Pántürkizmus és pániszlamizmus az oroszországi történelemben

A modern muzulmán világ különbözõ rasszokhoz és nemzetiségekhez tartozó emberek milliárdjait jelenti, akik egész bolygónkon szétszórva élnek; népek százai, amelyek a széles “Szahara-övben”1 koncentrálódnak, és olyan országok, amelyek gigantikus ívben húzódva végig Kelet-Kínától a Dardanellákig és a Boszporuszig, határolják Oroszországot. Azok a problémák, amelyek közepette ez a világ létezik, közvetlenül érintik az orosz állam kül- és belpolitikáját, szellemi életét, kultúráját, nemzeti biztonságát. És ezek nemcsak a szomszédos államok problémái, hanem az orosz állam polgáraié, az ország tõsgyökeres népeié, azoké a köztársaságaié is, amelyek az Orosz Föderáció tagjaiként léteznek.

A keleti szlávok õsidõktõl fogva közvetlen szomszédságban éltek azokkal a népekkel és törzsekkel, amelyek az ún. “eurázsiaság” elméletében gyökeret eresztett és a “pánturanizmus”2 ideológusai által továbbvitt elképzelések szerint a szupraetnikus “turán” közösséghez tartoznak. A “Turán” fogalma “Irán” – vagyis az az ország, amelyben a perzsa kultúra uralkodik – antipódusaként jött létre. “Turán” hatalmas területét – hosszanti irányban Irántól föl, észak felé, és szélességi irányban a Kaukázustól a Szaján hegységig – úgy tekintették, mint a “turán” népek õshazáját, amelyekhez hozzávették az uráli-altáji nyelvcsalád népeit is. Mindeközben a türk világot úgy értelmezték, mint ennek a nagy kiterjedésû “Turánnak” a tengelyét, és ennek megfelelõen a pántürkizmus is mint egy szélesebb, homályosabb fogalomnak, a pánturanizmusnak a koncentrált kifejezõdése szerepelt.

Oroszország mint soknemzetiségû állam történelmi fejlõdésének legfõbb sajátossága az volt, hogy muzulmán alattvalói mindenekelõtt a türk világ népeibõl kerültek ki. A muzulmán szolidaritás, az “egyek a hitben” eszméje a tudatukban és nemzeti felszabadító mozgalmaikban szorosan összekapcsolódott a türk népek rokonságáról, történelmi sorsközösségükrõl alkotott elképzelések egész komplexumával. És bár a 20. századra Oroszországnak része volt egy sor muzulmán, de egyáltalán nem török eredetû nép (közöttük például Pamír iráni nyelvû lakossága, vagy a kaukázusi nyelvcsaládhoz tartozó népek), a törökök mégis túlsúlyban maradtak, egységes muzulmán tömegét képezték a kései Orosz Birodalomnak3, majd a Szovjetuniónak4. Azt lehet mondani, hogy Oroszország számára az iszlám világ mindenekelõtt a török világot jelenti.

Természetesen hiba lenne a hajdani Orosz Birodalom valamennyi török nyelvû népét az iszlám képviselõivel azonosítani: különféle történelmi okok miatt az oroszországi törökök bizonyos etnikai csoportjai (például a gagauzok, a tatárok egy kisebb része, amely krjasenek és nagajbakok néven ismertek) felvették a pravoszláviát, a buddhizmust (a tuvinok), a judaizmust (a krímiek), a karaizmust (a karaiták), vagy sajátos kettõs hitben maradtak: a kereszténység összekapcsolódott a sámánizmussal, a pogány kultuszokkal, az animista elképzelésekkel (ami jellemzõ például a csuvasokra, a jakutokra, a hakaszokra, az altájiakra, a sorcokra és egy sor más török népre is). Ugyanakkor a szunnita iszlámhoz hû török lakosság létszáma olyan nyomasztóan nagy, az iszlám kulturális és civilizációs jelentõsége pedig olyan domináns a török világban, hogy a török népek e vallástól való eltérése inkább csak kivételnek számít, úgyhogy a török eredetû népek oroszországi elhelyezkedésének és az iszlám oroszországi elterjedtségének határait azonosító szemlélet nagyon is megalapozottnak tetszik.

A muzulmán-törökök a mai Orosz Föderáció lakosságának nem kis hányadát teszik ki (kb. tizenöt millió ember), és egy igen gazdag kultúra hordozói. Különösen fontos, hogy az orosz állam stratégiailag fontos régióiban koncentrálódnak, azokon a területeken, ahol a legértékesebb nyersanyaglelõhelyek és a legfontosabb gazdasági komplexumok találhatók: a Középsõ Volga-vidéken, Közép-Ázsia és az Északi-Kaukázus jelentõs részén, valamint az Urál és Szibéria egyes területein. Az orosz föderációs rendszer biztonságának, stabilitásának, területi egységének, a népei közötti egyetértésnek, cselekvõképességének sarkalatos problémáit megoldani sok vonatkozásban a török népek nemzeti mozgásának általános irányától, azok politikai orientációjától, a török közegben való közérzetüktõl, a török–szláv dialógustól és egymás kölcsönös megértésétõl függõen lehet.

Ezzel kapcsolatban ki kell emelni, hogy azok a problémák, amelyek közepette a muzulmán-török világ él, azok a koncepciók, amelyeket az új- és legújabb korban a muzulmán-török nemzeti mozgalmak felmutatnak, valódi oroszországi problémák, az oroszországi társadalmi élet, nemzeti politika, közgondolkodás szerves részei. Az e népek nemzeti mozgalmai által felmutatott legfontosabb koncepciók, amelyek segítségével meg kívánták õrizni etnokulturális és vallási identitásukat, meg akarták keresni a konszolidáció útjait és formáit, a pántürkizmus és a pániszlamizmus voltak. (…)

Mint bármely más nagy társadalmi eszmének, a pántürkizmusnak sem ismeretes pontos keletkezési dátuma. A török identitás konszolidációjának kezdeteit a türk folklór õsi rétegeiben, a türk népek etnokulturális formálódásának mélyén lehet fellelni; a török népek intuitívan keresték a lehetséges támaszokat és az egymással való kapcsolat lehetõségeit a rokon kultúrákban. Az ilyesfajta keresések erkölcsi hagyományt teremtenek, amelyek aztán századokon át alakulnak a türk világban (mint ahogyan természetesen más nyelvi-kulturális, szupraetnikus közösségekben is, például a szlávban, a finnugorban vagy a kaukázusiban). Ugyanakkor e hagyományok egyáltalán nem gátolták a “nyelv- és vértestvéreket” abban, hogy – függetlenül attól, így nevezték-e magukat, vagy más alapon teremtve kapcsolatokat, ignorálták-e a rokonságukat – konfliktusban álljanak egymással, véres háborúkat vívjanak egymással, kiszorítsák egymást az elfoglalt és jó életfeltételeket biztosító területekrõl. (…)

Ugyanakkor a pántürkizmusnak van egy sokkal konkrétabb kontextusa, egy sokkal stabilabb alapja is, amelyet az újkori történelmi folyamatok, a modernizációs kihívások és az a sajátos szituáció határoztak meg, amelyben az oroszországi török népek a 19. század végén találták magukat.

A török népek nagy része érzékenyen reagált azokra a megaláztatásokra, amelyekkel hétköznapi életük az Orosz Birodalomban megterhelõdött: a gazdasági és a kulturális szférából való kiszorításukra. Az egyenjogúságért folytatott harcuk legfõbb támaszát az iszlámban és a pántürkizmusban találták meg. A pániszlám törekvések támogatásra találtak az országon kívüli muzulmán világban is. Ez az ideológia tradicionálisabb volt, mint a pántürkizmus, amelyet a 19. század végén valamiféle ideológiai újdonságnak tartottak. (…)

A pántürkizmus, akár csak a pániszlamizmus, Oroszországban az 1880-as években mint a tatár értelmiség liberális kulturális mozgalma jött létre. A türkizmus kialakulása és elterjedése, valamint az ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódó muzulmán oktatási rendszer (dzsadidizmus) megújítása a lehetõ legszorosabban összefügg a krími tatár Iszmail Gaszprinszkij (1851–1914) társadalmi, tudományos és felvilágosító tevékenységével. Munkái, amelyek a 19–20. századi társadalmi gondolkodásba mint a türkizmus egységes humanista ideológiát képezõ mûvei vonultak be, meglehetõsen sajátosak: nem nagyon hasonlítanak rendszeres és argumentált összefoglalásra, és sokkal inkább töredezett, empirikus, helyenként deklaratív jelleget öltenek. Sõt, Gaszprinszkij a “türkizmusról” mint olyanról nem is írt, õt sokkal inkább a török népek “egyetértése” és közös fejlõdése érdekelte; megmaradt a felvilágosító ténykedésnél és az erkölcstani retorikánál, és nem törõdött a pántürkizmus koncepcionális kidolgozásával. És mégis, éppen Gaszprinszkijtõl származik az a megfogalmazás, amely meghatározta a pántürkizmus programját, és Gaszprinszkij jelszava, krédója, erkölcsi imperatívusza lett, amellyel az iszlám török népekhez fordult: “Dilde, Fikirde, Işte birlik” (A nyelv, a hit és a tettek egysége).

Õ volt az, aki meghatározott egy sor olyan problémát is, amelyeknek megoldása elõtt az Orosz Birodalom török népei álltak: az oktatás reformjának szükségessége, új oktatási módszerek alkalmazása, az életforma modernizálása. Az új eszmék hirdetésének fontos eszköze lett a török-tatár nyelvû sajtó, amelynek zászlóshajója Iszmail GaszprinszkijTercüman-ja (Terdzsüman – a ford.) lett, amely 1883-ban jelent meg elõször. Hetilapként indult, aztán sûrûbben jelent meg, és fennállt egészen 1918-ig, négy évvel élve túl megalapítóját (Iszmail Gaszprinszkij halála után a fia, R. Gaszprinszkij szerkesztette tovább).

Gaszprinszkij a török világ egységére vonatkozó nézeteit, amelyek a liberális pántürkizmus alapját képezték, olyan írásaiban tette közzé, mint a Russzkoje muszulmansztvo. Miszli, zametki i nabljugyenyija muszulmanyina [Az orosz muzulmánság. Egy muzulmán gondolatai, észrevételei, megfigyelései], a Russzko-vosztocsnoje szoglaesenyije [Az orosz-keleti megegyezés] (Bahcsiszeráj, 1896), valamint egy sor cikk, amelyeket a Terdzsüman hasábjain publikált.

Az oroszországi törökök és muzulmánok világát Gaszprinszkij olyan egységes etnokulturális közösségként határozza meg, amely stabil belsõ teljességgel rendelkezik és az etnokulturális arénában összeforrt blokként lép fel. Ennek a török-tatár közösségnek a határait Gaszprinszkij úgy rajzolja meg, mint az Eurázsia hatalmas térségein a keresztény Nyugat és a buddhista Kelet között élõ török törzsek területét. (…)

A muzulmán vallási, kulturális és erkölcsi elvet a török közösség legfontosabb összetartó szubsztanciájának ítélte. Jellemzõ, hogy ebbe a közösségbe beleszámította a litván tatárokat is, akik tulajdonképpen nem voltak török nyelvû nép, mivel õseik nyelvét századokkal ezelõtt elveszítették (az iszlámhoz való hûségüket azonban megõrizték). A közösség második fontos jellemzõjének Gaszprinszkij e népek és Oroszország történelmi kapcsolatát tartotta. Úgy tekintette Oroszországot, mint a hajdani tatár birodalom (mondhatnánk, az Aranyhorda – de Gaszprinszkij ezt a terminust nem használta) befogadóját, és ezzel kapcsolatban a következõt írta:

…Úgy vélem, hogy amíg az orosz határok, mint a tatárok hagyatéka, nem terjednek ki lakossága történelmi, természetes határaiig, e határok nem lehetnek stabilak. Ily módon… a jövõben, meglehet, nem is távoli jövõben, Oroszországra az vár, hogy az egyik legjelentõsebb muzulmán országgá váljon, ami, úgy gondolom, egy cseppet sem csökkenti a jelentõségét mint nagy keresztény államnak.5

Reális esélyét látta a török világ kulturális fejlõdésének, az égetõ társadalmi és politikai problémák megoldásának az egységes orosz államon belül, szövetségben és egyetértésben az orosz néppel, amelyrõl a következõt írta:

Oroszország legnépesebb és legfõbb népe az orosz, amely rendkívül ritka és szerencsés természettel van megáldva, azzal, hogy békében és barátságban tud élni bármely más néptörzzsel. A más népekkel szembeni irigység, ellenségeskedés, rosszindulat a hétköznapi orosz embernek nem sajátja. Ez a jó jellemvonás kétségtelen záloga Oroszország nagyságának és nyugalmának…6

Iszmail Gaszprinszkij türkizmusa nemcsak elmélet volt, hanem cselekvési program is, amelynek megvalósításában õ maga is aktívan és sokoldalúan részt vállalt.

Mivel a nyelvet az össztörök szolidaritás legfõbb alapjának tekintette, mindenekelõtt nyelvi reformot akart végrehajtani. A “nyelvi egység”, amely mozgósított türkizmusa megfogalmazásában az elsõ helyen állt, nem valósulhatott meg maga magától, tekintve, hogy a török népek élõ nyelvei minden strukturális-tipológiai hasonlóságuk és lexikai egybeesésük ellenére is jelentõsen eltértek egymástól. Az össztörök egyesüléshez vezetõ úton fontos állomást jelentett a türki – egy sajátos török eszperantó – nyelv kidolgozása, amely a modernizált krími tatár nyelvre épült. Különleges feladatot jelentett a nyelvi reform megvalósítása folyamán a török nyelvek fonetikai különbségeinek minimalizálása. Mindennek eredményeként megalkotott egy “közös nyelvet” (Lisan-i umumi), amely érthetõ a török világ minden népe számára. Éppen ez biztosította a Terdzsüman sikerét és széles körû elterjedtségét Eurázsia több régiójában.

A másik fontos terület, amelyen végbemehetett a török világ egyesítésének és modernizálásának programja, az oktatási rendszer volt. E területen Gaszprinszkij különösen nagy energiával és termékenyen munkálkodott, amikor is kidolgozta az iskolai oktatás új módszertanát (usul-i ceded). (…) E módszer – amelyet Gaszprinszkij 1884-ben próbált ki elõször egy bahcsiszeráji iskolában – legfõbb érdeme az elsajátítandó tananyag értelmezett elsajátítása az érthetetlen szövegek mechanikus bemagolása helyett, az anyanyelv aktív bekapcsolása a tanulási folyamatba (ami nem zárja ki az arab, az orosz és más európai idegen nyelvek tanulását), a szó prioritása a jel ellenében (az “új módszert” a pedagógiában úgy is hívták, hogy “hang-módszer”). E rendszer széles körben elterjedtté vált a tatár és más nemzetiségi iskolákban is, Oroszországban is, de az ország határain túl is.

A harmadik (és talán a legfontosabb) gyakorlati tette Gaszprinszkijnak az újságírói, a kiadói és az irodalmi tevékenysége volt, mindenekelõtt a Terdzsüman, amely a pántürkizmus legfontosabb szervezõereje és propagálója lett. A levéltárakban fennmaradt cári titkosrendõrségi (a csendõrparancsnokság cenzurális ügyekkel foglalkozó osztályára érkezett) jelentések arról árulkodnak, hogy az orosz adminisztráció pontosan tudta, milyen veszélyekkel jár az önkényuralmi rendszerre nézvést a török egyesülés programja.

Az iszlám-török szolidaritás eszméinek megvalósítására elõször azokon a muzulmán kongresszusokon kerülhetett sor, amelyeket az 1905-ös forradalmi helyzetben tartottak meg. Már a Nyizsnyij Novgorodban augusztus 15–28. között lezajlott Elsõ Kongresszus határozata célul tûzte ki Oroszország minden olyan muzulmánjának egyesülését (Ittifak), akik a nemzeti érdekeket szolgáló reformok végrehajtására törekednek. A Kongresszus az orosz muzulmánok egyesülésének kezdetét jelentette. A muzulmánokat tizenhat körzetre osztották, amelyek mindegyike megválasztotta a maga konferenciáját (meclis – medzslisz). A Péterváron 1906. január 23-án megtartott Második Muzulmán Kongresszuson, amelynek Gaszprinszkij volt az elnöke, határozat született az Oroszország Muzulmánjainak Szövetsége (Russiya Müsülmanlarinin Ittifaki) létrehozásáról. A Harmadik Kongresszus, amelyet 1906. augusztus 16–20-ra hívtak össze Nyizsnyij Novgorod közelében, határozott a Muzulmán Szövetség politikai párttá alakulásáról, amelynek ideológiája a pántürkizmus ideológiájára épült.

Iszmail Gaszprinszkij nem volt egyedül a pántürkizmus és iszlamizmus koncepciójának kidolgozásában. Voltak elõfutárai is, meg hasonlóan gondolkodó kortársai is a török világban Oroszországon belül is, és a határain kívül is. A pániszlamizmus egyik legkorábbi és legkövetkezetesebb képviselõje Dzsemaleddin Afgani (1839–1898) volt, aki szintén arról írt, hogy azoknak a népeknek, amelyek a gyarmati elnyomás alól fel akarnak szabadulni, egyesülniük kell, de nemcsak felekezeti alapon, hanem a nyelvi és etnikai közelség alapján is, amely lehetõvé teszi számukra, hogy jobban megértsék egymást.

Az egység nem gondolható el rokonság nélkül – írta Afgani –, a rokonság nem gondolható el nyelv nélkül, a nyelv pedig nem tudhatja betölteni társadalmi funkcióját, ha nem szolgál egy és ugyanazon társadalom… minden rétege számára a megértés eszközéül.7

A türkizmus és a dzsadidizmus egyidejûleg alakult ki a “tatár világ” egész nagy térségében, az új eszmék mintegy benne voltak a levegõben, az új ideológia és mozgalom alapjai a Kazany – Krím – Isztambul tengelyen helyezkedtek el. (…)

Ugyanakkor a 19. századtól az Oszmán Birodalomban is megvalósultak a feltételei a pántürkizmus kialakulásának és elterjedésének. Ez a hatalmas ország, amely európai és ázsiai területeket foglalt magában és különbözõ népek lakták, amelyek közül több is megpróbált kikerülni a szultánság fennhatósága alól, kínkeservesen kereste alárendeltjei egyesítésének útjait-módjait. Az országot fenyegetõ széteséssel a vezetõ elit megpróbálta szembeállítani a tanzimaton (az ország minden polgárának egyenlõségét kodifikáló reformon) alapuló oszmanizmus eszméit – az Oszmán Birodalom teljes lakosságának egységét. Ilyen egység azonban nem létezett, ez az egység újabb és újabb próbáknak volt kitéve a népfelkelések idején, amelyeket külsõ államok beavatkozása kísért; az egység összeomlott, erõszakkal és kegyetlenséggel újra összeeszkábálták, majd újra elhamvadt a lázadások és háborúk meg az udvari intrikák lángjában. Ekkor az oszmanizmust leváltandó (vagy azzal összefonódva) mint fõ és vezetõ ideológia megjelent a pániszlamizmus, amely az egész muzulmán világ kulturális és szellemi egységének elterjedt elméletére épült, arra, amelyet még a 19. század közepén D. Afgani hirdetett meg, és amely az ország felsõ vezetésének körében forró fogadtatásra talált. Miután a szultánok megkaparintották maguknak a kalifa (a felsõ szellemi vezetõ) titulusát is, számítottak hatalmuk és tekintélyük megerõsödésére legalább a muzulmánok körében, akik mégiscsak az ország nagyobbik részét tették ki. Ugyanakkor a sokféle nemzetiségû muzulmán lakosság szintén nem volt egységes. Az albán értelmiség körében és az arab világ különbözõ régióiban nemzeti felszabadító mozgalmak indultak, amelyek végül is az 1912–1922 közötti idõszakban ezeknek az engedetlen területeknek az Oszmán Birodalomból való kiválásához vezettek. De még jóval ez elõtt a török társadalom is kiábrándult az oszmanizmusból is meg a pániszlamizmusból is, mivel ráébredtek e koncepciók valótlanságára és politikai hatástalanságára. Éppen emiatt meglehetõsen korán, már a 19. században Törökországban is kedvezõ talaj teremtõdött a pántürkizmus elterjedése számára. A török testvériség eszméit és a török világ európaizálásáról, kulturális modernizálódásáról szõtt álmokat az írók, tudósok, újságírók hordták ki. Közöttük volt az elsõ török világi újság, a Tasvir-i Efkâr kiadója, Ibrahim Sinaszi, a költõ Zia Gökalp, a török (oszmán) szótár megalkotója, Vekif pasa, a turkológusok között egyike az elsõknek, aki felvetette, hogy a török nyelv és a turkesztáni népek nyelvének közös lexikája és egységes gyökere van.

Fontos összekötõ szerepet játszott az oroszországi és a törökországi pántürkista mozgalmak között a kazanyi tatár származású Juszuf Akcsura (Akcsurin, Akcsura aga). A pántürkizmus manifesztumai közül a legkorábbi, amelyet írt, A kormányzás három rendszere (Üç tarz-i siyaset) címû cikke volt, amelyet a kairói Türk címû lapban publikált.8 Miközben Akcsura összehasonlította az oszmanizmust, a pániszlamizmust és a türkizmust, a törökök egyesítésének legperspektivikusabb és legreálisabb útjaként a türkizmust emelte ki. Hadakozott amellett, hogy létre kell hozni a török népek politikai szövetségét, amelynek központja Törökországban lenne. Akcsura fellépése a pántürkizmus új fázisba érkezését jelezte: a kulturális-felvilágosító mozgalomból (ahogyan azt Gaszprinszkij értette) politikai mozgalommá vált. 1908-tól Akcsura Törökországban élt, 1911-tõl megjelentette a Türk Yurdu (Török Haza) címû lapot, és egyik vezetõje lett a legtekintélyesebb és legenergikusabb pántürkista szervezetnek, a Türk Ocaãi-nak (Türk Odzsagi – Török Tûzhely).

Igen aktívan propagálták a pántürkizmust a 20. század elején az azerbajdzsánok. 1907-ben a Fuyuzat (Felvilágosítás) címû folyóirat lapjain fogalmazta meg Ali Guszejnzade az azerbajdzsán nemzeti újjászületés programját, amelyet a következõ szavakkal jellemzett: “Türkizmus, iszlamizmus és európaizáció”. Jellemzõ, hogy ebben a triászban a türkizmus szerepelt az elsõ helyen.

Az elsõ világháború jelentõsen megbonyolította a türkizmus ideológusainak helyzetét. Törökország és Oroszország ellenséges országok lettek. Ugyanakkor e nehéz feltételek között a már eléggé megerõsödött és szervezetté vált pántürk mozgalom rendkívül fontos lépéseket tudott tenni annak érdekében, hogy az össztörök szolidaritás intézményrendszere ne omoljon össze. 1915-ben Isztambulban létrehozták az Oroszország Muzulmán Török-Tatár Népeinek Jogvédõ Bizottságát, amelynek vezetõje Juszuf Akcsura lett. A Bizottság tagjai 1915–1916-ban ellátogattak Budapestre, Bécsbe, Berlinbe és Szófiába, hogy Közép-Európa kormányainak beszámoljanak az Oroszországban élõ török népek nehéz helyzetérõl. A Bizottság kidolgozta az Oroszországtól független Turkesztán létrehozásának, valamint a Krími és a Kazanyi Kánság újrafelállításának programját.9 Közvetlen kapcsolatba lépett az Allogének [az idegen, nem orosz népek] Oroszországi Ligájával, és az 1916. május 9-i stockholmi találkozón olyan közös memorandumot írtak alá, amely Oroszország népeinek vallási, kulturális és társadalmi-gazdasági elnyomásáról, jogaik megsértésérõl szólt, és amelyet táviratilag megküldtek az amerikai elnöknek, Wilsonnak is.

Ez az 1916. évi június jelentette a kezdetét annak a korszaknak, amikor a török világ egysége már nemcsak kongresszusokon elmondott beszédekkel, sajtóközleményekkel, határozatokkal és proklamációkkal volt mérhetõ. 1916-ban Közép-Ázsiában cárizmus elleni felkelések kezdõdtek, amelyek elõbb a kirgizeket, aztán Turkesztán többi népét is magukkal ragadták.10 Késõbb, már 1917 után a Turkesztánban elkezdett fegyveres felkelés áttevõdött a Volga-vidékre, az Urálra, a Krímre, a Kaukázusra és más régiókra is. E felkelések fontos ideológiai bázisa a türkizmus volt.

A bolsevikok kezdetben abban bíztak, hogy ki tudják használni a pántürkista mozgalmat, kapcsolatot kerestek radikális vezetõivel (Enver pasával, aki Közép-Ázsiában az ellenforradalmi mozgalmat vezette, a baskír Ahmed Zaki Validivel és másokkal). Ugyanakkor a szovjethatalom már a polgárháború idején felismerte minden veszélyét annak, ha a pántürkizmus zászlaja alatt a török népek egyesülnek, és egy össztörök államiság létrehozására törekszenek.

Szovjet-Oroszországban, majd pedig a Szovjetunióban a pántürkizmus- és a pániszlamizmus-ellenes propaganda egyre keményebb formákat öltött. A Kommunista Párt 1921-es, X. Kongreszszusa a pántürkizmust és a pániszlamizmust a “demokratikus burzsoá nacionalizmus” megnyilvánulásai közé sorolta. A hangvétel azonban hamarosan megváltozott, és már e mozgalmak aljasságáról, a “feudális bejek reakciósságáról”, az angol hírszerzés és a “nemzetközi imperializmus ármánykodásáról”11 beszéltek. 1923-ban összeeszkábáltak egy “ügyet”, amely a történelembe “szultangalijevizmusként” vonult be (a tatár kommunista, M. Szultan-Galijev neve alapján, aki fellépett a nemzetiségi kérdés Sztálin-féle megoldása ellen). El kell mondani, hogy a “szultangalijevizmus” nem a nyomozóhatóságok és a “sztálini kurzus” propagandistáinak tiszta kitalációja volt csupán: mögötte valóban ott állt (igaz, kezdettõl fogva reménytelenül) annak kísérlete, hogy a pántürkizmust egyesítsék a szovjethatalom nemzetiségi politikájával. Az 1920-as években a tatár kommunisták között (igaz, meglehetõsen szûk körben és rövid idõre) elterjedt annak eszméje, hogy Oroszország középsõ részén létre kell hozni egy független államot, a szocialista Turán Köztársaságot. Közép-Ázsiában létezett egy titkos szervezet, az Irk, Turan Riszkulovval az élén, amely Turkesztánt Oroszországtól független képzõdménynek, a Turán Állam lehetséges központjának tekintette.

Az ellenforradalmi mozgalom leverése, a föld alatti mozgalmak és a szultangalijevizmus szétverése után a pántürkizmus eszméi más formában jelentkeztek: például az írásreform megtagadásában, amelyet rákényszerítettek a török népekre. Még a janalif, a latin alapú ábécé (amely manapság nagyon is ésszerûnek tetszik, és a sikeres török példára hivatkozva sok török nép akar visszatérni hozzá) 1928–1929-es bevezetése is nehézkesen ment,12 viták és határozott elutasítások közepette, elsõsorban az értelmiség egy része oldaláról, akik között olyan ingatagnak nem mondható “szovjet tekintélyek” is voltak, mint a Tatár Akadémiai Központ elnöke, Galimadzsan Ibragimov. (Mint ismeretes, Ibragimov, miután a Kremlben megkapta a javaslatot, amely a paranccsal volt egyenértékû, hogy a kongresszuson, ahová a tatár delegáció vezetõjeként érkezett, csupán egyetlen mondatot mondjon: “A tatár delegáció nem ellenzi a türk írásbeliség janalifra való áttérését”, kiment a tribünre, és a következõt mondta: “A tatár delegáció nem ellenzi a türk írásbeliség janalifra való áttérését… de számunkra, tatárok számára ez elfogadhatatlan”. Az utolsó néhány szó, amely pár másodperccel megtoldotta a megtervezett felszólalást, végül is Galimandzsan Ibragimov életébe került.)

Természetes, hogy a török írásbeliség módosítása elleni fellépés a türkizmus újra aktualizált pozíciójára támaszkodott: néhány üzbég író például egyértelmûen rámutatott arra, hogy az új ábécé megnehezíti a török népek közötti kommunikációt.13

Az idõk során a pántürkizmus elleni támadások a Szovjetunióban egyre agresszívabbakká és elviselhetetlenebbekké váltak. A pántürkizmus bírálata durva pamfletek és szitkozódások szintjére süllyedt. Ez a hangvétel jellemezte akár a fõvárosi tudósok, akár a szövetséges köztársaságok iskolái képviselte politikailag elkötelezett tudományt is.14 A hivatalos szovjet propaganda lelkesen felkapta a már a háború után elterjedt azon verziót, miszerint a pántürkizmus és a fasizmus szellemileg rokon jelenségek, és a pántürkizmus képviselõit a náci rezsim uszályhordozóinak akarta beállítani. (…)

A háborút követõ években a Szovjetunióban természetesen már nem voltak török politikai mozgalmak és szervezetek, de a közéleti gondolkodásban még el lehetett csípni a török egység gyenge visszhangjait. Annál megveszekedettebb harc folyt ez ellen az “eretnekség” ellen az irodalomban és a történettudományban (például külön SzKP KB-határozatokat hoztak, amelyekben elítélték az Aranyhorda történetének “idealizálását”, az “Idegejrõl szóló hõseposzt), állandóan leleplezték nemcsak a “nacionalistákat”, hanem a pántürkizmus veszélyes ideológiájának hordozóit az üzbég, kazah, tatár és más török népek írói között, akiket nem adtak ki és ideológiai “átnevelésnek” vetették õket alá. Nem meglepõ, ha a kazah író, Olzsasz Szulejmenov, akinek az A és én [Az i ja] címû poémája kézrõl kézre járt gépiratos szamizdat kiadásban, az 1980-as évek végén a török népek elsõ kongresszusának és a Török Népek Konferenciájának egyik kezdeményezõje lett, amely az új feltételek között újjászületõ türkizmus alappillérévé vált.

Ugyanakkor még az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején, az értékek gyors átértékelésének idõszakában is, amikor sok történelmi koncepciót korrigáltak és amikor a történelmi múlt legfontosabb jelenségeihez való viszony a szemünk láttára csapott át az ellentétébe, a pántürkizmus “reakciós lényegérõl” és ideológusainak “ellenséges kirohanásairól” alkotott hamis elképzelések és elõítéletek terhe még mindig nyomta az oroszországi történettudományt.15 Kiderült, hogy az emberiség a mítoszaitól nem szívesen válik meg, kiváltképp, ha azok az elkötelezett politikai mitológiához tartoznak, amelyben érdekeltek bizonyos politikai erõk. A “tudományos áttörésrõl”, a “korszerû nézõpontból történõ átértékelésrõl”, a “pántürkizmus koncepciójának rehabilitálásáról” alkotott optimista következtetésünk, amelyet néhány évvel ezelõtt tettünk, sajnos, sok vonatkozásban elhamarkodottnak bizonyult.16

Ugyanakkor a pántürkizmus ideológiája az orosz államiság legfontosabb támasza lehet, pótolhatatlan szolgálatokat tehet az orosz népnek, más népek demokratikus mozgalmainak és progresszív erõinek – természetesen csak akkor, ha olyan nyitott, toleráns, humanista rendszerre tesz szert, amely a nemzetiségek közötti egyetértés értékeire orientálódik és a liberális türkizmusnak arra az alapjára támaszkodik, amelyet még megalapítója, Iszmail Gaszprinszkij rakott le.

Fordította Goretity József

Forrás: Szvetlana Cservonnaja: Pantjurkizm i paniszlamizm v rosszijszkoj isztorii. Otyecsesztvennije zapiszki, 2003 N5.

  1. A “Szahara-öv” fogalmát, amely “bizonyos szélességben átfogja Afrika és Ázsia minden országát Marokkótól Indonéziáig”, a muzulmán világ központi zónájának meghatározására az európai keletkutatás és iszlámkutatás egyik jeles képviselõje, a Hannoveri Egyetem professzora, Peter Antes javasolja. Peter Antes: Islam. In Die Religionen der gegenwart. Geschichte und Glauben. München, 1996, 66–87.
  2. Turán etnokulturális határainak kijelölésére az elsõk között tett kísérletet Ny. Sz. Trubeckoj, aki emigráns korszakában hozta létre az “eurázsiaság” néven ismertté vált elméletet. A “turániakhoz” sorolja a finnugor, a szamojéd, a mongol, a mandzsúriai (beleértve a japánt és a koreait is) és a török nyelvcsaládokat. Trubeckoj véleménye szerint a “turán pszichológiai beállítottságnak” a törökök felelnek meg leginkább, és a turán szuperetnikai közösség magvát alkotják. Ny. Sz. Trubeckoj: O turanszkom elementye v russzkoj kulture (Az orosz kultúra turán elemérõl). In Etnograficseszkoje Obozrenyije, 1991/1, 93.
  3. Oroszország 1897-es népesség-összeírási adatai szerint a 125 millió 600 ezres lakosságból több mint 13 millió, vagyis majdnem 11 százalék tartozott az iszlám-török közösséghez: a birodalom keleti részén a volgai és szibériai tatárok, baskírok, kazahok, Közép-Ázsiában az üzbégek, kirgizek, türkmének, az európai déli részén a krími tatárok, törökök, azerbajdzsánok (akiket különben a csinovnyikok nem mindig tudtak megkülönböztetni a törököktõl, és kaukázusi törököknek is nevezték õket), a nogajok és az Északi-Kaukázus keleti és középsõ részének hegyi népei: a kumikok, karacsajok, balkarok; a nyugati kormányzóságokban pedig a litván és lengyel tatárok kis csoportja.
  4. A Szovjetunió széthullása elõtt a muzulmán-török lakosság lélekszáma már meghaladta a 47 milliót. Az 1989-es összeírás adatai szerint a Szovjetunióban 16.698.000 üzbég, 8.136.000 kazah, 6.770.000 azerbajdzsán, 6.649.000 tatár, 2.729.000 türkmén, 2.529.000 kirgiz, 1.449.000 baskír, 429.000 karakalpak, 282.000 kumik, 272.000 krími tatár, 263.000 ujgur, 208.000 török, 1.560.000 karacsaj, 85.000 balkar, 75.000 nogaj élt. Természetesen távolról sem mindegyikük sorolható a hívõ muzulmánok közé.
  5. Iszmail-bej Gaszprinszkij: Russzkoje muszulmansztvo: Miszli, zametki i nabljugyenyija muszulmanyina (Az orosz muzulmánság: Egy muzulmán gondolatai, megjegyzései, megfigyelései). Szimferopol, 1881, 5.
  6. Terdzsüman, 1884/1 (január 18.), 1.
  7. Idézi M. E. Raszul-zade: O panturanyizme: V szvjazi sz kavkazszkoj problemoj (A pánturanizmusról: A kaukázusi probléma kapcsán). Oxford, 1985, 67.
  8. E munkáját a késõbbiekben Törökországban többször is újra megjelentették. Egyik utolsó kiadása: Akçura Yusuf: Üç Tarz-i Siyaset. Ankara, 1998.
  9. Egy ilyen programot a Turkesztán török népeinek: azerbajdzsániaknak, volgai és krími tatároknak képviselõibõl álló Bizottság 1915 decemberében Budapesten lezajlott találkozóján dolgoztak ki. Jedige Kirimal: Der Nationale Kampf der Krimtürken mit besonderer Berücksichtigunk der Jahre 1917–1918. Emsdetten, 1952, 30.
  10. Lásd errõl bõvebben: Joseph Castagne: Le Turkestan depuis la révolution russe (1917–1921). In.: Revue du Monde Musulman. Párizs, 1922, 28–73. Hayit Baymirza:Some Problems of Modern Türkism History. Düsseldorf, East European Research Institute, 1963.
  11. Nacionalnoje razmezsevanyije v Szrednyej Azii (Nemzeti elkülönülés Közép-Ázsiában). B. m., 1925.
  12. Még nagyobb kárt okozott a cirill írásmódra való áttérés, amelyet 1938–1939 folyamán hajtottak végre, amely azonban már nem ütközött ellenállásba – nem volt, aki ellenálljon.
  13. E tényeket Edward Allworth említi az üzbég irodalomról és az üzbegisztáni irodalompolitikáról szóló munkájában: Edward Allworth: Uzbek Literary Politics. London, 1964.
  14. Lásd például: A. H. Babahodzsjev: Pantjurkizm – orugyije igyeologicseszkoj gyiverszii imperializma (A pántürkizmus mint az imperializmus ideológiai diverziójának fegyvere). In Trudi Insztyituta vosztokovegyenyija Akagyemii Nauk Uzbekszkoj SzSzR. 1952, 2. Je. K. Szarkiszjan: Ekszpanszionyisztszkaja polityika Oszmanszkoj imperii v Zakavkazje (Az Oszmán Birodalom Kaukázuson-túli expanzív politikája). Jerevan, 1962. Szarkiszjan álláspontját megismétli türkizmus elleni pamfletjében A. Szvaranc:Pantjurkizm i geosztratyegija Turcii na Kavkaze (A pántürkizmus és Törökország geostratégiája a Kaukázusban). Moszkva, 2002.
  15. Jellemzõ, hogy a Szovjet Enciklopédia egyik utolsó kiadásának Pántürkizmus címszava alatt a következõ olvasható: “a török burzsoá-földbirtokos felsõ réteg reakciós-soviniszta doktrínája, amely a 20. század elején jött létre”, és amely “a török nyelvû népek Törökország fennhatósága alatt történõ egyesítését hirdeti”. (Szovetszkij Enciklopegyicseszkij Szlovar. Moszkva, 1985., 1600. p.). Alig különbözik ettõl annak a politológiai enciklopédiának pántürkizmus-felfogása, amelyet pedig már a “demokratikus” Oroszországban adtak ki (Politologija: Enciklopegyicseszkij szlovar. Moszkva, 1993), amelyben Oroszország mint a pántürkizmus elterjedésének terepe csak mellesleg van megemlítve, úgyhogy a pántürkizmust mintegy kivonja az orosz térbõl és történelembõl, mint olyat, amihez “nincs közünk”. Ami pedig a legújabb oroszországi Nagy Enciklopédiát illeti, abban a pániszlamizmusnak csak egy nagyon fukar, szûkszavú meghatározása szerepel (“vallási-politikai ideológia, amelynek alapját a világ muzulmánjainak egységérõl és egységes muzulmán államba tömörítésérõl alkotott elképzelések képezik”), és meg sincs említve a pántürkizmus, ami az orosz társadalmi gondolkodás teljes tanácstalanságáról és a jelenség objektív tudományos kutatásának feladásáról tanúskodik. (Bolsoj enciklopegyicseszkij szlovar. Moszkva–Szentpétervár, 1997, 873.)
  16. Sz. M. Cservonnaja: I. Gaszprinszkij – vidajuscsijszja krimszko-tatarszkij proszvetyityel i gumanyiszt (I. Gaszprinszkij, a kiváló krími tatár felvilágosító és humanista). InEtnograficseszkoje obozrenyije, 1992/1., 159.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.