Merre tovább jobboldal?

LEVÉLFÉLE JOBBOLDALI BARÁTOMHOZ

Jobboldali barátaim mozgolódni kezdtek a választási vereség hatására. Önvizsgálatot tartanak, szembenéznek azzal, mit rontottak el az elmúlt évtizedben, és mit tettek helyesen. Gondolkodni kezdtek Orbán Viktor szerepén és felelősségén, saját Orbánhoz fűződő viszonyukon. Beszélni és írni próbálnak, maguknak és másoknak. Tiszta szívből örülök ennek a mozgolódásnak, mert a politikailag erős és megkérdőjelezhetetlen jobboldalnak legalább annyira szüksége van a belső vitákra, ütközésekre, európai formálódásra, mint a baloldalnak. Az alapító és formáló Antall-hatás, és az új jobboldali hont alapító Orbán-befolyás felülvizsgálatra szorul. Nem az én feladatom, hogy e felülvizsgálatot elvégezzem, s különösen nem, hogy kéretlenül tanácsokat adjak, mindössze elmondhatom a véleményemet.

De álljunk meg egy percre. Miféle jobboldali barátok? Hogyan lehetnek a magamfajta ördögi, liberális értelmiséginek, aki mindenféle bíráló könyveket és cikkeket ír a jobboldalról, sőt, magáról a szent és sérthetetlen Orbán Viktorról, jobboldali barátaim, kapcsolataim? Csak nem beszélgettem továbbra is az évtizedek óta ismert Fidesz vezetőkkel, vagy jobboldali holdudvari értelmiségiekkel politikáról. Lehetetlen. Akkor se ők, se én nem tudjuk az illemet. Böcsületes, jó magyar embör nem áll szóba efféle izékkel, komenista, liberális, zsidóbérenc senkiháziakkal, még akkor se, ha évtizedekig együtt tanultak, dolgoztak, barátkoztak. Neked tényleg vannak jobboldali barátaid? – kérdik tőlem szemrehányóan. Hát, bizony vannak.

“Magyarországon, igazában, társadalmi és politikai értelemben mindig csak kétféle ember élt: a liberális, és aztán aki nem volt az” – írja Márai a Föld, föld!-ben. A liberális, legyen jobb- vagy baloldali, netán semmilyen oldali, szociális vagy konzervatív, előbb vagy utóbb a személyes és a közösségi szabadság mellett, az öntudatos párbeszédet, a racionális vitát kell, hogy válassza. Ezért örvendek a polgári liberálisok, a liberál-konzervatívok írásainak és szólásainak: az európai Magyarország politikai váltógazdaságának ígéretét látom bennük.

Illeszkedő vagy kiváló gazdaságpolitika

[A reform az] “a meggyőződés, hogy a nemzet feladatát csak úgy oldhatja meg, ha a nyugati civilizációhoz ragaszkodik, s mint múltjában, úgy a jövőben is a civilizációnak bajnoka lesz.”

Eötvös József: Emlékbeszéd Szalay László fölött (1865)

De tekintsünk a dologra magára. A gazdaságpolitikai elemzéseddel, jobbboldali barátom, nem csoda, nem értek egyet. De alig hiszem, hogy ez az alkalom és a tér, hogy az 1990 óta követett gazdaságpolitikákat megvitassuk. Maradjunk annyiban, hogy rögzítem: az én felfogásomban az 1991-es liberális, mikrogazdasági átalakító Kupa-program, majd az 1995-ös makrogazdasági konszolidáló Bokros-csomag, a liberalizáció és a privatizáció, a világgazdasághoz és Európához való illeszkedés helyesek voltak. Ellenben az 1993– 94-es választási költekező, majd 1994–95-ös, nyolc hónapos késlekedést okozó, Horn-féle kisember-programok, akár a 2001 után követett, Orbán, Medgyessy, Gyurcsány nem fenntartható növekedési pályára vivő, nacionalista és/vagy szociális populista politikái hibásak. 2006-ban elkerülhetetlennek tartottam és tartom ma is egy kiigazító csomag behozatalát, hogy visszatérhessünk az egyensúlyi pályára, s természetesen a közigazgatás, az egészségügy és az oktatás reformjait. Remélhetőleg a 2006. nyári Gyurcsány-csomag ebbe az irányba hat.

Orbán Viktornak az a politikai föltevése, hogy Magyarországnak nagyobb volt a gazdaságpolitikai mozgástere az Európai Unión kívül, illetve addig kell kihasználni előnyeinket, amíg nem vagyunk euro-övezeti tagok, arra utal, hogy e “függőség” nem érdekünk. Én ellenkezőleg láttam és látom: az európai közös térbe beilleszkedő gazdaságpolitika legfőbb nemzeti érdekünk. A kárpát-medencei, a magyar külön utas modellben, a “magyar keynesianizmusban” nem hittem és ma sem hiszek. De nem is az én álláspontom az érdekes, hanem a világgazdasági és az európai illeszkedésben, függésben érdekelt Budapesté és a nagyvárosoké, vállalkozóké és munkavállalóké, amelyek, akik 1989 óta arra, azokra a pártokra szavaznak, amelyek ennek az illeszkedésnek a privatizációs és liberalizációs föltételeit megteremtik. De erről később, a politikai helyzetképnél. Egy biztos, hogy tendencia szerint annak a pártnak kell nyernie 2010-ben, amelyik visszaviszi az országot a fenntartható növekedési pályára, és még szorosabban összefűzi az európai gazdasággal. Írásaimból láthatod, hogy az utóbbi alatt nem az euro-övezeti tagság kényszeres, könyörtelen kiigazításokkal vezérelt, minél előbbi véghezvitelét értem, hanem a versenyképes saját pályát, amely magasabb növekedéssel simul hozzá a fejlett európaiak pályájához.

Az 1998-as Fidesz győzelem nemzetközi háttere

Az 1998-as Fidesz győzelem belpolitikai oka, hogy a Horn-féle politika képtelen volt a megújulásra, és Orbán Viktornak sikerült összehangolnia a jobboldalt a Fidesztől az MDF-ig, a Kisgazda Párttól a MIÉP-ig. A baloldalon megbomlott az egység, ellenben a jobboldalon létrejött a polgári, konzervatív liberálisok, az életforma- konzervatívok és a nemzeti radikálisok, nacionalisták összhangja, a nagyvárosok és a falvak mozgékony választóinak láncolata. Többé-kevésbé így látjátok ti is, liberális konzervatívok, a Polgári Magyarország hívei Pokorni Zoltántól Szájer Józsefig, Tölgyessy Pétertől Stumpf Istvánig, Matolcsy Györgytől Martonyi Jánosig. Szeretném hangsúlyozni, hogy Orbán Viktor ekkor még polgári liberálisnak számított, tehát politikai tőkéje, önsúlya nem az életforma-konzervativizmuson vagy a nemzeti és keresztény radikalizmuson nyugodott.

A külpolitikai hátteret az határozta meg, hogy mit gondoltak a Clinton-adminisztráció stratégái és az európai nagyhatalmak politikusai – mindenekelőtt Kohl kancellár – a térségről és Magyarországról. Szempontjaik egyszerre voltak biztonságpolitikaiak és gazdaságpolitikaiak. Horn Gyula és Kovács László biztonságpolitikai szempontból tökéletesen megbízhatóak voltak. Aktívan támogatták a boszniai magyar szerepvállalást – a taszári bázist és a katonai részvételt Okučan-ban –, megkötötték a román és a szlovák alapszerződéseket, amelyek a NATO-felvételt biztosították. Hozzájuk képest a Fidesz és Orbán megbízhatatlan volt, mert támadta az alapszerződéseket, ellenezte Okučant stb. Biztonsági alapon a nagyhatalmaknak az MSZP–SZDSZ kormány folytatását kellett támogatniuk.

Az amerikaiak és a németek mégis Orbán Viktor mellé álltak. Ennek oka egyszerre gazdasági és politikai. Horn Gyula hatalomra kerülése utáni nyolc hónap mély nyomokat, gyanúkat hagyott az Egyesült Államokban és Európában Horn Gyulával szemben. A Horn-kormány 1997-tel, a nyugdíjreformmal lezárta a reformokat. Horn megszabadult Bokrostól, és készült elválni Medgyessytől, helyettük Szekeres Imre volt a várományos a pénzügyminiszterségre. A választási kampányban összeütközött egymással Horn MSZP-je és Kuncze SZDSZ-e. Másrészt, az amerikaiak fiatalítást, változtatást szerettek volna, és Horn helyett valaki mást. Figyelmeztették az MSZP-t, hogy Hornnal nehezen nyerhet. Ha Kovács László a miniszterelnök-jelölt, az MSZP simán nyeri a választást. De Kovács nem mert, akart fellépni Hornnal szemben – ellentétben a 2004 őszi MSZP–SZDSZ vezetőkkel, akik félretették Medgyessyt –, s ezért a fiatal, angolul beszélő, polgárosodást hirdető Orbán került a képbe.

Horn a Kádár-kori Magyarország magyarját beszélte, Orbán ekkor európai és “világmagyart”. Garanciát jelentettek Szájer József és Pokorni Zoltán, Martonyi János és Stumpf István, Urbán László és Németh Zsolt, akik a nyugatos, konszolidált, tovább privatizáló és liberalizáló polgári kormányzat ígéretét kínálták. És az a gyanúm, hogy a nyugatiak – a Clinton-adminisztrációtól Kohl kancellárig – a Fideszt és Orbánt támogatták, nem az Orbán–Torgyán koalíciót, vagyis nem tudhatták, hogy Orbán támogatásával a kisgazdákat, a szélsőjobbot is megveszik. Ellenkezőleg, Orbán nekik is lebegtethette a nagykoalíciót, akár a hazai szavazóknak. (Ugyanaz a helyzet, mint 1990-ben, amikor az idősebb Bush kormányzata és Kohl egyaránt a nagykoalíciót javallotta, hogy a nacionalistákat fékezzék a liberálisok, de Antall kitartott a kiskoalíció mellett, bele is bukott.) Az 1998-as Fidesz-győzelem végső soron nem Fidesz-győzelem, hanem szocialista vereség volt. Horn rontott, és Orbán élt a lehetőséggel.

A 2002-es vereség és a viktoriánus párt

“Minden szerfölött nagy hatalomnak fő veszélye nem az ellentállásban, hanem abban fekszik, hogy a vele szemben álló akadályokkal küzdve, azokat nemcsak legyőzi, hanem megsemmisíti, s így tovább terjed, mint biztosan tennie lehetne. Augustus császártól fogva a világ csaknem minden nagyobb uralkodója jól tudta, hogy semmi sem biztosíthatja inkább a hatalmat, mintha erős határok veszik körül, melyek által, aki e hatalmat gyakorolja, egyszer-másszor megszorítva érzi magát, de amelyek egyszersmind erős védfalul szolgálnak neki. Azonban alig ismerünk oly embert, aki a hatalom bizonyos fokára jutva, korlátolhatta volna önmagát.”

Eötvös József: A francia forradalom okai (1857)

A 2002-es választási vereségről szóló elemzéssel, nevezetesen, hogy a Fidesz azért vesztett, mert nem a szlovák Dzurinda stratégiáját választotta, és nem határolta el magát a szélsőjobbtól, teljesen egyetértek. De hozzá kellene tenni, hogy Dzurinda-kormány útja nemcsak negatív, hanem pozitív módon is érdekes. A szlovák jobboldal a radikális adó- és egészségügyi-, nyugdíj-, önkormányzati reformok útját választotta. (Példaként hozhattad volna José María Aznar konzervatív néppárti kormányát is, amely 1997-től folyamatosan stabilizált, liberalizált, privatizált és munkaerő-piaci, adó- és nyugdíj-reformokat hajtott végre. Sikeresen vezényelte le Spanyolország első európai programjait. Mindezzel Aznar egészen 2004-ig hatalmon maradhatott.) Ellenben Orbán Viktor egymás után vette le a napirendről a Polgári Magyarország reformprogramjait, félretette Stumpf Isvánt az önkormányzati regionalizálással, Frajna Imrét és Selmeczi Gabriellát a több-biztosítós egészségüggyel, lemondott az adóreformról, nekiment a privatizációnak, Budapestnek, és 1999 közepére valamennyi, a vállalkozásokat komolyan érintő átalakítási lehetőséget elvetette. Mikulas Dzurindának sikerült újráznia 2002-ben, és megőriznie a hatalmat egészen 2006 nyaráig, ellenben Orbán veszített kormányon 2002-ben, és ellenzékből 2006-ban.

Orbán ideológiailag Wolfgang Schüssel osztrák kancellár politikáját tette magáévá: magamhoz ölelem a szélsőjobbot és megfojtom, eközben nem foglalkozom az EU és a világ fölháborodásával. S lám, Schüssel nem bukott bele az EU-bojkottba, ellenkezőleg, megerősödve jött ki a dologból. Csakhogy Wolfgang Schüssel mindezt azért tette, hogy keresztülvigyen reformokat, hogy leépítse az osztrák nagykoalíciós korporatív rendszert. Komolyan végiggondolta, hogy milyen liberális lépésekre van szükség, és ehhez használta Haider Szabadság Pártját. Ellenben Orbán 1998– 99-ben, a “három tenort” – Chikán Attilát, Járai Zsigmondot és Surányi Györgyöt –, csak és kizárólag a makrogazdasági egyensúly fenntartására, és nem reformok keresztülvitelére használta. Ezért a kockáztató Schüssel megnyerte az osztrák polgári szavazókat, a nagyvárosokat, és visszahódította az európai bizalmat, egyike a legerősebb európai politikusoknak. Orbán viszont elveszítette a játszmát.

A magyar politikus sok tekintetben Silvio Berlusconi olasz politikust követte, aki hosszan és hatékonyan együttműködött nacionalista, Európa-ellenes erőkkel, maga is populista politikát követett. Ugyanakkor Berlusconi a reformok ígéretét hordozta, az olasz sajátos politikai alkurendszer felszámolását, és Itália világpiaci nyitását. Továbbá Berlusconi a leghívebb Amerika-barát, atlantista külpolitikát vitte, ellentétben Orbán Viktorral, aki már a Clinton-adminisztrációval szembekerül, majd 2001. szeptember 11. után szalonképtelenné vált a Bush-kormányzat szemében. Kétségtelen, hogy Berlusconi az európai tartós utálat ellenére meg tudta őrizni hatalmát Itáliában 2006-ig, ám ebben közrejátszott Itália nagyságrendje, hatalmas média-támogatottsága és ellenfeleinek megosztottsága.

Tanulság: a világpolitika irányítói szemében, az ezredforduló idején, a legjobb országnak és politikai erőnek az számít a térségben, amelyik kozmopolita, nacionalizmus-ellenes és radikális piaci reformer, elfogadható, ha antinacionalista, de nem hajt végre reformokat, vagy nacionalista, de radikális reformer. Viszontelfogadhatatlan, ha radikális nacionalistákkal működik együtt, és még piaci reformokat se léptet életbe. Teljesítési, mainstream politika, ha valaki megfelel a “washingtoni konszenzus”, a piaci rendszer szabályainak, s ugyanakkor szembemegy a nacionalista ideológiákkal és mozgalmakkal. Igen, igaz, Orbán járhatta volna Dzurinda és Chirac útját, elhatárolhatta volna magát a nacionalizmustól és a rasszizmustól, és akkor valószínűleg győz. Mászhatott volna Schüssel meredek és veszélyes ösvényén is fölfelé, ha a nacionalistákkal együtt, de liberális piaci reformokkal kormányoz – talán akkor is nyer. Nacionalizmussal reformok nélkül nem lehet nyerni. Vagy lehet nyerni, de tartósan kormányozni nem. 2001-től, különösen 2001. szeptember 11-től, Orbán nacionalista, antiliberális és ellenreformer politikussá vált a világ szemében. Ez halálra ítélte.

A kérdés az, hogy a választófejedelem miért a szakadékba vezető utat választotta? Irracionális érzelmek, vagy hibás politikai kalkulációk vezették? Az első stratégiai tévedése, hogy se Magyarország, se önmaga súlyát nem becsülte föl helyesen. Úgy vélte, hogy Magyarország szuverén középhatalom lehet, ő pedig Király. A valóságban Magyarország az európai Német–Római Birodalom egyik kicsiny fejedelemsége, a dicsőséges Fortinbras pedig egyike a számtalan választófejedelemnek. Magyarország gazdasági erőforrásai, kisugárzó ereje, katonai potenciálja, stratégiai súlya és a történelmi múltból vele szemben felhalmozott szomszédi gyanakvások egyaránt kis-közepes ország jelentőségét adják. Minden politikai és gazdasági középhatalmi álom kockázatos. Nincs reális esély se a kárpát-medencei magyarság, se a közép-európai térség déli részének egyesítésére, magyarországi vezetésére. Nincs önálló, Európától és a világtól független, szuverén magyar modell.

Másodszor, Orbán viszolyog a központi hatalmat, az államot korlátozó bármilyen reformtól, mert a reformokat és a reformereket összekapcsolja a kései Kádár-rendszerrel. Feltehetően a nyolcvanas évek közepétől önmagát és pártját anti-reformerként, alternatív, radikális “forradalmárként” határozza meg. Legyen ez liberális vagy konzervatív forradalom, az államot át kell venni, és mindent azzal kell keresztülvinni radikális módon. Lehet, hogy nem ez a valódi ok, de valahogy magyaráznunk kell, hogy a választófejedelem miért nem határozta el magát a legcsekélyebb reformra sem, pedig politikai ereje bőségesen lett volna hozzá. Magyarországon a harmincas évek óta erős reformgondolkodás vívódik a forradalmi és ellenforradalmi eszmékkel. Nagy hagyományokra néz vissza a közigazgatási és gazdasági reform a 19. század húszas-harmincas évei, a reformkor óta. A reformértelmiség erős befolyással, szoros nemzetközi kapcsolatokkal és határozott médiatámogatottsággal rendelkezik, aki velük szakít jelentős kockázatot vállal.

De ennél is fontosabb, hogy a kilencvenes évek végén a magyar versenyelőny a térség országaival szemben a korábban véghez vitt reformokban állt, és ezt az előnyt a reformok kiteljesítésével lehetett volna megtartani, sőt, növelni. A nemzetközi és a hazai gazdasági konjunktúra kiváló lehetőséget adott. Először lehetett volna az oktatás, az egészségügy, az adózás, az önkormányzatok reformjait a fellendüléssel összekötni, s nem kellett volna a magyar választók torkán megint a reform=megszorítás keserű piruláját lenyomni. Viszont megfordítva, nem volt kényszerítő reformhelyzet, mint Szlovákiában, ahol a tét a térség elejének utolérése, és az európai intézményekbe való bekerülés volt, vagy Ausztriában, ahol a Nyugat-Európától való elmaradás behozatala, és a közép-európai vezető szerep elérése ösztönözte a politikai osztályt a kockázat vállalására. Magyarországon a politikai osztály csak akkor vállalt és vállal reformokat, amikor véghelyzetet tapasztal. Ha javulnak a viszonyok, azonnal kienged, elkényelmesedik, saját magával foglalatoskodik.

De Orbán Viktor nagyravágyó, kockáztató, kvalitásos politikus. Messzebbre tekinthetett volna. Ismétlem, Orbán Viktornak jobbról sokkal nagyobb esélye lett volna radikális reformokat végrehajtani, mert kevésbé volt beágyazva a szociálisan függő választók közé. De reformvakságban szenvedett. S nem volt képes, nem akart, nem tudott forradalmat, fél-forradalmat se véghez vinni, megteremteni a gaullista mintájú IV. magyar köztársaságot.

Harmadszor, 1998-ban átmenetileg sikerült egymással összehoznia egy táborba a nacionalistákat, az életforma-konzervatívokat és a libertariánus polgári piachívőket, miként az történik az amerikai republikánusoknál, a német CDU– CSU-nál, az osztrák ÖVP-nél és Szabadság Pártnál, vagy a francia gaullista UMP és liberális UDF, az olasz Berlusconi–Fini–Bossi pártszövetségeknél. Ez volt a Fidesz–FKGP–MDF koalíció, valamint a Polgári Magyarország és Nemzeti Magyarország egyensúlya. De valamikor 1999-ben arra jutott, hogy összegyúrja, egyetlen politikai erőben egyesíti az amerikai republikánus, vagy a brit konzervatív pártok mintájára a nacionalista, konzervatív és liberál-konzervatív csoportosulásokat. Csakhogy a kontinentális Európában mindenütt különálló pártok, mozgalmak jelenítik meg az egyes irányzatokat, egységes néppártot gyúrni majdnem lehetetlen.

Tudom, hogy Orbán az Adenauer–Kohl-doktrínára alapozza a maga Orbán-doktrínáját, amelynek alapelve, hogy a jobboldalon csak egyetlen párt(szövetség) állhat, s ettől jobbra nem lehet önálló erő, tehát valamennyi választói csoportnak a CDU–CSU-ban kell egyesülnie. Csakhogy ez nem annyira belpolitikai, hanem sokkal inkább külpolitikai doktrína, nevezetesen a megszálló amerikaiak doktrínája, akik a háború utáni NSZK-ban és Japánban, lehetetlenné tették, hogy a jobboldali nagy néppártokon kívül szélsőjobb pártok megalakuljanak, ezért két évtizedre bebetonozták a német CDU–CSU és a japán Liberális Párt kvázi egypárti monopóliumát. (Ez ugyanolyan tilalom, mint a kommunista pártok száműzése a politikai hatalom közeléből.) Később azután belpolitikai, szalonképességi doktrínává vált.

De ideje újraolvasni, jobboldali barátom az Adenauer-doktrína történetét. A kétpárti Bundestag lehetősége az 1957-es választással ért a csúcsra, amikor a CDU–CSU abszolút többséget szerzett az SPD-vel szemben, és Adenauer úgy vélte, hogy az FDP el fog tűnni a színtérről. A választások megnyerése után 1957. szeptemberében, Adenauer a CDU vezetőinek elmesélte korábbi beszélgetését Churchill-lel.

Azt kérdeztem tőle, hogy minek tulajdonítja a liberálisok jelentős hanyatlását mindenütt Európában? Mire Churchill így válaszolt:

– Egészen egyszerű. A liberálisok azért erősek, mert legitim követeléseket képviselnek. Azonban többé vagy kevésbé valamennyi párt magáévá teszi ezeket a követeléseket, ezért a liberalizmusnak mint mozgalomnak hosszabb távon nincs értelme, mert követelései az évtizedek során lényegében teljesülnek.

Adenauer így folytatta:

Hiszem, hogy ez fog történni a német liberálisokkal is.

Ezért aztán az 1961-es választási kampányban Adenauer kijelentette:

Csak a CDU abszolút többsége, amelyről teljes mértékig meg vagyok győződve, mentheti meg Németországot.”

Ezután a CDU–CSU elveszítette abszolút többségét, és az FDP legmagasabb eredményét érte el, 12,8%-ot. Adenauer arra kényszerült, hogy koalícióra lépjen az “eltűnt”, egyébként azóta is létező liberálisokkal. A német pártrendszer soha nem vált kétpártivá.

A magyar rendszerváltás nem angolszász típusú, hanem kontinentális európai választójogi törvényt hozott, amely csak kivételesen eredményez valamelyik oldalon abszolút többséget egyetlen pártnak, és nem a kétpárti, kétpólusú parlament irányába mutat. Az Orbán-doktrína stratégiai tévedés, amely a választások elvesztését eredményezi.

Az Orbán-doktrína része a penetrációs elv alkalmazása. Orbán szerint be kell hatolni valamennyi jobboldali pártba és mozgalomba, be kell helyezni saját embereit, vagy át kell fordítani az övéiket, nehogy a baloldal tegye meg. Antall József – és az 1945-ös Rákosi-féle MKP – mintájára, a pártokban megtalálta az “igaziakat”, és elhatárolta a “hamisakat”, kettős tagságot idézett elő, majd leszalámizta a szövetséges versenytársakat, bábpártokat, és mozgalmakat állított elő. Először Torgyán kisgazdáit fordította vezetőjük ellen, fizette és félemlítette meg őket, majd a demokrata fórumos képviselőket. Ám a fideszes behatolás, penetráció nem tudta kellő mértékben pótolni a falvakban és a kisvárosokban az elvesztett “hűséges” jobboldali, nem-fideszes szavazókat.

De a penetrációs elvnek még súlyosabb következményei is vannak. Ha meg akarom szerezni, és pártomba akarom olvasztani populista pártok képviselőit és szavazóit, akkor át kell vennem értékeik jelentős részét, használnom kell nyelvüket. Nemcsak én, mi fertőzöm, fertőzzük őket, hanem ők is minket. Orbán Viktor az elit képviselőjeként támadta az elitet, ébresztett establishment-ellenes indulatokat, amivel kizárta, hogy kívülről bomlassza valamilyen plebejus mozgalom az elit rendszerét, ám önmagát kompromittálta. Torgyán József és Csurka István legalább annyira “penetrálták”, fertőzték Orbán Viktort és a Fideszt, mint Orbán Viktor őket.

Az egybegyúrás kedvéért 2000-től leválasztotta magáról a polgári liberálisokat, szimbolikusan is eltávolítva a képviselőiket, Chikán Attilát és Surányi Györgyöt, belső emigrációba kényszerítette Tölgyessy Pétert. De ennél is lényegesebb, hogy félrenyomta, sőt, erőszakra kényszerítve lefektette a párton belüli mérsékelt vezetőket, Pokorni Zoltánt és Szájer Józsefet. Ezzel megalapította a viktoriánus pártot, a vezérelvű, nacionalista és keresztény konzervatív erőt. Teljesen saját képére formálta a Fideszt, megsemmisítve benne minden belső kritikus erőt. Ezt próbáltam akkor megírni a Fortinbras királyságában, s ennek a viktoriánus pártnak vált a megszentelt életrajzává Debreczeni Orbánról szóló munkája, amely bírálta a liberális Orbán Viktor Antall-ellenes magatartását, és helyeselte Orbán fokozódó konzervativizmusát, központosító hajlamát. Erre a viktoriánus pártszervezésre tette fel a koronát 2002 nyarán, amikor a Polgári Körök mozgalmával szétszedte és tömegesítette a Fideszt.

Negyedszer, a viktoriánus párt megalapozása 1998 óta “simicskázással”, súlyos korrupcióval történt. A viktoriánusok művészi szintre emelték a kettős költségvetést, szabályos pénzszülő automatákat állítottak elő az autópálya-építőktől a lakástámogatási rendszert finanszírozó bankokig, a Gripen vadászgép vételétől a különböző fejlesztési projektekig. Végy szőlőt, légy birtokos gazda, költözz palotába – jár neked. Ha addig a baloldal volt összekapcsolva a korrupcióval, most a Fidesz vált a korrupció szinonimájává. Ettől kezdve a tiszta vezér, tiszta párt, tiszta jobboldal még a saját választók előtt is nehezen volt védhető. S nincs veszedelmesebb, mint amikor a korrupció és a moralizáló pátosz cinikus képmutatásban egyesíti a politikai osztályt. “Méltán azt mondhatták, amit Helena Ovidiusnál: Video meliora, proboque, / Deteriora sequor. Látom, úgymond és javallom a jót, de a gonoszt követem” – ahogy Pázmány Péter írta A kassai tanulókhoz.

Ötödször, az 1998-as Orbán eredménye a kitűnő média-vezérelt választási kampányon, az ellenfél és a “baráti versenytársak” megfelelő ismeretén alapult. Orbán és a Fidesz átvette és alkalmazta az akkor legújabb kampánytechnikákat, egységes médiaszereplésével és kormányzásával hatékonyan mángorolta le ellenfelét a választások idején, majd kormányzásának első szakaszában. Pontosan kiismerte ellenfelei akcióit, s mindig ő irányította az eseményeket, s nem az események őt. Megfogadta Zrínyi Miklós tanácsát, aki 15. aforizmájában arra int, hogy a földerítésre “költs bőven, ne menjen ki a te aranyad az erszényből sóhajtva, hanem ugrálva; jusson eszedbe, hogy valamennyi vitéz cselekedet volt ez világon, mind jobbára kémek által ment végbe”. Önkéntes és fizetett emberek szállították az információkat, s Orbán kormányzásának veszedelmességét annál is inkább érezhette a politikai, gazdasági és szellemi elit, mert helyzetét, pályáját teljes alapossággal dolgozták föl Kövér László és Simicska Lajos “éh farkasai”.

De Orbán, akár a Kádár-korban elődei, nem tanult és nem felejtett, amikor kizárta a kritikus, élő vita, egyenrangú versengés információit. Képzelmekben, vágyakban, tévhitekben kezdett élni saját maga és politikai osztálya helyzetéről, s nem látta már a tanulási folyamaton átesett ellenfelei valóságát. 2002-ben már nem értette az ellenfelet, nem készült az átalakult szocialistákból, Kovács Lászlóból és Medgyessy Péterből. S bár még sikerült meglepetést szereznie a két választási forduló között, de ez már nem változtatott a lényegen: az ellenfélnek sikerült megújulnia, a Fidesznek nem.

Az eredmény: Orbán elvesztette a narancsszínű Polgári Magyarországot, az első generációs, feltörekvő vállalkozói réteg jelentős részét, végleg Budapestet, tartósan a nagyvárosok többségét. Benne ragadt a nemzetiszín Nemzeti Magyarország, a vidék, a falvak és kisvárosok gettójában, s megroppantotta Amerika és Európa belé vetett bizalmát. Nem arra használta a magas növekedést, hogy összekapcsolja a piaci reformokkal. Világosan megmutatta, hogy a központi forrásokból nem kívánja a modernizációban élenjáró Budapestet, és a balra szavazó nagyvárosokat részesíteni. Föllépett a transznacionális tőke ellen. Vérig sértette a reformértelmiséget. Magára lázította a sajtót. Azután leszalámizta a kisgazdákat, kiszorította Torgyán Józsefet, majd az MDF-et vette kezelésbe. A következmény: a kisvárosi és falusi kisgazda és MDF szavazók elveszítették tájékozódási pontjukat, s kisebbségükben mentek át a Fidesz szavazótáborába. Az MSZP csak azért nem nyert nagyobb arányban 2002-ben, mert a budapesti és nagyvárosi szavazók aránya kisebb volt, mint a vidéké, és a Fidesz Budapestre és a központokra lázította a vidéki szavazókat. A nacionalista, reform- és elit-ellenes politika Orbán Viktorral csúcsra jutott, majd átmenetileg megbukott Magyarországon.

A 2006-os Fidesz vereség és következményei

“… ma negyedik éve, bajtársak! Ki kell vennünk a ré! A század közös óhaja, hogy! Vége a pihenőnek! Éljen a közös győ! Éljen a haza! Éljen a ha!”

Mészöly Miklós: Képek egy utazás történetéből

2006-ra vonatkozóan nem értek egyet az alapkoncepcióddal, nevezetesen, hogy a magyar választók többsége jobboldali, ezért a jobboldali politikai irányítók csak elronthatják a választást, amikor veszítenek. Véleményem szerint, a magyar társadalom szavazói többségükben nem jobboldaliak. Ellenkezőleg, a rendszerváltás után is baloldali kádáristákmaradtak, mert a Kádár-kort középre húzásként, lassú és biztonságos gazdagodásként, egyenlőségként, állami gondoskodásként, kisembereket előnyben részesítőként élték át. A “homo kadaricus” a nemzeti önazonosságát is megtalálta a “forint-Magyarországban”, az életforma-magyarságban. Ahogy 1945 után, a két háború közötti társadalomfejlődés hatására, a magyar társadalom sokáig jobboldali maradt, a hatvanas évekkel kezdődő kádárista “polgárosodás” hatására, a társadalomban tartós baloldali értékek ragadtak meg. Paradox módon a baloldali értékek közé sorolódik a szorgalmas individuális és családi munkához és boldoguláshoz, a kistulajdonhoz való viszony. A magyarság lelki habitusát hagyjuk a nemzetkarakterológusoknak – a virágzó Kádár-rendszert a magyar társadalom magáénak és nem idegen, orosz bolsevik rendszernek érezte. A családok sokkal erősebben kötődnek az elmúlt negyven–ötven évhez, a Kádár-kor életformájához, karrierpályáihoz, mint az ötvenes évek rákosizmusához, vagy a Horthy-rendszerhez. A rendszer összedőlt, de értékrendje, gondolkodásmódja itt maradt.

Különösen így volt ez a kilencvenes években, amikor a nagyvárosiak a biztos munkahelyet, jövedelmet, megbecsülést siratták, a falusiak pedig a termelőszövetkezeteket és a háztájit, a városnál gazdagabb falut emlegették. Számukra a szélsőség egyrészt a “vadkapitalizmus”, amely megfosztotta őket az előbbiektől, másrészt a radikális nacionalizmus, amely kizárna Európából – a vörös kommunizmus inkább a képzelet szülötte. Az 1990-es MDF-et a maga “nyugodt erejével” baloldalinak vélte, majd amikor csalódott, visszahozta nagy fölénnyel 1994-ben a Horn-féle kisember-szocializmust. A kilencvenes évek közepén a falu és kisváros magára maradt, s ekkor tett antikommunista fordulatot, elcsúszva időben és térben 1989-hez és Budapesthez képest.

Orbán 1998-ban, a biztonságos polgárosodás jobboldali felfogásával nem tudott volna győzni, csak ha a radikális nacionalizmussal vagy a kisember-szocializmussal lép koalícióra. A radikális nacionalizmust, majd a vidékiséget választotta. 2006-ban azért beszélt egyre inkább kádárista, tőkeellenes hangnemben, mert balról akart előzni, és a szocialistákat, liberálisokat betolni a gazdag “vadkapitalisták”, luxusprofitálók jobboldali terébe. Orbánnak éppen egy tőkeellenes radikális nacionalistákból, vállalkozói liberális konzervatívokból és életforma-konzervatív csoportokból kell egységet teremtenie, amelyhez a győzelem érdekében balról, kádárista konzervatívokat is meg kell nyernie. 1998-ban még élt az illúzió, hogy a hatvanas évek közepétől Budapest ellenében fejlődő, vidéki Magyarország, a gazdagodó és piacosodó falu, a polgárosodó kis- és középvárosok, a “cívis-Magyarországa” magasabb szinten folytatható. Az ezredfordulón kiderült, hogy a nemzetközi munkamegosztásba, az európai térbe be tud illeszkedni a budapesti és nagyvárosi ipari-szolgáltatói Magyarország, de nem az agrár és kisvárosi, “cívis-Magyarország”. A budapesti és a nagyvárosi szavazók érthetően balra mentek, ahogy a kisvárosi és falusi választók jobbra.

Kétségkívül könnyebb helyzetben lennétek, kedves jobboldali barátom, ha a liberális értékeket valló 13-15 százaléknyi szavazó, akik valahol az SZDSZ (5-6%), az MSZP (3-4%), a Fidesz (2-3%), MDF (1-2%) között oszlanak meg, többségükben a jobboldalon állnának. Nyugat-Európában a liberálisok általában a jobboldalon foglalnak helyet, ezért a liberális értékrend és szavazótábor inkább a jobboldalt erősíti. Magyarországon viszont a liberálisok 1990 óta balra vonultak, először a jobboldali Antall-kormány ellenzékeként, majd 1994-től a szocialisták kormányzó partnereként. Ez utóbbit a Fidesz, és szavazóik egy része felfoghatják árulásként, de tény, a liberális nagyvárosi szavazók jelentős része az SZDSZ-re, és/vagy az MSZP-re, tehát balra szavaz. Ez egyszerre jelenti a szabadelvű piachívőket és a liberális életforma megélőit. Orbánnak akkor volt esélye, amikor 1998-ban a liberálisok egy részét sikerült átvinnie a Fideszbe, amikor Tölgyessy Péter állt mellette a tribünön. De a liberálisokat gyorsan elveszítette. Így, ha a Fidesz önmagában, vagy egy másik szövetséges, jobboldali liberális pártban nem nyújt liberális alternatívát, és nem nyújt 2000 óta, akkor a nagyvárosi liberálisok balra szavaznak, és ezzel el is döntik a választást.

A Fidesznek azt kellett megélnie, hogy 2006-ban a liberális életformára szavazók kiegyenlítették a Fidesz híveit a fiatal választók körében, vagyis az első szavazók közül ugyanannyian szavaztak a szocialistákra és a liberálisokra, mint a jobboldaliakra, ellentétben 2002-vel, amikor még több mint húsz százalékkal többen a Fideszre szavaztak. Az SZDSZ felülreprezentált a fiatal szavazók között. Az a remény, hogy a baloldal kihal, távolodva a Kádár-rendszertől, s a felnövekvő fiatal generációk biztosan a Fidesz felé fordulnak meghalt, mert a Fidesz a konzervatív életforma-modell erőltetésével folyamatosan veszíti a liberális életforma-hívőket. Az urbanizáció előrehaladása jelenleg a baloldalnak kedvez.

Tetszik, nem tetszik, a baloldalon, 1992-től a Charta-mozgalomtól, az MSZP folyamatosan kooptálta magához az SZDSZ-t és a Munkáspártot, a liberális, a rózsaszín és vörös értelmiségi holdudvarokat, majd 2000–2001 óta magához vonzotta a liberál-konzervatívokat is Tölgyessy Pétertől Bence Györgyig, Debreczeni Józseftől Kupa Mihályig. A Fidesz taszító-felfaló magatartásának köszönhetően, az MSZP még az MDF-et is fel tudta használni taktikai szövetségesként a 2006-os választásokon. A baloldal a Kádár-rendszerből, az egypárti MSZMP-től azt örökölte, hogy minél több, lehetőleg a társadalom valamennyi csoportját kooptálni kell, s megtanulta, hogy ez erőszakkal nem megy, csak ha engedi, hogy több párt legyen egy pártban, és a társutasok minél több bolygója keringjen a hatalom napja körül.

Legalább ilyen lényeges, hogy a baloldal politikai osztálya nyitott, könnyebb az uralkodó kisebbségbe bejutni, mint a jobboldalon a kilencvenes évek közepe óta. A szocialisták a negyedik pártelnöknél – Nyers, Horn, Kovács, Hiller – és miniszterelnöknél – Németh, Horn, Medgyessy, Gyurcsány – tartanak 1990 óta, és a nagyon zártnak látszó SZDSZ-ben is már hat pártelnök cserélte egymást – Kis, Pető, Tölgyessy, Magyar, Kuncze, Demszky, ismét Kuncze –, és az illegális “kemény mag” szinte eltűnt. A Hiller, Gyurcsány, Szili, Lamperth, Kiss, Lendvai, Juhász, Veres, Botka, Toller, csapatnak semmi köze Pozsgay, Nyers, Horn vagy Németh Miklós világához. Miként Kunczénak, Kókának, Horn Gábornak, Molnár Lajosnak a demokratikus ellenzékhez.

A baloldalnak nem gyengesége, hanem ereje, hogy rendre megszabadul azoktól a vezetőitől, akik vesztenek, vagy vesztésbe vinnék pártjaikat, ha velük folytatnák. Lehet, hogy rosszul választanak ki, de korrigálnak. Az MSZP élő szervezet, erős, szervezett csoportokkal, tagozatokkal, vitákkal. Önálló baloldali kisvilágokat képviselnek budapesti kerületei és nagyvárosai (Debrecenen kívül nemigen van ilyen a jobboldalon). Ugyan a “demokráciájuk” gyakran hátrányos helyzetbe hozta őket a diktatórikusan vezetett Fideszhez képest, de hoszszú távon bevált. (Meglátjuk mi lesz most, amikor Gyurcsány Ferenc a Fideszhez hasonlatos diktatórikus irányítást próbálja bevezetni. Legalább annyi esélye van annak, hogy Gyurcsány Ferenctől szabadulnak meg a ciklus folyamán, mint hogy a miniszterelnök, átszervezve és központosítva a pártot, megszerzi az abszolút hatalmat.)

A jobboldalon az oligarchia teljesen zárt, szinte lehetetlen bekerülni. Az MDF-ben, miután Antall elfoglalta a pártot, maga választotta meg, hogy ki juthat be, s nemcsak egy új MDF-et, de KDNP-t, FKGP-t is kreált, vezetőkkel és beosztottakkal. A Fidesz pedig a lehető legzártabb oligarchia. Lassan húsz éve Orbán az egyetlen és örökös elnök, természetesen az egyetlen miniszterelnök. Ebben a vezetésben még Pokorni is jöttmentnek számít, mert csak tizennégy éve van ott. A Fidesz illegális párt mintájára működik, ahol a döntéshozók maroknyi csapata – korábban öt-hat személy, ma Orbán és Kövér – hol magához emel, hol elejt általa önkényesen kiválasztott személyeket. Ez a feudális kegyenc, patrónus- kliens rendszer, egy történetileg így szerveződött társadalomban nagyon hatékony egy ideig, de a modernizációval és európaizációval egyre romlik a hatékonysága. Ugyanilyen feudális módon működnek helyi oligarchiái is.

Az MSZP-ben az előrejutásnak van egyfajta szabályozott útvonala, többé-kevésbé mindenki tudja, hogy egy adott pillanatban mire tarthat igényt. Alapvető különbség a jobboldalhoz képest, hogy választási teljesítményt kell nyújtani, egyéni választókerületben meg kell méredzkedni, és nyerni kell. Minél szigorúbban van kijelölve az út, annál szűkebben mozoghat a szereplők ambíciója. Ellenben a jobboldalon kizárólag Orbán szeszélye határozza meg, hogy ki hová juthat, bármelyik percben az égbe, vagy a poklokra lehet jutni. Választás, népakarat nem számít, mindenki egyedül a király kegyétől függ.

A baloldalon óriási jelentőséget tulajdonítanak a parlamenti, a kormányzati és az önkormányzati tapasztalatoknak, a jobboldalon szinte semmit. A szocialista pártközpont Gyurcsánnyal vagy nélküle, nem kockáztatná meg, hogy kizárólagos joggal döntsön a képviselőjelöltekről a helyiek feje fölött, ellenkezőleg, szinte mindenben a helyiek döntenek, a központnak csak korrekciós lehetősége van. Orbán Viktor teljhatalommal döntött a képviselők személyéről, ott és azt indított, ahol, és akit akart, egész megyei vezetéseket fejezett le a választások előtt, például Bács-Kiskunt. Az MSZP-ben sohase fordulhatna elő, hogy Navracsics Tiborból, aki még sohasem volt képviselő, frakcióvezető, az árnyékkormány feje legyen, s akinek ezután a parlamenti csónakverseny két legjobb kormányosával, Lendvai Ildikóval és Kuncze Gáborral kell naponta megküzdenie.

Helyes és igaz, hogy nem a kampány mozgósító ereje volt gyenge, hanem a politikai stratégia adta mozgástér volt szűk. Természetesen mindketten tudjuk, hogy a mozgásteret Orbán Viktor szűkítette le, és a Fidesz kényszerpályára kerülése egyértelműen a választófejedelemnek köszönhető. A radikális keresztény és nemzeti stratégia, a 2004. decemberi népszavazással megbukott. A zsákutcából Orbán gyorsan és rugalmasan kitolatott, és befordult a polgári liberális, a liberál-konzervatív városok és vállalkozók, Európa felé vezető útjára. Ha később folytatja a 2005. január–július útját, vagyis a polgári liberális, a Polgári Magyarország irányába megy, akkor alighanem nyer. Akkor megnyerte volna a hazai kisvállalkozókat és a nemzetközi cégeket, a nagyvárosi elitet és a külföldet (a populista gazdaságpolitika éles bírálata, radikális, szlovák mintájú adóreform, együttműködő részvétel az NFT 2-ben, Budapest- program meghirdetése, kibékülés Amerikával és Izraellel, 2010-es euro-övezeti tagság meghirdetése), és ezzel elzárta volna a szocialisták és a liberálisok útját a modernizációs pálya irányába, s belekényszeríthette volna őket a populista ígérgetés csapdájába.

A nacionalista és konzervatív életforma-szavazók tántoríthatatlanul megvoltak, és igen kicsiny százalékuk hagyta volna el a Fideszt, ha ismét fölveszi a konzervatív liberális, Polgári Magyarország narancsszín fonalát. Át nem állhattak máshová, mert se a MIÉP, se a Jobbik nem nyújtott alternatívát. A középre menetelő Orbánnak föl kellett volna használnia a hozzá visszatérő gazdasági szereplőket (huszonkettőből huszonegyen mentek el a meghívására). Schüssel, Dzurinda, Mikloš, Rokita, Popescu Tariçeanu nyelvén kellett volna beszélnie, amit nemcsak hazai vállalkozóik, hanem Brüsszel és Washington is jól ért. Vissza kellett volna hoznia a médiaszereplőket Tölgyessytől Stumpfig, Debreczenitől Elekig. Együtt kellett volna működnie az MDF-fel, sőt, a Centrummal, elvállalva, hogy a vidéki elitek sokszínűek. Sikeres Fidesz-önkormányzatokat, vállalkozókat kellett volna mutogatnia. Polgári liberális, pozitív kormányzati alternatívát kellett volna nyújtania. Ez a békés alternatíva lehetetlenné tette volna, hogy az ellenfél az ördögi, diktatúrával fenyegető Orbán képét fesse fel. Elvette volna a levegőt az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya elől. Visszanyerte volna a népszavazással elveszített kezdeményezést. Pannon nyelven beszélhetett volna folyamatosan a hun nyelvjárás helyett.

A választófejedelem nem hitte, hogy a köztársaságielnök-választásban megroppant szocialisták és szabad demokraták összeszedik magukat, a kudarcból levonják a tanulságokat. Ahogy a lengyel liberálisok 2001-es parlamenti kieséséből arra következtetett, hogy a magyar liberálisoknak sincs sok hátra, a lengyel szocialisták tavaszi szétválásából és előre látható bukásából tényként vonta le a magyar szocialisták szétesését. Hétről-hétre, napról-napra kárörvendően várta az MSZP két vagy három pártra szakadását, a szocialisták és a liberálisok halálos összeütközését. Remélte, hogy a szocialisták megismétlik Horn Gyula 1998-as hibáit, s neki csak be kell gyűjtenie a termést. Gyurcsány és Kuncze érdeme, a két párt tanulási képessége, és a melléjük állt reformértelmiség, média ösztönző ereje, hogy a két párt fogcsikorgatva összeszedte magát, önszárnyalást vett. Fegyelmet és rendet teremtettek, s a liberális közép felé szembemeneteltek Orbánnal. Fölvették a harcot.

Orbán Viktor, ahogy 2004 decemberében, most 2005 nyarán is, egyetlen gyors menetben döntésre akarta vinni az ügyet. Addig üsd az ellenfelet, amíg a kötélhez szorítottad. Első hibája, hogy ismét lebecsülte, félreismerte az ellenfeleit. A szocialisták és a liberálisok felmenetben rendre hibáznak, veszekszenek, de lejtmenetben, az első pánik után megemberelik magukat. Minél több ütést kapnak, annál ellenállóbbak. Reménytelen helyzetből szedte össze pártját 1990–91 után Horn Gyula és Békesi László, hogy győztes helyzetben 1994-es választások után összevesszenek, s vereséget kockáztassanak. Horn elpackázta, Kovács kihagyta az 1998-as biztos győzelmet, de ugyanez a Kovács összerakta 2001-re a lepofozott MSZP-t. A győztes Medgyessy–Kovács páros fölélte 2002–2004-ben a győzelmet, de Gyurcsánynak sikerült megállítania és harcba vinnie a futó csapatokat 2005 nyarán és őszén.

Orbán attól tartott, hogy ugyanúgy vét, mint 2002-ben, amikor értékelése szerint ígérnie, ígérnie és ígérnie kellett volna. Először be akarta feketíteni, erkölcsileg meg akarta semmisíteni ellenfelét, hogy később ígérhessen. Ezzel követte el második hibáját. Orbán 2005 nyarán lejött saját liberális térfeléről. Visszament a keresztény és nemzeti gettóba. Ismét nemzetiszín zsinórral fűzte szavait. A narancsos, polgári mondatok varázsa fölfeslett. A választófejedelem ismét tőke-, Budapest- és privatizáció-ellenes hangot ütött meg. Felszólalt a múltbeli törvényes privatizációk, és a ferihegyi repülőtér eladása ellen. Vidéki bugrisnak álcázta magát, hogy saját törzsbeli szavazói ráismerjenek. Szerintem az ok: helytelenül értékelte a magyar közhangulatot, amikor beillesztette a kelet-közép-európai általános antikapitalista, Európa- és Nyugat-ellenes folyamatokba. Igen, 2005 őszétől nacionalista, szuverenista, EU-ellenes hullám söpört végig a térségben Lengyelországtól Szerbiáig, Csehországtól Ukrajnáig, Romániától Szlovákiáig. Ennek a végpontja a 2006. júniusi szlovák választás és a Fico–Mečiar–Slota-kormány megalakulása.

Emlékszem Orbánnal folytatott 2005 őszi vitámra Lengyelországról, ami azt igazolja, hogy lengyel típusú változásokat gondolt el Magyarországon is. De Magyarország más – hála Istennek –, és nálunk inkább német, olasz, osztrák mintákban kellett volna hinnie. Magyarországon a keresztény és nemzeti érzelmek dagálya 2002 tavaszán volt, azóta inkább apály van. A közvélemény az emelkedő jövedelmek, a növekvő fogyasztás hatására, jól-rosszul elfogadta a globális világot és Európát. Többet remél a fejlesztési pénzektől és a bekapcsolódástól, mint amennyire tart a “kizsákmányolástól”, a “sarcolástól”. Nem alakult ki egybefüggő, lefelé menő régió, sőt, relatív deprivációtól sújtott övezet sem, mint Lengyelországban a Visztulától keletre, vagy Szlovákiában a pozsonyi régión kívül. A magyar társadalom többsége egyszer s mindenkorra lemondott a nemzetegyesítő álmokról. A nemzeti állam és kormány összefüggéstelen ígéretei nem bizonyultak vonzónak. A lengyel, cseh, román, ukrán, szlovák ellenzéki kampányok ütőereje a kormányzati korrupció elleni támadásokban állt, ám a korrupciókkal terhelt Fidesznek ebben nem volt hitele. Nem tudott “nagy ügyet” fogni, sőt, magyarázkodnia kellett saját ügyeiben.

Orbán azzal, hogy a Kaczinsky testvérek, Klaus, Ba<$[idegen>ş<$]idegen>escu, Boc, Kostunica, sőt, Fico vonalába állt be, hogy először pesszimista, majd nevetségessé váló, populista ígérgető kampányt folytatott, már tévúton járt. Harmadik hibája, hogy negatív kampánya képviselhetetlen volt az egyéni képviselői kerületekben. A szocialisták beásták magukat nagyvárosaikba, és azt kérdezték választóiktól Miskolcon és Szegeden, Pécsett és Nyíregyházán: valóban rosszabbul élsz, mint négy éve? Kósa Lajos Debrecenében és Kovács Zoltán Pápáján ugyancsak nehéz volt a Fidesz keserű óriásplakátjai alatt szónokolni. Emellé állította a Gyurcsány-kormány, hogy a szocialisták és a liberálisok hozni fogják az európai fejlesztési pénzeket: itt lesz az út, ott a csatornázás, emitt a híd. Konkrét és kézzelfogható helyi ígéretek, és sikeres városvezetések álltak szemben, általános és komolytalan ellenzéki ígéretekkel.

Orbán hitt annak az 1998-as előítéletnek, hogy az országgyűlési választások a pártokról, a színekről, az országos mozgósításról, tehát róla és ellenfeléről szólnak, s nem a jelöltek hitelességéről, helyi beágyazottságáról, programjáról. Ha sikerül megnyerni az országos kampányt, akkor bárki, bárhonnan bevihető a parlamentbe. Minden zavar nélkül szétszakított minden helyi kapcsolatot, s indított hiteltelen jelölteket fontos körzetekben. Az egyéni körzeteket egyszerű matematikai képletként fogta fel: automatikusan jönnie kell hatvan-hetven egyéni körzetnek az első fordulóban, legyen bárki a jelölt. Az országos mozgósításra összpontosított. Az ellenfél, hasonlóképpen mindent bevetett az országos mozgósításba. Ami ma kampányolásban és mozgósításban tudható és alkalmazható a világban, azzal mindkét fél élt.

De két dologban a szocialisták előnybe kerültek: a nagyvárosokban az 1998 óta kiépített önkormányzati erejüket aktívan felhasználták az egyéni kerületi összeütközésekben. A polgármesterek, alpolgármesterek, megyefőnökök saját hitelességüket, kapcsolati rendszerüket, médiájukat tették fel, többnyire rosszul kiválasztott, ellenzéki kihívóikkal szemben. A választások ismeretében tudjuk, hogy 2006 meglepetése nem az volt, hogy a szocialisták több szavazatot szereztek listán, mint a Fidesz, hanem, hogy minden elemző előrejelzésével ellentétben, az egyéni kerületekben, a nagyvárosok többségében, a szocialisták az első fordulóban kiütötték ellenfeleiket. Másrészt, a szocialisták éppen 1998-ból és 2002-ből megtanulták, hogy mit jelentenek a billegő körzetek. Szekeres Imre elnökhelyettes, aki 2002-ben szenvedő alanya volt Orbán célzott kampányának, a billegő körzetekbe összpontosította Gyurcsány kampányát, s a szocialisták bementek a test test elleni harcba. A baloldal másik előnye, hogy a nagyvárosi szavazó meggyőzhetősége, mozgósíthatósága sokkal jobb, mint a kisvárosiaké és falusiaké. Azzal, hogy a nagyvárosok a baloldal mellé álltak, erre nyomták az országos médiát, amely azután hangvételében megerősítette és mozgósította a baloldali szavazókat.

Orbán negyedik hibája, hogy nem tudott új jobboldali érzelmi azonosulást kiváltaniés nem számolt a baloldal pozitív érzelmi azonosulásával. Orbán Viktor korábban felmérhette, hogy 1991–92 óta a baloldal negatív azonosulása, összetartó ereje a jobboldali diktatúrától, antikommunizmustól, antiszemitizmustól, rasszizmustól és a képzelt fasizmustól való félelem. A jobboldal negatív ösztöne a bolsevik, a kommunista restaurációtól, a liberális és kozmopolita világkapitalizmustól való rettegés. Orbánnak 1998-ban sikerült a jobboldal pozitív érzelmi azonosulását is elnyernie a polgári Magyarország, a nemzeti polgárosodás nyelvével, szimbólumrendszerével. 2002-ben a személyes, a “nemzeti király” felé forduló rajongásból, a kokárdás, szimbolikus Magyarországból teremtett tábort. A megáradt lelkek érzelmi forradalmát idézte elő maga mellett és ellenében.

De 2006-ban már Orbán maga is a “harcok kényszerültje” volt, “nem kívánta lelke-teste / de harcolni mégis harcolt”. A régi pozitív érzelmi tőkéjét élte fel, váltotta apróra. És akkor megjelent vele szemben Gyurcsány Ferenc, akinek sikerült pozitív azonosulást, öntudatot kiváltani a baloldalon. És ennek az öntudatnak nem kommunista vagy kádárista, hanem sajátos baloldali polgárosodás, sikeres rendszerváltó alapja van. A baloldal vezére azt hirdette saját táborának és ellenfelének: a rendszerváltást, a jelent és a jövőt mi nyertük meg. Sikeresek voltunk a Kádár-korban, ne legyen ezért lelkifurdalásunk, sikeresek a rendszerváltásban, és győzni fogunk az európai világban is. Kicsavartuk a jobboldal kezéből a gazdasági és a politikai sikert, a mi életformánk, a mi értékeink a különbek, erre van a haladás, és arra a visszaút. Nem szégyen, hanem dicsőség baloldalinak lenni. Gyurcsány ezen az alapon mert és tudott Orbánnal szembeni párviadalában harcias, sőt, agresszív lenni. Nemcsak kampánycsapatától, hanem érzelmileg felkavart táborától is hajtva, a szocialista vezér átélte azokat a varázslatos pillanatokat, amikor kinyílik a tér, és neki minden, ellenfelének pedig semmi sem sikerül.

Orbán mintha csak igazolni akarta volna ellenét, amikor kampányának végén az életforma- konzervatív, moralizáló kellemetlenkedőket, iskolamestereket Mikola Istvánt és Semjén Zsoltot vetette harcba. Ezen urak agg és pimasz szavakat kovácsolva, a jobboldalra lázították a liberális életformájú nagyvárosiakat és fiatalokat – Orbán velük vereségre ítélte magát. A közvélemény elhagyta.

Talleyrand – ki, mint olvasóink közül kétségkívül számosan tudják, nem holmi ábrándos suhanc, de ért agyú és sok ildommal bíró országlati férfi volt – egy alkalommal így nyilatkozék: ösmerek valakit, kinek több értelme van, mint Voltaire-nek, több értelme, mint Bonaparténak, több értelme, mint minden létezett, élő és születendő világkormányosnak – ez a közvélemény

– írta Kemény Zsigmond 1843-ban.

Másodszor is tévesztette a tört ütemet füle 2004 decembere után, amit azért se lehetett kijavítani, mert olyan hatalmi rendszert alakított ki, ahol nem volt helye és módja a visszajelzésnek, az igazításnak. A hatalom torzítja a jellemet, a korlátlan hatalom új jellemet alakít ki: nincs belső határ. A 2006-os vereségnek kizárólag Orbán Viktor az okozója, ő tette tönkre a politikai jobboldalt, pártját, önmagát. Mindenki más az ő parancsait hajtotta végre. Ez immár 1994 óta az ötödik veresége – 1994-es parlamenti, 1998-as önkormányzati, 2002-es parlamenti és önkormányzati, és 2006-os országgyűlési választások –, és kivételes tehetségét, valamint a jobboldal gyengeségét mutatja, hogy ennyi vereség után is Orbán Viktor a jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezére.

Paradox módon, Orbán nélkül, a jobboldalnak semmi esélye nem lett volna, így érthető ragaszkodásotok a derék Fortinbrashoz. Lassan hinni kezdem, hogy Orbán az 1867 utáni negyvennyolcas ellenzéki párt, mindig szépen veszíteni, soha nem nyerni politikáját viszi, ahol az erkölcsi győzelem mindenkor a vesztesé, akit a világ, Bécs sohase hagyhat győzni választáson, ám mindig győztes a szívekben. Túl jó, túl magyar, túl igaz, hogy ebben a világban sikert arasson! Ránk ültek óriás seggükkel Washington és Brüsszel, minket terhel a szomorú magyar történelem. “Valahol utat vesztettünk, / Várat, tüzet, bizodalmat, / Valamiben késlegettünk / S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül. / Zászlónk lehanyatlik untan, / Fáradtan bíztatjuk egymást, / Bízunk még, de nem magunkban, / Be gazdátlan, be keserves bizodalom” – írja Ady.

Patakok

“Naviget! Haec summa est: »hic nostri nuntius esto!«” (Fusson el! Eddig van: s ennek légy hírnöke tőlünk.)

Vergilius: Aeneis IV. 234.

“S az idők mégis állnak, várnak…”

Ady Endre: Az izgága Jézusok

A Fidesz az elképzeltnél simább veresége három zavaros, megáradt patakot hömpölyget a Fidesz folyómedréből. Az első, a legnagyobb Orbán Viktoré és a hívő viktoriánusoké. Ez a “mindjárt visszajövünk, addig mindent megakadályozunk” párt. Az uralkodó, miután minden és így semmilyen felelősséget se vállalt magára a vereségért, az okot a másik oldal kiváló manipulációjának tulajdonítja. Gyurcsány és csapata félrevezették az ostoba népet a gazdaság helyzetét illetően, s ő abban hibás, hogy nem tudott elég meggyőző lenni leleplező és felvilágosító kampányában. De a helyzet lelepleződik, a megszorító csomagra sor kerül, s ezzel igazolódik az okosak és igazak előrelátó igazsága. Mi előre megmondtuk, hogy mi következik. Nem tehetünk róla, hogy nem hittek nekünk. Majd hisznek, amikor a gázáremelés, az adók növekedése beleveri az orrukat a valóságba. Akkor nem választhatnak mást, mint minket, mert egyedül mi védjük őket a Bokros-féle farkasoktól és Gyurcsány-sakáloktól. A megszorító csomag és a reformok elmaradása, mert nem adjuk szavazatainkat a változásokhoz, lehetetlenné teszi a Gyurcsány-kormány helyzetét. Jobb is, hogy most nem győztünk, hiszen nekünk is meg kellett volna szorítanunk, de így ők teszik. Népszerűtlenné válnak, bebizonyítják alkalmatlanságukat, menniük kell. Vissza fogunk jönni már az önkormányzati választásokon, de legkésőbb 2007 tavaszán.

Orbán új megosztást vezetett be a társadalomba: a korábbi nemzeti–nemzetietlen, antikommunista–kommunista mellé az okos–buta párost is odaállította. Mi képviseljük az okos kisebbséget a buta és félrevezetett többséggel szemben. Buta nép, Kádár népe, akiket Gyurcsány és a szocialisták könnyen rászedhettek. A jobboldali választóknak hízeleg, hogy az intelligens kiválasztottak közé tartoznak, a megvethető buta többséggel szemben. Természetesen ez tovább gettósítja a jobboldalt, hiszen mindenkit magára dühít, aki nem a jobboldalra szavazott, és akit ily módon lehülyéznek. A viktoriánus pártban sohase fognak szembenézni azzal, hogy Orbán mit, mikor, hogyan rontott el, hiszen ez a vezérelvű párt felszámolásához vezetne. Hinniük kell a csodákban és a csodatévőben.

Tudod jól, hogy véleményem szerint ennek a gaullista típusú pártnak és Orbánnak csak akkor van esélye a visszatérésre, ha a vezér átmenetileg száműzetésbe vonul, s hagyja folyni a történelmet, magáról, nélküle beszéltetni a történetet. Orbán választhatja a belső emigrációt, visszavonulva a Hegyre 2008-ig, 2009-ig. Vagy elmehet külső emigrációba, bárhová Európába az Európai Néppárt segedelmével. De láthatólag nem képes ilyen józan felismerésre. Ha Pozsgay elmegy 1989 végén balatonarácsi birtokára, 1994-ben fehér lovon vonulhat be, Németh Miklóst egészen 2000-ig várta vissza Londonból baloldali népe. Mind Orbánnak, mind politikai osztályának szüksége van önvizsgálatra, távolságra önnön tetteitől és szavaitól. Kérdésemre, hogy miért nem megy emigrációba, a választófejedelem azt válaszolta, hogy egyben kell tartania pártját és kétmilliós szavazó táborát. Ha nem áll személyesen a gáton, beomlik. “Egy hatalmas gépezetet működtetek, nem engedhetem ki a kezemből.” “Elég baj az, ha a gépezet nem működik nélküled, ha állandóan gépészkedned kell, s nem bírja ki 2008 végéig, 2009 elejéig” – válaszoltam.

Orbán magára vállalta, hogy azonnal visszavág, és 2006 őszén, 2007 tavaszán bizonyít. Minden mozgást befagyasztott a párton belül, és a kormányhoz való viszonyban 2006 nyarán. Megkapta a teljes fölhatalmazást, hogy szabadon alakítsa a stratégiát. A párt nem lázadt fel és nem esett szét. Úgy ment el nyári tartós szabadságra, hogy hátrahagyta, semmi sem történhet nélküle. A kormány valamennyi előterjesztését vissza kell utasítani. Tárgyalásra senki nincs felhatalmazva. Az “utódjelölt”, az aktuális kegyenc, az újonnan jött frakcióvezető: Navracsics Tibor. Nyakában liheg, a réges-régi, az elnök nevében eljáró kabinetfőnök: Deutsch-Für Tamás. Szellemes megoldás.

Mégis lehet, hogy Orbán igazolódni fog, mert ellenfele, Gyurcsány tükörjátékot játszik, és ugyanazokat a stratégiai hibákat követi el, mint ő. Gyurcsány ugyanúgy lerohanja saját pártját és az SZDSZ-t, ugyanúgy agresszíven megsérti az erős csoportokat a vállalkozóktól a polgármesterekig, a reform-elittől a médiaszereplőkig. Gyurcsány Ferenc elvétette az első ötven napot, rosszkor, rosszul vezette be megszorító csomagját. Csak az a különbség, hogy erre sem fog bekövetkezni a szakadás a szocialistáknál, nem fognak egyik napról a másikra összeomlani. Ellenkezőleg, válthatnak, ahogy végül Horn Gyula és Medgyessy Péter esetében tették, és akkor Orbán hoppon marad. De sohasem írnám le Orbán Viktort, se Elbán, se Szent Ilonán. Ha kell és lehet, visszajön a túlvilágról is, hogy kísértse a magyar politikát. Ha már Vergilius a vezetőnk, nála olvashatjuk: “Quo fugitis socii?… Ecce maris magna claudit nos obiice pontus; Deest iam terra fugae: pelagus Troiamne petemus?” (Hová futtok társaim?… Ím a nagy tenger elzárja utunkat, nincs már futásra föld: a tengerbe vagy Trójába fogunk-e szaladni?

A második áramlatban Áder János, és alighanem a régi Fidesz vezetők eveznek. Ez a se vele, se nélküle párt. Igaz, hogy veszítettünk Orbán Viktorral, de esélyünk se lett volna Orbán Viktor nélkül. A jobboldal csak akkor nyerhet, ha Orbán a jobboldal szimbóluma, de nem vezére. Meghallgattam Áder történetét a Fideszről és Orbánról:

A Fidesz egy igazi magyar törzs, amelynek törzsfőnöke hosszú-hosszú idő óta Orbán Viktor. A törzsfőnök vezetésével a kicsiny törzs igen magasra jutott, uralhatta nemcsak a maga, de más törzsek legelőit is. Ám egyszer a törzsfőnök elvonult, hogy Istennel beszélgessen. Amikor visszatért Istennel való társalkodása után, kiderült, hogy sámánná, táltossá változott. Csakhogy a sámán nem vezetheti a törzset, mert más dolog Istennel beszélni, s megint más az embereket vezetni. A törzsnek, azóta rosszul megy a dolga. Nagy szükség van sámánra, de törzsfőre is. Most a sámánnak az a szerepe, hogy odalépjen valamelyikünkhöz, vállára tegye a kezét, és azt mondja: te vagy a törzsfő, melletted állok. Amíg nem teszi, addig zavarodottságban fogunk élni.

Áder a passzív rezisztenciát, a se ártani, se használni stratégiát vállalta 2007 tavaszáig. Addig nem kell tisztségeket vállalni, harcokba bonyolódni, hanem célszerű elemezni és erőt gyűjteni. Ha a Választófejedelemnek sikerül a visszatérés addig, akkor követi, ha nem, akkor a Fidesz kongresszusán új helyzetet teremt. Döntő a jogfolytonosság, hogy Orbán által kijelöltessék egy komoly tekintéllyel rendelkező, 2010-ben elindítható utód, akitől győzelem várható. (Alig hiszem, hogy a most átmeneti utódlásra kijelölt Navracsics Tibor erre alkalmas lenne akár saját pártja, akár az egész jobboldal számára.) 2007 tavaszától még elég idő van ahhoz, hogy 2010-re új elképzelésekkel lehessen elindulni.

De ennek az áramlatnak a mélyén sokkal sötétebb zúgók és örvények kavarognak. A tét nem egyszerűen a politikai győzelem és vereség, hanem az élet, a merre tovább számvetése. Lehet, hogy mindent elhibáztunk? “Harci trombitámat / Már eldobom nyugodtan: / Büszke Jerikó-falak / Mint régen, szilárdan, / Sötét gőggel állanak, / Sötét gőggel állanak. / Amit csak akartam / S vívtam szent hevülettel, / Kudarcos csődre került: / Sok nagy szándékomból / Jaj, semmi se sikerült, / Jaj, semmi se sikerült.” – írja Ady a Ki elveszti harcát című versében. Ez alighanem Orbán Viktor mélybe rántó kétsége is. Újra át kell gondolni mindent az elmúlt húsz esztendőről. Talán nem ellenfeleink csalása, saját hibáink, hanem mélyebben fekvő okok vezettek vereségeinkhez. Esetleg nemcsak 2006-os, hanem egész korábbi politikai létezésünk, személyiségünk, volt-énmagunk, korábbi alkuvásaink és feledkezéseink juttattak ide. Lejárt volna az időnk negyvenöt évesen? Vagy neki tudunk vágni újra, új utakon, másként?

A harmadik, zuhogókkal és kanyarokkal sebesen lerohanó patakon Pokorni Zoltán evez. Pokorni egyértelműen vereségnek tartja a vereséget. Nincs mentő körülmény, Orbán Viktor stratégiája bukáshoz vezetett. De még nincs itt a mélypont, a Fidesz, a jobboldal tovább fog menni lefelé. El fogja veszíteni nemcsak a 2006-os önkormányzati, hanem a 2010-es országgyűlési választásokat is. A szocialisták nem Gyurcsánnyal nyertek, hanem mert tartósan birtokolják Budapestet és a nagyvárosokat. Ezeket Orbán stratégiai tévedései miatt veszítette el a Fidesz, és Gyurcsány nem tud annyit hibázni, hogy a Fidesz nyerhessen. Hiába jut 2007-ben a szociálliberális kormány mélypontra, 2008-tól beáramlanak az európai pénzek, és újra stabilizálhatják helyüket.

Pokorni stratégiája, az aktív rezisztencia szerint, az önkormányzatok, és az egyéni képviselői helyek felé kell fordulni. Itt győzedelmeskedtek a szocialisták, innen kell őket kibillenteni. A Fidesznek bele kell tanulnia az önkormányzati, a helyi munkába, innen kell építkeznie. Elindul a XII. kerületben a polgármesteri címért, és barátait is arra bíztatja, hogy induljanak az önkormányzati választásokon. Csak itt lehet függetlenedni Orbán Viktortól, csak innen lehet alternatívát kínálni. Ha sikerül megteremteni a Fidesz biztos helyi alapjait, ahogy Kósa Lajosnak Debrecenben vagy Kovács Zoltánnak Pápán, akkor van esély a tárgyalásokra a gazdasági, az értelmiségi és a médiaszereplőkkel, a Polgári Magyarország modernizációs megoldásai alapján.

Igazi esélyt Pokorni Zoltánnak és jövendő csapatának adnék, de könnyen lehet, hogy előbb kivégzik a viktoriánusok, mielőtt képes lenne helyzetbe hozni magát. A Matolcsy, Martonyi, Stumpf stb. csapatnak mindenütt és sehol sincs helye. Ha szerencsétek van, és tesztek is valamit érte, akkor nem szorultok a jobboldali gettóba. Egyben bizonyos lehetsz: én, ahogy eddig mindig, ott fogok állni a gettó kapujában, várva, hogy kijöjjetek.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.