Arany eposza

A 19. századi epikáról gondolkodva néhány kérdés merült fel bennem, ezekrõl szeretnék most beszélni. Csupán hipotéziseket, feltevéseket fogok megfogalmazni. Morfondírozásaim érvekkel alátámasztott, jól argumentált felvázolása helyett inkább néhány észrevételre szorítkozom. A 19. század szövegeit olvasva néhány mítosz, az irodalom történetének elbeszélõi által megalkotott mítosz tárgyilagos, némiképp deheroizáló vizsgálatára teszek kísérletet. Kételyeim Vörösmartytól indulnak és Aranyhoz érkeznek majd el. A cím: Arany eposza, kétértelmûségére szeretnék mindenek elõtt utalni. Egyrészt az epikus Aranyra utal, természetesen, vele arra az irodalomtörténeti közhelyre, mely szerint Arany – és ezt, jól tudjuk, saját önvallomásai is megerõsítették – alapvetõen, természete szerint epikus költõ; csupán a sors – a személyes és a kollektív sors – kényszerébõl vált lírikus költõvé. (Hogy ez mennyiben önmítosz, és mennyiben az imázs, a költõ-szerep megformálásához tartozó személyes ideológia, arról késõbb.) Másrészt a címmel arra szerettem volna utalni, amire az elõzõ mondatban, nevezetesen: Arany saját költõi szerep- mintáját, mondjuk így: saját mítoszát is igen nagy gonddal és érzékenyen formálta. Erre Petõfitõl látott mintát, és kapcsolódott is, szövetségesként hozzá. A költõ-szerep mítoszának kialakítása tekintetében Arany nem kevésbé volt érzékeny és zseniális, véleményem szerint, mint Petõfi, akinek szerepmintáját egyébként szervesen építette be sajátjába. Ezzel Petõfi alakját és költészetét is formálta, vagyis erõs költõként értelmezte át. Ezt a ma használatban lévõ szakmai zsargonban úgy mondhatnánk: hogy Arany (és azóta mi mindannyian) Arany szövegei felõl, azokon keresztül olvastuk Petõfit. No de mi mást is tehetett volna Arany? Ennél súlyosabb kérdés, hogy mi tehetünk-e másként? Vagy olyan erõsen van számunkra elõírva a Petõfi-olvasás, hogy nem tudjuk nem Arany közbejöttévelolvasni már Petõfit?

Ezeknek a kérdéseknek a követése távol vezetne bennünket az elõadás a tárgyától. Csupán arra kívántam utalni mindezzel, hogy Arany élete eposzának szerves részét képezi a megelõzõ, kortárs költõi életmûvek, poétikai stratégiák erõs átértelmezése. Egyszerûbben fogalmazva: ma másként értenénk, mást jelentene nekünk Petõfi, ha nem jött volna közbe Arany. De volt Arany, nagyon is volt. Olyannyira volt, hogy mélyen beleírt nem csak az irodalomtörténeti hagyományba, hanem a magyar nyelv poétikájába – hangzatosan fogalmazva. Arra gondolok, amit az az ismerõs érzés jelez még ma is, amelyet Arany versei olvastán érzünk. Azonban múlóban van ez már. Az élõ, alakuló nyelv változása a nagy hatású új médiumok, a rendszerváltás után megjelent kereskedelmi rádiók, televíziók, és általában az írott illetve az elektronikus sajtó nyelvi kontroll nélküli terjeszkedése nyomán. El fog tûnni, mert át fog alakulni Arany nyelvének poétikája, amely minden népi íze mellett a latin nyelv, a magyarországi latin kultúra által kitermelt, tiszta, világos, áttetszõ szintaktika és szemantika jegyében volt olvasható. A magyar nyelv egy hosszú életszakasza, az Arany – és persze Petõfi – poétikája által megalkotott mûvelt nyelvi norma lassan a múlté. Ezzel együtt azonban el fog tûnni Arany (és persze Petõfi) nyelvének ismerõs, otthonos érzése. Új fordulatot vesz Arany eposza is.

Visszatérve e kis kitérõ után, két szorosan öszszefüggõ témát kívánok érinteni: az egyik az epikus Arany legfõbb célkitûzéséhez, a nemzeti eposz megírásának mítosza; a másik az eposzíró Arany által felvállalt költõ szerepminta irodalmi és kulturális mítoszának következményei. Erre az elõadásra készülve a magyar epikus költészet alakulástörténetén gondolkodtam el, és arra jutottam, hogy ez a két téma szorosan összekapcsolódik. Ha nem kapcsolódott volna össze, másként alakulhatott volna a magyar költészettörténet. Illetve ha nem válik Arany pályájának legfõbb poétikai témájává, másként fogalmazva: nem válik Arany pszichózisává a nemzeti eposz. Ha az egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – magyar klasszikus költõ ahelyett, hogy esztétikai vágyait követte volna, ahelyett önmagát – és vele együtt hosszú idõre a magyar költészetet és benne a költõ szerepét – az etika nyelvileg rendszeridegen felügyelete alá utalta, nos, akkor másként alakulhatott volna, mondom még egyszer, másként alakulhatott volna a magyar irodalom, a költészet, a kultúra és a nyelv poétikája. De lássuk lépésenként.

Személy szerint mindig sajnáltam Aranyt, hogy a nyakán maradt ez a dolog, ez az eposz-dolog. Hogy vannak ezek a különös fátumok, amelyek feladattá válnak valamiképpen, és ránehezednek a dolgokra, az események megértésére, az életre, a boldogabb és emberibb világ lehetõségére. Valahogy ilyen ez az eposz-ügy, amirõl mindig sajnálkozások közepette lehet olvasni a szakirodalomban, az életrajzokban: hogy szegény Aranynak az eposzt pedig írnia kell. Valakinek mindig nagyon kell írni – a nemzeti, a honfoglalási, az õstörténeti etc. eposzt, mert ez a nemzeti és az irodalomtörténeti feladat. Ugyanis hiányzik a rendszerbõl egy elem, mármint a mûfaji rendszerbõl, egy roppant fontos kocka a puzzle-játékból, aminek a neve nemzeti irodalom. És hát ugye e nélkül az egész úgy rossz, ahogy van. Ki lehet dobni. Mert most akkor rajtunk nevet a világ, a mûvelt része persze, meg Európa. Szörnyen le vagyunk maradva, pedig a románok már nagyon dolgoznak rajta, a szlovákok is feljövõben vannak, a csehek és a németek mellett pedig – bocsánat a blazírtan anakronisztikus fordulatért –, mi tagadás, égünk, mint a Reichstag.

Ilyeneket olvasunk és hallunk, amikor a klaszszikus kor eposzírásáról van szó. És minden együttérzésünk Aranyé, aki ezt az egész nagy gürcöt, a nemzeti eposzt, magára vette, és görnyedezve cipelte élete végéig, mígnem az a sírba tette õt. Ez a törékeny, finom, hihetetlen nyelvi érzékkel megáldott zseniális mesterember, aki magáról szentül állította, hogy õ biz epikus költõ, nem bírt mit kezdeni ezzel az epikai cuccal. Ezzel elhárítva a korabeli romantikus líra rossz minõségû képviselõinek líra-felfogását. De hogy is történt mindez? A feladat kereste meg az embert vagy az ember a feladatot? Vagy Toldy, Gyulai, Eötvös, Kemény, Csengery jártak közben? És noha az 1850-es években Toldy és Szontagh vitájában, az eposz vagy a regény koráról, már felmerült az eposszal kapcsolatos mély kétely; de Arany mintha ezt nem hallotta volna meg. Ha félmúlt felõl gondolunk az Arany-kánon helyzetére, akkor a Toldi-trilógián és a lírai verseken kívül még talán a Nagyidai cigányok kerül képbe. A nagy eposzi vállalkozás, a Csaba királyfi sehol sincs. Arany utóélete, hatástörténete eldöntötte Arany dilemmáját: alkata szerint lírikus, akit agyonnyomasztottak a nagy, nemzeti eposszal. Ma így látszik, megcáfolva ezzel és tévesnek minõsítve Arany önismeretét.

De igaz-e a mítosz? Arany az 1850-es években Nagykõrösön tanít. A lírai költõnek termékeny idõszaka ez. Közben végzi el Petõfi költészeti programjának újraértelmezését: vagyis a költõi szerep, költõi imázs formálásának feladatát az új helyezet, az ötvenes évek és a készülõdõ új Magyarország, modernizálódó kultúrafelfogás jegyében. A népi költõ eszméje és szerepfelfogása eposzi elbeszélést igényel. A népi költõ mint eposzi hõs léphet csak elõ. És csak az eposz beszélõje lehet igazi népi költõ. Arany pedig nem osztotta Toldy magyar irodalom- és kultúrtörténeti elgondolását, mely szerint Vörösmarty ideje lett volna a nemzeti aranykor. Vörösmarty azonban 1855-ben meghal. Halálával egy szimbolikus szerep üresedik meg: a költõfejedelemé. Hamarosan érzékelik a hiányt, és nemzeti költõ kerestetik. A Marczibányi-jutalom 1858-as odaítélése, amikor a kitûntetõ díj a Toldi estéjét illette, szimbolikus gesztusok sorozatát indítja el: többek között Vörösmarty egykori barátja, Deák Ferenc keresi fel Aranyt (ajándék részvényeket tartalmazó) megtisztelõ levéllel. A díjjal együtt megítélik Aranynak az Akadémia – kezdetben levelezõ, majd rendes – tagságát is. A szimbolikus gesztusok és cselekedetek a Széchenyi-óda megírása körüli történésekben látszanak szemléletesen sûrûsödni. Ez az alkalmi óda szemléleti alapvetéseit tekintve azonban már kilóg az Arany-életmûbõl, mivel itt Arany engedményeket tesz. De ezekre a szimbolikus gesztusokra szükség volt: mert ez az a hang, amely közel áll – kivételképpen Arany versei között – Vörösmarty dikciójához és szemléletéhez. Az alkalmi óda, a nemzet nevében megszólaló búcsú beszélõjének itt elõször nagyon hangsúlyosan kell választani: mert véget ért az esztétika kora, kezdõdik az etika súlya. Azt sugallom mindezzel, hogy Aranynak a Vörösmarty halálával megüresedett költõszerepbe való belépést kínálták fel. Arany azonban – Petõfi felülolvasójaként – ezt a felkínált szerepet nem fogadhatta el úgy, ahogy azt örökölte. A maga poétikájának megfelelõ nyelvi mintákkal írta tele. De teleírta.

Azt gondolom, hogy a felkínált szerep betöltésében a paternalista beállítódás igénye nyilvánult meg az apa-figurára. Vörösmarty eszméit, nyelvideálját, a társadalmi reprezentációhoz fûzõdõ viszonyát Arany nem osztotta. Vörösmarty alakja és költészete számára nem lehetett konfliktusoktól mentes eszmény. Következésképp a felkínált szerep identitása és saját identitásának megalkotása távol esett egymástól. De amint a felkínált szimbolikus funkció, a Vörösmarty-féle nemzeti költõszerep sem hordozta magában az eposzírás munkáját árukapcsolásként, úgy ez Arany számára sem lett volna elvégzendõ feladat. Ám annál inkább elvárták a szerep betöltõjétõl a szimbolikus funkció “nemzeti” tartalommal való megtöltését – ahogy a formalista logika szerint manapság mondani szokták a posztmodern tartalomszolgáltatók. De vajon kinek jutott eszébe a honfoglalási eposz megteremtése?

Tudjuk, mondjuk, hangoztatjuk, hogy már Csokonai is beszélt errõl. De félreértés ne essék: õ a klasszicista eposzról, mint a mûfaji kánon hiányzó rendszertani helyérõl szólt, azt akarta betölteni hattyúi énekével. Úgy vélem, irodalomtörténeti mítosszal van dolgunk, amikor a honfoglalási eposz kapcsán a több nemzedéken keresztül jelen lévõ sürgetõ, követelõ igényrõl esik szó, amely – az utólagos elbeszélésekben – filológiailag teljességre törekedve Rádaytól Aranyig (és tovább) húzódik. De vajon nem inkább utólagos konstrukcióról van itt is szó? Vajon miért természetes ezt nagyon is Aranytól várni? És ugyanakkor vajon miért mentjük fel Petõfit ugyanilyen természetesen az eposzírás erkölcsileg megalapozott imperatívusza alól? Talán azért siklunk át e fölött könnyedén, mert Petõfi lírai költõ volt inkább? De hisz Arany is az volt. Hisz nem épp õ maga tartotta fontosnak mûvészi imázsa alakítása szempontjából épp az ellenkezõjét állítani?

Vajon igaz-e az eposz iránti olthatatlan nemzeti szomj feltételezése Vörösmarty esetében? Vannak annak jelei, hogy mindenki tûkön ülve várta az 1820-as években az eposzt? Úgy tûnik nekem, hogy nem volt ilyen kultúrszomj. Nem látszik erre utaló nyom. És amikor Csokonai néhány magánlevelében megfogalmazott néhány eposzt emlegetõ mondatának címzettjei meghaltak, ezek a mondatok feledésbe borultak. Nem olvasni róla, hogy a nemzeti eposznak a közeli napokban történõ megjelenése kitartóan érdekelt volna valakit.

Az 1821-es év végétõl kezdve, 1823-ban “is sok mû idézte meg…” Árpád alakját és a honfoglalás idejét. Így olvasható az erõsen felülfogalmazott mondat például a Vörösmarty kritikai-kiadás jegyzeteiben; de mindjárt fel fogom sorolni az “igen sok” mûvet. Az 1821 végén szerkesztõdõ, de csak 1822-re megjelenõ Aurórában látott napvilágot Horvát István Árpád Pannonia Hegyén címû elbeszélése, és ugyanebben a kötetben Pázmándi Horváth Endre eposzának részlete A szittyai üdõbõl címmel. Pázmándi Horváth aztán Horvát Istvánnal szoros levelezésben állt, és a történész kitartóan nyaggatta, kecsegtette, ösztönözte, bátorította a munka folytatására. Valamint van még az 1822 végén elkészült és 1823-ra kiadott Hébe által hozott Aranyos-Rákosi Székely Sándor kiseposz, A székelyek Erdélyben. Kazinczy maga is megszólaltatja a témát egy vers erejéig. És ezzel vége a felsorolásnak. Terjedelmileg illetve a vállalkozásokba belefektetett energia mennyiségét illetõen sem sok.

Zalán futása készültérõl többen, köztük Kazinczy is tud. De ez belesimul az információk szokásos áramlásába, amelyet csak mi, utólag olvasók emelünk ki és tartunk jelentõsnek. Vörösmarty munkáját azonban megkísérelték fiatal barátai úgymond hírelni, vagyis reklámozni. Ennek érdekében a Vörösmartyval egyidõs fiatalok lapjaként a kétes jellemû, némiképp kalandor Kovacsóczy szerkesztésében induló Aspasiában 1824. június végén, a VI. ének 38–187 sorai, az ossziáni hangúlatú Karel regéje. De nemhogy feltûnést nem keltett önmagában, de a Zalán futása iránt sem korbácsolta fel az érdeklõdést. A Zalán futását elég sokan olvasták, Vörösmarty fiatal barátain kívül Kazinczy, Kisfaludy Károly, Fáy András, Deák Ferenc etc. de senkire sem tesz különösebb hatást. Vörösmartyt igen tehetségesnek tartja ekkor mindenki, de a Zalánt semmiképpen sem gondolják kivételes nagy mûnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy induló, igen fiatal költõ nagy reményekre jogosító kiugróan ambiciózus teljesítményét látjká benne. Két feltétlen rajongó van csupán: Fábián és Stettner. Vörösmarty elõfizetési felhívása, amely 1825. január 31-én kelt. A darabonkénti 5 forintos ár esetén 100 elõfizetõt kellene toborozni a két hazában, hogy Trattner megkezdje a nyomtatást. De telnek a hónapok, és nem gyûlnek a prenumerátorok. Végül ez év szeptember elején, miután nagy nehezen 88 elõfizetõ összegyûlt, feltehetõleg maximum 200–250 példányt nyomtathattak ki a munkából; de a példányok még évekig nem lelnek gazdára.

Kölcsey nem nyilatkozik, Vörösmartynak Csongor és Tündéjét tartja (többszöri olvasás után) nagyra. Berzsenyi fintorog. Kazinczy hallgat, majd kényszeredetten vesz tudomást az eposzról. Õt inkább a mû szelleme zavarja, noha az eposz elõhangjában – joggal – ismeri fel saját Osszián-fordításának reminiszcenciáit. Az eposzt illetõen a kortársak igen nagy csendességben vannak. Kivéve a barátokat, Vörösmarty vele egykorú híveit. Mint például Toldyt, aki már 1825-ben, a Tudományos Gyûjtemény több számában 1826–27-es évfolyamaiban közölte. 1828- ban pedig kibõvítve, életrajzzal ellátva, Aesthetikai levelek címmel könyv formában is közzé tette. Ez a munka azonban nem kizárólagosan aZalánnak van szentelve, sokkal inkább Vörösmarty kanonizációját, kritikai elfogadtatását szolgálta – ugyanis egyszerre írt Toldy a Zalánról, a Cserhalomról, és a Salamonról, folytatásos recenziót. Kisfaludy Károly Aurórájának, amely metszetes utánközlésekkel vett részt a kanonizáció folyamatában, és Toldy agilis kritikai munkájának is nagyban köszönhetõen 1828-ban Vörösmartynak ítélték a Marczibányi-jutalamat, melyet aztán ténylegesen csak 1834-ben kapott meg (Lásd Horvát István beszámolóját: Tud. Gyûjt.1834. XI: 84–109.). Tanulságként levonható, hogy sem Zalán futását, sem más eposzt nem vártak ekkor, sem késõbb, azt hiszem. Ilyen “elvárás” nem volt jobban, mint még annyi más elvégzendõ feladat. Pázmádni Horváth Endre Árpádjával szembeni várakozást áthatja a nemzedéki feszültség: a fiatal “romantikus” nemzedék és velük szemben kontrázó idõsebb neoklasszicisták. Ne feledjük el, hogy Kisfaludy Sándor 1844-ben hal meg, és idõnként felolvas az Akadémián újabb mûveibõl.

Az elmondottak összefoglalásaképpen: A kánonok aszinkronitása miatt a különbözõ nemzetek irodalma más-más elvárásokkal közelítethetõ meg. A hõseposz iránti igény olyannyira késõi fejlemény a magyar irodalomban, hogy amikor felmerül, már a szinkron nyugat-európai irodalmak számára nem alapvetõ fontosságú. Ezt tudta Toldy is, tudta Arany is. Az irodalom azonban “nemzeti” tudományként kereste és találta meg a helyét ekkor a magyar kulturális tudatban. Arany által “felvállalt” nemzeti költõ szerep újraértelmezése mûvészi gyakorlatában szorosan összekapcsolódott a népi költõ modelljével. Vörösmarty halála után ennek jegyében Arany az etikai princípiumot fölébe helyezte az esztétikainak. A honfoglalási eposz mint feladat pedig leginkább Arany és a korszak szereplõnek helyzetkezelésébõl jött létre. Ilyen “igényt” utólagosan konstruált meg az irodalomtörténet-írás.

És itt sajátos helyzetre kell felfigyelnünk: talán a nemzeti költõ iránti tiszteletbõl is következik, illetve Aranynak rendkívüli okosságából, ahogy a kritikai érvelést és a korszak elbeszéléseit visszaírja saját költõi életmûvébe, amellyel az õt megelõzõ irodalmi történéseket is erõs költõként felülírja. Mindezzel csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, ahogy a szakirodalom biografikus olvasata Arany esetében hogyan fordul meg: a biográfiát írják az életrajz írói Arany lírai szövegeinek az intenciói szerint, visszaolvasva az élet tényeibe a lírai megnyilatkozások az önértelmezõ ideológiákat, a költõi én-formálás kijelentéseit. Tanulságos ebbõl a szempontból a közkedvelt anekdota: a korabeli értelmezõ vizsgálódását Arany a nevezetes “gondolta a fene!” kijelentéssel tolta el magától. A gesztus szimbolikusnak is tekinthetõ ebben az esetben: ezzel mintegy elzárta a szövegek mögé kérdezõ, nem a szövegek én-formálása által konstruált költõi alakteremtés és szövegértelmezés jogosultságát. A nyelv költõi funkciójának csorbulása elkerülhetetlen volt.

Arany eposza a népi sarjadékról szól, önmaga identitását keresi. Eposzának hõse a bajok, akadályoztatások, próbatételek közepette saját helyét megálló figura. Aki a fiú pozíciójából a nemzeti atya helyzetében küzdi magát. A Csaba királyfi eposza, mint a nemzet eposza Arany eposzának “égi mássa”. A népi költõ szerepébõl (a fiú) a nemzet (paternalisztikus ideálja, az atya) költõje szerepbe való átlépés pszichózissá vált. Arany önidentitásának megteremtése az eposz megteremtése, a Csaba királyfi történetén keresztül mondható el. Ez lírai téma, eposzi öltözetben. A költõimázs manipulatív munkájának kulcsa az esztétikai princípium etikai normákra cserélése. A konfliktus fogva tartja Aranyt, a lelkifurdalás, a szerep inadekvát volta lírai versekben fogalmazódik meg. A kérdések nem csak poétikai természetûek: A nemzet költõje mint a nép fia hogyan váljék a haza (költõi) atyjává?

Az esszé gondolatmenetét leginkább a következõk munkák ösztönözték:

Dávidházi Péter: Egy nemzeti tudomány születése, Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet, Bp., 2004.

Fried István: Vörösmarty Mihály – a nyelv művésze = Tiszatáj, 2002/1., 72–83.

Keresztury Dezsõ: Mindvégig, Arany János (1817–1882), Bp., 1990.

Margócsy István: Petõfi Sándor, Kísérlet, Bp., 1999.

Margócsy István: Nép és irodalom, Tézismondatok és alapkérdések = Élet és Irodalom XLIX./2. (2005.)

Margócsy István: “…Ikerszülöttek, egymás kiegészítõ…” (Petõfi és Arany kettõs kultusza és kettõs kanonizációja), = ItK, 2003/4-5, 442–469.

Szörényi László: A szabadelvű Vörösmarty, = Uõ.: “Álmaim is voltak, voltak…” Tanulmányok a XIX. századi magyar irodalomról, Bp., 2004.

(Az írás a Magyartanárok Egyesületének 2005. április 2-i Arany-konferenciáján elhangzott elõadás szövege.)

Vörösmarty Mihály: Nagyobb epikai mûvek I., s. a. r. Horváth Károly és Martinkó András, Bp., 1963. = Vörösmarty Mihály Összes Mûvei 4. kötet, 328–387.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.