Ferge Zsuzsa levele a szerkesztőségnek

2000-beszélgetések legújabb darabjának a Ferge Zsuzsával március derekán készített interjút szántuk. Úgy gondoltuk, hogy vannak olyan közügyek, mint például a szegénység problémája vagy éppen az állam szociálpolitkai szerepvállalása, amelyek egyaránt fontosak választások elõtt és után is. Bármennyire is törekedtünk azonban arra, hogy elvonatkoztassunk az aktuálpolitikai kontextustól, úgy tûnik, hogy a kampány által felerõsített vagy-vagy választáskényszere túlzottan is rányomta bélyegét a beszélgetésre. Ezért, habár felmerült kérdéseinket a magunk részérõl továbbra is érvényesnek tartjuk, Ferge Zsuzsa kérését, hogy az interjú helyett inkább az interjú kapcsán kifejtett eszmefuttatását közöljük, nem utasíthattuk vissza. Így esett, hogy progresszív hagyományaink ápolása helyett ezúttal mûfaji úttörésre vállalkozunk – megosztva az olvasókkal az alany margináliáit a meg-nem-jelent interjúhoz. Véleményünk szerint az itt felmerülõ gondolatok mindenképpen vitára és továbbgondolásra érdemesek, és bízunk benne, hogy mindennek lapunkban is lesz még folytatása.

Kedves jó 2000 Szerkesztõség,

Engedjétek meg, hogy tegezésre váltsak, mert úgy könnyebb lesz ezt a levelet megírni.

Nagyon köszönöm Nektek, hogy eljöttetek hozzám egy hosszú lélegzetû interjúra. Amit fölvettünk, azt valaki le is írta, valaki kicsit meg is szerkesztette. Aztán nagyvonalú lehetõséget kaptam, hogy ezt még faragjam kedvem szerint.

Nekikezdtem. Már vagy háromszor nekifutottam, sok idõt eltöltöttem vele – és nem megy. Alig van benne valami új, és ami van, azt is unalmasan, pongyolán, felületesen mondom el. Ilyen sehonnan sehova nem vezetõ beszélgetést Ti nem közölhettek. (Én sem adhatom ki a kezembõl.)

Röviden összefoglalva azt, amirõl szó került – hogy mégse enyésszen el teljesen:

Az elsõ kérdések a körül forogtak, hogy ki a szegény ma, mennyien voltak és vannak, miért más a mai szegénység, mint a 60 vagy 20 év elõtti. Itt tényleg semmi újat nem lehet mondani, hiszen kollegáim is, én is, számtalan könyvet, tanulmányt, újságcikket írtunk e témáról az utolsó években, sõt, évtizedekben. A szegénység definíciójának formailag pontosnak kell lennie, ha idõben vagy térben össze akarunk hasonlítani, egyébként azonban olyan képlékeny társadalmi konstrukció, és olyan sokarcú helyzet, amelyrõl egy-két szám nem sokat árul el. A szenvedés minõsége meg szinte mérhetetlen. Végül is, ahogy az interjúban elhangzott, a definíció és a kapott szám attól függ, hogy milyen célra akarom ezeket használni, hogy “csinálni akarok vele valamit vagy elrettentésre szánom, a politikát akarom szidni, esetleg dicsérni, vagy tényleg izgat az, hogy mi lesz holnapután ebbõl az országból”. Mindezek fényében öt és akár ötven százalék között mondhatunk magyarországi szegénységarányokat.

A második kérdéscsoport azt firtatta, hogy mi a mai politika viszonya a sze- gényekhez. Három-négy téma körül kerengtünk, nevezetesen a kormány szegénységhez való változó viszonya, a segélyezés dilemmái, és a gyerekszegénység elleni program körül. Olyasmit állítottam, hogy részben az EU hatására, részben a miniszterelnök beállítódása miatt az utolsó 2-3 évben a szegénység politikai téma lett, sõt, történt, vagy inkább történõben van néhány olyan lépés, amelyek ígéretesek. Igaz, ezekbe belekavarnak az erõs érdekek. A szegény- és cigány- ellenesség miatt nehéz úgy politizálni, hogy az “lent” elég legyen, és hogy “fent” ne egyensúlyozza mindjárt ki valamilyen kedvezmény. Érintettük azt a problémát, hogy épp e miatt a dilemma miatt szinte titokban maradt a legújabb segélyreform – nehogy az terjedjen el, hogy a cigányokat segíti az állam. És beszéltünk a gyerekszegénység ügyérõl.

A jó történések közé számítottam Gyurcsány Ferenc felkérését 2005 õszén, hogy dolgozzunk ki (az MTA keretében) egy programot arról, miként lehetne a gyerek- szegénységet hosszú távon megszüntetni. Azt viszonylag könnyû megindokolni, hogy miért a gyerekekkel kell kezdeni. Õk a legvédtelenebbek, a humánum követeli meg a gyors segítséget. Hosszabb távon meg az ország fenntarthatósága. Kertesi Gábor számításai szerint ma a gyerekek húsz százaléka úgy hagyja el az iskolát, hogy semmiféle olyan készsége, tudása nincs, amivel a munkaerõpiacnak akár a szélén megkapaszkodhatna. Ez a nyomorúság eddig is (valószínûleg bõvítve) újratermelõdött, és a jövõben óhatatlanul újratermelõdik, ha nem történik komoly beavatkozás. A gettóba zárt szegénységhez nem csurognak le egy még oly szárnyaló gazdaság eredményei sem. A választások után most már biztos, hogy a program elkezdéséhez lesz néhány nyugodt év: minden információ szerint a gyerekszegénység elleni program a kormányprogram fontos összetevõje lesz. Magyarországon ilyesmi még sosem történt. Én ezt nagy dolognak vélem. De az kérdés, hogy pénzhiány és sokféle ellenérdekeltség mellett majd mi tud történni. Mihelyt állami felelõsséget és pénzt igényel valami, csõstül jönnek az érvek a “kis állam” és kis adó szükségességérõl, az egyén kötelességérõl, hogy vállaljon felelõsséget önmagáért, a piac csodatévõ hatásáról. A konver- genciaprogram parancsai minden más célt felülírhatnak.

Külön kérdés a “szabadság” sérelme, ha egy gyerekprogramot komolyan veszünk. Pillanatnyilag a túlzott adatvédelem miatt azt sem tudhatjuk, hogy egy iskolába hány szegény, vagy hány cigánygyerek van – azaz az erre szánt pénzek útja sem követhetõ. Magyarországon a szabadság nevében – a világon ritka kivételként – 15 éve megszüntették a kötelezõ iskolai körzeteket. A változásban ellenérdekeltek között vannak például épp azok, akik az ilyen elrendezések haszonélvezõi. Ahogy az interjúban, bizonyára sokakat sértõ módon, fogalmaztam: “Mélységes meggyõzõdésem, hogy a magyar értelmiségben sokkal-sokkal erõsebb volt az egyéni szabadságigény, válasszak szabadon iskolát, válasszak szabadon identitást, ne tudjanak rólam semmit, mint annak a közösségi érdeknek az elismerése, hogy hát azért tán mégse jó az, hogy a gyerekek aszerint választódnak szét az iskolában, hogy sok pénze van-e az apukának vagy kevés.” A most bevezetendõ adminisztratív intézkedések nem sok eredményt fognak hozni: a gyereket azonnal át fogják jelenteni a jó iskola mellett lakó rokonhoz. Minden más megoldás viszont iszonyú drága.

Hát nagyjából ennyi volt az interjú tartalma. Nem tudtunk túllépni felületi jelenségeken és gyakorlati történéseken – amelyek már szinte mind jól ismertek. Ha meg nem azok voltak, a miértekre nem kerestünk választ.

Vajon miért nem? Miért maradtunk a felületen? Azt hiszem, az adott (jó) szituációban nem akartunk szembesülni azzal, hogy a két beszélgetõ fél beállítódása valamilyen szempontból inkompatibilis. A mélyfúrást a választás elõtti szituáció különösen nehézzé tette. Amikor világos, hogy az ország két fele épp szembefeszül egymással (mondjuk elnagyoltan) liberális és konzervatív értékek mentén, és e szembeállás tétje óriási, akkor egyikünk sem akart még egy frontot nyitni a liberálisnak nevezett oldalon belül. Most azonban, a vá- lasztások után, különösen fontos lenne ezt a problémát feszegetni. Kivált, hogy a neoliberális közgazdák és érdekkijárók koncentrált erõfeszítésekbe kezdtek a kis államért, az önfelelõsségért és a szabadabb, erõsebb piacért.

Jó tíz éve megpróbáltam ezt a vitát egy más dimenzióba áttenni. A kisebb vagy nagyobb állam körüli (így ideologikus) szembeállást azzal a kérdéssel szerettem volna kiváltani, hogy egyáltalán mi is lehet az állam (elsõ renden a valamikori nemzetállam) dolga egy egyre sûrûbb és bonyolultabb, egyre mobilabb és globálisabb világban. A rendfenntartó, védelmi, gazdasági és igazgatási funkciók mellett a civilizációs és jóléti funkciók változásait igyekeztem értelmezni. A vita súlypontját áthelyezni próbáló kísérlet kudarcot vallott – talán Gombár Csaba volt az egyetlen, aki számára az új közelítés megfontolásra érdemesnek, értelmesnek tûnt.

Most egy másik, nem teljesen eltérõ, de mégis más megvilágítást használó megközelítésre teszek javaslatot. Az inkompatibilitás gyökerét ott vélem látni, hogy a felvilágosodás örökségét – amelyet mindkét fél vállal – másként értelmezzük, vagy mást emelünk ki belõle. A két eltérõ liberális-baloldali világnézet tudathasadásos õsbûnét valószínûleg Castel írta meg a leghitelesebben. Ez az “õsbûn” választja el (talán) a rendes felvilágosult gazdasági liberálist a rendes felvilágosult szociális liberálistól.

Röviden arról a folyamatról van szó, ahogy a felvilágosodás (egyben a kora kapitalizmus) az individuumot megkomponálta. Az individuum felszabadítása parancsolóvá tette az új szabadságok védelmét, s ezzel egy újfajta állam megteremtését. A modern állam elsõ funkciói a szabad polgárok életének és tulajdonának védelme voltak. 1789-ben az Emberi és Polgári Jogok Egyetemes Nyilatkozata kimondta, hogy a tulajdon szent és elidegeníthetetlen jog. Ebben a felfogásban az egyén önmagának mint szabad és autonóm individuumnak is tulajdonosa. A polgár védelmét és a tulajdont a jogbiztonság alapján szorosan összekapcsolták. Csakhogy ez a lendületes, a mai szabadságokat megalapozó kor nem tette föl azt a kérdést, hogy mi is lesz azok biztonságával, akiket nem véd a tulajdonuk?

A régi közösségi védõhálók – a szélesebb család, a falusi vagy egyházi közösség – felbomlottak, erejüket vesztették. Az egyént és kis közösségeit (úgy-ahogy) megtartó függõségek összeomlottak, a közösség létéhez és megélheté- séhez szükséges közös földeket, mezõket is kisajátították. A megélhetés alapja a tulajdon nélkülieknél a szabad munka vált, a szabaddá, azaz személyes függõ- ségektõl mentes piacon. A tulajdon nélküli egyén megélhetése, biztonsága tehát azon múlt, el tudja-e adni magát a szabad piacon? Ha ez nem sikerült, akár az egyén munkaképtelensége, akár a piac érdektelensége miatt, az egyén létbizton- sága megszûnt. A tulajdon nélkül maradtak biztonsága, társadalmi védelme száz évig senkiföldje maradt. Holott – ahogy Robert Castel írja, akinek ez az egész gondolatmenet köszönhetõ – ennek a felfogásnak központi kérdésként kellett volna kezelnie azt, hogy mi lesz a státusa, lesz-e egyáltalán citoyen státusa a tulajdon nélkülieknek. A tulajdon és védelem közti összhang felbomlása végtelen sok szenvedést okozott a nincsteleneknek az egész 19. század folyamán. A megoldás a társadalombiztosítással kezdett kiformálódni. Ebbõl a szempontból az nem más, mint a társadalmi közös tulajdonra épülõ védelem, a szükségképpen kirekesztõ, mert véges magántulajdon ellensúlya. A közösségi tulajdonra épülõ védelem pótolja ki azt a hiányt, ami akkor keletkezett, amikor a biztonságot a magántulajdonhoz kötötték. Ez hihetetlen fontos lépés volt a munkájukból élõk citoyen mivoltának elfogadása felé. (Ezt jól illusztrálja a szavazati jogok kiterjedésének a története azzal párhuzamosan, ahogy a polgárok írástudása és társadalomhoz kötõdése erõsödött.) A huszadik században a munkavállaló státusát azután a munkajogok teljesítették ki, további biztonságot és méltóságot szavatolva. Mind a társadalombiztosítás, mind a munkajogok biztosítéka az állam.

Engedtessék meg, hogy mindezt hosszabban is ideidézzem Léderer Pál veretes fordításában, hiszen az Esélyt, amely Castel könyvét megjelentette, nem sokan forgatják.

Castel szerint egyfelõl a felvilágosodás megkonstruálja az új, szuverén citoyent:

“Úgy mellesleg: akármilyen fintorogva fogadjuk is a hobbesi (Leviatán-állam) gondolatot, közelebbrõl szemügyre véve nem egyéb, mint kicsit provokatív, paradoxonoktól sem visszariadó megelõlegzése annak a gondolatmenetnek, mely majd a liberálisok Bibliája lesz, s amely napjainkig jelen van a köztudatban. Itt van mindjárt John Locke, aki a liberalizmus (szó, mi szó: elég jámbor) szellemi atyjaként tûnik föl. Harminc évvel Hobbes után, Locke optimizmussal dicsõíti a modern embert, aki tevékenységei szabad kibontakoztatásával, munkája révén teremti meg és biztosítja önnön függetlenségét, s válik önnön magának és javainak tulajdonos-birtoklójává. »… mindenkinek tulajdona a saját személye. Ehhez senkinek sincs joga, csak magának. Azt mondhatjuk, hogy testének munkája és kezének mûve a szó szoros értelmében az övé«.1

Mivel az egyént többé már nem fogja közre a függõségek és védelmek hagyomá- nyos hálózatrendszere, a tulajdon az, ami a védelmét biztosítja. A tulajdonolt javak válnak az erõforrásoknak azzá a talapzatává, amelyen az egyén, lábát megvetve, immár a saját jogán létezik, s nem függ többé gazdától, nincs többé ráutalva mások jótékonyságára. A tulajdon szavatolja a biztonságot az élet véletlen csapásaival (betegséggel, balesettel, munkaképtelenség miatti tönkre- menéssel) szemben. És attól a pillanattól fogva, hogy az egyénnek választania lehet és kell, kik is képviseljék õt a politika színpadán, megint csak a tulajdon az, ami az állampolgár autonómiáját biztosítja, neki köszönheti, hogy szabadon alkothat véleményt, s foglalhat állást, hogy nem lehet pénzen megvásárolni a voksát, megfélemlítéssel a személyes hûségét. Abban a modern államban, melynek a körvonalait Locke fölvázolja, a tulajdon jelenti a polgár- nak azt a figyelmen kívül többé már nem hagyható támaszt, amelynek köszönhetõen, független emberként,citoyennek tekinthetjük.

Locke persze azt is látja, hogy a tulajdonnal rendelkezõ ember társadalmi szuverenitása önmagában nem elegendõ: ahhoz, hogy az egyénnek szabadságában álljon vállalkozásait gyarapítani s békében élvezni munkája gyümölcseit, továbbmenõleg még államra is szükség van. Olyannyira igaz ez, hogy Locke éppen ebbenlátja a társadalmi szerzõdés alapját, azt a parancsoló erejû szükségletünket, hogy politikai alkotmányra tegyünk szert. »Az a nagy és fõ cél tehát, amiért az emberek államokká egyesülnek, és kormányzatnak vetik alá magukat, a tulajdonuk megvédése«.2

A tulajdon védelmének szándéka teszi indokolttá az állam létezését. Annak az államnak a létezését, melynek legeslegalapvetõbb funkciója a tulajdon védelme. Tulajdonon azonban ezúttal sem csak a javak tulajdonát kell értenünk, hanem az önmagunk fölött rendelkezés jogát is, az állampolgár szabadságát és függetlenségét, amire éppen a javak tulajdonjoga nyújt biztosítékot. Az ember – mondja Locke »azért hajlandó társulásra lépni másokkal, (…) hogy kölcsönösen megvédjék életüket, szabadságukat és vagyonukat, amit közös elnevezéssel tulajdonnak nevezek«.”3

Másfelõl azonban ez a konstrukció nem fedi le az adott társadalomban élõk többségét:

“…a »védve vagyok« annyit tesz, hogy az embernek nincs miért tartania attól, hogy valami balviszontagság megtépázza a társadalomban kivívott státusát. A biztonságok elvesztése meg annyi, hogy az ember hirtelen ráébred: ki van szolgáltatva az eseményeknek, melyek fölött többé nincs befolyása. Ha az ember többé nem képes munkával »megkeresni a kenyérre valót« (mindegy, miért: beteg lett, baleset érte, elvesztette állását vagy egyszerûen csak kiöregedett a világból), rögtön kérdésessé válik, milyen értelemben tekinthetõ a társadalom tagjának az, aki keresetébõl tartja el magát, hiszen azt elveszítvén, rögtön képtelen saját erõforrásaira támaszkodva gondoskodni magáról. Csak úgy maradhat életben, ha gondoskodnak róla…”

A biztonságok elvesztése problémájának ezzel a meghatározó elemével szemben a modernitás a 18. századdal kezdõdõen kibontakozó ideológiája kezdetben egészen elképesztõ közönnyel viseltetik. Mint bemutattuk, az egyén függetlenségérõl alkotott koncepciója alapvetõ értékként a tulajdonlásra épít (plusz a polgárok biztonságát szavatolni hivatott jogállamra). Ennek az ideológiai konstrukciónak gondolatmenete középpontjába kellett volna állítania a tulajdonnal nem rendelkezõ egyén státusának – vagy státustól megfosztottságának – a kérdését. Mi legyen a sorsa mindazoknak, akiknek nincsen tulajdonuk, hogy biztosíthassa nekik a társadalmi függetlenséghez mostantól már elengedhetetlen erõforrások jelentette “talapzatot”, s akik … a “tulajdon nélküli osztályt” alkotják?” És innen következik Castel elemzése az új társadalmi (közös) védelmekrõl és jogokról.

A huszadik század hetvenes éveitõl kibontakozó neoliberális fordulat sajátos egyoldalúságban szenved. Visszatér az eredeti, 17–18. századi állásponthoz a szuverén egyént illetõen. Nem vonja vissza, sõt, kifejezetten hangsúlyozza az állam szerepét a magántulajdon védelmében, amelyet – de furcsa torzulás – az amúgy vallástalan liberális is “szentnek”, sérthetetlennek tekint. Viszont meg nem történtnek, vagy épp történelmi eltévelyedésnek láttatja mindazokat a védelmeket, amelyek a két utolsó évszázadban a tulajdon nélküliek köré épültek. Ezek – szerinte – a gazdaságot visszafogják, az egyén morális épségét meg aláássák. A közös társadalombiztosítás szerintük túlnyomó részben piaci alapokra helyezendõ, a munkajogok pedig zömmel eltörlendõk. Eközben azonban mit sem változott az a tény, hogy minden társadalomban van egy kisebbség vagy többség, Magyarországon jelentõs többség, amelynek tagjai csak akkor tudnak megélni, ha a piac munkát, a közösség védelmeket kínál.

A gazdasági és a szociális liberális között nincs különbség abban, hogy mindegyikünk számára fontos a politikai demokrácia és a jogállamiság, sõt még a piac is. Nagyon másként látjuk azonban azt, hogy mi a politikai demokrácia mûködésének, a citoyenségnek a feltétele, hogy milyen jogokat kellene szavatolnia és védenie egy jogállamnak, és hogy meddig terjedhet az egyéni és magántulajdonosi érdekeket (versennyel) túlérvényesíteni képes piac a közösséginek tekinthetõ érdekekkel szemben. Minthogy mindezen nehéz dilemmák között a magántulajdon “szentségének” tabusított kérdése áll, gondosan kerültünk – az inkriminált interjúban is – minden olyan kérdést, amely ebbe az irányba vitt volna el. Pedig nem kisebb a tét, mint a demokrácia hosszú távú fenntarthatósága.

A demokrácia és szegénység közti rossz viszony történetileg alapozódott meg épp akkor, amikor a polgárok védelmét és a tulajdont a jogbiztonság alapján összekapcsolták. Ideje lenne komolyabban venni e rossz viszony javításának lehetõségét – mindannyiunk biztonsága érdekében. Nem maga a szegénység a probléma, hanem a viszonyok és elõítéletek, amelyekbe beágyazódik. Ezért szeretnék túllépni – mondjuk egy olyan lapban, mint a 2000 – a szegénységrõl való fecsegés szintjérõl egy másik szintre.

Ferge Zsuzsa

  1. John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetérõl, hatáskörérõl és céljáról. Fordította Endreffy Zoltán. Gondolat, Budapest, 1986, 58. Ez a gondolat – hogy tudniillik a tulajdon szavatolja a függetlenséget – James Harringtonnál (1611–1677) is jelen van: õ ebben látja annak biztosítékát, hogy egy köztársaság tagjai (polgárai) szabadon gyakorolhassák politikai szabadságjogaikat. (Lásd The Commonwealth of Oceana, 1656).
  2. Locke, 124. §, i. m., 126.
  3. Uo., 123. §.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Levél 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.