Kenyércédulák / Péntek

Siralmas liget, szinte földöntúli, a dombtetõn,
gyümölcsfák, gesztenyefák, a domb oldalában szõlõ.
Oda szeretnék beférkõzni valahogy, ha lenne
egy szünnap az ünnepek között. Gyalogút, az elején
két láthatatlan oszlop, a törzsszövetség és a kiegyezés,
én még épp beférek, de más már nem. Mindig nagyobb
vagyok, megfordult a természet rendje. Õsszel
a közömbös halál, ha úgyis halni kell. Akkor az
csak annyi, hogy megtölteni a hordót és várni.
Kerítés nélküli kert, kivétel a kivételességben,
ahol a rokonságot és idegenséget, akár a leközelebbit is,
nem kell megindokolni. Az évszakok múlta vértelen,
lassú bosszúállás, féltve õrizgetett kulcsok,
visszafordulni félútról és otthon nem szólni semmit.

Nagyobb vagyok, mint egy akármilyen mondat,
kisebb, mint a hallgatás, kivetett az ármány a helyemrõl,
de nézni, azt tudok, és csillogó láncon összefûzve
jelenik meg elõttem a pap, a boltos és az iskolaigazgató,
hiába cserélték meg a ruhájukat.

A napfény szellõs foltjai a fák között. Hogy mindent
körülvesz a fény, a legkisebb fûszálat is. Az árnyék
a lombokból libeg alá, de mire leér, szinte szertefoszlik.
Semminek nem kell nõnie és érnie, nincs növényi feladat
és állati leszámolás, nincs törött üvegpohár alja
a halomba rakott, száraz venyigék között, nincs morajló
tölcsér az idõben, hogy aztán rám mutassanak: ez csak
egy álszem és valami hang, a legrosszabb kombináció,
ami így, test nélkül létezik.

A felejtés kanyargó árkában tapogatózom, itt egy nyúlláb,
ott egy rozsdás spiccvas, amott egy disznó két füle,
kitaposott fenekû bádoglavór, ez mind fontos lehet.
Legalább a közös arcokra emlékeznem kellene,
hogy tudjam, vajon a kezdet mégis mennyire komoly.
Vagy ha emlékezni nem, akkor egy magas szögrõl lelógó,
elázott kötényt átölelni.

Gyenge ország, egyik végében halottak, a másikban
az örvénylõ semmi, szabályosan ültetett szilvafák.
A lélek egy rovás, vagy kettõ, ha nagyon muszáj,
de akkor már a felszálló gõzök sem segítenek.
Alkonyatkor óriási aktatáskával kapatos fináncok
járnak körbe, de hiába zörgetnek az apró házak ajtaján,
nincs akkora hang a süketek kórusában, hogy kiszólhatna,
itt csak mi vagyunk. Mindennek helye van, széknek,
edénynek, hogy ne kelljen a régi megszokásban még
azzal is törõdni. Megrögzött agglegény hogyan intézi el.

Növekvõ agglegény vagyok, ha meglátnak az úton,
amit általában sikerül elkerülnöm, de ha mégis,
akkor egybõl a kezembe nyomják a listát,
hogy olvassam fel hangosan, mikor hányat hazudtam,
de már ez is hazugság. Belõlem veszik ki a maguk
józanságára valót, még az esténként leghangosabbak is,
én meg ennél üresebb már nem lehetek, zsebre dugott
kézzel átsétálok egy szénapajtán. Csak a darabra
kimért átkok tartanak itt, de azok is inkább mások
félelme miatt. Nem baj, így is be fogom népesíteni
a földet, nincs kiváltság.

Az elsõ csodálkozásban már benne van a végsõ mulasztás,
s egyébként csak a munka az ismerõs területtel, saját
testem, azzal mit tudok csinálni, hogyan görbíteni
és csavarni az egymástól távoli fák vagy rokoni
emlékhelyek húrjaihoz képest. Ne olvassanak a számról,
ne számoljanak a nyomaimmal, majd én elmutogatom,
amire szükségem van, csak megvárom, amíg teljesen
sötét lesz, akkor nem tévedhetek.

A nappal is, az éjszaka is tilalom, és a kettõ között
ott van a magamé, a legerõsebb kötelék. Annál talán
csak egy hitvány almát termõ fának a láthatatlan mezsgyén
áthajló ága erõsebb. Ami arról lehullott, úgy szedjük fel,
hogy bárki jön, ne siessünk.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.