra is szerethették a politikai eszméket – amennyiben a helyes politikai eszméket szerették. És valamely sajátos módon – bár ezt Benda sosem fejtette ki – ezeknek az eszméknek Európában kellett megtestesülniük, máskülönben a politikai vonzalom, amelyet Benda igyekezett elõcsalogatni, Európa szintje alatt vagy fölött talál magának tárgyat.

E második stratégia esetében az erkölcs- és a politikai pszichológia adott – az értelmiségieknek, mondhatni, azzal az emberanyaggal kell dolgozni, ami van, és az európaiakat fogékonyabbá kell tenni a helyes eszmék iránt, vagy, ha szükséges, manipulálniuk kell a népüket, hogy elfogadják ezeket az eszméket. Mint egy helyütt Benda rámutatott, “mindez szembeállítás kérdése, a nacionalista pragmatizmusé más pragmatizmusokkal, bálványoké más bálványokkal, mítoszoké más mítoszokkal, e misztikumé más misztikumokkal”. Majd ezen szavakkal határozta meg az értelmiség valódi feladatát: “istenek teremtése”. Vagy legalább azt kell megérteni, hogy Európa oktatóinak elõször is át kell térniük az “Észak isteneitõl” a “Mediterráneum isteneihez”. Benda még azt is elismerte, hogy “csupán a nacionalista szenvedélyt kell legyõzni egy másik szenvedélylyel. Ez a ráció szenvedélye lesz. Ám a ráció szenvedélye is szenvedély, és az egész más, mint a ráció.”

Ez a nyilvánvaló erkölcsi (és, ha lehet még inkább racionalista) defetizmus nehezen fért meg az európai erkölcs átalakításának nagyra törõ programjával, mely legalább intellektuálisan egységesnek tûnt, és amelyet Benda nagyrészt megalkuvás nélkül fönntartott. Nem hitt a turizmusban és a kereskedelemben mint a politikai integráció indirekt módszereiben; úgy vélte, erre csak a belsõ élet tudatos átformálása alkalmas. Az átformálás e stratégiája szerint a nemzetek semmit sem tarthatnak meg sem partikularitásukból, sem pedig “nemzeti erkölcseikbõl”. Az emberi közösségteremtés lehetõségét – mely korlátozott formában ugyan, de a nacionalizmusban is megmutatkozott – következetesen ki kell terjeszteni; mindenfajta “egoisme sacré”, és fõleg a különbözni vágyás és a egyes egyén többiekkel való szembehelyezkedése fölé kell kerekedni.

Mivel Benda is elismerte, hogy “létezni annyi, mint másnak lenni”, ebbõl logikusan következett, hogy “ezért Európa azt jelenti, hogy az ember bizonyos fokig lemond önmagáról, és bizonyos fokig eltér a létezés valós módjától”. A szigorú erkölcsi univerzalista Benda ezzel fölvázolta az erkölcspszichológia alapvetõ átalakítására irányuló tervét. És amikor az európai egyesítésrõl mint tisztán erkölcsi programról beszélt, egyszersmind elutasította az “európai nemzet” és az “európai szuverenitás” fogalmát is. Európának, szemben a röpirat címében foglaltakkal, éppen hogy nem egy újabb nemzetnek kell lennie. Mindent összevetve számára Európa másféle politikai (és erkölcsi) entitás volt, de olyan entitás, amely rövidesen föloldódhat az emberek szenvedélybõl racionalitásba fordításának valóban globális politikai programjában.

Ha ilyen tisztán univerzalista Európa nem is váltható valóra a közeljövõben, Benda szerint minden egyes, helyes irányba tett lépés erkölcsi jutalmat eredményez. Mint mondja:

…még a hitetlen Európa se lesz annyira hitetlen, mint a nemzet. Mivel az embertõl kevésbé meghatározott csoport iránt vár el odaadást, amely kevésbé individualizálódott, következésképpen emberi módon kevésbé szerethetõ, fizikailag kevésbé érzékelhetõ. Az európaiak kevésbé kötõdnek majd Európához, mint a franciák Franciaországhoz vagy a németek Németországhoz. Kevésbé érzik majd a földterület által meghatározottnak magukat, kevésbé lesznek hûségesek az országhoz. Még ha szuverén állam lesz is Európa, az immaterializmus istene mosolyog majd rátok.

Úgy tûnt tehát, hogy az absztrakció mint olyan erkölcsi státust igényel. Ráadásul az értelmiségieknek az emberiek elszakadása terén bekövetkezõ minden fejleményért hálásaknak kell lenniük. Egy ilyen parancs azonban megint csak ellentétben áll az “európai nemzethez” való kötõdés iránti felszólítással. Végül aztán az átalakítás és az irányváltás stratégiája közötti ellentmondás nem oldódott föl.

Benda Európa egyesítésével foglalkozó gondolkodásában ez az az alapvetõ feszültség, amely a kontinens integrálásának kívánatosságát taglaló számos mai álláspontban is jelen van. Ugyanakkor az a hit is tartja magát, hogy a nemzet mint partikuláris meghaladása erkölcsi szempontból ajánlatos. Például Bernared-Henri Lévy is ezt a nézetet képviseli:

…amit Európának nevezek, attól ma egy kissé kevésbé érzem magam franciának, mint tegnap. Véleményem szerint Európa legnagyobb érdeme, hogy egyre több francia mondhatja el – no és persze német, olasz vagy spanyol is a maga nevében –, “már nem francia vagyok, hanem francia származású európai”.

Pierre Bourdieu “A tudományos és mûvészeti nemzetközi” címû beszédében már 1991-ben hasonló hangnemben fordult európai értelmiségi kollégáihoz:

…Szeretném, ha egyfajta európai kulturális parlamentté válnánk. Európainak lenni ebben az értelemben egy lépést jelent az univerzálódás magasabb foka felé, és számomra már ez is jobb állapot, mint franciának lenni.

Az átirányítás és a helyettesítés két stratégiája közti legkirívóbb ingadozás talán abban a kiáltványban érhetõ tetten, amely “Európa megújításáért” emel szót, és amelyet Jürgen Habermas és Jacques Derrida is aláírt 2003 májusában. Másfelõl viszont Habermas és Derrida Európát erkölcsi értékek vonatkozásában határozta meg, amelyek révén Európa várhatóan az Egyesült Államokkal szemben “civilizáló” szerepet tölthet be. Az egyesült Európa újfajta erkölcsi-politikai entitás lehet, amely a glóbusz többi országa számára a ténylegesen megvalósult univerzalizmusra adhat példát. Másfelõl Európa de facto polgári nemzetként jelenik meg, amelyet az “érzelmek ereje” tarthat fönn. Ez az erõ vált láthatóvá Madrid, Párizs és London utcáin, amikor 2003 februárjában százezrek tüntettek az iraki háború ellen. Az átirányítás és az elutasítás stratégiája, illetve a másik oldalon az átalakításé úgy tûnik, reménytelenül összeütközésbe került egymással.

Mint már több ízben rámutattunk, Benda szigorú dualizmusa, mely az örök, egyetemes értékek iránti, érdek nélküli odaadás és a partikularista, szenvedélyes nacionalizmus között áll fenn, igencsak problematikus. Egyszerûen szólva az ész és a szenvedély, illetve a részlegesség ellentéte nem felel meg magától értetõdõen az igazságos és igazságtalan különbségének, nem beszélve az erkölcsös és erkölcstelen ellentétérõl. Ráadásul nemcsak Benda alkalmazta következetlenül a saját ismérveit az írástudók megfelelõ beavatkozásával kapcsolatban, hanem az ismérvek sokszorozódtak, változtak is, és olykor önmagukban ellentmondásosak voltak.

Mégis, az, ahogyan Benda felszólította az értelmiséget részint az öntisztulásra, részint arra, hogy õszintén értelmezzék, hol is állnak az értelmiségi elkötelezõdés skáláján, máig õrzi erkölcsi erejét. Minden pátosza (és szerencsétlen filozófiai összevisszasága) ellenére Benda az elkötelezõdés olyan etikáját fogalmazta meg, amely világos határt szab a meggondolatlan kommunitarianizmusnak.

Saját esete azonban rávilágít a meggondolatlan univerzalizmus korlátaira is, vagy még inkább arra az irányvonalra, amely az univerzalista törekvésektõl egyfajta – Benda által annyit kárhoztatott – “realizmus” és “pragmatizmus” felé irányul, amint a projekcióknak tért adó “Európa”, az erõteljes szimbólum belép a képbe. Ez nem pszichológiai, hanem konceptuális kérdés. Benda problémája éppen abból adódott, hogy nem húzott semmilyen vonalat a politikaépítés pragmatizmusa és az erkölcsileg elfogadható partikularizmus között. Ha valami, hát épp “Európa” rászolgált olyan szürke területre, amit Bendának némiképp meg kellett volna világítania a világos különbségtétel fényével, netán lézersugarával.

“Európa” szószólói természetesen nem követnek el intellektuális árulást, a brit euroszkeptikusok gyanakvása ellenére sem. Ám azzal tisztában kell lenniük, hogy melyik az általuk választott stratégia, és milyen reményeket táplálnak az egyesült kontinens iránt. És legalább azt a kérdést is föl kell tenniük maguknak, hogy osztják-e Benda nacionalizmusra vonatkozó azon nézetét, miszerint a nemzetiséget mint olyat etikailag valamiképpen lejáratta óhatatlan partikularizmusa. Azt a kérdést is föltehetik maguknak, hogy Európa vajon afféle “írástudó királyság” lesz-e, mint azt Benda eleinte megálmodta, vagy csupán politikai tér a soványodó nemzeti szenvedélyeknek, amelyrõl Benda azt mondta: “ráció az írástudóknak – méltányolható szenvedély a laikusoknak (laïques)”. De egyeseknek azt a kérdést is föl kell tenniük maguknak, hogy miért hajlamosak osztani Benda föltevését, miszerint Európa többé-kevésbé definíció szerint a tiszta univerzalizmus fölemelkedésének kiváltságos terepe. Vajon ez az “univerzalista Európa” bizonyos szinten nem önmagában való ellentmondás? Vajon az egész vállalkozás, hogy a földrajzi kereteknek értékeket tulajdonítunk nincs etikailag lejáratva – vagy nem kompromittáló-e, esetleg nem fordul-e önmaga ellen?

Az idõk során “Európába” hatalmas erkölcsi (sõt, vallási) reményeket fektettek; végül 1933- ban Benda maga is azt állította, hogy “Európa problémája lényegében vallási természetû”. Más szóval Európa többszörös, egymást átfedõ projekciók terepe, egymással ütközõ politikai és intellektuális stratégiák tárgya. A Benda-féle értelmiségi becsülethez nem tartozik hozzá egyik vagy másik integrációs stratégia elsajátítása. De az igen, hogy az egyén a saját pozícióját világosan meghatározza mind önmagával, mind másokkal szemben.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.