Elcserélt fejek, Olimpia

Elutaztam.
Gondoltam, jó lesz megszabadulni a saját szobámtól, kimenni, elszakadni otthonról, járkálni picit, máshol. Csupa izgalommal vártam az utazás napját, több érdekes programot megbeszéltem elõre, vártak rám a repülõtéren, elvittek egy házba, ahol azóta is lakom. Az elsõ napokban csak sétáltam. Semmi lényeges nem történt. Persze többször kimaradtam éjszakára, de ilyenkor az is megengedhetõ. Sétáltam megint, messzire, a tó másik oldalára, nagy ködök voltak, úgyhogy ezt sem mindig. Sokat és sokáig reggeliztem, hosszan üldögéltem a filteres kávék mellett, szinte semmi zajt nem csaptam a kanállal, csak néztem a tavat az ablak elõtt, amit máskor nem szoktam. A világ legkülönlegesebb unalma izgatott fel, naponta többször. Izgatott, hogy semmi meglepõ nem történik, az meg hogy lehet?

Aztán egyre beljebb húzódtam, ahogy érkeztek a fagyok. Egy szobában találtam magam, ahol órákon át csak üldögéltem, volt, hogy meg sem mozdultam, minek, gondoltam, úgysem lenne semmi következménye. Mozdulatlanul vártam, ültem és csak vártam, hátha mégis történik valami, éreztem, hogy fog, valami csak történni fog, valami különös. Nem mertem elmenni, messzire pláne nem, noha voltak napok, amikor szikrázóan sütött a nap és megszökhettem volna.

Ma reggel, mikor készültem leülni az íróasztalhoz, hogy elkezdjem ezt írni, hirtelen meggondoltam magam és lementem megnézni a postafiókomat. A következõ levelet találtam benne:

Kedves N.!

Bizonyára aggódsz, amiért olyan régen nem írtam. Talán azt hiszed, a sok kicsapongás közepette teljesen elfelejtettelek, én egyetlenem, kinek angyali képe oly mélyen a szívembe és eszembe vésõdött. Dehogyis! Hidd el, nagyon sokat gondolok rád, a nap minden órájában. Édes álmaimban is téged látlak, csak, kizárólag. Hiányzol.
Elmesélek néhány dolgot, hátha megérted, miért hallgattam. Valami iszonyú lépett az életembe! Szörnyûséges végzettel fenyegetõ sötét sejtelmek borítanak be fekete fellegekhez hasonlatosan, melyeken nem hatol át egyetlen vigasztaló napsugár sem. Ez van.
El kell mondanom, belátom, de már a gondolatára is õrült gúnykacaj környékez… Undorodom. Ugyanakkor nem halogathatok tovább, de belátom, nevetségesnek tûnik majd számodra a dolog, ami kikívánkozik belõlem. Ah, kedves N., hogy is kezdjem, hogy elég jó legyen neked? A végén? Vagy fordítva, az elején?
Hogyan tudnám érzékeltetni számodra, hogy az, ami pár napja történt velem, tényleg annyira elementáris módon össze tudná törni az életem!? Ha itt lennél, de nem vagy, magad is láthatnád, a saját szemeddel szembesülhetnél vele. Így viszont egészen biztosan csak egy bûvészkedõ, szellemeket látó bolondnak tartasz majd. Pedig tudhatnád, nem vagyok bolond, ahogy a spirituális dolgok sem érdekelnek, az asztrológiát például ki nem állhatom, ahogy a kártyajóslást sem, a tévéjátékokat, keresztrejtvényeket kimondottan gyûlölöm. Józan és megfontolt embernek tartom magam, aki bármikor, bármilyen körülmények között megállja a helyét. De mindegy.
A szerelem sem vette el az eszem. Ismerem a szerelmet. Alszom és szeretkezem rendszeresen, persze most csak a hiányoddal, de igenis. Úgy is lehet. Hiszen ezt te tudod a legjobban, te, aki folyton úton vagy.
Egy szó, mint száz: az az iszonyatos esemény, melynek halálos nyomát kitörölni magamból hasztalan igyekszem, nem más, mint hogy néhány napja, október 30-án, délben, becsengetett hozzám egy fényképész. Megvételre kínált képeket. Nem veszek semmit, megfenyegettem, hogy lelököm a lépcsõn, ha nem távozik. Közben próbáltam visszatolni testét az ajtóból a lépcsõházba. Enyhe dohos molyirtószagot árasztott a kabátja, beleszagoltam, nem tehetek róla, közel jött. Egy férfi volt a kabátban. Késõbb önként távozott.
Azt gondolod, ebben nincs semmi különös, jól gondolod, elõször én is egy ártatlan vigécnek véltem. De mikor másodszor a szemébe néztem, ellenséges embert láttam benne. Kis idõ múlva képeket vett elõ az aktatáskájából, nagyításokat. Alig fértek el a kezében, 50×60-as méretûek lehettek, nem voltak túl kicsik, pedig óriási tenyérrel markolt beléjük, el sem tudod képzelni.
Aztán egyszer csak észrevettem, hogy én vagyok a képeken.
Lepadlóztam.
Gyerekesnek gondolsz? Te is rajta voltál.
Tényleg én voltam, felismertem magunkat. Körülettem sötét volt, az arcok elmosódtak, mintha kitörölték volna õket, helyesebben ki akarták volna törölni, de valahogy mégsem sikerült. Vagy mintha az alakok bemozdultak volna exponálás közben, nem tudom, csak rövid ideig láthattam, mert elkapta. Engem bekarikázott egy tollal. Téged nem ismer, talán.
Alig vártam, hogy elmenjen.
Hihetetlen, de elkezdtem félni.
Félek. Félek, hogy visszajön. Képzelj el egy magas, vállas férfit; a feje ormótlan, az arca sárga, mint az agyag, bozontos, szürke szemöldöke alatt zöldes macskaszempár villog élesen, nagy és vaskos orra az ajka fölé hajlik. Ferde szája gyakran húzódik kaján vigyorra; ilyenkor egy-egy mélyvörös folt tûnik föl az arcán, és furcsa, sziszegõ hang szüremlik át összeszorított fogai között. A képárus régimódi.
Képzeld, azóta, hogy itt járt, ha lecsukom a szemem, folyton õt látom. Nagy, szõrös szemöldöke alól égetõ lánggal figyel. Itt van velem szemben, nem tudom kirázni a fejembõl. Borús és fenyegetõ tekintetével kerget, bárhová, ahova épp mennem kell napközben, ott van mögöttem, mint a feltûnõ detektív egy rosszul szerkesztett krimiben. Ha vásárolni megyek, jön velem, jön a könyvtárba, elkísér moziba, szemérmetlenül beáll a fürdõkádamba, zuhanyzás közben mögém hajol, benéz a lábam közé és sziszeg. Az ágyamban a párna alatt alszik, reggel pedig a tányéromból néz vissza, délben a levesemben úszik a szeme. A tévé képernyõjén is láttam már õt. Olyan csúnya és ijesztõ figura, hogy egyszerûen nem lehet elfelejteni, és nem lehet nem tudomást venni róla. Mikor reggelente felébredek, arra gondolok, hogy csak képzeltem az egészet, de már ott áll az ágyam mellett, és az árnyéka beborítja az arcom. Újra feltûnik, direkt, úgy, hogy lehetõleg jól lássam, beáll elém.
A képárus mindig valami meglepõ fordulattal visszacsempészi magát az életembe. A legváratlanabb pillanatokban bújik elém, és fenyegetõen a szemembe néz. Õ a homokember, aki lefekvés elõtt bejött a szobámba és homokot szórt a szemembe gyerekkoromban. Õ az, akit a tévében mutattak a mesék elõtt, mint egy tévémacit.
Féltem. A tévémaci nincs, édes gyermekem, ne ijedj meg, mondta anyám. Ha meglátod a macit a tévében, az csak azt jelenti, hogy álmos vagy már, le kell feküdni. De én nem akartam elaludni. Azt hittem, anyám csak le akarja tagadni, hogy a homokember valóban létezik, mert én minden este saját fülemmel hallottam, amikor éjfél körül trappolt fel a lépcsõn és késõbb dörömbölt a szobám ajtaján.
Egyfolytában az jár a fejemben, vajon mikor készülhettek a képek, amiket el akart adni nekem a képárus? Ma reggel eszembe jutott. El szeretném neked mondani, mert téged is érint. Velem voltál.
Várom válaszod, mihamarabb.

2005. november 7. Aláírás: Tamás

Erre mit válaszoljak? Írtam valamit, de végül nem adtam fel. Elõször azért, mert nem találtam postát a környéken, kint lakom a város szélén. Fogalmam sem volt, hogyan jutok el a centrumba. Több mint huszonhárom gyorsvasút és földalatti vonal szeli át a kerületeket. S-bahn és U-bahn vonalak körkörösen. Nem értettem Tamás levelét. Tréfának véltem, nem valami komoly dolognak. Szerelmi tréfának, mondjuk. Gyerekes álmodozásnak. De aztán érkezett egy újabb levél, ezúttal egy e-mail.

Kedves N.!

Kérdéseket vártam volna tõled! Egy jelet, valamit, hogy megkaptál. De nem jött semmi. Nem kaptad meg a levelem? Csupa fontos dolog volt benne. Az életem forog kockán! Gondoltam e-mailben hamarabb elérlek. Ez az ügy most komoly, hidd el. Azóta semmi sem változott, ha írtál volna, sokkal könnyebb lenne.
A gonosz továbbra is itt kereng a fejem felett, ferde szája és zöld szeme eltakarja a napot, és felhõket húz az égre, hogy ne lássak világosan. Néhány napja elmentem G-hez, de nem segített. Ittunk, sokat, nagyon sokat, és aztán részegségében meg akarta váltani a világot. Unalmas gondolataival traktált, hogy éttermet akarna nyitni, benzinkutat venni, ahelyett, hogy meghallgatott volna. Elkezdtem mesélni neki a képárusról és fényképekrõl, de semmi sem jutott eszébe, illetve még csak ez sem, a nagy semmi és az értetlenség jele jelent meg az arcán, és csak nevetett, nevetett, végül hangos kacajban tört ki. Kidobtak minket az étterembõl. Úgy éreztem, rajtam nevet, idiótának tart.

Gondoltam, elutazom hozzád. De alighogy ezt megírtam volna, meggondoltam magam. Nincs értelme. Nem hallgatnál végig, csak az ágyadba tennél, és aztán csöndben feküdnénk egymás mellett. (Vagy nem?) Te olyan rendes vagy, szeretlek, de akkor is. Ahhoz, hogy megérts, bele kéne látnod a fejembe.

Aztán tegnap reggel végre eszembe jutott valami: meg kell keresnem a képárust. Egy ismerõsöm, aki itt lakik az utcánkban, mondta, hogy menjek el Rákospalotára, szerinte ott él. Elmentem. Valóban találtam egy fényképészt. A Bosnyák térrõl a hetvenhetes busszal utaztam, egészen az Esthajnal utcáig. Összevissza kanyargott a busz, de meglett. A házszám, minden stimmelt. Becsöngettem. Szép, nagy háza van, hátul a kertben áll a mûhelye. Megmutatta. Bemehettem a sötétkamrájába.
Elõször azt hittem, õ az, õ járt nálam, megvan. Mikor késõbb lekapcsolta a villanyt és a sötétben a kezembe adott néhány szerszámot, egy flakont, üveget és csipeszt, éreztem hogy idegenek a kezei. Jó szaga volt a kabátjának. Kicsi, nyirkos kezei voltak, megbillentett. Ujjai annyira picik voltak, hogy abból rájöttem, nem, nem õ az. A homokembernek nagy lapát kezei vannak.

Elkeseredtem. Már nem is nagyon figyeltem rá, mikor megmutatta a nagyítóját. Klassz szerkezet volt, tele üvegekkel és különféle lencsékkel, végül egyetlen negatívot sem talált, amit használhattunk volna, úgyhogy az utolsó kétségem is szertefoszlott. Nem õ az, a gépeit régen használta, eszébe sem jutott, mikor nagyított utoljára. Néhány éve már szinte csak digitális géppel dolgozik, ahhoz nem kell ennyi szerszám, egyébként sincs ideje nagyítani a régi képeit, mondta.
Fogalma sem volt, ki vagyok. Kiderült, hogy még sosem járt nálam. Nem is látott. Képeket sem szokott árulni. Még csak meg sem sértõdött a kérdésemen, mert megkérdeztem, hogy õ-e az a borzasztó képárus, akinek sárga az arca.
Megtetszett. A kamrája pedig, mondhatni, teljesen elbûvölt, a készülékei, az egész berendezése; volt benne valami régi és új egyszerre. Mert annak ellenére, hogy nem használta a gépeit, nagyon jó állapotban tartotta õket. Rendszeresen tisztította az üvegeket és az oldatokat is folyton cserélte, készenlétben álltak, ha éppen úgy adódik, bármikor használhassa õket. Ez persze egy pillanatra gyanús lett, vajon akkor miért, de nem, nem igazán.

Mindegy. Drágám, egyetlenem, nem tudtam összehozni a két figurát: aki becsengetett hozzám és a fényképész két különbözõ ember. Nagy valószínûséggel nem ismerik egymást. Tovább kell kutatnom, más irányba, még fogalmam sincs, merre menjek. Egyre többet gondolok a képre, majdnem annyit, mint rád. De egyre homályosabbak vagytok elõttem. A teremre és a fényekre sem emlékszem, az egész jelenet idegen, mintha még sosem láttam volna. Elmentem Újpestre, de ott sem volt. Végigjártam a régi analóg mûhelyeket a Terézvárosban, nincs.

Mikor este lefekszem, a képárust látom magam elõtt. Ördögi arca rám mered. Szarva van és állati hangokat ad. Értelmetlen dolgokat mormol, nem is, inkább nyög, hörög. Éjjel arra ébredtem, hallom, hogy trappol felfelé a lépcsõn, egyszer csak dörömbölni kezd. Be akart jönni a csukott ajtón, de észrevette, és csak átkúszott a kulcslukon. Leterpeszkedett az ágyam mellé, ott ült reggelig, és le sem vette rólam a szemét.
Bolondnak gondolsz te is, de nem vagyok az. Hiányzol.
Alig tudok elaludni, nem, igazából nem is alszom miatta.
Próbálom felidézni, mi volt pontosan a képen, de egyre nehezebben megy. Kérlek, ha már ott vagy, szerezz be nekem néhány könyvet a hívásról és a sokszorosításról. Talán kideríthetem, hogy készültek a képek, és megtalálom a képárus mûhelyét.
A képen meztelenül voltam, mondtam már?
Te is úgy voltál, emlékszem.

Szeretlek. (Félek, ez a gonosz alak a fejemben széttöri a szerelmem.)

Tamás

november 14.

Megijesztett a levél. Olyan furcsa a hangja, mintha nem is Tamás írta volna. Mintha kivetkõzött volna magából. Vajon miféle iszonytató lény lépett az életébe? Misztikus démonok, ködképek lepik el a fejét! Jó lenne, ha kirázná õket onnan, de ezt nem írhatom meg. Egyre hidegebb van, az éjjel megfagyott a föld. Ki sem mozdulok, újra és újra a leveleket olvasom. Értelmetlen és zavaros sorok vannak elõttem, gyakorlatilag semmit sem csinálok, várom a következõt és próbálom megfejteni az elõzõt.

Elmentem és vettem néhány könyvet a fotográfiáról, elküldtem, de visszajöttek pár nap múlva: a címzett ismeretlen.

Drága N.!

Elköltöztem. Hosszú út volt, bocsáss meg, sokáig nem írtam, felkavart. Tudom hihetetlen, de egy ilyen út után általában hányingere van az embernek. Nekem nem volt, épp ellenkezõleg. Az új ház nagyon tetszik, a fényképészhez közel lakom, tudod, már meséltem róla, Palotán.

Egyik nap, mikor hazajöttem és beléptem a lakásba, bûzös szagot éreztem. Égett alumínium és égett por szagát. Azt hittem, nem látok jól. Fekete volt minden, tiszta korom fekete, mint egy kéményben. Beljebb még kormosabb és még feketébb. Leégett a lakásom. Elégtek a dolgaim.
A könyveim és a jegyzeteim helyén csak szétpermetezett papírdarabok maradtak, kivehetetlen a formájuk. A computerem monitorja egy szétfüstölt mûanyag lappá zsugorodott, zsebtévé lett belõle. Ki sem tudom deríteni, merre van a háza. Az anyagaim, a verseim, a leveleim, minden elégett, a billentyûzet néhány betûje maradt meg csupán. Talán tréfából, hogy tudjak neked írni.

Valakik gyújtogattak a környéken. Vagy egy gázkészülék robbant fel, magától. Egy öreg egyedül. Öngyilkosság, ilyesmi. Nem kell megijedni, mondták a rendõrök, mindennapos dolog. De közben kiderült, hogy a zenésznél egész éjjel buli volt. Lövöldöztek valami játékkal, és a vesztes be akarta bizonyítani, hogy tud tüzet nyelni. Állítólag rengetegen voltak a lakásában, nagyon beszívtak. Meztelenül menekültek a tûz elõl, volt, aki az ablakon át. Meztelen részegek ugráltak kifelé mindenhonnan. Szerencsére a zenész a földszinten lakik, megnyugodtam, mikor a rendõr mondta, hogy senki sem halt meg, néhányan picit megégtek.

Eljöttem, amint lehetett, kerestem valami megoldást. Most legalább látom az ablakból a fényképészt, várj csak, itt van, átküldöm neked képen a házát, látod?

Az ablakomból látom a lányát, Olimpiát. Most is ott ül: a karja a kisasztalon, két keze összekulcsolva. Épp csak a szemében látni valami élettelen merevséget. Vicces név, nem? De így hívják, képzelheted. Nagyon nyugodt lány. Feltûnt már az elsõ nap, hogy órákig csak ül, mint egy baba, a szemét meg sem mozdítja. Van benne valami rejtélyes és fura, testrészei egészen szokatlan nõt rajzolnak ki. Magas, finom és karcsú, de beesik a gyomra a medencéje alá, talán az a fura a benne, vagy szeme. A hosszú felálló ujjai, vagy a tüskés haja, mint egy félbolond írónõnek, nem tudom.

Mintha egyenesen õt magát darabokból rakták volna össze, egészen fantasztikus. Talán ahogy tartja a fejét, nem tudom eldönteni. A mozgása inkább egy robotéhoz hasonlít, gyönyörû. Csodaszép, meg kell hagyni. A tartása merev. Nem, nem igazán kecses. Még furcsább, hogy órákig ül és néz. Ahova az apja vezeti, ott marad, ülve. Mindennap, délután kettõ felé, kézen fogja a fényképész, odaviszi a székéhez és leülteti.

Átküldöm Olimpiát.

Látod?

Képzeld, beszéltem a fényképésszel, kértem, hadd menjek el az elõadásaira. Megengedi, sõt, hívott, és a lányát is a figyelmembe ajánlotta (késõn, hiszen egész délután õt figyeltem). A képárus nem jelentkezett…

(…)

De igen. Az elõbb. Kopogtak. Éppen miközben írtam neked ezt a levelet. Mintha álmomból ébresztettek volna. Rád gondoltam és Olimpiára, összehasonlítottalak titeket. Eljött ide is, tudja hol lakom. Undorodom tõle. Még jobban, egyre inkább. Megtalált. Tûnj el, te borzasztó ember, mondtam neki. Egyenesen a szemébe. Adni akarok neked valamit, mondta. Ezúttal szemüvegek és távcsövek voltak a táskájában. Elhatároztam, hogy veszek, hátha akkor nem jön többet.

Végül egy ukrán távcsövet választottam. A számítógépre lehet csatlakoztatni, azon keresztül pedig egy mûholdhoz. Gyakorlatilag bárhova beláthatok vele! Az ágynemûje alá is benézhetsz bárkinek, rögtön Olimpiára gondoltam, de jó lenne… Úgy éreztem, a farkamba harap, mikor a képárus becsapta az ajtót, és hirtelen távozott!

Te, csak nem maga Coppola, Coppelius, vagy Cippola, a bûvész járt nálad, kérdezte G. röhögve, mikor meséltem neki. De. A sátán álruhában.

Reggel téged figyeltelek. Láttam, ahogy ülsz a szobádban. Megfürdesz, aztán sminkeled magad. Láttalak meztelenül. Délután a fényképész lányát néztem a szomszédban. Mereven ült, mint aki karót nyelt, felrakott karral, összekulcsolt kezekkel. Egyszerre bûvöl és taszít. Egyszerre hideg és tüzes. Még nem tudom…

november 25., Tamás

Ez bosszantó. Hideg november van, köd, és amúgy is, fátyol borítja.

Éjjel elkezdett fagyni a tó, hidegen tudomásul vettem Tamás legutóbbi levelét, és mikor válaszolni próbáltam, teljesen bemerevedett a kezem, nem tudok mit írni neki. Mintha egy mesébe keveredtünk volna, a mesében felbukkant volna egy harmadik, és ez a harmadik sokkal jobb lenne nálam. Ha nem volnának elõttem a levelek, azt hinném, valaki csak kitalálta õket.

Drágám!

Élsz még? Mi van veled? Semmit sem tudok rólad.
Mindenemet elvitték. Tegnap betörtek hozzám. A könyveim elégtek, a képeimet pedig épp most vitték ki, még találkoztam is velük a lépcsõházban.
Átmentem a fényképészhez, mert láttam, hogy Olimpia szobájában be van húzva a függöny. De csak a házmesternével találkoztam. Épp vágta a férje haját a lépcsõházban az ajtajuk elõtt, megkérdeztem, mi történt. Nem tud semmit.

Aztán megérkezett a kukásautó. Mindent beledobáltak, talán köztük volt, amit keresek. Talán
a lány is benne volt az egyik zacskóban! Lehet, mondta a házmesterné, és kacagásban tört ki, teljes lelkébõl kacagott, röhögött, vonyított, mint akit megvertek. Gonosz röhögése nevetéssé, a nevetés fájdalommá változott. Arca hirtelen tiszta ránc lett, a gonosz megszállta a lelkét. Közben annyira átadta magát a nyerítésnek, hogy a férje fejére ejtette véletlenül az ollót. Átszúrta a fejbõrét. Vérezni kezdett, ekkor a házmesterné hirtelen vonyítani kezdett, mint egy kutya.

Zavaromban hazafutottam.

Jött néhány hajléktalan, turkáltak a kukákban. Kérdeztem, nem találták-e meg a holmimat. Mi? Semmit.

Szemét szagát hordta a szél.

Képzeld, hallottam, hogy a fényképész holnap elõadást tart a Képzõmûvészeti Egyetemen. Olimpiát fogja szétszerelni, aztán újra összerakja, publikum elõtt. Napok óta készül az elõadásra, talán ezért volt behúzva a függönye. Gondoltam, elmegyek meghallgatni, hátha megnyugtat. De láttam, hogy a tévében is közvetítik, akkor minek menjek. Bejelöltem a tévéújságban, aztán elmentem, hogy vegyek egy készüléket. Vasárnap fogják adni a Duna tévén.

Hiányozni fogsz, vasárnap szoktál, nagyon.

Tudom, hogy néhány barátom azt mondja majd neked, hogy megõrültem. Ne higgy nekik! Hülye vagyok szerintük, agresszív, megbolondultam, elborultam, rémeket látok. De fogalmuk sincs. Szerintük hülyeség volt ideköltöznöm. Én vagyok a hibás, azért törtek be, mert nyitva hagytam az ajtót. Hetek óta nem reagálok, és nem funkcionálok rendesen. Azt mondják, hogy Olimpia nem is igazi nõ, csak egy automata, szilikon. Ez nem igaz. Gyönyörû, érett és csodálatos nõ. Lebeg benne minden anyag. Nála szebbet még nem láttam.

De Te olyan jó vagy. Ugye megértesz?

november 30. Tamás.

Köd van, de akkor is. Néhány közös barátunktól valóban érkezett levél. Azt írják, Tamás megõrült, valaki azt írta, most sokkal jobb fej, mint régen, régen túl rendes volt. Most lett igazán férfi, valaki szerint gyáva. Hogyha válaszolok, rossz, ha nem válaszolok, akkor pedig érkeznek sorban Tamás újabb levelei… Kinek ír, mi ez?

Szerelmem!

Szeretlek. Közhely. Ne félj, tudom, de akkor is. Nincs benne semmi rossz. Olyan jó.

Veled álmodtam. Te voltál Olimpia, összekevertelek titeket. Gyönyörûnek találtam. Elképzeltem, ahogy szétszeded magad, kiveszitek a lábatok közül a csavarokat, hirtelen darabokra hull a mell,
a száj és az orr szétválnak, a karok és a lábak leesnek. Elõször a szeme esik ki, a fogaid kitörnek és a hajatok szépen, lassan a padlóra simul. Darabokban hevertek. Beteszem nektek, mintha semmi sem történt volna, és mikor jó, ti halkan, egyszerre, picit, felsikoltotok. Egy nagy, többemeletes puha gumi a testetek, belevetõdöm, és elfelejtem, hogy ki voltam.

Ti? Csak hallgattok.

Ugrálunk, együtt, szorosan ölelkezve. A lábujjatok percekre bomlik, a pillanat átcsavarodik
a kezedre, egymáson babráltok. Megfogtok engem is, húzol, elõre-hátra, játszol velem. Letörik egy darab a melleitekbõl és ráesik a hasadra, érted, pontosan oda, hogy ne lásd. A szemed eltakarja valami nagy, sötét köd. Sírsz? A kezed már magától mozog, mintha kigondolnád elõre, úgy, de nem, tudom, hogy akkor találod ki. A csiklótok is nagyon hasonlít, mind a kettõt megnézem közelrõl, összekeverednek. Aztán fordítva, visszateszem a lábatok közé, annyira egyformák, hogy nem lehet megkülönböztetni õket, még soha nem láttam ilyen érzékeket. Letapintom. Bárcsak így lenne, ahogy elképzelem. De felébredek…

Félálomban arra gondoltam, hogy mióta elmentél óraszerkezet pontosan, percrõl-percre egyre erõsödik a távollétedben a szerelmem irántad. Ez hihetetlen, így még sosem szerettem. Amint elmentél, elkezdõdött ez az egész, és nem marad abba. Néha arra gondolok, hogy nem is akarom, hogy visszagyere.

Alig tudok rólad, írhatnál már.

(…)

Betörtek a fényképészhez is, elõször legalábbis azt hittem. Láttam a betörõket, ahogy hozzák-viszik a kellékeit, de nem szóltam. A munkások nagy, hatalmas dobozokat cipeltek. Láttam, amikor a kamrájában felkapcsolódott a lámpa. Olimpiát valaki ki akarta tolni, keréken, erre gyorsan odarohantam. Mielõtt elértem volna, elestem. Segítettek felállni, azt hittem õk a betörõk, de nem, megnyugtattak, hogy nem betörõk, az elõadásra készítik az anyagot. Aztán valaki közbeszólt, hogy õ úgy tudja, elmarad az elõadás, egy bál lesz, a fényképész adja a lánya tiszteletére. Erre mindenki nevetni kezdett.

Leporoltam a koszt a farmeromról, és hazamentem.

Szerelmem, meghívott, képzeld! Elmehetek hozzá, mikor Olimpia is otthon lesz! Meghívott a fényképész egy bálba, ami nála lesz!

Tapétáztak, az asztalosok új bútort hoztak, villanyosok lámpát szereltek, a nagyszobát átrendezték és kinyitották a lakás összes ajtaját. Még egy falat is arrébb raktak, hogy majd elférjenek a vendégek, és Olimpia átférjen az ajtón. Pamela Anderson, valaki így hívja Olimpiát, gúnyolódnak. Féltékenyek. Én láttam, milyen nõ, olyan, pont olyan, mint amilyennek egy nõnek lennie kell. Mintha álmodtam volna. Mindene megvan, kellemesen arányos, okos, biztos vagyok benne, hogy okos, aki ilyen szép.

Drágám, ne vess meg, érted is epedek! Mégis engedd meg, hogy néha elragadtassam magam. Holnap az elsõ akarok lenni, aki táncol vele. Úgyhogy nemrég átmentem feliratkozni. Kaptam róla elismervényt. Egy vonalkóddal fogok táncolni. Ide tettem a gép mellé, hogy el ne felejtsem holnap este átvinni.

Írhatnál, hiszen bármelyik férfi megérdemli a választ. Egy szó elég volna.

december 1.

T.

Egyre ritkább a köd, tegnap például verõfényes napsütés volt. Mégsincs meleg. Egy rendkívüli hidegfront érkezett Szibériából, úgyhogy teljesen befagyott a tó és csupa hó minden. Elmentem, vettem egy korcsolyát és órákig futottam a jégen, sokszor elestem. Minden tizedik ember hasonlított rá, azt hittem, hogy a Tamás. Pedig elhatároztam, hogy Tamás nem létezik számomra többé. Úgy érzem, hogy megcsalt. Vagy még rosszabb: úgy érezem, csak gondolatban csal meg, és én képtelen vagyok a fejébõl kiverni azt a másik nõt. Átmentem a túlsó partra, ott sincs semmi különös. Unatkozom, folyton Tamásra gondolok. Odaát sincs több ember, mint itt, inkább egyedül vagyok. Lehet, hogy már sohasem szabadulok meg tõle, gondoltam. Ma délben azonban egy újabb levél érkezett, amitõl megváltoztak az érzéseim.

EgyetleN.!

Nehezen ültem le, hogy írjak neked. Annyi minden történt. Te pedig nem is válaszolsz. A hallgatásod eltávolítja tõlem a lelked, a tested meg amúgy is messze van.

Reggel fejfájással ébredtem, de elmentem tegnap a fogadásra. Táncoltam Olimpiával, túl vagyok rajta, megkaptam. Ült egy széken, egész este csak ült és nézett a semmibe, olyan megható volt. Kezeit ezúttal végig lógatta, fejét kecsesen, felfele tartotta, enyhén, picit mintha felém fordította volna. Olyan szép volt, olyan tökéletes, alig vártam, hogy megérintsem, csak egyszer, legalább. Megérinteni talán nem is volna elég, megfogni, megölelni, belenyalni a fülébe, megcsókolni, az arcát, a hasát, mindenét, a lábujját, kimondom drágám, egész este arra gondoltam, milyen jó volna ráfeküdni.

De a tekintete üres volt, nem fekhettem rá. Az arca sápadt, nem csókolhattam meg, a keze mozdulatlan, nem viszonozta volna az ölelést. Mégis odamentem hozzá, hiszen feliratkoztam a táncra. Addigra picit sokat ihattam, mert többször megbotlottam útközben. Körülöttem hangos kacagásban törtek ki az emberek, amikor végre odaértem hozzá. Hirtelen nagy csönd támadt. Egy törtetõ szerelmesnek véltek, talán, pedig tökéletesen tisztában vagyok a viszonzatlan érzelmeimmel.

Olimpia nagyon szép volt. Egy mozdulatlan és csillogó szépség, a legszebb nõ, akit valaha láttam. Odamentem, megfogtam mind a két kezét, és magamhoz húztam. Éreztem másodpercrõl, másodpercre, ahogy a hideg kezek kezdtek felolvadni. A tûz gyönyörû lánggá változott. Közben magamhoz szorítottam a derekát, és amennyire csak lehet, magamhoz ölelve vonszoltam az egész testét. Ettõl teljesen lázba jött, nem szólt, csak nyögött: “Ah, ah, ah!” – mondta, hangja kéjesen csengett a fülembe, rajtam kívül senki sem hallhatta sóhajtását. Az enyém volt, a hang is, a nõ is. “Ó, Isteni, égi nõ! Te, aki a szerelem forró oldaláról ragyogsz nekem, te vidám arc, akiben én tükrözõdöm…” mondtam, de nem válaszolt, csak tovább nyögött. A fényképész olykor egy távirányítóval a kezében feltûnt ugyan szorosan mellettünk, de én mindig túl késõn vettem észre, így nem tudtam megszólítani. Nyögdécselve keringett, és néha a lábamon taposott, de én így, ilyen ügyetlenül is szerettem. Milyen esendõ ez a nõ, gondoltam. Aztán tényleg elesett, én pedig ráestem. A mellére huppant a tenyerem. Akkorát estünk, hogy nem bírtunk felállni, a többire nem emlékszem, teljesen elvette az eszem.

Ma reggel pedig, kedves N., muszáj bevallanom neked, arra gondoltam, hogy feleségül fogom kérni Olimpiát. Csak mikor az elõbb leültem, hogy ezt megírjam neked, akkor kezdtem el érezni, micsoda bonyodalom lehet még ebbõl közöttünk.

Talán túlságosan elõre szaladtam, bocsáss meg!

Meg akartam szerezni az irányítóját.

Még délelõtt átmentem a fényképészhez és elmondtam neki, hogy szeretném õket ezek után többször meglátogatni. Erre azt mondta, nevetve, talán az örömtõl, vagy mégsem, talán kínos volt neki a dolog, azt mondta, hogy esze ágában sincs az utunkba állni. A lánya akarata számára szent dolog, és ha õ is akarja, egyetért vele. Úgyhogy megkaphatom a kódot és a távirányítót, amikor csak megyek. Mikor ezt kimondta, teljesen megváltozott az arca. Kacagott, hahotázott. Nem bírta abbahagyni a nevetést, úgyhogy aztán tovább nem is beszéltünk, kitessékelt a lakásából.

Szerelmem, képzeld, egész este azt sugdostam Olimpiának, hogy szeretem, szeretem, sz… Szerettem volna viszonzást kapni, de nem jött válasz, csak az a hülye sóhaj, hogy “ah, meg ah, meg megint ah…” Ugye nem baj, hogy épp neked mondom el, rajtad kívül nincs más barátom.

Csak azt a szót kérem, a fülébe súgtam, mondja már ki, hogy szeret, de mintha nem is hallotta volna, hallgatott, vagy sóhajtott. Hangosan, egyre hangosabban súgtam, ordítva súgtam, de nem adott választ. Szeretlek, kiáltottam rá, de nem jött ki hang a torkán. Zárva volt a szája, és a szeme az égre nézett. Talán torka sem volt, már nem emlékszem pontosan. Dühömben összetörtem az irányítót. Legszívesebben szétszedtem volna. De nem tehettem, mert mikor elkezdtem az ujjammal
a mellét simogatni, odajött a fényképész és kihúzta a karomból a lányát. “Ha annyira szereted te bolond a lányomat, akkor tudhatnád, hogy soha nem ígérhet neked semmit. Most pedig szállj le róla, mára elég volt.”

Sokan nem bírtak megnyugodni; még a bálban történt história mély nyomot hagyott a lelkükben, és utálatos gyanakvás kapott lábra mindenféle emberi lényekkel szemben.

Sokan felhívtak. Tiszta hülye vagy, ahogy táncoltál, mondták többen is. Nem értem, hogy lehetnek ilyen érzéketlenek. Nyárspolgárok. Semmi érzékük a nõkhöz, hogy lenne, hiszen az irodalomhoz sem értenek, sem a tánchoz, sem semmihez. Nincs képzeletük sem. Én nem egy robottal táncoltam, hanem egy nõvel, méghozzá a legszebb nõvel, akit a világon valaha láttam.

Olimpiában valóban nincs semmi különös, mégis imádom. Számtalan elõnye van. Az arca átlagos – de bármikor hozzányúlhatok. A dereka merev – legalább nem kell hajlítgatnom. Távirányító kell hozzá – nekem táncol, ha kérem, zene nélkül. Csak sóhajtani tud – õ nem csak sóhajt, énekel. Csak sóhajtani tud – csöndben van, ha kell. Járása darabos – mintha mindig tûsarkon élne. Nincs luk a lába között – majd fúrok bele. A melle helyén drótok vannak és egy szilikon – az élõknek is. A szája nem száj, a szeme üveg, a haja paróka – mint bárkinek. Olimpia talán túl prózai, nem gondolod? – nem, dehogy, poétikus.

Olyan, mint te, drágám.

Írj.

Tamás

december 3.

Minden világos. Most már csak azt kellene kitalálnom, hogyan változzam meg, hogy ne legyek elég jó Tamásnak. Egyelõre semmi sem jut eszembe, de valami majd csak eszembe fog, el vagyok keseredve. Végre érkezett egy levél, ami azt hiszem eléggé megkönnyíti a helyzetemet.

Kedves N.!

Ne félj!

Olimpia igazi nõ. Van, létezik. Nincs benne plantátum, se szilikon, és nem is egy plasztikafrodité, ahogy sokan nevezik! Szemérmetlenek. Egészen másról van szó, drágám. Teljesen elfelejtettem, megírni neked a legfontosabb dolgot. Hirtelen minden megvilágosodott elõttem.

Több hete egyedül vagyok és régóta elfelejtettem már dolgozni. Szinte senkihez sem szólok, kivéve Olimpiát, a barátaim elmentek mellõlem, elfordulnak, ha bárhol találkozunk. Órákat, sõt naphosszat ülök a szobámban, ülök, és a falat nézem. Várom a fényképész hívását. Sokszor a függönyt sem húzom el, direkt, hogy ne jöjjön be fény. Sötét van. Szeretem a sötétet. Folyton Olimpiára gondolok, eszembe jut, milyen vonzó, mennyi erõ van benne. Eszembe jut a bál, amikor tánc közben hagyta, hogy teljesen magamhoz húzzam, nem engedett el, kapaszkodott belém, valósággal magához rántott. Olyan közel voltam hozzá, mint még soha máshoz.
Ha megcsörren a telefon, az azt jelenti, átmehetek.
Így beszéltük meg a fényképésszel.
Átmegyek hozzájuk, beülünk a kamrába, és játszunk. Felolvasom Olimpiának a mûveimet. Õ tapsol, képzeld, tapsol. Hallgat, és meg sem mozdul, látszik rajta, hogy csupa figyelem. Ha vége a mûvemnek, megnyomok egy gombot, és tapsolni kezd, ha egy másikat nyomok meg, táncol, egy harmadikra nyög.
Ennyire még senki sem értett meg.
Nincs szükségünk szavakra, csak az utunkban állnának. Én beszélek hozzá, becézem, szólítom, és õ hatalmas nyugalmával válaszol. Van egy kanapé a kamrában, ha elfáradtunk leheveredünk. A fényképész nagyon örül, mikor átmegyek. Kintrõl figyel minket, hoz kávét és süteményt. Néha kekszet. Tegnapelõtt megkérdeztem, hogy szorosabbra köthetném-e kettõnk között a szálat Olimpiával, nevetett. Persze, persze, mondta, de a végén hangos kacagásban tört ki, õ nem áll a lánya útjába, félre ne értsem, micsoda öröm.
Hidd el, sokáig tartott, míg elhatároztam, tényleg megmondom neki, hogy a lányához szeretném kötni az életemet.

Gondoltam ez fontos változás, és ezt becsületesen megírom neked. Vettem gyûrûket.

December 15.

Tamás

SZERELMEM!

Tegnap minden megváltozott.

Átmentem, zsebemben a gyûrûkkel, de a fényképész nem nyitott ajtót. Vártam. Aztán bementem, mert valaki nyitva felejtette a zárat. Ismerõs hangokat hallottam, a képárus volt, megismertem. Halkan beléptem a nagyszobába, ahol megláttam, hogy a fényképész és õ vitatkoznak. Megijedtem. Sötét volt, de enyhe fénysugarak szelték át a szobát. Egyre hangosabban veszekedtek. A képárus szeretett volna elvenni valamit a fényképésztõl. Egy irányító volt a kezében. Ahogy veszekedtek, hirtelen, talán a nyomástól bekapcsolódott egy készülék.

Láttam, hogy Olimpia képe a falra vetül.

Egy elmosódott képet láttam, mintha túlexponálták volna, életlen volt.

Aztán újabb képek jöttek.

Rajta voltam.

Közben áramütés ért.

Te is rajta voltál. Te, és Olimpia, és én.

Tüsszentettem.

A fényképész észrevett. Megijedt és hirtelen mozdulattal kiejtette a kezébõl az irányítót. A falhoz rohant, fel akarta kapcsolni a villanyt. A képárus ezt kihasználva, addig felkapta a dobozt és az irányítót, majd elindult az ajtó felé.

Világos lett, mert sikerült felkapcsolnia a villanyt.

Hirtelen minden megvilágosodott elõttem: Olimpiának nincs szeme, teste és melle sincs, ahogy lelke sincs, persze hogy nem tud beszélni, hiszen õ csak egy kép. Olimpia a saját képe volt a falon.

A fényképész õrült kiabálásban tört ki: Coppola ellopja a legjobb portékámat! Tolvaj, kiabálta. De Coppola gyors léptekkel távozott a képekkel.

Te szörnyeteg! Kiabáltuk egyszerre, egymásra. Szörnyeteg, válaszolt Coppola.

Itt ülök, egy sötét szobában, hiányzol. Ma reggel minden barátomnak írtam egy levelet, hogy ne haragudjon rám a szerelmem miatt. Mindenkinek megírtam, hogy nézze meg, valódi-e a barátnõje. Sorban érkeznek a válaszok, mindenki a barátnõjét piszkálja.

Talán egy angyal mentett meg, hogy a falnak ne menjek. Kirándulni szeretnék, felolvasni neked, beszélgetni a jövõrõl. Elõször arra gondoltam, megölöm magam, aztán meggondoltam. Nem, nem halok meg, inkább élek és a férjed leszek, lesz egy csinos kis házunk, és ha valaki kívülrõl lefotóz minket, akkor élesen látszódik majd, ahogy kéz a kézben ülünk a képen, elõttünk két vidám fiúcska játszadozik. Egy nyugodt családnak hisz minket, akik megtalálták a boldogságot.

Gyere haza karácsonyra, várlak!

december 23. Tamás

Mikor az utolsó levelet megkaptam, azonnal hazautaztam Budapestre. Kerestem Tamást, de nem találtam sehol. Aztán megtaláltam, de nem Tamás volt, hanem valaki más, aki Tamás helyébe lépett. Elvett feleségül, ahogy ígérte, én pedig hozzámentem. Ebben nincs semmi különös, pedig mégis, volt, azért.

Velünk él még egy nő, csak nem látszik a képen. Õ Tamás fejében lakik. Lehet, hogy én vagyok, de lehet, hogy nem. Néha igen, néha nem. Ha jó napja van, velem alszik, ha nincs, akkor összeveszünk, és a másik nõnek a vállán sír. Az a nõ jobb, mint én, mert az a nõ nem is egy nõ, igazából.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Levél 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.