Nehéz házasság

Az amerikai keresztények és az amerikai politika

A politikai életrajzírók általában vagy olyan személyrõl írnak, akit csodálnak vagy olyanról, akit gyûlölnek. Éveket töltenek azzal, hogy megpróbálják megérteni, hogyan vált például Martin Luther King Jr. a fekete szabadságjogi mozgalom befolyásos vezetõjévé, vagy hogy mi késztette Sztálint arra, hogy elrendelje több millió ember halálát, ha azok nem voltak hajlandóak asszisztálni rémséges terveihez. Én azonban nemrégiben fejeztem be valakinek az életrajzát, aki iránt szekularista baloldaliként szenvedélyesen ambivalens érzelmeket táplálok: ez az ember William Jennings Bryan.

Bryan három évtizeden keresztül kiemelkedõ alakja volt az amerikai közéletnek, ma mégis leginkább a reflektorfényben töltött karrierjének két végpontján történt események miatt emlékszünk rá. Az elsõ esemény az 1896-os országos demokrata elnökjelölõ gyûlésen elhangzott beszéde, amelynek segítségével meg is nyerte az elnöki jelölésért vívott harcot. A fülledt chicagói csarnokban az egyébként kitûnõ szónok Bryan szakított pártjának szabadelvû hagyományaival, és megfogalmazott egy új típusú liberalizmust, amely a következõ századtól kezdve a demokraták hitvallása lett – egészen napjainkig. “Két kormányzási elv létezik”, jelentette ki Bryan.

Vannak, akik szerint elég, ha törvényekkel segítjük a tehetõsek boldogulását, hiszen gazdagságuk leszivárog az alsóbb osztályokba. A demokraták viszont azt az elvet vallják, hogy ha a törvényekkel a tömegek jólétét segítjük elõ, akkor az õ jólétük utat talál magának minden felettük elhelyezkedõ osztályba.

A wilsoni “Új szabadság”, a roosevelti “New Deal” és a johnsoni “Nagy társadalom” programjai mind erre az elvre épültek, amely az “aranyozott kor”1 munkásainak és farmerjainak zúgolódásából kristályosodott ki.

Bryan második tette ma híresebb – vagy hírhedtebb – az elsõnél. 1925-ben segített perbe fogni John Scopest, amiért megszegte Tennessee állam új törvényét, miszerint állami iskolában tilos tanítani “bármely elméletet, amely tagadja az embernek a Biblia tanítása szerinti isteni teremtését”. Bryan azért vállalt szerepet a perben, mert számára a darwinizmus egyet jelentett a szociáldarwinizmussal és az eugenikával, ezért “kegyetlen” filozófiának tartotta, az embertelen és agresszív hatalom kiszolgálójának. Az ellenoldalt a jogászokból álló American Civil Liberties Union (Amerikai Polgárjogi Szövetség, ACLU) támogatta Clarence Darrow vezetésével, és a Scopes-pert hamarosan “az évszázad pereként” kezdték emlegetni. Bryan a per befejezése után öt nappal elhunyt. Alakját, a – H. L. Mencken szavaival élve – “fundamentalista pápát” a mai napig gyakran megidézik az evolucionista tudósok és ellenfeleik között dúló heves csatákban.

Minél többet tudtam meg Bryan életérõl, annál világosabb lett számomra, hogy sem õ, sem követõi többsége nem láttak semmiféle ellentmondást az 1896-ban elhangzott beszéd és a majdnem harminc évvel késõbbi állásfoglalása között. Elvégre a chicagói gyûlésen elmondott beszéd hemzsegett a Bibliából és a kereszténység történetébõl vett metaforáktól. Híres zárószavai így hangzottak: “Nem fogják ezt a töviskoronát a munkások fejébe nyomni; nem fogják aranykeresztre feszíteni az emberiséget”. Szónoklata végén Bryan hátralépett és karját kinyújtotta oldalra – krisztusi pózban állt körülbelül öt másodpercig. Õ és követõi mind a plutokratákat, mind a darwinistákat istentelen erõknek tartották, akik a “természetes kiválasztódás” elvével kívánják felváltani a hegyi beszédet. Nem tudtak elképzelni olyan erkölcsi nyelvezetet, amely a Bibliát zárójelbe teszi, vagy pusztán lebilincselõ történelmi szövegnek tekinti.

Miközben Bryanrõl írtam, kezdtem megérteni még valamit, ami túlmutat az õ történetén. Ez az antidarwinista reformer nem a sötét múlt csökevénye volt, aminek sok modernista értelmiségi képzelte – mind a bal-, mind a jobboldalon – a New Deal és a keresztény jobboldal 1970-es években bekövetkezett kibontakozása között. Valójában az evangéliumi kereszténység mindig is fontos szerepet játszott az amerikai politikatörténetben.

Mindez nyilvánvaló a puritánok esetében, akik azért távoztak szülõföldjükrõl a 17. században, hogy felépítsenek egy új Jeruzsálemet, egy Új-Angliát, amelyrõl azt remélték, hogy elkerüli majd régi otthonuk bûnös kétszínûségeit és igazságtalanságait. Az elmúlt négy évszázadban a legtöbb hívõ keresztény – katolikus és protestáns egyaránt – egy percig sem kételkedett abban, hogy – John Winthrop és apró nyájának példáját követve –, hitük megváltoztathatja a világot, és ennek így is kell lennie: meggyõzõdésük, hogy – ahogyan egy történész írja – a vallás “eredendõen hasznos a társadalmi problémák megoldása során, mert olyan erkölcsi útmutatók fakadnak belõle, amelyek óhatatlanul kialakítják a hívõkben az igazságosság és a társadalmi jólét iránti érdeklõdést”. Ezzel összhangban áll az, hogy George Washingtontól George W. Bushig az Egyesült Államok minden elnöke hangoztatta Istenbe vetett hitét, és mellszélességgel kiállt a vallási intézmények mellett; az elnökök háromnegyede valamelyik – leggyakrabban valamelyik evangéliumi – egyház gyakorló híve volt fehér házi évei alatt.2

A vallásosságnak az amerikai történelemben játszott szerepét talán az alapozta meg legjobban, hogy a térítõ szellemû vallás és a demokratikus államberendezkedés együtt és nagyjából egy idõben alakult ki. Tocqueville így írt: “Minden valláshoz kapcsolódik egy politikai nézet, mely szellemi rokonságban van vele.” A “második nagy ébredés”, azaz a Tocqueville által leírt 19. század eleje óta az egyenlõséget hirdetõ hit dominálta az amerikai vallási életet. A nagy újjáéledés a feketéket legalább annyira megmozgatta, mint a fehéreket, több ezer új protestáns egyház alapítását eredményezte, és az evangelizációt a legtöbb amerikai számára hétköznapi diskurzussá tette. Gordon Wood történész szerint “ahogy a nép demokratizálódott, úgy evangelizálódott is”.

Az az elképzelés, hogy iskolázottságától vagy társadalmi hátterétõl függetlenül mindenki “megtérhet Krisztushoz”, remekül illeszkedett az egyenlõ jogokba vetett hithez, amely központi szerepet kapott mind a Függetlenségi nyilatkozatban, mind Jefferson, Jackson és Lincoln retorikájában. Semelyik másik népnél nem található meg ilyen szintézise az evangéliumi protestantizmusnak és a demokrácia ideológiájának – legalábbis nem ilyen szenvedélyes meggyõzõdéssel és nem ilyen hosszú idõszakon át. A második nagy ébredés elsõ évei után a legtöbb fehér keresztény hátat fordított a fajok egyenlõségét hirdetõ ideológiának, és nem volt hajlandó továbbra is a feketékkel együtt gyakorolni hitét; az utóbbiak részben szükségbõl, részben büszkeségbõl megalapították saját egyházaikat. Ám mindannyian olyan vallást gyakoroltak, amely azt ígérte, hogy megtisztítja a bûnös világot.3

Fél évszázaddal késõbb George Bernard Shaw az Atlanti-óceán túlpartjáról kifigurázta a szekuláris és a spirituális eszmék házasságát. “Elragadó. A középkori Amerika mindig belsõséges bizalommal van a Mindenható iránt.” Az Egyesült Államokban azonban a vallásos buzgalom meglehetõsen jól megfért a modernitással. Hívõnek lenni és amerikainak lenni két évszázada elválaszthatatlan egymástól.

Ez a meggyõzõdés mindig is túlzott erkölcsi színezetet adott mind a jobboldali, mint a baloldali társadalmi mozgalmaknak. Az abolicionisták számára sosem volt elég, ha részletesen lefestették, mennyire burjánzik a brutalitás a rabszolgatartó rendszerben, amely a fehér déliek törpe kisebbségét tette gazdaggá. A vallásos harcosok, mint pl. David Walker, William Lloyd Garrison és Harriet Beecher Stowe egyenesen bûnnek bélyegezték a rabszolgatartást, és John Brown megjósolta, hogy “megtisztulni tõle” csak “vérrel” lehet. Közben a szabadságjogi harcosok, mint pl. Walker és Frederick Douglass megalapozták a feketék körében a vallásra építõ tiltakozás hagyományát, amely egészen a mai napig fennmaradt és virágzik. Albert Raboteau történész szerint “a fehér Amerikával szemben megfogalmazott kritikával a feketék olyan erkölcsi fölényt alakítottak maguknak, amely õket tette az amerikai kereszténység igazi képviselõivé”.4

Hasonló módon az alkoholtilalom támogatói sem elégedtek meg azzal, hogy felfedték, mekkora csúszópénzeket fizetnek az ivók tulajdonosai a rendõröknek és a politikusoknak, sem azzal, hogy az “italkereskedelmet” tették felelõssé munkahelyi balesetekért, feleségbántalmazásokért és öngyilkosságokért. A “száraz hadsereg” katonái azt vallották, hogy õk az emberiség elpusztítására törekvõ ördögi erõ ellen harcolnak. Billy Sunday, a közkedvelt prédikátor, az Anti-Saloon League (Ivóellenes Liga) egyik legnépszerûbb propagandistája azt állította, hogy az alkohol “a legroszszabb üzlet a pokol kapuján kívül”, a hallgatósága soraiban levõ alkoholfogyasztókat pedig felszólította arra, hogy ott helyben bánják meg bûneiket. Az erkölcsi abszolutizmus retorikájába bújtatott kérdéseket sosem könnyû megoldani, az alkoholtilalommal kapcsolatos konfliktus egy egész évszázadon át tartott – a mozgalom az 1830-as években alakult ki, az Alkotmány 18. kiegészítését pedig 1933-ban vonták vissza. Az a mozgalom, amely az 1970-es évek eleje óta harcol az abortusz betiltásáért, talán ugyanilyen hosszú ideig fogja hallatni a hangját.

A “reformkor” csúcsán – az 1890-es évek és az 1930-as évek között – az evangéliumi kereszténység szinte minden tiltakozó mozgalomban megjelent – legyen szó a Munka lovagjairól, a populistákról, a nõmozgalomról vagy az Ipari szakszervezetek kongresszusáról. Sok aktivista gúnyolódott azon, milyen elutasításban volt részük a gazdagabb, régebbi egyházak részérõl. Az elsõ keresztényekrõl példát véve nem lepõdtek meg és nem is sértõdtek meg, amikor a konzervatív lelkészek hátat fordítottak annak, amit Bryan a “nép felzúdulásának” nevezett. Jézus volt számukra – egy észak-karolinai populista szavaival élve – “az emancipáció és az egyenlõség nagy hirdetõje”, és Jézust követve megvetették a csuhába bújt gõgös álszenteket.5

Sok amerikai marxista ugyanebbõl a zsoltároskönyvbõl énekelt. A 20. század elején a szocialisták rendszeresen átkozták a kapitalizmust, mint gonosz rendszert, amely trónra emeli a pénzváltókat és gúnyt ûz a hegyi beszédbõl. Amikor a szövetségi kormányzat börtönbüntetésre ítélte Eugene V. Debst, amiért felszólalt az I. világháború ellen, egy ohiói lelkész így méltatta a radikális vezetõt: “a társadalom bûneinek áldozata… élete folyamatos kálvária”. Még a hivatalosan ateista, és tagságának felét a zsidók körébõl verbuváló Kommunista Párt (CPUSA) is kötött ideiglenes szövetséget az Isteni Atyával, egy fekete lelkésszel, aki azt hirdette, hogy benne született újjá a Mindenható. A CPUSA örömmel fogadta azt is, hogy számos ismert protestáns lelkész nevét és jó hírét kölcsönözte ahhoz, hogy megvédjék a Szovjetuniót a zsarnokság vádjával szemben. Sõt, Harry F. Ward, egy metodista, aki évekig tanított a Union Teológiai Szemináriumban, azt tartotta, hogy Sztálin rezsimje Isten királyságának eljövetelét segíti elõ. Az 1940-es évekig az amerikai baloldalon sok hitbuzgó aktivista megtalálta a helyét, akik a “Social Gospel” mozgalom6 ilyen-olyan változatai mellett álltak ki.

Ezután azonban óriási változás történt. A II. világháború után következõ negyed évszázadban a liberális értelmiség – akik között a szekularista zsidók és a hitüket elvesztõ katolikusok a korábbi idõszakokban példa nélküli státusznak örvendtek – anakronizmusnak ítélték a politikai harcok és a evangéliumi hit közötti szoros kapcsolatot, amelyrõl azt tartották, hogy elsõsorban a jobboldali “radikálisok” számára lényeges. Billy Graham ugyan nem volt radikális, ám az Eisenhowerrel és minden utána következõ elnökkel buzgón ápolt kapcsolatai tökéletes példának tûntek arra, hogy a tömeges vallási ébredések vezetõi milyen könnyen prostituálják magukat a hatalmasok elõtt. Prominens liberális protestáns lelkészek ugyanerre a következtetésre jutottak, bár más úton. Reinhold Niebuhr, a világháború utáni korszak legnagyobb elismerést kivívó teológusa úgy érvelt, hogy a kollektív vallási ébredés semmilyen formában nem tudja megszabadítani a világot az intézményesített bûnös viselkedéstõl. Idõközben a baloldali aktivista lelkészek, pl. William Sloane Coffin, Jr. a New York-i Riverside Church lelkésze, hitükbõl kiindulva meghirdették a “társadalmi cselekvés” és a “társadalmi felelõsségvállalás” etikáját. A spirituális magasztosság eltûnt. Bryan és nemzedékének vallásos aktivistái még úgy gondolták, hogy a kötelességtudat Isten ajándéka, amit csak a csirkefogók és a bolondok utasítanak vissza. Ám a liberális protestantizmus és szekularista szövetségeseik nem pusztán a kötelességtudatban látták meg Istent.

Ugyanakkor az a társadalmi mozgalom, amely a leginkább hozzájárult az 1960-as évek sokszínû kavarodásához, kifejezetten vallási alapon vezetett politikai ébredéshez. A világi pünkösd eljövetelébe vetett hit adta az alapot a feketék szabadságjogi mozgalmához. A fekete mozgalom David Chappel szerint “hasonló [volt] a hagyományos vallási ébredések ígéretéhez, miszerint a bûnösök elnyerik Isten kegyelmét, ha templomba járnak és megbánják bûneiket”.7

A karizmatikus lelkészek – pl. Martin Luther King, Jr és Fred Shuttlesworth –, valamint elkötelezett világi szervezõk – pl. Fannie Lou Hamer és John Lewis – által irányított szabadságjogi mozgalommal szemben a szegregacionalisták védekezésre kényszerültek, és képtelenek voltak választ találni a prófétai hagyományokat és erkölcsi érveket felhasználó mozgalomra. A párhuzamosan kibontakozó fekete nacionalizmus is sokat köszönhet a vallási hagyomány és tiltakozás erejének. Az afro-amerikai prédikátorok az egész országban Jézust és az apostolokat sötét bõrû embereknek írták le, akik az Európában székelõ hatalmas pogány birodalom hatalmát kezdték ki. A fekete emberjogi mozgalom legbefolyásosabb szónoka egy baptista prédikátor és pán-afrikanista fia volt. Tékozló ifjúkora után Malcolm X maga is ékesszóló lelkész lett, bár hite más volt.8 Nehéz lenne fényesebb bizonyítékot találni arra, hogy az erkölcsös élet képes felszabadítani az elnyomottak gondolkodását, mint Malcolm X sikerkönyvében, az Önéletrajz-ban.

A legtöbb fehér amerikai számára azonban a keresztény politika egyre inkább a jobboldal kizárólagos területének tûnt. Ez a kép az 1960-as évek elején kezdett kialakulni, amikor az evangéliumi protestánsok és a konzervatív katolikusok egyöntetûen tiltakoztak a Legfelsõbb Bíróság ítélete ellen, amely az Engel kontra Vitale ügyben úgy határozott, hogy az állam nem követelheti meg az iskolákban a diákoktól, hogy imádkozzanak; majd tiltakozásukat megismételték egy évvel késõbb, amikor a bíróság eltörölte a kötelezõ Biblia-olvasást és a kötelezõ Miatyánkot is. “Ez a határozat ugyanoda juttathatja az Egyesült Államok iskoláit, ahol az orosz iskolák vannak”, fakadt ki a Kongresszus egyik ír katolikus tagja, egy demokrata.9 Egy évtizeddel késõbb a Roe kontra Wade per10 óriási felzúdulást okozott az egész konzervatív teológiai palettán olyan emberek között, akiket már egyébként is felháborított az ellenkultúra erotikája, valamint a feminista és meleg mozgalmak szemérmetlensége. A helyzet nagyon hasonlított egy kulturális háborúhoz.

A vallásos amerikaiak haragja sokakat meglepetésként ért a baloldalon, köztük sok liberális hívõt is. Hát nem hátráltak ki ezek az emberek a közéletbõl a kínos Scopes-per után? És miért van az, hogy olyan sok katolikus közösen szólal fel a déli baptistákkal, akik a pápaságot hagyományosan az Antikrisztus mentsvárának tekintik? A II. vatikáni zsinat után több ezer pap és apáca tüntetett az emberi jogokért vagy a vietnami háború ellen. A Berrigan-fivérek – az egyik jezsuita, a másik jozefita – egész életüket a polgári engedetlenség agresszív formáinak szentelték. Mégis, a Roe kontra Wade per után a legtöbb katolikus aktivistát a jobboldalon találjuk.

Annak ellenére, hogy a baloldali keresztények, pl. King vagy a Berrigan-fivérek nagy figyelmet kaptak, õk az amerikai vallástörténet áramával szemben küzdöttek. A legtöbb amerikai egyház mindig is azt hirdette, hogy az egyenlõtlenség elsõsorban az egyén viselkedésének következménye, amelyet az államnak segítenie kell korrigálni. A “Social Gospel” mozgalom még a 20. század eleji dicsõ napjaiban is gyakran védekezésre kényszerült abban a spirituális kultúrában, ahol az individualizmus uralkodik. A reformkorban az alkoholtilalom támogatói büszkélkedhettek a legnagyobb és legszélesebb körû mozgalommal, Billy Sunday legitimitását sem Bryan, sem Debs nem tudta soha elérni. Az evangéliumi protestánsok buzgón állítják, hogy a legfontosabb kapcsolat a hívõ és a Mindenható közötti személyes kapcsolat, és ezt a hitvallást egyre több katolikus is elfogadja, sokkal közösség-centrikusabb hagyományaik ellenére. A kollektív bûn és a kollektív megváltás hívei ritkán találták magukat többségben – erre jöttek rá gyakran azok a fehér liberális lelkészek is, akik a pozitív diszkrimináció támogatására és társadalmi tiltakozásra szólították fel híveiket, majd azt tapasztalták, hogy gyülekezetük egyre apad.

Ugyanakkor az amerikaiak ugyanolyan mélyen hisznek az egyéni szabadságban, mint a keresztény erkölcsökben, és csak az elõbbi egyeztethetõ össze kereskedelem erkölcstelen üzelmeivel. Buzgósága, valamint a Republikánus Pártban szerzett politikai befolyása ellenére a keresztény jobboldal kevésbé járt sikerrel az amerikai kultúra megváltoztatásában, mint a Fehér Ház és a Kongresszus ideológiai arculatának formálásában. Ma a különféle meggyõzõdésû melegek, leszbikusok, nem házas párok ötven éve még elképzelhetetlen szabadságot élveznek. Pajzán beszélgetések és képek nélkül a legtöbb tévécsatorna nem sok nyereséges mûsort tudna bemutatni. A keresztény konzervatívok hangosan elítélik ezeket a változásokat, de változtatni nem tudnak rajtuk. És amikor a rajzfilmek vagy az amerikaifutball-döntõ félidejében bemutatott mûsor cenzúrázására szólítanak fel, az inkább csacskaságnak tûnik.

Erejük azonban nem csökken. Az abortusz- és homoszexualitás-ellenes mozgalmak támogatóinak száma folyamatosan növekszik, friss közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak továbbra is erõsen megosztottak az abortusz kérdésében, és a harminc év feletti népességben többségben vannak azok, akik ellenzik a homoszexuálisok házasságát. Annak ellenére, hogy a közelmúltban felvirágzott az Egyesült Államokban az iszlám és a hinduizmus, az amerikaiak nyolcvan százaléka továbbra is keresztény, és akik rendszeresen járnak templomba, azok – a feketék kivételével – túlnyomó részt a republikánus jelöltekre szavaznak. Milyen választ adhatnak erre a progresszív erõk?

Egyszerû, és gyakran szükséges is, kifigurázni és kipellengérezni az ellenoldalt – ahogy teszi azt Thomas Frank a What’s the Matter with Kansas címû sikerkönyvében vagy Susan Jacoby Freethinkers: A History of American Secularism címû mûvében, amely évtizedek óta a legjobb tanulmány ebben a témában. Ami azt illeti, mindkét szerzõnek igaza van, amikor egyes hívõk paranoiáját emlegetik, vagy amikor arra hívják fel a figyelmet, hogy a hívõk egy része képtelen megérteni, hogy éppen az egyház és az állam szétválasztása által sikerült megõrizni a vallási toleranciát, amely az amerikai társadalom egyik kiemelkedõ eredménye. Fontos elítélni azokat a bigottokat, akik az jósolják, hogy a melegek pokolra fognak jutni, és akik szerint Isten George W. Bushon keresztül szólal meg, még ha affektálva és dadogva is. Frank és Jacoby agresszív nyíltsága egyértelmûen szimpatikusabb, mint a legutolsó két demokrata elnökjelölt õszintétlen voksvadászata, amely során közhelyeket pufogtattak a “vallásos emberek tiszteleté”-rõl, és megkérdezték, hogy “Jézus vajon mit tenne?”, majd átváltottak a szokásos kortesbeszédekre.

Létezhet azonban egy felelõsségteljesebb és politikailag is gyümölcsözõbb hozzáállás a problémához: ha üdvözöljük a hit szabad, nyílt megnyilvánulásait, ám továbbra is ellenezzük, hogy az állam támogassa a vallásos intézményeket. Ez a középút azt jelenti, hogy toleráljuk az “Isten engem úgy segéljen” kitételt az eskük szövegében és hogy állami iskolákban is megengedjük a Biblia-körök mûködését a tanítási idõ után. Ezzel hallgatólagosan elismerjük, hogy Amerikában a kereszténység a legnagyobb vallás. Ugyanakkor – Noah Feldman jogtudós és aktivista szavaival – “semmilyen módon nem jelentik egyetlen vallási kisebbség kirekesztését sem…. nincs semmi szégyellnivaló vagy alapvetõen hátrányos abban, ha valaki egy vallási kisebbséghez tartozik, amíg az adott kisebbséget nem sújtja korlátozás vagy diszkrimináció”.11 Ugyanakkor az adókból befolyt összegeket nem lenne szabad a templomok, mecsetek vagy zsinagógák irányítása alatt álló autonóm iskolák támogatására fordítani.

A szekularisták emellett némi empátiával is szemlélhetnék a kulturális szakadék túloldalán levõket. Még a megrögzött ateisták is elismerhetnék, hogy a vallás mind érzelmi, mind közösségi szempontból fontos szerepet tölt be. A természettudomány lélegzetelállítóan sokszínû tudást ad nekünk. Mégsincs abban semmi meglepõ, hogy a legtöbb ember nem örülne egy olyan távoli jövõnek, ahol – ahogy az egyik csillagász írja – “minden anyag visszaváltozik energiává”, és “gyenge fény fog esni az örökkévalóságra az egyre hidegebb és csendesebb kozmoszon keresztül”.12 “A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke,” állapította meg Marx. Kár, hogy nem tudta megakadályozni, hogy legbuzgóbb tanítványai – Lenintõl Pol Potig – a “tudományos szocializmusból” a középkori keresztes háborúkra emlékeztetõ szívtelen hitet hozzanak létre.

A Nyugat modernkori történelme során néhány európai várost leszámítva a szocializmus sosem tudta igazán felvenni a versenyt a kereszténységgel. A bibliai indíttatású utópista közösségek még az ipari forradalom hajnalán is nagyobbra nõttek és tovább maradtak fenn, mint a szekularisták. Majdnem két évszázaddal késõbb a marxista álom kudarca után a vallás kétségtelenül a legerõsebb vigasztaló és magyarázó tényezõ lett azok számára, akik egykoron a baloldal természetes szavazótáborának tûntek. Az utolsó két elnökválasztás során a fehér munkásosztálybeli hívõk körében George W. Bush majdnem húsz százalékkal több szavazatot kapott ellenfeleinél. Mind az Egyesült Államokban, mind azon kívül a vallásos hit azok között a legerõsebb, akiknek gazdasági helyzete bizonytalan, és akik társadalmi egyenlõtlenségektõl súlyosan terhelt társadalmakban élnek.13 Ezekre a tényekre lehet úgy is reagálni, mint Marx, aki elítélte a kiváltó okokat. Egy kérdés azonban megkerülhetetlen: miért nem tudta a szekuláris baloldal megváltoztatni ezeket a körülményeket, vagy miért nem tudott olyan érzelmi alternatívát kínálni, amely ugyanolyan idõtálló lenne, mint a vallás?

Közben Amerikában elindult egy szerény próbálkozás a keresztény baloldal felélesztésére. A progresszív vallás támogatói több mint egy évtizedig igyekeztek bebizonyítani, hogy Newton harmadik törvénye a politikában is érvényes, és megpróbálták ellensúlyozni a keresztény jobboldal hatását. Az 1990-es évek elején alapított Interfaith Alliance (Ökumenikus Szövetség) megbízható – bár kiszámítható – liberális hang lett alkotmányjogi kérdésekben, hasonlóan az olyan csoportosulásokhoz, mint pl. a People for the American Way (Emberek az amerikai életformáért), amelyet többek között néhány liberális egyház is támogat. A hívõ katolikus John Sweeney vezetése alatt az AFL–CIO (American Federation of Labor and Congress of Industrial Organizations, A munkások amerikai szövetsége és Ipari szakszervezetek kongresszusa) az 1990-es évek végén nyitott több vallás haladó vezetõi felé; ezeknek az embereknek a többsége támogatta a több tucat városban és elõvárosi megyében kibontakozó létminimum-kampányokat. 2004-ben a Demokrata Párt ilyen szervezetekkel együttmûködve terjesztette “vallási alapú” üzenetét a gazdaságról, a környezetvédelemrõl és egyéb témákról. Bár a tömegtájékoztatás nem tudósított erõfeszítéseikrõl, a választások után egy közvélemény-kutatás kimutatta, hogy a szavazók közel 40 százalékát elérte a vallásos baloldallal azonosítható valamelyik csoport.14

Sok fekete egyház továbbra is – tudatosan prófétai hangnemben – dolgozik a szegénység és a militarizmus ellen. Egyes fekete egyházak a melegek házasságát veszélynek tekintik spirituális közösségükre. “Mint afro-amerikai, akinek népe még mindig nem heverte ki a családok szétrombolására épülõ rabszolgaságot,” fejti ki a washingtoni Walter Fauntroy tiszteletes, “úgy vélem, nincs szükség újabb zavarra abban a kérdésben, hogy mi a házasság, és mi a család.”15 Csakúgy, mint a rabszolgaság idején, az afro-amerikai prédikátorok gyakran hangsúlyozzák, hogy élethelyzeteik miatt õk különösen érzékenyek a Mindenhatót foglalkoztató kérdésekre, a feketék követeléseinek továbbra is Jesse Jackson tiszteletes és Al Sharpton tiszteletes a legismertebb szószólói. “Isten nem lehet elégedett” – Elijah Cummings képviselõ, a Congressional Black Caucus (a Kongresszus fekete frakciója) elnöke ezzel a mondattal kezdte beszédét a Bush-kormányzat alkalmatlansága ellen tiltakozó sajtótájékoztatón, amelyen a Katrina-hurrikán kezelésének anomáliáira hívták fel a figyelmet.

A fehér keresztények között a baloldalnak továbbra sincs stabil intézményes háttere, sem ismert szószólója, sem szervezõi csapata. Az episzkopális és az egyesült metodista egyház egyértelmûen balra hajlik politikájában. Ám méreteiben, egységében vagy határozottságában egyik sem veheti fel a versenyt a Déli Baptista Konvencióval, sem a hagyományos egyházakhoz nem köthetõ óriási létszámú hívõ közösségek nem hivatalos szövetségével, amelyek a keresztény jobboldal arculatát formálják, és amelyek sok helyen nélkülözhetetlen támogatást nyújtanak a Republikánus Pártnak.

Ott van azonban a keresztény baloldalon Jim Wallis. Egy prédikátor, aki az 1960-as évek baloldalának veteránja, és aki a Bibliát olyan szövegként értelmezi, amely megfogalmazása szerint “a konzisztens életfilozófiát támogatja”. Szabadon idéz az Apostolok cselekedeteibõl és a hegyi beszédbõl, és kevesebb figyelmet szentel a Leviták könyvében lefektetett tiltásoknak, illetve a Pál apostol leveleiben olvasható utasításokra, miszerint a tekintélyt tisztelni kell, és az embernek inkább a megváltásban kell hinnie, s nem evilági tettei következményeiben. Wallis éveken át szerkesztette a Sojourners címû havilapot, és gyûléseket tartott, hogy népszerûsítse a “Covenant and Campain to Overcome Poverty” (“Szövetség és kampány a szegénység legyõzésére”) nevû szervezetet. Majd Kerry 2004-es veresége után kiadott egy könyvet, amely megkérdõjelezte a jobboldal monopóliumát valláspolitikai kérdésekben – és a könyv óriási siker lett.

God’s Politics. Why the Right Gets is Wrong and the Left Doesn’t Get It (Isten politikája. Miért érti félre a jobboldal és miért nem érti a baloldal) egy sor rövid, lendületes prédikáció számos politikai témáról. Wallis azzal kezdi, hogy egy prófétai jövõképet indítványoz, amely az “Isteni kérdéssel” kezdõdik: “Mi a helyzet a gyerekeinkkel?”. Majd sietve elítéli a terrorizmust, a birodalmakat, a háborúkat, a szegénységet, a rasszizmust és a vállalati kapzsiságot – megfelelõ Biblia-idézetekkel alátámasztva. Mondandója lényege – természetesen – az, hogy a konzervatív evangéliumi keresztények rosszul értelmezik a Bibliát; rámutat arra, hogy az Írás sokkal több helyen említi a szegények segítését, mint a homoszexualitás tiltását. Megfeddi emellett a “hamis keresztényeket”, mint például William Boykin tábornokot, aki Donald Rumsfeld pártfogoltjaként 2003 õszén kijelentette, hogy az amerikai “keresztény hadsereg” háborút folytat az iszlám hamis istenének “bálványa” ellen:

Boykin testvér, úgy hiszem, ön a rossz teológia és rossz egyházi tanítás terméke… Miért nem tanították önnek soha a vasárnapi iskolában Isten királyságának igazi jelentését és Krisztus testének univerzalitását? És miért nem hallotta soha, hogy háborút nem, csak béketeremtést lehet folytatni “Jézus nevében”?16

Becsületére legyen mondva, hogy Wallis nem tartja rosszindulatúnak a jobboldali evangéliumi keresztényeket. Mivel teológiai alapjuk ugyanaz, polgártársakként és hittársakként szólítja meg õket, akiket csak vitában lehet legyõzni. A jobboldalnak az abortuszról és a melegek házasságáról vallott nézeteivel szemben Wallis magáénak vallja a néhai Joseph Bernadin bíboros elméletét “az élet egybe szabott ruhájáról”, amelynek értelmében a háború és a szegénység számtalan áldozatával ugyanolyan szenvedéllyel kellene foglalkozni, amilyen szenvedéllyel a jobboldal védi a “meg nem születetteket”.

Ez az álláspont sajnos prédikációként jobban megállja a helyét, mint politikaként. Azok a vallási aktivisták, akik egyetlen témával foglalkoznak, nem bolondok; megértették, hogy a politikai jelöltek és a hivatalnokok nagyobb valószínûséggel figyelnek oda egy olyan választókörre, amely egyetlen nagy, bár vitatható, kéréssel áll elõ, mint egy strukturálatlan mozgalommal, amely egy nagy rakás õszinte kívánságot fogalmaz meg. Egy évszázaddal ezelõtt az alkoholtilalom kezdeményezõi sem voltak egységesek; találunk közöttük szocialistákat, a Social Gospel mozgalom tagjait, valamint nativista álszenteket, akik leginkább a német–amerikai sörözõket és az ír kocsmákat szerették volna bezáratni. De az Anti-Saloon League egyetlen “erkölcsi” kérdés köré szervezõdött, és sikerrel járt.

Jim Wallis és a többi keresztény progresszív érthetõen szeretne témát váltani. Szeretnék kiszélesíteni az erkölcs jelentését, és többet beszélnének a társadalmi igazságosságról, mint az egyén viselkedésérõl. Ám ha a templomba járót az zaklatja fel, hogy a nõk abortuszra mennek, akkor nem elég azt hajtogatni neki, hogy az adósság elengedése és az olcsó AIDS-gyógyszer több életet mentene meg. Bizonyos témákról egyébként is képtelenség tárgyalni; ezeket a csatákat meg kell vívni, inkább a választásokon, mint a bíróságok elõtt.

Ebben a harcban, mint minden olyan kísérletben, amely az amerikai baloldal önbizalmát és céljainak határozottságát igyekszik erõsíteni, mentegetõzés nélküli erkölcsi kategóriákban kell beszélni a világról. A progresszívok túl sokáig reménykedtek abban, hogy követeléseik meghallgatásra találnak, és a kormányzat majd megoldja a társadalmunkat gyötrõ problémákat – és panaszkodtak, amikor a konzervatívok ellehetetlenítettek vagy megszüntettek milliók javát szolgáló programokat. Az amerikai történelem során azonban a vallási ébredéssel átitatott széleskörû mozgalmaknak sikerült a leghatékonyabban és a leggyakrabban rávenniük az államapparátust a helyes döntések meghozatalára.

Pontosan egy évszázaddal ezelõtt William James felszólította azokat, akik “mélyen hisznek a béke uralmában és valamiféle szocialista egyensúly fokozatos eljövetelében”, hogy keressék meg “a háború erkölcsös megfelelõjét”. Az alternatívának, írta, “ugyanúgy fel kell tudnia szítania a polgári szenvedélyt, ahogy a múlt történelme felszította a katonai szenvedélyt”.17 Ma a konzervatív vallásosság erkölcsös megfelelõjét keressük, amely arra sarkalná a baloldalon mind a hívõket, mind a nem hívõket, hogy végezzék el azt a pontos, határozott és gyakran önfeláldozó munkát, amit a jobboldal megkap a támogatóitól, nem csak a választási években.

1906-hoz hasonlóan egy ilyen alternatíva ma is meríteni fog bizonyos mértékig a Biblia nyelvébõl és a természetfelettibe vetett hitbõl, amelyet oszt az amerikai nép többsége, hiszen országukat olyan pompás vallási sokszínûség jellemez, ami még Jamest, ezt a kitûnõ vallásfilozófust is meglepte volna. Amerikában a politika és a vallásosság házassága mindig is tele volt konfliktusokkal és félreértésekkel. De ma is ugyanolyan erõs, mint Bryan idejében, és valószínûleg ki fog tartani, amíg csak ez a nemzet létezik. Ha ez ellen ágálunk, azzal csak megkerüljük problémát.

FORDÍTOTTA DUDIK ANNAMÁRIA ÉVA

Forrás: Michael Kazin: A Difficult Marriage: American Pro<->testans and American Politics. Dissent Magazine, 2006, tél.

  1. “Gilded Age”: Mark Twain nyomán elterjedt kifejezés a polgárháború utáni USA évtizedeire. A terminus ironikus távolságot próbál teremteni az “aranykor” (Golden Age) elképzelésétõl. (A szerk.)
  2. Az idézet a témát ellenségesen taglaló D. G. Hart történésztõl származik, helye The Lost Soul of American Protestantism (Lanham, MD, 2002), xvii; Richard V. Pierard and Robert D. Linder: Civil Religion and the Presidency (Grand Rapids, 1988), 17.
  3. Gordon Wood: The Radicalism of the American Revolution (New York, 1992), 230; Mark A. Noll: A History of Christianity in the United States and Canada (Grand Rapids, MI, 1992) 166–70; Noll: America’s God: From Jonathan Edward to Abraham Lincoln (New York, 2002), 9–11; Nathan Hatch: The Democratization of American Christianity (New York, 1989); Albert J. Raboteau: A Fire in the Bones: Reflections on African-American Religious History (Boston, 1995), passim.
  4. Raboteau: A Fire in the Bones, 63.
  5. Idézetek helye: William Jennings Bryan: The First Battle (Chicago, 1896), 469; Joseph Creech: Righteous Indignation: Religion and Populism in North Carolina, 1886–1906, PhD disszertáció, University of Notre Dame, 2000, 159.
  6. A “Social Gospel” mozgalom a 19. század végétõl vallási indíttatással kereste a megoldást különbözõ társadalmi problémákra, elsõsorban a szegénység felszámolásáért harcoltak. (A ford.)
  7. David L. Chappell: A Stone of Hope: Prophetic Religion and the Death of Jim Crow (Chapel Hill, 2004), 90.
  8. Malcolm X muzulmánnak tért meg. (A szerk.)
  9. Idézi Robert S. Alley: School Prayer: The Court, the Congress, and the First Amendment (Buffalo, 1994), 109.
  10. Roe kontra Wade perben az amerikai Legfelsõbb Bíróság alkotmányellenesnek minõsítette Texas állam abortuszt tiltó törvényét. (A ford.)
  11. Noah Feldman: Divided by God: America’s Church- State Problem – and What We Should Do About It (New York, 2005), 239.
  12. Brian Greene: That Famous Equation and You, New York Times, 2005. 09. 30., A29.
  13. Pippa Norris és Ronald Inglehart: Sacred and Secular: Religion and Politics Worldwide (Cambridge, UK, 2005), 103–110; Tom Mertes: A Republican Proletariat, New Left Review, 2004., november–december.
  14. A kutatást a Zogby International végezte. The Future of the Progressive Faith Movement, tudósítás, Res Publica, 2004. december, 6.
  15. Darryl Fears: Gay Blacks Feeling Strained Church Ties: Same-Sex Marriage Debate Has Put ‘Don’t Ask, Don’t Tell’ Relationship Under Scrutiny, Washington Post, 2004. szeptember 2., A03.
  16. Jim Wallis: God’s Politics (New York, 2005), 157.
  17. James: The Moral Equivalent of War, http://www. constitution.org/wj/meow.htm
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.