Lírai utószinkron
20.
a tízemeletes panelben csak délrõl sütött a nap fizikálisan majdnem úgy tûnt
ennél már nem is lehetnék boldogabb kismama citromsárga pongyoláját mind
gyakrabban nyitogatta a mohón szürcsölgetõ fürge száj felé s ha a leszûkített
mozgástérben e kisszerû eufória nem is volt elég nekem egy lazára sikeredett
délelõtt a tántorgó postás az alumínium oxidációs vonzalmaitól rabul ejtve
a térség kritikája címû kötetem néhány példányát az idõ barnuló iramától
megtántorodva a postaládába belehelte hogy újra költõnek érezzem magam
majdnem föl is párázott bennem a forradalmi indulat hisz ezek a tétova lírai
szárnyalások jóval korábban mint a hernyóból lepkévé feslett bábok üzentek
a polgárnak a jövõ elképzelt szerpentinjérõl valamit a kitaposott húsz évet
a saját hang vékonyka dallamát hol a hit már régóta önmagában nem érdem
ám a szakma mint olyan még szellent a kényesedõ orrokba nagyokat a bûz
egyszerû ténye mögé rejtve a múlást a közelgõ neo ízlésterrort az olcsó
szabadulást gyanús eleinktõl jelezvén ha kell van itt élemedett gargantua
ám a közönségesség egymásra licitáló dagonyájába mégse kellene ragadnia
a hírnévre kuncsorgó emberfiának elegendõ ha látva látnak kitakart sebeiddel
immár a fekete macska tenyérnyi teraszán maszatolva a kassák könyv végét
epikusra fogva az elméletek fejemben lassan málló nehezékét csak legyen már
az egyenlõtlen küzdelemnek vége botcsinálta barátom a kétes tudományt letéve
indulj már végre magad után s ha jólesik szenderegd át az egész délutánt
hintõporos babádhoz bújva ilyenkor a legszebbek a nõk is judit álmosan
és kisimulva tûrte a lassan öregedõ kezek körülményes matatásait új volt
néki ez a nyugalom elérhetetlen vágyak már nem morzéztak a falon mivel
alattomosan már ekkor elkezdõdött csöndes hozzám öregedése s ha messze
is volt közöttünk az örök béke kezdett apróbb örömökre váltódni bennünk
az elmúlt évek esztelen szenvedélye melyben elvakultan bûneink kötegével
a zajos terekre kiálltunk karmoltunk és kiabáltunk ahogy a fölforrósodott
idõkben illik most a kicsivel inkább a közeli hintatérre járva hasonlítani
kezdtem egy fiatalabb nagyapára mit gyakran meg is neveztek a közelben élõk
idõsíkokban aztán nem szûkölködtünk elõre és hátra a tágabb család vegyes
tekintetében fejre állt a múlás linearitása a célt tévesztett képzetek mint mellé
lõtt nyilak suhintásai huzatként lassan bõrömre rakódtak újra kellett fejemben
összerakni a dimenziókat az érzelmi összefüggéseket hisz végképp nem voltam
már gyerek s mivel a szakmában is ki megcsömörlött ki a gyanús tudományra
révedt az ölbe pottyant fõszerkesztõi titulussal újra kellett tanulni az egészet
ami felelõsség éretlen új hatalmak neo bürokráciája naponként nézve hátra
mivel a posztokért ott szuszogtak mindenütt az önmagukat elmért pöcsösök
a jól hangzó rangban nem is maradt aztán sok öröm legfeljebb a sivár utcai
kavarban egy-két emelkedettebb csápolás s az elsõ hivatalos aláírásokból
némi büszkeségféle lettél valami alapítvány értelmetlen kisegítõ listán
az elfogadott helyi irodalom csak a szakmára nincs gyógyszer és tehetségbe
mártott hatalom mert melyik ez és mit jelent az egy zsarnok ósdi és egy
erõszakoltan liberalizált világban kik azok kik a törésvonal mentén elõre
könyökölnek s kik azok akik kivárnak a tisztes lábjegyzetre – szóval újabb
csatornákon folyik el az ember kedve ha a látszólagos hatalomba beleül
jól esik de nem hevül fontosabb hogy a bölcsõdébe mindig idõben odaérjen
a ragaszkodás utolsó morzsáit az öltöztetés közben még kikéred a kalandos
hazatotyogások örömét utószor édes infantilizmusba mártod alig hagyva
valamit a leendõ unokáknak hiszen rád már csak egyre prózaibb kalandok
várnak megsúrolva az ötvenet tájékunkon ismeretlenek a gigerli öregek
mifelénk egyre elcsöndesedve a fájdalom bomlott üteme járja szögletes
nyögések keverednek a visszhangokat verõ sóhajtozásba szenvedünk
a közelgõ öregségtõl de ezekrõl talán késõbb hiszen nyakunkon nagyfiam
gyanútlan esküvõje csibi bátor tekintetekkel a szikék hõse közben világot
barangolva számomra érthetetlen kórusaik felõl dõl a nóta s oda torkollik
vissza anyjuk szomorúsága marci egyre feljebb az iskolában itt unatkozó
nejem is visszaáll a képbe a zsurnalizmusnak akad még némi kis reménye
míg büdös pénzen az indulatokat meg nem veszik lábon elszelel és szeszel
a jobbja tiszta ambíciók roppannak szét a fényesedõ klánon maffiaszagú
minden az ember lerobbant presszók málló sarkában szégyelli hogy egykor
álmodozott mikor a szelek erre hozták csüggedt nagy víziókban áll össze
fejében mocskos magyarország kiút pedig nem jut eszébe semmi azt sem
hiszi már létezik erõ a hitványságokat rendbe szedni s egyre meghittebb
számára a mizantróppal való kacérkodás – közbe azért még belefér egy
(talán) utolsó új lakás panelbõl panel de ennek már több az öble jobban
lélegzik a görbe bögre az ablakból debrecen híres tornyaira látni körben
az elsüllyedt hatalom kádereinek vörösre ivott feje virágzik és a nekik
ültetett biokertészeti dupla fasor kissé késve révbe értem megint valahol
az öreg barátok pedig búcsúzkodnak sorra némelyiknek néhány kupicával
maradok adósa olykor ellestem a praktikus szeretetet tõlük most figyelem
miként kórósodik hátramaradt nõjük s hogyan felejtik õket a híg utódok
temetõk komfortos giccsében kutatnám elõre a kódot deszka vagy köcsög
netán a vég spriccelõ pora mikor már kissé álságos a megdermedt halotti
vacsora és persze fontosabb nélküled a jövõ így tettél te is a versben most
szûkölve szembe jövõ küszködjön csak a precízség benned – a folyamat
nem lesz lezárva elvarratlan szálakkal billensz te is a közelgõ másvilágba