A fundamentalizmus Dagesztánban és Csecsenföldön

Az észak-kaukázusi iszlám fundamentalizmus lényegében nem különbözik a világ más régióinak iszlám fundamentalizmusától. Eddigi rövid története az 1980-as évek második felében kezdõdött. Elméleti alapjául a 20. századi fundamentalizmus teoretikusainak, az egyiptomi Hasszan Al-Bannak és Szaid Kutbának, a pakisztáni Abu al-Alia Mandudinak, valamint hajdani elõdeiknek, Ibn Tejmijnek (1263–1328), Muhammed ibn Abd al-Vahhabnak (1703/4–1787) és másoknak munkái szolgáltak. A helyi iszlám fundamentalizmus elsõ vonulata Dagesztánban alakult ki, ahonnan fokozatosan átterjedt az egész Észak-Kaukázusra. Az 1990-es évekre Dagesztán vált a fundamentalizmus központjává, míg kísérleti terepe igen hamar Csecsenföld lett. Miként történt mindez?

Az Északi-Kaukázus iszlám fundamentalistáit gyakran nevezik vahhabitáknak. Nekik maguknak – nehezen érthetõ okok miatt – ez az elnevezés nem nagyon tetszik, és inkább szeretik magukat a szalafia (visszatérés a forrásokhoz) vagy a tiszta iszlám képviselõinek nevezni. A fundamentalisták az iszlámnak a Korán és a Szunna alapján történõ megújítására törekszenek, és tagadják a szunnizmus minden történelmi rétegzõdését, amely több mint ezer éves fejlõdése során alakult ki, éppen ezért helytelen õket tradicionalistáknak1 nevezni. Különösen elutasítóan viszonyulnak a tiszta iszlám képviselõi a szúfizmushoz, amely mély gyökeret eresztett Észak-Kaukázusban (mindenekelõtt Dagesztánban, Csecsenföldön és Ingusföldön). Véleményük szerint a sejk vagy az usztaz (tanító) – mint az Isten és az ember közötti közvetítõ – léte ellentmond a muzulmán hit fundamentális alapjainak. Az észak-kaukázusi fundamentalisták határozottan elutasítják a ziarátoknak (szent helyeknek) való behódolást, amely a szúfista hagyományok alapján alakult ki. Fellépnek a halottbúcsúztatás rövidített változata mellett is, és úgy vélik, hogy a négy klasszikus maszhab (értelem) ideje lejárt, s napjainkban már lehetséges a Korán és a Szunna értelmezésének az egységes maszhab keretei közötti megközelítése is.2 Érdekes, hogy a keresztény fundamentalisták is tagadják a pravoszlávok és a katolikusok bonyolultabb, tradicionális Biblia-értelmezését, és azt állítják, hogy a Biblia szövege egyszerû, értelmezése nyilvánvaló. Véleményem szerint mindkét vallás fundamentalistáira jellemzõ a redukcionizmus, vagyis saját vallási hagyományuk leegyszerûsített megközelítése.

Az északi-kaukázusi fundamentalizmus legfõbb tanítói és hirdetõi Dagesztánból származnak. Mint sok más ideológiai áramlatnak, ennek is van mérsékelt és radikális szárnya. A mérsékelt fundamentalisták vezetõje kétségkívül az avar Ahmad-kadi Ahtajev (1942–1998) volt, aki Kudali faluból (Dagesztán) származott. 1990-ben, a Szovjetunió Muzulmánjainak Kongresszusán, amelyet Asztrahanyban tartottak, Ahtajevet megválasztották az Iszlám Újjászületés Pártja elnökévé. Késõbb az Al-Iszlamija mérsékelt fundamentalista szervezet vezetõje lett. Ötvenöt éves korában halt meg infarktusban, amint szülõfalujában a mecsetbe tartott. Ahtajev a fundamentalista nézetek békés terjesztésének híve volt, és magát muzulmán tanítónak tartotta.3 Tanítványai között sok fiatal imám mûködik Észak-Kaukázusban, Dagesztántól Karacsajevo-Cserkeszföldig. Mint az egész világon sok más eszmetársa, Ahtajev is úgy vélte, hogy “az »új világrend« az iszlámot mint eszmét, mint életformát választotta ki áldozatul”.4 Ugyanakkor arra törekedett, hogy ezzel szembehelyezze nézetei békés hirdetését; többek között auljában, Kudaliban medreszét alapított. Ahtajev azt a nézetet is vallotta, hogy Oroszországban mint eurázsiai országban az iszlám és a pravoszlávia kölcsönösen kiegészítik egymást.

Az észak-kaukázusi fundamentalisták radikális szárnyának vezetõje a dagesztáni Bagadullin Kebedov (Vegyeno, 1945) lett.5 1990-ben Ahtajevvel együtt a fundamentalista irányultságú Iszlám Újjászületés Pártjának alapítója volt; 1991-ben a Mahacskalától nem messzire található Kiziljurtban medreszét alapított. Kebedov tehetséges iszlámhirdetõnek bizonyult: avar és orosz nyelvû audió- és videókazettái nagy népszerûségnek örvendtek Dagesztánban és annak határain túl is. Ahtajevtõl eltérõen Kebedov belsõ késztetést érzett arra, hogy részt vegyen a társadalmi életben, meglehetõsen korán elkezdte szervezni a radikális fundamentalisták szervezetét, amelyet Dzsamaatnak (Közösségnek) nevezett el.

1997 nyarán, amikor Dagesztánban jártam, sikerült találkoznom Kebedovval, és meghallgattam szentbeszédét Kiziljurt mecsetében. Bagauddin, aki ekkor már a Dzsamaatemirje (feje) volt, a velem folytatott beszélgetésben kifejtette véleményét, mely szerint Dagesztán posztkommunista vezetése a sirk (a hitetlenséggel egyenlõ pogányság vagy többistenhit) állapotában leledzik. A fundamentalisták mecsetjei és közösségei nyilvántartásba vételének szerinte nincs elvi jelentõsége.

Allah már nyilvántartásba vett bennünket – mondta Bagauddin –, nem akarjuk mi átvenni a hatalmat, azt akarjuk, hogy a hatalom Allah kezében legyen. A földrajzi és állami határoknak számunkra nincs jelentõsége, ott dolgozunk és ténykedünk, ahol lehet. Dagesztánt ma Moszkvából irányítják, nekünk nincs a csecsenföldihez hasonló iszlám közösségünk. Az iszlám államban be szeretnénk vezetni a muhtaszib szolgálatot (erkölcsrendészetet). A dohányzást és a kábítószer-fogyasztást haramnak (tiltott dolognak) tekintjük. Helyesnek tartanánk a teljes alkoholtilalmat is, összességében azonban fontosabbnak tartjuk a hitet (iman) és az egyistenhitet (tauhid).

Megkérdeztem Bagauddint, mit gondol Dagesztán függetlenségének lehetõségérõl. Azt felelte, hogy õ az iszlám állam elkötelezettje, és számára ez elvi kérdés. A kufr(hitetlenség) állapotát elfogadhatatlannak tartja, akár az Orosz Föderációban, akár a független Dagesztánban. Kebedovnak már ezekben a radikális fundamentalista kijelentéseiben is érzõdik a politikai súlyponteltolódás. Nem véletlen, hogy ezt az irányzatot sok iszlamológus politikai iszlámnak nevezi.6

Találkozásunkkor Bagauddin hangsúlyozta, hogy az iszlám az emberi élet teljes rendszere. Már csak emiatt sem tudott nem magába foglalni az “iszlám társadalom és államiság” felépítésére tett kísérleteket.

A legsikeresebb efféle kísérletet a Dagesztán bujnaki körzetében lévõ Karamahi és Csabanmahi falvakban hajtották végre. Ezeken a településeken 1997 és 1999 között következetesen megvalósították a Dzsamaat programját. A mozgalom ideológiáját a helyi lakosság elfogadta, és a helyi muzulmán közösség, amelynek mecsetje Karamahiban volt, kis vahhabita köztársasággá, a dagesztáni fundamentalizmus elõretolt hadállásává (afféle “független iszlám területté”) vált. Éppen ezért tódult oda az ifjúság a tiszta iszlám megtalálásának reményében egész Dagesztánból és az Észak-Kaukázus más köztársaságaiból.

1998 augusztusában ellátogatott Karamahiba és Csabanmahiba Sz. Sztyepasin, az akkori belügyminiszter. Sikerült szóbeli megállapodást kötnie a helyi lakossággal arról, hogy szabadon élhetnek a sariat, vagyis a muzulmán jog7 törvényei szerint, azzal a feltétellel, hogy lojálisak lesznek és együttmûködnek Dagesztán vezetésével. Ezt követõen a falvak körüli helyzet megenyhült, a karamahiak pedig ügyeik megbeszélése céljából bejártak Mahacskalába.

A közösségben tálib kiképzõrendszer mûködött. Az Orosz Föderáció Tudományos Akadémiája Keletkutató Intézetének aspiránsa, D. N., aki 1999-ben részt vett e rendszerben és Karamahiban élt, a következõképpen írja le tapasztalatait:

A kiképzés két szakaszból állt. Az elsõ az ideológiai oktatás, a hit alapjainak tanulmányozása, […] mivel annak, aki fegyvert fog, sõt nem csak fegyvert fog, mindent Allahért kell tennie, és bárkit, akit valami más cél vezérel, szigorú büntetés vár az Utolsó Ítélet napján. A második szakasz a katonai kiképzés. A “testvérnek” tudnia kell Allahért harcolnia. A következõ napirend szerint éltünk: nagyon korán, hajnali fél háromkor keltünk, elvégeztük a rituális mosdást, három körül pedig a namázt [imádságot]. Ezután a Koránt tanulmányoztuk, szúrákat tanultunk meg belõle kívülrõl. Hat órakor kezdõdött a fizikai kiképzés: futás a hegyekben (kb. hat kilométer). A “testvérek” azt mondták, amudzsahedet [vagyis azt, aki a dzsihad, a szent háború útjára lépett] a lábai táplálják. “Nehéz hegynek fölfelé futni, de amikor majd lefelé ereszkedünk és Mahacskala felé tartunk, úgy fogunk futni, mint a gazellák.” […] A kiképzés végén vizsgát kellett tennünk. Minden “testvérnek” tudnia kellett tizenöt szúrát, és tudnia kellett válaszolni a kiképzés során tárgyalt kérdésekre. A kiképzés három hétig tartott. Csak az kezdhetett bele a második szakaszba, aki le tudta tenni a vizsgát. A katonai kiképzésben a közelharcot, a pisztolytól a légelhárító eszközökig mindenféle fegyver használatát, valamint harci taktikát – többek között a hegyvidéki harcét – kellett elsajátítani.8

E hosszas leírásból is látható, hogy a radikális fundamentalistáknál az oktatás a lehetõ legszorosabban összekapcsolódott a katonai kiképzéssel. Ezt a hozzáállást jelentõs mértékben a dzsihad koncepciója magyarázza. A dzsihad eszméje már a Koránban megfogalmazódott:

Harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek harcolnak! Ám ne hágjátok át Allah parancsait! Allah nem szereti azokat, akik áthágják [a parancsait].

Öljétek meg õket, ahol csak rájuk leltek, és ûzzétek ki õket onnan, ahonnan kiûztek benneteket! A megkísértés (fitna) rosszabb, mint az ölés. Ne harcoljatok azonban ellenük a Szent Mecsetnél, amíg õk nem harcolnak ellenetek ott. Ám, hogyha harcolnak ellenetek, akkor öljétek meg õket! Ez lesz a hitetlenek fizetsége.

Ha azonban fölhagynak [istentelen magatartásukkal és megtérnek], úgy Allah megbocsátó és könyörületes.

Harcoljatok ellenük, amíg nem lesz többé megkísértés, s míg a hitvallás csupán Allahé lesz! Ha azonban fölhagynak [és megtérnek], szûnjön meg az ellenségeskedés – kivéve az istentelenek ellen!9

E részletet elemezve az ismert orosz filozófus és valláskutató, Vlagyimir Szolovjov a következõt jegyzi meg:

E fölhívásból [amelyet egy konkrét történelmi helyzetben a pogány Mekkával szembeni kiélezett konfliktus váltott ki (M. R.)], a “harcoljatok ellenük, amíg nem lesz többé megkísértés, s míg a hitvallás csupán Allahé lesz!” szavak hangvételének minden kegyetlensége mellett is világosan látható, hogy Mohamed számára a szent háború olyan vallásos-politikai intézkedés volt, amelyre ideiglenesen szükség volt ugyan, de semmiképpen sem volt állandó vallási elv.10

Ugyanakkor a Korán e megfogalmazásának több eleme is lehetõvé teszi, hogy azt radikális és harcias szellemben értelmezzék, miközben a dzsihad szükségszerûségének – “míg a hitvallás csupán Allahé lesz” – tételét “az iszlám nem erõsíti meg”, homályossága és meghatározatlansága okán a radikálisok kezébe erõs ideológiai fegyvert ad. Ennek következtében, különösen a szufistáknál, a dzsihad fogalma átszellemült. Úgy kezdték értelmezni, mint belsõ öntökéletesítést, az Allahhoz vezetõ utat. Kialakult a dzsihad négy típusáról alkotott elképzelés: a kard dzsihadja, a szív dzsihadja, a nyelv dzsihadja és a kéz dzsihadja.11 A dzsihad szigorú koncepciójához való visszatérés kísérlete veszélyes következményekkel fenyegetett.

Még a csecsen háború elsõ periódusában (1994–1996) jutott el Kebedov a “kis dzsihad” gondolatához, melyen a föderáció haderõi elleni harci cselekményekben való részvételt értette.12 Késõbb, már Gudermeszben (Csecsenföld), ahová 1997 végén a Dzsamaat vezetõi a dagesztáni üldöztetésektõl tartva átköltöztek (ezt egyébként Bagauddin Mohamed “nagy hidzsrájának” mintájára “kis hidzsrának” nevezte), 1998. január 25-én elfogadták a Dzsamaatnak a világ muzulmánjaihoz intézett Manifesztumát, amelyben a Dzsamaat és az oroszbarát dagesztáni vezetés közötti viszonyra utalva a köztársaságban kialakult helyzetet hadiállapotnak nyilvánították, “minden ebbõl következõ körülménnyel együtt”.13

Természetesen lehet beszélni a radikális fundamentalisták (vahhabiták) Dagesztánból történt kiszorításáról, de a vahhabiták minderre rendszeresen nem megfelelõen reagáltak. Így például a köztük és a tradicionális muzulmánok közötti összeütközés eredményeként 1997. március 12–14-én Karamahiban a radikálisok megölték néhány ellenfelüket; 1997. december 23-án pedig rátámadtak a Bujnakban állomásozó orosz katonai egységre.14 1997-ben a radikális ideológusok élesen felléptek a mérsékelt fundamentalizmus vezetõje, A. Ahtajev ellen, akit vallási tudatlansággal, a követõit pedig a máskéntgondolkodók megfélemlítésével vádolták.15

Az elsõ csecsen háború idején kialakult a radikális fundamentalisták katonai szárnya, amelynek vezetõje a szaúd-arábiai születésû Hattab lett.16 Hattab 1969-ben Ararában, a királyság északi részén született. 1987-ben Afganisztánba ment, ahol egy Dzselalabad melletti kiképzõtáborban kapott kiképzést. Késõbb részt vett a Dzselalabad és Hoszt melletti harcokban, valamint Kabul ostromában. Az 1990-es évek elején az iszlám ellenzékiek oldalán Tádzsikisztánban harcolt. Késõbb viszont nem vett részt az afganisztáni mudzsahedek közötti összeütközésekben, mivel ezt a konfliktust testvérháborúnak, fitnának ítélte. Ezekben az években Hattab találkozott Bin Ladennal (errõl egy interjúban beszélt), aki akkor még nem volt az al-Kaida vezetõje. Hattab késõbb a dagesztáni Karamahiban egy ottani lányt vett feleségül. Aztán 1995-ben Csecsenföldre ment, s augusztusban csapata beolvadt a Csecsen-Icsker Köztársaság Fegyveres Erõinek Központi Frontjába, amelynek parancsnoka Samir Baszajev volt. Legnevezetesebb akciója a 245-ös gépesített lövészezred páncélos osztagának megtámadása volt 1996 áprilisában, Jaris- Mardi falu mellett. Az akció következtében a föderáció kilencvenöt katonája vesztette életét.

Az elsõ csecsen háború befejezését követõen Hattab Csecsenföld területén több katonai kiképzõtábort is szervezett, ahol a diverzáns akciókra történõ felkészítésben elsõsorban dagesztániak és csecsenek, valamint Oroszország más muzulmán köztársaságainak tagjai vettek részt. Bázisjellegû táborai Szerzseny-Jurt falu és a Kezenojam-tó környékén mûködtek. Hattab valódi neve csak halála után derült ki.17 Õ maga nevezte el magát Hattabnak a második szentéletû kalifa, Omar ibn al-Hattab iránti tisztelete jeléül.18

1999 elejére a radikális fundamentalizmus nemcsak Dagesztánban vált a politikai destabilizálódás jelentõs tényezõjévé, hanem a szomszédos Csecsenföldön is. Mindeközben a radikálisok komoly anyagi támogatást kaptak különféle nemzetközi muzulmán forrásokból.

Mára a radikális iszlám fundamentalizmus olyan felkelésre buzdító forradalmi ideológiává alakult, amely sok vonatkozásban a marxizmus helyébe lépett. Így például G. Dzsamal, a radikális fundamentalizmus egyik legjelentõsebb képviselõje és a Szovjetunió Iszlám Újjászületés Pártja egyik létrehozója a Moscow Timesban 2001. november 16-án megjelent interjújában azt mondta, hogy manapság az iszlám nem mint hagyományos, szekularizált értelemben vett vallás lép fel, hanem mint átfogó politikai ideológia, amely a gyengéket és elnyomottakat védelmezi.19

1999 késõ õszén a Dagesztán és Csecsenföld Népeinek Kongresszusa, amelyet 1997 nyarán hozott létre a Dzsamaat és néhány más szélsõséges párt és csoportosulás, Baszajevet megválasztotta az Északi-Kaukázusi Felszabadító Hadsereg emírjévé, Hattabot pedig az elsõ helyettesévé.

1999 májusának végétõl a dagesztáni–csecsen határon mindennapossá váltak az összeütközések. A radikálisok meg akarták találni e határ gyenge pontjait, hogy megkezdhessék benyomulásukat Dagesztánba. Találtak is ilyen helyet, mégpedig Botlih körzetét, ahol az avar lakosság egy része (a tehnucal közösség falvai) segített a mudzsahedeknek, akik 1999 augusztusának elsõ felében Botlih körzetében elfoglaltak egy sor falut, és kikiáltották a Dagesztáni Iszlám Köztársaságot. Az iszlám kormány miniszterelnökévé Sz. Ramazanovot, az akkor már halott Ahtajev rokonát tették meg.

A körzet lakosságának nagy része ellenségesen viseltetett az erõszakos behatolással szemben. Az andi közösség tagjai, akik régóta viszálykodnak a csecsenekkel a nyári hegyi legelõk miatt, elzártak a mudzsahedek elõl négy hágót, amelyek közül a legfontosabb Harami és Rikvani.20

A mudzsahedeknek még Botlihot sem sikerült bevenniük, azt a stratégiai pontot, amely megnyitotta volna számukra az utat Andi Kojsza völgye felé. A helyi lakosság nagy része Csecsenföld dzishadját mint nyilvánvaló csecsen agressziót fogadta, és visszaverésében nemcsak a föderáció fegyveres erõi, hanem a helyi népfelkelõk is részt vettek. A négy andi falu (Andi, Gagatl, Rikvani és Asali) a falugyûlésen elfogadta a radikálisokkal való szembeszegülést. Ez elsõsorban az andiak tradicionális szúfista iszlámhoz való hûségével és a vahhabizmus szervezett elutasításával magyarázható.21 Botlihban a helyi asszonyok úgy viselték gondját az orosz katonáknak, mint a saját gyerekeiknek. Ez az elsõ csecsen háború alatt semmiképpen sem történhetett volna meg. A mudzsahedek vereséget szenvedtek, és vissza kellett vonulniuk Csecsenföldre. Ezek a mudzsahedek elsõsorban dagesztáni vahhabiták, a Dzsamaat tagjai voltak.

A sikeren felbuzdulva a föderáció és Dagesztán vezetése a Karamahiban és Csabanmahiban létrehozott “vahhabita köztársaság” ellen megtorló akciót szervezett. Az akció 1999. augusztus 29-én éjjel kezdõdött. A kéthetes ostrom eredményeként a két falut gyakorlatilag lerombolták, a lakosság nagy része életét vesztette, de a falvak védõinek egy maroknyi csoportja Dzsarulla Radzsbaddin vezetésével kitört a gyûrûbõl, és a környezõ erdõkbe menekült.22

Nem sokkal a Karamahi és Csabanmahi elleni akciót követõen a helyszínre érkezett a Memorial jogvédõinek egy csoportja. Az egyikük, A. Szokolov az utazásról szóló jelentésében megállapította, hogy “a »vahhabiták« ebben a régóta jómódúnak számító két faluban 10–20 százalékot tettek ki, a többiek a tradicionális iszlám mellett maradtak. Ezek az emberek ki voltak szolgáltatva a szélsõséges radikálisoknak, akik egyetlen szervezetbe tömörültek, és bármilyen erõszakra készek voltak a vallási dogmák szó szerinti megvalósítása érdekében”.23

Véleményem szerint Szokolovnak igaza volt, amikor a vahhabitákat – értve ez alatt a Dzsamaatot – “vallási szektásoknak” nevezte. Valóban, a Dzsamaat a totalitárius szekta minden jellegzetességével rendelkezik, a belõle történõ kilépés pedig nagyon is veszélyes következményekkel jár: a szervezet a kegyetlen intézkedések révén tartja fenn egységét és létszámát.24

A Dzsamaat Karamahiban és Csabanmahiban folytatott ténykedését elemezve A. Szokolov a következõket írta:

Ennek eredményeként 1999 nyarára a “vahhabiták” teljesen ellenõrzésük alá vonták ezt a két falut. A “vahhabiták” által szervezett sariat botozással büntette nemcsak az alkoholfogyasztást, hanem azt is, ha valaki a köztársaság fõvárosában vahhabita-ellenes rendezvényen vett részt. És ugyanez a sariat, nyilvánvalóan vallási megfontolásokból, azt a vahhabiták vezetéséhez közel álló embert, aki köztörvényes gyilkosságot követett el, mindössze a faluból való tíz évre szóló számûzetésre ítélte.25

1999 szeptemberében, hogy a Karamahiban és Csabanmahiban mûködõ Dzsamaatot támogassák, Baszajev és Hattab behatoltak Dagesztán novolaki körzetébe. Csapataik Kamaz teherautókon indultak el a Haszavjurtba vezetõ országúton, és csak öt kilométerre a várostól sikerült õket megállítani. Ha betörtek volna Haszavjurtba, Dagesztánban kritikussá válhatott volna a helyzet: Mahacskalában ezekben a napokban már védõsáncokat kezdtek ásni a város körül. Különféle jelekbõl ítélve a Novolaki körzetbe behatoló csapatokat javarészét csecsenek tették ki. Következésképpen azt, hogy kísérletet tettek a dzsihad kiterjesztésére, Dagesztánban úgy fogadták, mint csecsen szélsõségesek szervezte agressziót.

A dzsihad, vagy amint Észak-Kaukázusban általában nevezik, a gazavat eszméje Dagesztánban mindenekelõtt az avarok között terjedt el, de hasonlóképpen a darginok, lakok, akkini csecsenek között is. Baszajev törekvése, hogy a gazavat élére álljon, részben nemzetiségi okok miatt sem sikerült. Hiszen Dagesztánban az elõzõ öt fõimám avar volt. Az avarok elvileg sem tartják lehetségesnek, hogy a következõ imám csecsen legyen, Samir Baszajev pedig éppen erre pályázott. Nem véletlen, hogy a dzsihad meghirdetése elõtt a környezete elhíresztelte, hogy avar felmenõi is vannak. A dagesztániak szemében annak a ténynek következtében, hogy a dzsihad vezetõje csecsen lett, az imamátus és az “iszlám állam” eszméje elveszítette vonzerejét, és deheroizálódott.

A dzsihad bukása Hegyi Dagesztánban bebizonyította, hogy jelen pillanatban a dagesztáni lakosság általában nem fogadja el a radikális iszlám fundamentalizmust. Ugyanakkor a fundamentalizmus mint olyan, amely világos és leegyszerûsített válaszokat ad a vallásos tudat igényeire, továbbra is vonzónak mutatkozik a muzulmán ifjúság számára.

Fordította Goretity József

Forrás: Mihail Roscsin: Fundamentalizm v Dagesztanye i Csecsnye. Otyecsesztvennije zapiszki, 2003 N5.

  1. V. O. Bobrovnyikov: Dagesztan (Dagesztán). In: Iszlam na tyerritorii bivsej Rosszijszkoj imperii: Enciklopegyiszeszkij szlovar (Az iszlám a volt Orosz Birodalom területén: Enciklopédia), 1. Moszkva, 1998, 32.
  2. A 2001 júliusában a vlagyikavkazi mecset imámjával folytatott beszélgetés alapján. (A szerzõ tábori jegyzetfüzetébõl.)
  3. Znamja Iszlama (Az Iszlám Zászlaja) (Mahacskala), 1998. december, 11. szám, 3.
  4. Uo.
  5. V. O. Bobrovnyikov – A. A. Jarlikapov: “Vahhabiti” Szevernovo Kavkaza (A “vahhabiták” az Észak-Kaukázusban). In Iszlam na tyerritorii bivsej Rosszijszkoj imperii: Enciklopegyiszeszkij szlovar (Az iszlám a volt Orosz Birodalom területén: Enciklopédia), 2. Moszkva, 1999, 20.
  6. Részletesebben lásd: Nayih Ayubi: Political Islam. London, Routledge, 1991.
  7. Az Északi-Kaukázusban a hétköznapi nyelv sariatnak a muzulmán jogot nevezi. A muzulmán teológiában a sariat Isteni Törvényt jelent, amely a muzulmán jog alapja.
  8. Nyezaviszimaja Gazeta, 1999. nov. 18., 8.
  9. Korán. A Korán világa. Negyedik, javított kiadás. Fordította Simon Róbert. Budapest, Magyar Helikon, 1994. 23. 2. szúra, 190–193.
  10. V. Sz. Szolovjov: Magomet. Jevo zsizny i religioznoje ucsenyije (Mohamed. Élete és vallási tanítása). Szentpétervár, 1902, 60.
  11. V. Kusejev – M. Piotrovszkij: Dzsihad. In Iszlam: Kratkij szpravocsnyik (Az iszlám: rövid útmutató), Moszkva, Nauka, 1983, 50.
  12. V. Bobrovnyikov – A. Jarlikapov: i. m., 21.
  13. D. V. Makarov: Oficialnij i nyeoficialnij iszlam v Dagesztanye (Hivatalos és nem hivatalos iszlám Dagesztánban), Moszkva, 2000, 42.
  14. I. m., 42.
  15. Asz-Szalam, 1997 szeptember, 18. szám.
  16. Sokan úgy vélték, hogy Hattab jordán volt. 2002 áprilisában halt meg annak a mérgezett levélnek olvasása közben, amelyet egy titkos ügynök adott át neki.
  17. 2002 áprilisának végén Hattab bátyja, Manszur asz- Szuvejlim közölte a sajtó képviselõivel Hattab valódi nevét: Szamir Szaleh Abdalla Al-Szuvejlem. 1996 õszén, miután az orosz csapatok kivonultak Csecsenföldrõl, a csecsen kormány Hattabot a bátorság és hõsiesség érdemrendjével tüntette ki, ráadásul dandártábornokká nevezték ki. Minderrõl a Szaúd-Arábia által finanszírozott nemzetközi arab lap, az Al-Hajat számolt be 2002. április 29-én és május 1-jén.
  18. A szerzõ tábori naplójából; Pulsz Planyeti: Bjulletyeny ITAR-TASSZ (A Bolygó Pulzusa: az ITAR TASSZ Közleménye), 1997, december 29.
  19. Moscow Times, 2001. november 16.
  20. Ezekhez az információkhoz M. A. Aglarov professzor szíves közlése alapján jutottam, aki a botlihi körzetben tartózkodott a dzsihad idején.
  21. E részleteket szintén M. A. Aglarov professzor közölte velem, aki egyébként maga is andi nemzetiségû.
  22. A szerzõ tábori naplójából.
  23. A. Szokolov: Sto gyelaty, jeszli hvoszt viljajet szobakoj nye v tu sztoronu? (Mi a teendõ, ha a farok rossz irányba csóválja a kutyát?). In Ekszpressz-hronyika, 1999, 39. (594.) szám, október 25, 4.
  24. A szerzõ tábori naplójából.
  25. A. Szokolov: i. m., 4.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.