Viccel az író bácsi

Viccel az író bácsi1

A mai magyar irodalomban, értsünk bármit ezen, sok a humor, értsünk bármit ezen. Másként megfogalmazva: sok mai magyar irodalmi mûvön remekül lehet szórakozni, egymás sarkát tapossák a mulatságos és szívderítõ olvasmányok, mi, olvasók meg egymás hasát fogjuk, dolgozik a rekeszizom. És még csak lelkifurdalásunk sem lehet, hogy nem igazi irodalmat – hanem valami populáris, szubkulturális, vagy egyéb szégyenletes képzõdményt – olvasnánk.

Nem volt ez mindig így.

Már megint minden Karinthytól ered.

Ezúttal a vicc (tréfa, humor, nevetés) és az irodalom kapcsolatának problémája. Karinthyt nemcsak azért nem lehet utánozni, mert zseniális, hanem mert az a szerep, amelyet õ elsajátított, a magáévá tett, s amely egyébként természetesen illeszkedett az õ akkori közegébe, számos okból folytathatatlannak bizonyult. A humor és az irodalom számára kijelölt terepeket pedig Karinthy után szögesdrótok szabdalták fel és különítették el egymástól, és a kettõ találkozása csak valami egészen kicsi területen vált lehetõvé.

Mindezt légbõl kapom, de ha kicsit jobban kifejtem, talán nem lesz nagyon messze a valóságtól.

Az az elgondolás, hogy a (magyar) irodalom valami szent és komor képzõdmény, amelyhez nem illik a nevetés, amellyel kapcsolatban a humor vagy a viccelõdés puszta emlegetése is blaszfémia – ez az önmagában is nevetésre ingerlõ elgondolás történetileg elég pontosan körülhatárolható kor terméke, a 19. század utolsó harmadáé; amiben nemcsak az elbukott szabadságharc fölötti kötelezõ búsongás normája van benne, hanem talán a Nyugatról betörõ, szemérmetlenül mondén és könnyed irodalmi irányokkal szembeni ellenállás is. A humor ekként azonosítódik valami gyanús és nem-magyar elemmel, amelyet az irodalomból a saját területére kell kirekeszteni (például az anekdoták világába), s legföljebb kivételes esetekben (a népi lélekkel szigorú összhangban) szabad a magas mûvészetbe beengedni.

Ez a látásmód, amely elég komoly befolyással volt a következõ hosszú évtizedek (vagy akár évszázad) irodalmi gondolkodására, a maga korában (szerencsére) csak egy volt a sok közül, még ha állt is mögötte nem kevés hatalmi és intézményes támogatás. A kabaré és a sanzon azonban mégis virágzott, éspedig egyáltalán nem messze a “magas” irodalom (egyik) lelõhelyétõl; a (gyakran humoros) “szubkultúra” és a magas kultúra határainak el nem fogadása, s ekként az irodalom humortalanítása egyáltalán nem volt általános (és betartott) követelmény. Ady verseit Reinitz megzenésítésében orfeumban énekelték, Heltai vagy Gábor Andor sanzonjai mellett, az avantgardisták polgárpukkasztásainak némelyike pedig teli volt vad humorral. Igazán nem mondható, hogy a komoly = magas, humoros = alacsony megfeleltetések érvényesültek volna.

A 20. század elsõ felében nem volt tehát egymástól nagyon messze a humoros írás, a vicc, a kabaré, és a “komoly”, “magas” irodalom. Ahogyan az újságírás és a szépirodalmi alkotás jól megfért egymás mellett (kevés olyan író van a 20. század elsõ felében, aki ne írt volna rendszeresen újságba, még ha nem volt is hivatásos újságíró), úgy szerencsésen fonódott össze a humor és a szépirodalom is. Kosztolányi és kortársai ha kellett, megríkatták a kedves olvasót, ha kellett, megnevettették, a lap profiljának, az alkalomnak és kedvüknek megfelelõen. Ha Rejtõ Jenõt, a másik nagyszerû humoros írót kora nem tartotta elég nagyra, az bizonyára pocsék önérvényesítõ, önreklámozó tehetségének, meg zaklatott és zûrös életmódjának volt köszönhetõ – semmiképpen nem annak, hogy eleve ki kellett volna hullania az irodalom megszentelt köreibõl. Karinthy pedig megtestesítette a humor és irodalom természetes egységét, író volt, aki tudott viccelni, nem pedig vicces ember, aki történetesen leírja a vicceket, amiket kigondol.

Karinthy halála után – bizonyára nem függetlenül például a világháború közeledtétõl, meg sok mástól – jelentõsen megváltoztak a dolgok. Az újságíró meg a humorista elég világosan kezdett elkülönülni a szépírótól – más, elkülönült szereppé váltak ezek, csekély átjárással. Szigorúan magasodtak a mûfajok közé emelt falak: más a zsurnalizmus (riport, tárca, kroki), más a humoristaság (kabaréban, vicclapban, késõbb rádióban), és más a szépírás. A háború utáni korszak olyan jeles humoristái, mint Darvas Szilárd, Gábor Andor vagy Tabi László nem tartoztak a valódi írók kategóriájába; lehetetlenné vált új Karinthynak lenni.

Ebben a közegben jelent meg Örkény. Örkény szépíróként vált ismertté, novellistaként, riportkönyv szerzõjeként, tehát elõre kijelölt (maga választotta) szerepe szerint “komoly” író, a “magas irodalom” képviselõje volt. Amikor közölni kezdte Egyperces novelláit, már a címben ezt a kiindulópontot sugallta: hogy ezek a szövegek nem “irodalmi igényû” krokik vagy glosszák, nem vicclapba szánt szövegek, amelyek történetesen, véletlenül komoly irodalmi lapban jelennek meg – hanem novellák, amelyek ezúttal speciális formát öltenek: igen rövidek, csattanósak. Tehát nem “alulról” törekszenek “felfelé”, hanem egy well established (elfogadott, bevett) “igazi” író szövegei, amelyek éppen hasonlatosak az “alacsonynak” tekintett (és igen népszerû) humoros irodalom egynémely termékéhez.

Ami azt illeti, Örkény szövegei igen széles sávban mozognak a Ludas Matyi-féle vicces szövegekhez képest. Van közöttük olyan, amely igazi viccként is olvasható. Sok amûfaj-paródia (vagy az olyan szöveg, amely a mindennapi élet különféle beszéd- és szövegtípusaira játszik rá: a hirdetésre, a közvélemény-kutatásra, az újsághírre, lexikonra, hivatalos közleményre stb.) Van egy-két olyan szöveg, amelynek a legfõbb eleme a vizualitás, és alig hihetõ, hogy felolvasva hatása volna. Bizonyos történetek tökéletesen szembemennek a vicc alapvetõ konvenciójával, hogy tudniillik a csattanónak a szöveg végén kell lennie, és viszont: hogy a szöveg végén kell lennie csattanónak. És persze a (magyar) vicc másik legalapvetõbb konvenciójával: hogy a (magyar) vicc mindig jelen idõben hangzik el (a múlt idejû lehet humoros történet, anekdota, bármi – de nem vicc). Örkénynél inkább az a ritka, hogy a vicc- jelent használná a történet-múlt helyett. Vannak azután történetek, s közöttük például olyan is, amely (mint történet) azonos azzal, ami a vicclapban már egyszer megjelent (csak éppen egy humorista írta); Örkény átírta, novellává alakította a szöveget.

Örkény szövegei ugyanis valóban novellák, még ha sokat merítenek is a pesti viccbõl. Örkény egyrészt azt sugallja, hogy a viccben magában van valami költõiség, másrészt pedig azt, hogy az erõsen lecsupaszított, a stilisztika minimumával dolgozó, nagyon rövid novella nem nagyon különbözik a vicctõl. Ami, továbbá, azt sugallja, hogy a vicc és a “normális” történet, az abszurdum és a valóság, a kifacsart logika és a logikusnak látszó logika között folytonosság van. Az egyperces novellák annyiban viccebbek a viccnél, hogy a viccnek csak a végsõ csattanóját – a poént – kell pontosan megjegyezni, meg esetleg, ha ez éppen számít, bizonyos elõkészítõ mozzanatokat – amúgy a szó szerinti memorizálásnak, az “eredeti” megismétlésének semmi szerepe nincs. Örkény szövegei viszont meg vannak írva, nem variációikban élnek, hanem egyediségükben, éppen-így-megírtságukban; tehát minden ízükben pontosan adandók tovább. (Ennyiben tehát egyúttal semennyire nem hasonlítanak a viccre.)

Amennyire egyedülállónak és ismételhetetlennek tetszett Örkény, annyira másként alakult a humor és az irodalom kapcsolata a költészetben. Talán azért, mert itt nem történetmondásról van szó, és ezért az olyan – kissé gyanús – mûfajokkal, mint a kroki, a vicc, a tárca stb. nem kerül veszedelmes közelségbe. A nyelvi játék viszont, no meg az alkalmi, vidám vers régi hagyomány; az, hogy a költõ olykor nekividámodik, és mindenféle mulatságos dolgokat ír, sokkalta elfogadottabb (Csokonai, Petõfi óta), mint ha prózaíró teszi ugyanezt. Weöres elképesztõen mulatságos versei (amelyek a gyerekvers kategória szanatóriumában vészelték át a nehéz idõket), vagy Nagy László és Orbán Ottó rögtönzései fenntartották ezt a hagyományt. Benjámin László nagyszerû paródia-kötetet állított össze; Orbán badarságainak kötete (sokkal mulatságosabban és egyenletesebb színvonalon, mint késõbbi játékos versei) szerzõjének legkiválóbb kötetei közül való. De ezekben az esetekben a “fontos” és az “alkalmi” mégis élesen elválik; Tandori és Petri voltak azok, akiknek – Weöreshez hasonlóan – a legszórakoztatóbb, legviccesebb, legcsattanósabb verseik teljes természetességgel (és sokatmondóan, jelentõségteljesen) illeszkednek a “komoly” verseik közé. És éppen ezért éppen ez a két életmû az, amely majdnem hogy politikai gesztusként, a “civil” ellenállásának eszközeként szegezi szembe a nevetést, a viccet, a logikai bukfencet a (komor, humortalan, sima logikájú) fennállóval. Az, hogy “az ember otthon ül s röhög” (Petri: “Hatvannyolc tele”), bosszantó, mégis megfoghatatlan és legyûrhetetlen rezisztencia. Az értelmiségi nevetése egyfelõl közösséget, ellenõrizhetetlen és veszedelmes kapcsolatot teremt olvasóival, másfelõl kivonja a nevetõt-nevettetõt a lángoszlop, lélekmérnök, gondterhelt világjobbító szerepekbõl – ezért a hatalmat hallatlanul irritálja. A nagy cseh és lengyel humoristák ugyanebben a korban (Mro<$[idegen>¿<$]idegen>ek, Hável, Kundera, Skvorecky, Hrabal) ugyancsak teljes természetességgel – és sokkal egyszerûbben és természetesebben, mint a magyar írók – egyesítették, éppen ezért, hasonló helyzetben, a humor és a magas irodalom szféráját.

Ami a magyar prózaírást illeti, azt ma már elég jól látni, hogy komoly fordulatot jelentett (vagy jelzett) Konrád György Látogatója; márpedig ez a regény számos tekintetben módfelett ironikus. Az emelt stílusú, keresett, olykor egyenesen modoros elbeszélõi hang és a “méltatlan” tárgy, a nagyvárosi mélyvilági nyomor és bûn kettõssége olyan belsõ ellentmondás, amely az irónia szóval írható le a legjobban. Konrád természetesen mégsem vicces; egyáltalán, minden iróniája ellenére a humor igen távol áll tõle. Jogos volt tehát a kérdés, amelyet a regény kortárs elemzõje tett föl annak idején, hogy vajon ki röhögi ki mindezt.

Esterházy.

Hogy Esterházy mit csinált, s hogy ez hogyan függ össze a viccel, azt igen nehéz volna röviden összefoglalni. Kezdjük talán azzal, hogy – Örkénnyel szemben – sem a történet vagy a párbeszéd abszurditása, sem a mindennapok mûfajainak parodizálása nem érdekli (annyira). Az õ humora sokkal inkább abban áll, hogy a szólamokat egymás mellé helyezi – és így egymással nevetteti ki õket. Amikor Esterházyt az intertextualitással kapcsoljuk össze, ezen nemcsak azt kell érteni, hogy minduntalan más szövegekre hivatkozik – hanem azt is, hogy ha nem is konkrét szövegekre, de szövegtípusokra, mûfajokra, stílusokra, modorokra, gesztusokra utal. Így van ez már az elsõ kötetben a Fancsikó és Pintában is (1976), a késõbbi mûvekben pedig még sokkal inkább érzékelhetõ.

Bár, persze, tulajdonképpen… mindez mégsem egészen így van. Mármint hogy ekként lehetne szembeállítani Esterházyt Örkénnyel. Örkény már nagyon korai – jóval az egypercesek elõtt írt – novelláiban igenis felmutatja az “idegen szólam” groteszk hatását, és természetesen az egypercesek is bõvelkednek az efféle kontrasztokban. A különbség talán inkább az, hogy Örkény nem bízza a nevetést pusztán erre a kontrasztra, neki a történet abszurduma, mulatságossága, viccessége, a groteszk helyzet is kell. A groteszk, a kifacsarodott, az abszurd Esterházynál viszont a történet szintjérõl a mondat (vagy a nyelv, a beszéd-szólamok) szintjére kerül át.

Amikor mégsem, amikor Esterházy kifejezetten a történetre hagyatkozik, akkor ez látszólagos: a Kis magyar pornográfia anekdotáinak nagy része nem anekdota (vagy nem az a lényege), inkább az anekdotamesélés aktusát imitálja, azt a nyelvet (gesztust, stílust), ahogyan az efféle anekdotákat szokás (volt) mesélni. Esterházy humora nemcsak abban rejlik, amit elmond (az olykor vicces, olykor nem), hanem abban, hogy megmutatja: hogyan, hányféleképpen lehet beszélni, hogyan leplezi le a beszéd beszélõjét.

És akkor már Parti Nagy Lajosnál tartunk, akire ez éppígy igaz. Ha bombasztikusan akarunk fogalmazni: ha Örkénynél a történet, Esterházynál a mondat a humor legfõbb forrása, akkor Parti Nagynál a szó – ez persze túlzás és leegyszerûsítés, de annyiban talán igaz, hogy Parti Nagy a szólamok sokféleségét, nevetést fakasztó kaotikus vagy karneváli kavargását még sokkal tömörebben, egy-egy szókapcsolatban, vagy akár egyetlen kitekert nyakú szóban érzékelteti. (Mondani sem kell, hogy ez hármuk másfélesége, nem fejlõdési sor vagy színvonalkülönbség.) Parti Nagy fergeteges humora a Sárbogárdi Jolán-mûvekben paródiaként, a tárca-novellákban meg a drámákban a köznyelv esendõségének, romlandóságának és olykor poétikus deformáltságának megmutatásában, a versekben az elbeszélõ személy hangjának folytonos villózásában-mutálásában-változásá- ban jelenik meg. Ezekben pedig az a közös, hogy kihúzza az olvasó alól a biztos talajt, nem engedi, hogy elbizakodottan beleringassuk magunkat valami értelmezési keret biztosnak hitt kényelmébe.

Azzal kezdtem, hogy a mai magyar irodalomban sok a humor. Felejtsük most el (nem lesz nehéz) azt a néhány paródia-kötetet, amelyek az utóbbi egy-két évtizedben megjelentek. Ami a költészetet illeti, ott – ismét – sokkal egyszerûbbnek látszik a helyzet. A legkönnyebb kiemelni persze Varró Dánielt, aki hatalmas sikerének legalább egy részét éppen azzal érte el, hogy (eddig elsõ) verseskötete tele van humoros szövegekkel, és a Maszat-hegy is bõvelkedik remek viccekben, paródiákban és poénokban. (Az olvasók-kritikusok régi reflexei, meglehet, most is mûködésbe lépnek, és “a nagy mû”, “a komoly versek” iránti feszült várakozásban öltenek testet.) A Weöres-hagyomány folytatásaként (és Varró méltó társaiként) fergeteges humor van a mai gyerekvers-költészetben: Kukorelly Endre, Tóth Krisztina, Szilágyi Ákos csak néhány példa (és e hasábokon a Szittya-szótár szerzõjét nem illene méltatni). És hiba lenne megfeledkezni a költészet azon (populáris) formájáról, amelyet némileg ódivatúan “dalszövegnek” szokás nevezni: elképesztõ nyelvi humor tombol az olyan formációk számaiban, mint a Ludditák, a Bëlga, Akkezdet Phiai, a Szõranya Emlékzenekar, vagy az olyan elõadók mûveiben, mint Sickratman.

Az ilyen nyilvánvaló eseteken kívül az, ami a humor megjelenését, elõretörését, felismerését, hatását a mai irodalomban segíti, az a felolvasás intézményének megerõsödése.

Magyarán: kiváló (vagy kevésbé kiváló) szerzõk, mint például (betûrendben) Cserna-Szabó András, Ficsku Pál, Garaczi László, Karafiáth Orsolya, Kukorelly Endre, Németh Gábor az elmúlt évtizedben elég gyakran váltak felolvasások résztvevõivé. A felolvasás (a hajdani író-olvasó találkozók rossz emlékét elnyomandó) sokáig nem volt valami népszerû formája az irodalom és közönsége egymásra találásának, és mikor mégis (újra) elterjedt, sikere meg sem közelítette felolvasásnak a külföldi (például: német) irodalmi életben betöltött szerepét. Amikor az író-olvasó találkozó már végleg kiürült, formális és rituális eseménnyé, az író számára puszta kereset-kiegészítéssé vált, megjelentek olyan (csak a második nyilvánosság számára hozzáférhetõ) kísérletek, mint Kornis Mihály felolvasásai és Dalos György kabaréja; hangosan (és közösen) lehetett nevetni (rajtuk kívül) az Esterházy-féle Spionnovella elõadásán vagy a Petri-verseken (Vallai Péter); amelyeknek nem pusztán a közvetlen kapcsolat új alapokra helyezése szempontjából van jelentõségük, hanem azért is mert – nyilván nem véletlenül – a humort rehabilitálták, visszahozták az irodalomba a nevetést.

A felolvasás mindenesetre manapság a humor demonstrálásának sajátos formája – minden hátulütõjével együtt. A felolvasás humorossá avat olyan szövegeket, amelyek olvasva nem mutatják ezt az oldalukat (vagy legalábbis az olvasó óvakodik a szövegbe belemagyarázni a humort), de itt a szerzõ maga hagyja ezzel jóvá a nevetést. Másrészt a felolvasás alkalma befolyásolja (olykor: sajnos) a szövegalakítás sajátosságait is, mert viszonylagos rendszerességgel kell olyan poénokat, csavarokat, vicceket stb. elhelyezni a felolvasandó szövegben, amelyek nagy erõvel csattannak és azonnal megragadhatóak, a közönség figyelmét fenntartandó, a kellõ hatást elérendõ. Mindennek egyrészt igen pozitív hatása van, legalább irodalomszociológiai értelemben: közel hozza egymáshoz a kortárs irodalmat és a szélesebb olvasóközönséget, azzal hízeleg az olvasónak (vagyis: hallgatónak), hogy egy nyelvet beszél velük, hiszen közösen tudnak nevetni az egyébként igen csavaros és nehezen érthetõ szövegen. Másrészt azonban a szövegre nézve negatív hatása is lehet: arra hajlamosítja a szerzõket, hogy a szöveg feszességét szétzilálják, egy-egy kínálkozó vicc kedvéért feladják a stiláris vagy szerkezeti szigorúságot, hogy csak azért törjék meg a történet ívét vagy a gondolat logikáját, hogy mosolyt csaljanak az erre egyébként valóban kiéhezett közönség arcára.

Akár tipizálhatnánk is a humor és az irodalom kapcsolatát, legalább az elmúlt néhány évtizedre nézve. Örkény (sikeres) kísérlete a vicc rehabilitációját és emancipációját szolgálta; a humor visszaemelését a “magas” irodalomba, annak az igazolását, hogy – miként Karinthy idejében – a humor és irodalom közé emelt kerítés lebontható. Egy másik változat a vicc és a nevetés mint a csendes ellenszegülés formája; és megint másik a kinevettetés, a beszédmódok mögött meghúzódó butaság, kicsinyesség, álságosság stb. leleplezése. A rendszerváltás utáni idõszakban, amelyet ma is élünk, egyre nagyobb szerephez jut a szórakoztatás, az önmagáért való nevetés (vagy a technikai perfekciót, a nagyon ügyes, trükkös profi-munkát megilletõ elismerõ nevetés), amely immár nem keres semmit a nyelv mögött, hanem magát a lubickolást a nyelvben ünnepli.

Hogy ezek valóban típusok – és nem etapok, fejlõdési fokozatok, grádicsok –, azt bizonyítja, hogy Karinthytól Garacziig mindegyik változat ma is igen élvezetes; pedig, tudjuk, még a humort és a viccet sem mindig kerüli el az elavulás, a megkopás folyamata. Vagy éppen az irodalom volna az, ami konzerválná, frissen tartaná?

  1. Megjegyzem, az sem véletlen, hogy bácsi. Hány olyan not ismer a nb. Olvasó, aki viccmeséléseivel a társaság központja tud lenni? Hány ismert kabarettista, kroki-szerzo, karikaturista not tudna felsorolni? Az írók közül kitűnik-e bármelyik no szellemességével, humorával, parodisztikus képességével? A viccelodés (tréfálkozás, anekdotázás, csipkelodés, kifigurázás stb.) nemcsak mintha nem tartoznának a hagyományos noi erények közé, hanem mintha eleve lenevelnék (a családban, az iskolában, a munkahelyen) az efféle (illetlen?) viselkedésrol a noket. Ez nyilván változhat, változnia is kellene – nyomát eddig nemigen látni.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.