Novellák

Megérinteni mindent, ami él

Ünnepi pompában bókolnak a zászlók,
A fenséges Törvényhozó tiszteletére.
Fölemeli, a megalázottakat, megbüntet minden lázadót;
Nem születik a földön hozzá hasonlatos.
(Nostradamus.)

A mozdulat, amivel folytatjuk történetünket, reszketve tükrözõdik a rakpart halvány fényû, olajfoltos lépcsõinek falán. A lény kezeit kinyújtva, lassan felhúzza testét az arca elõtti komor és idegen világ partján közömbösen várakozó, sötét és síkos kövek egyikére, rácsúszik, erejébõl mit sem veszítve, mintha ez lenne az egyetlen dolga életében, annyit gyakorolta már. A homloka mögötti labirintusban fanyar szagokkal telt, ismerõs zugra lel, ahol kérdéseket tehet fel magának, bár még érthetetlenek a válaszok. Úgy tûnik, hogy útravalója, a tudás, amit az égi asztalról elhullajtott morzsákból gyúrt össze magának, értéktelen kotyvalék. “Feltérképezi” a testét, igen, ez õ: bõrén bûzös olaj, ruhája meleg esõ után megtapadt por. A víz fölötti világból hosszan és mélyeket kortyolgat. Ez hát a levegõ, gondolja. A közelben forrásként felfakadó zajokból valami használhatónak tûnõ rendszert próbál összetákolni; jó egy kis aranytartalék. Valahol, a Himalája lankáin egy kopasz, sárga ruhás emberke így sóhajt fel: “Mostantól egyetlen percet se engedj halványulni, ringyó emlékezet”. A csatorna fájdalom nélkül megszülte magzatát.

Nézi az iménti zápor tócsáinak vékonyodó filmjén át lassan elmosódó önmagát. Pokoli maradék. A szépség, amirõl annyit álmodozott, nem volt sehol. Jó ez a föld, akad rajta hely minden megszokásnak. Nem történik más, csak amit megtanulsz, megtagadsz és halálod percéig felejtenél: te ott vagy és látod, ahogy saját idõd rabjaként mozdulsz Teremtõd felé, elfutnál, de ami vinne, bármely lépésed, az is az Övé. Égi tulajdon.

Minden szállásod felépül majd újra,
minden pillanatban ugyanaz az éhség kiált,
minden 
elmozdulásod újratanulja
az Eget szolgáló rendet és halált.

Ki ment meg egyetlen lelket is az éjszakától? Sorsát egy szebb jövõbe ki emeli át? A porban vastag árnyék, nyelvet ölt rád és nevet, gúnyosan megnevez ezt-azt, egy felismerhetõvé rombolt teret, közös történetet. Azt ígéri, segít, hogy könnyebben hazatalálj, Vén Tekergõ, tágra nyílt szemû, százmillió éves gyermek, rég megunt fogás az égiek asztalán. Legkedvesebb szavaiddal szól a Kísértõ hozzád: “cserébe a barátságért, mondd, mit kívánsz?”

Kitagadott sellõ, nem alkuszik. Járni készül, hát akkor én most elindulok, gondolja, útra kellnek a lábaim. Irányítani fogom õket, gondolja. Idegeinek feszes húrjain parancsokat küld szerteszét, azt mondja, “na, gyerünk, mi lesz már, járni kell”, és felkel és jár. Maszatos, hús-vér csecsemõ-titán. Kitapogatja a valóságot talpa és az út között, lebeg kicsit, még uralkodik némely törvényeken. Majd hirtelen elmozdul a világ, ahogy emberré válva mozgatni kezdi benne önmagát. Ím, része vagyok az egésznek, gondolja, a születés ámulatából többé sohasem ocsúdva, rész, törékeny kis izé, test, lám, ez az én testem, gondolja, nevet választ magának, Sunlicht, olvassa egy neonreklámról, igen, ez jó, gondolja, ez lesz hát a nevem: biztató, megnyerõ, ha kell, zászlón csattogó, nagyszerû név. Áldd meg ifjú teremtményedet, Istenem.

Nehéz, gondolja az Úr. Odalent mindennek sokkal nagyobb súlya van.

Most már nincs visszaút. Az idomíthatatlanságnak ezen a fokán, hiszen gondolkodik, mosolyogva fedezi fel érzéseit. Utolsó varázslatként még ruhát bûvöl magára, majd fokozatosan “belakva” új tereit, belekezd az emberi létbe, szõrzetet ápol, újságot lapoz, moziba jár. Mimesis és oppositio, ez a két szó jelöli a gyermeki természetnek azon irályait, miket ebben az idõben enged eluralkodni magán. Igazi önmegvalósítás, szinte tanítani való: utánozni a mindenség “láthatóságait”; utánozni azt, ami mindig is szemben állt. Egy este követni kezd valakit. Ez itt, szegény, törékeny lénynek látszik, miatta Sunlichton úrrá lesz egy majd mindvégig megfigyelhetõ, filantróp hatás. Hozzá idomítja lépteit, megszólítja, ürügyet szolgáltat a kitárulkozásra, fölfedezi, hogy a másik, úgymond, “hasonló cipõben” jár. Több ez afféle egyszerû, véletlen találkozásnál. Mindenkinek kijár egy angyal-más. Hajnalra majd összeölelkeznek, ahogy valakik csak illuminációban ölelnek a kiválasztottság okán. Meg sem lepõdik azon, hogy keze a háton, ott, ahol a szárnyak voltak, fájdalmas csonkokra talál. “Szegény barátom, kis lélekgubanc, jelenlét-hírnöke a fenti világnak! Mi dolgod lehet itt, mire lennél használható, ha egyáltalán?” (Egy angyal valahol mitõl törvényszerû?) Az meg csak néz szomorúan, a kérdésre ködbe vész egy csomó addig ismert határ. Majd az éppen eleredt esõben, szinte egyszerre lépve indulnak egyazon irányba; arcuk egy-egy szem aszalódott gyümölcsöcske valami régmúlt, gyönyörû kert helyén. Annyira szépek! Annyira szép lehetne körülöttük a világ! Hosszan nézünk utánuk, mozdulataikat magába szürcsöli a szürke, városi homály. Hát, mostantól van ilyen találkozás. De félre az érzelmekkel, legyen ez a perc csonthéjas, nehezen feltörhetõ, legyen átláthatatlan, mint a kõ, hiszen szent zarándoklatuk egyre keményebb rétegekbe vezet. Lehet, hogy soha többé nem veszítik el egymást. Az élet, ez a misztikus tréning, felkészülés lesz számukra egy megfejthetetlen cél eléréséhez, jókat taszítva idõnként a történeten. Egy park padján almabor mellett átücsörögnek egy egész éjszakát, hajnalban a sarki sütõdébõl illatos kifliket csínynek, majd megfogadják egymást “szövetségesül”; valami ilyesmi szokott lenni az a békekötés, amikor szövetséget köt két fél, hogy egy- gyé kényszerülten kiegészítsék egymás hiányait. Szabadnak tudják magukat, a kényszer szó hiányzik szótárukból. Másnap kivesznek egy kis szobát egy mocskos szállodában, a Központi Pályaudvar mögött. Az elkövetkezendõ hetek során bejárják a várost, füstös kocsmákban látják õket, amint viszonyt kezdenek a világgal, amelyet rajtuk keresztül megérint egy általuk annyira tudott létforma: az ég. Állapotaik egyre emberibbek. A nagy akarástól olykor vergõdik a lelkük, szegényeknek. Vergõdnek az élet mocskos áradatában a halványan csüngõ lámpák alatt. Sunlicht retorikázni tanítja barátját, aki rossz befogadó. A csatorna gyermeke szangvinikus, dühöng hát néha rendesen, nem jó, üvölt ki egy hirtelen támadt zivatar alól, hülye metagimnazista, mondja, ezen jót nevetnek, majd belebonyolódnak egy szó jelentésébe: megtisztulás. Bizony, akad még felejteni valójuk, épp elég. Elmecirádaemlékmásmismás. Hadakoznak, mint a szomszéd gyerekei, azok a befûtött kis lelkecskék a kerítés túlsó oldalán. Egyre több egymás elleni csatából kerülnek ki mindketten gyõztesen.

(A múlt vésete vastag dombormû lett a nappalok falán. Én, vaksi álmodozó, egy Thomas Mann idézettel tisztelem meg ezt a részt: HOPES THAT LATER CRITICS WILL SHOW THAT HIS MISGIVINGS ARE WRONG. Ezt eredetileg széljegyzetnek szántam, majd összegyûrtem, és az egészet leküldtem a lefolyón. Lehúztam – a slózin [bocs’!] – a szellemrõl a leplet, képletesen szólva. Aztán az új lapra mégis visszakerült, nem szívesen foglalkoznék vele, miért. Afféle ragaszkodás… Animula, vagula, blandula… Úgy látszik, valami tudásféle így is, úgy is hozzánk szoktatja magát.)

Elakadtam itt. Elakadni az alkotásban: fuldokolni két, összetapadni vágyó csend között. Ilyesmi történik éppen velem. Majd folytatom. Holnap.

Egy kapu ezer néma és hideg sivataghoz

A világ – egy kapu / ezer néma és hideg sivataghoz.
Aki elvesztette, amit kisorsoltak neki, / annak nincs megállás.
(Friedrich Nietzsche)

Ím, pörög a test, fuldokolva nyeldes a torok, levegõt csépelnek a lábak és kezek. Erre gondol: szél zúg, cafatokban lóg bõrérõl a mennyei penész, darabos, sûrû levegõt öklendezik, úgy érzi, tüdeje kettéhasad, nincs menekvés, most már a történet részévé szürkül visszavonhatatlanul. Lélegezni… “Engem e lélekkel megjelöltek.” Becsapódik, “csak nem gondolkodni”, ágak veszik körül, meghozza az eszét a fájdalom. Jó a szélben megpihenni szusszanásnyit. Folyik a hátán végig ez a szél. Ez egy jó fotó. Ahogy nem jön ki a hang, a kiáltás. Csak ez a csend. Oly nagy az õ csendje. A csend, ahogy ordít a fájdalomtól. A kéz lehanyatlik, és egy egész élet lüktet benne csendesen. Közelebb merészkedni ehhez a csüngõ, kipukkadt valamihez. Még nincs neve, talánmadár, még fönti dolgok, nem muszáj megérteni. Rázza a szél, vagy csak Isten sóhaja ily közel. Susog az erdõ, hangfoszlányok, alig hallhatóan “átjön” egy “úgy legyen”. Meglódul az ösvény, szalad a hír. Lenn a völgyben, valahol a város mélyén, kivágódik a földalatti ajtaja: minden utas a saját, kijelölt helyére áll. Sorsok törékeny, félénk birodalmak. Megannyi esély beilleszkedni a végtelen térbe. Homoktengerben elrendezett homokszemek. Moderato: a lélek, mint egy darabka sivatag. Majd megfigyelni, ahogy egy aszott kéz ujjai lemondóan kavargatják a világ összes megülepedett porát. Újabb expozíció: kissé balra, a hegy lábánál felkorbácsol a szél egy apró tavat. Ezt a képet is megõrizni a végsõ rothadásig.

Fekszik az összezúzott ágak közt, fénytõl általütve, boldogan. A múlandóság már-már igézõ ezen a szinten. Hajnal óta (hiszen ami a szemeiben tükrözõdik: igazihajnal), itt állva, a hegynek csak kezdete látszik. Vajon hol “kezdõdik” egy hegy? És hol már nem? Elindulni a válaszért, át fák és bokrok, burjánzó évszakok során, át az élet keserû illatával telített evilági tájon, varázslatos, hatalmas, ég felé nyújtózó, isteni elõszobán. Az erdõ megszüli félelmét tépõfogból, karomból. Ki vagy te, kérdi a hegy. Az elsõ és az utolsó vagyok fajomból.

Letér egy kitaposott útról, valami Dologgal összeadja magát. Még fejletlen, ezerajkú lény. Bármit megtehet. Próbálja felmérni a lehetõségeit, ha már végig kell csinálnia egy teljes életet. Megbotlik valamiben, fölveszi, megnézi, eldobja, nem veszi föl. Elteszi. Minden az övé, amit zuhanás közben megragad. Kiválaszt ezt-azt magának, leporolja, továbbmegy, halad saját jövõbeli állapotai felé. Igyekszik megnevezni a dolgokat. Oly céltudatos. Egyre inkább formákban gondolkodik. Biztos, vesztes pozíciók. Afféle birtoklási kísérletek. Valahonnan ide “tottyant” egy ilyen mondat: Olyan jelet, szót stb. találni egy tárgy állapotára, ami a szó jelentésén kívül a dolog jelentésének összes ismérvét is magába foglalja. Természetesen felmenti a felelõsség alól, hogy esetleges tévedése ösztönös korrekciónak is felfogható. Például mostantól kezdve azt eszi, amije véletlenszerûen van/lesz neki. Ha a föld alól kell is elõkaparnia. Ha csak hagymája van/lesz, hát akkor azt a hagymát. Hagyma. Allium cepa. Szégyenlõs növényke, felfeslett, útszéli, keserû álom. Hát akkor történjen meg itten egy ilyen dolog. Egy ilyen hagymaevés. És foglalja keretbe ez a mondat: Az Ég Fia hagymával táplálkozik az út során. Indulj, lassacskán hömpölygõ gondolatfolyam! Ébredj, szél, zúdulj, homlokot mosdató esõ! Hogy majd még kékebb legyen az ég, zöldebb a fû és aranylóbb a napsütés!

Kérdések és válaszok. Látható evidenciák. Találkozni velük oly megható. Találkozni a múlttól távozóban; önmagunkkal találkozni a szélben száguldó, füttyögõ fák alatt. Körül a föld: folyton termõ temetõ. Élnünk kell a sírhantok között. Az ég a szempillák mögé hatol, vizei dús kortyonként folynak. Teljes jelenlétben ázik az arcon a döbbenet.

Riadt csend: a fû között nyúl lapul. “Elül” a szél, falevél se rezdül. Már nem tolakszik válasz minden miértre. Innen nézve, odalent, kihalt, kiégett, fáradt és vöröses a táj. A Nagy Varázsló egy új évszakot sugdos a nyúl fülébe. A fény rõt pornográfiája a kitakart földeken. Már nincs hegycsúcs a képen. Nem esik esõ hosszú cseppekben. Roppant csarnokában nem kering az éjjel, nem lelvén tükreinek csobogását.

Mikor a fenyõk fölkúsznak a hegyre,
harmatkelyhéhez lekuporodik a rét,
szellõ fecseg a szélnek,
a gyógyfüvek elvetélnek,
pára kúszik a fák körül,
tavaszi õz futássá lényegül,
a hold lerakja ázott nyilait,
kipányvázza a folyót az óceánba,
és boldogan megvakul.

Hajnal. Rét és kövek. Kövek mindig voltak. Valakik mindig keresgéltek a kövek között. Valamit. Atlantiszt. Egy elveszett inggombot. Iliont. Pompeit. Machu Picchut. Borobudurt. Egy helyet, ahonnan minden szó számûzetésbe ment.

Kikérdezni azt, amire rátalálsz: zuzmó, illat, obszidián, lengõ gyapjúcsomók a szélben, kitépett madártollak, szikkadt csontékszerek, kiszáradt bogárcsonkok, gyilkos szitakötõk, szétmarcangolt angyaltetemek, borostyán-ékkõ legyek, porló kor-romok, elveszített életnyomok, menekülés közben elszórt feliratok. Éhségmorzsák, kiáltáscafatok. Pro-, mono-, démono-, ana-LOGOS. (A teremtésben részt vevõk eredeti szándékának megfelelõen minden kifejezést az általa keltett csend helyettesít.)

A múló testben sínylõdõ lélek klausztrofóbiája. Vetni, aratni, tanulni, szeretni, lopni, meglapulni, levagdosni a húsba belenõtt körmöket, nyesni, szúrni, ültetni, vágni, végrehajtani egy rád szabott bûntényt, megejteni a gyümölcsöst, remegve várni a májust, megcsapolni a teremtést, a múlhatatlan termést, lekaszabolni a gyomot, az újranõtt szárnyakat. Így fogysz, barátom, így csendesedsz, s leszel örök újrakezdõ, nagyhitû, szorgos hiába-szerzetes. Aszott kis titán-kreatúra, üresen lötyögõ, csöpp istentest-darab. Mindez te vagy, a te képzeted, a te túlbeszélt mitológiád. Leszáradt mennyed, hervadó kerted – ez az egész, kihûlésig elélt, világnyi létkerékbe tört életregény. Itt lábadozol, ebben a megrabolt tájban, egy korhadt, szúette falú deszkakalyibában, titkos hõs, beteg kis hérosz, Semmi Harcosa, Senki Hannibálja, Soha Senki Se! És mégis, míg zuhannak rád, tenéked fénylenek a csillagok, hát jó napot e földön, jó napot e csodavilágban, hol utazó álmodott egykoron. Jó napot.

A szikrázó levegõ törtrészein át nézi a szûk viskók korhadt, elfeketült falait. Ez hát a város, gondolja, majd közelebb lép. (Igen, Ez Az A Város. Igen, Ez Az A Város, És Ott Az A Ház. Igen, Ez Az A Város, És Ott Az A Ház, És Benne…) Vár, míg besötétedik. Vagy: vár, míg homlokának érintésétõl fel nem szisszen a sötét. Vagy: vár, míg forró homlokát neki nem támaszthatja a hûvös éjnek.

Míg magába nem rántja az éj.

A szemantika-ösvény

Azt gondoltam, megint késni fogok, de lám, mégiscsak sikerült elérni, épp az utolsó pillanatban, már bent állt az állomáson, amikor felrohantam a lépcsõn, majd lerohantam a lépcsõn, le, de oda persze már egy másikon, nem vagyok hülye, mint egyesek, hogy összevissza rohangáljak, sokan voltunk, a kocsik természetesen tömve voltak, mint mindig, jegyváltásra gondolni se lehetett, persze noszogatni kellett az embereket, mármint azokat, akik elõttem szálltak föl, láttam egyszer a tévéhíradóban, a japánoknál erre egyenruhások vannak, mármint a noszogatásra, a metrónál és a vonatokon, benyomják a tömeget a kocsiba, de ott senki se mérges ezért, a betûrésért, tűrő népség, hehe, úristen, fél öt volt már, kinek van ideje ilyenkor még jegyet is váltani, húzzanak egy kicsit összébb, mondtam, passzírozódjanak már jobban egymásba, hogy én is befúródhassak, és mindenféle csomagokkal a gyomorszájamban várhassam, hogy becsukódjanak az ajtók és elkezdõdjön a mindennapi zötyögés…

Tömve volt, mint máskor is mindig, hidegebb volt a tegnapinál, megint elromlott a fûtés biztosan, a lepusztult állomásokon ott didergett az egész Megváltatlan Hajnali Világ, várakoztak, de a Megváltó mégsem érkezett, micsoda kép ez, micsoda fekete éjbõl kihullott álom, micsoda ramazuri kerekedhetne egy ilyenbõl, mekkora bazi nagy kalamajka, csak egy Nagy Bumm kellene ide, mint egy hatvanas évekbeli francia szerelmes terrorista akciófilmben, amikor rám nézne a Nõ, és ömölne ettõl a bátorság cefetül belém, vagy a VÉGSŐ KÉTSÉGBEESÉS, ami lökést adhat a cselekménynek a folytatást illetõen, mert az ilyenekben nem a hepi a lényeg, hanem a PSZICHIKAI MOZGATÓ RUGÓ, ami ugyan speciel konkrétan nem látható, nem vehetõ ki egyértelmûen, mert dramaturgiailag rejtve van, de én úgy vélem, hogy nagyon fontos, persze akkor nem gondoltam, hogy majd a Valóság még erre is rátesz egy lapáttal, hogy is gondolhattam volna, hiszen az új felszállók taszigáltak minket, hogy menjünk már odébb, összébb, de hát hova, hova már, ugyan hova szoruljunk erõsebben, mondtam annak a látásból ismerõs fickónak, Sunlicht, így hívták, furcsa ember, mennyi mindent beszéltek róla akkoriban, mondtam neki, hogy hát azért, kérem szépen, tudomásul kéne venni néha, hogy “befelé” is van egy bizonyos határ, egyébként is, ha jól belegondolok, abban az idõben pont úgy voltam jelen a világban, hogy a világ általam, bennem nevezte meg a legrohadtabb érzéseit, és akkor egyszer csak a nyirkos és zsíros reggeli légvonat felborzolta a hajunkat, párafelhõ szállt a szájakból, és honnan, honnan nem, de megjelent fölöttünk egy hagymaszagú, elképesztõen lerongyolódott angyal, és így szólt:

A DIONYSOSI MÛVÉSZET IS AZ ÉLET GYÖNYÖREIRÕL AKAR MEGGYÕZNI, CSAK EZT A GYÖNYÖRT NEM A JELENSÉGEKBEN, HANEM A JELENSÉGEK MÖGÖTT KELL KERESNÜNK. FEL KELL ISMERNÜNK, HOGY MINDENNEK, AMI LÉTEZIK, A FÁJDALMAS PUSZTULÁSSAL KELL SZÁMOT VETNIE. A DIONYSOSI MÛVÉSZET RÁKÉNYSZERÍT, HOGY BEPILLANTSUNK AZ EGYÉNI LÉTEZÉS RETTENETÉBE, MERT AMIKOR AZ AKARATOT A LEGNAGYOBB VESZEDELMEK FENYEGETIK, MENTÕ GYÓGYÍRT TUDÓ VARÁZSLÓNÕKÉNT JELENIK MEG A MÛVÉSZET. A LÉT BORZALMÁNAK VAGY ABSZURDITÁSÁNAK UNDORÁT EGYEDÜL Õ FORMÁLHATJA ÁT OLYAN KÉPZETEKKÉ, AMELYEK LEHETÕVÉ TESZIK EZT AZ ÉLETET.

Az emberek súrolták össze a kezeiket, a tekintetüket, viszonyokba kerültek, már-már képviselték egymást, beszélni kezdtek, bizony, beszélgettünk egymással, milyen szokatlan, egyszer csak tényleg miattunk és általunk kezdett ott mûködni minden, okai lettünk egymásnak, a cselekedeteinknek,
a kis hülye álmainknak, annak legalább is, ami akkor fölmerült bennem, annak biztosan, de ez is elmúlt, ez a MEGVÁLTÓDOTT HANGULAT, az angyal biccentett, és a következõ megállónál leszállt, mi meg pricc-prucc, ropogtattuk az ujjainkat, klikk-klakk, kattogtattuk a fogainkat, hideg volt nagyon, bizony jó lett volna a meleg kesztyû, vagy egyáltalán otthon maradni, sose elindulni abba a ménkû nagy masszába, persze, hogy kényelmesebb a szobában ülni, a kályha mellett, nem mintha ilyenformán ki lehetne bármibõl is maradni, hiszen tudtam én, hogy igazából nincs MÁSHOL, hogy semmit sem lehet megúszni, mert nem létezik valójában MÁS, se MÁSHOGYAN vagy MÁS MÓDON, meg MÁSKÉNT, ami az AKKOR OTT helyett valóságosabb lenne, és ha mindezek ellenére ilyenkor mégis kiokoskodik valamit az ember, hát az ugyanaz lesz, mert bizony azonkívül, ahogyan vagyunk valahol, másképpen lenni már mindig is késõ…

Mert bár a nap jól ígérkezett mifelénk, koraérett kis tavasszal kecsegtetett, azért nem ártott volna egy kis elõvigyázatosság, ami meg úgy általában a kék égrõl van, hát azt onnan, ahová megérkeztünk, a lerobbant pályaudvar mocskos ablakai alól úgyse láthattuk volna, a Vakok és Csökkentlátók Országos Szövetségének székházában lehetett hasonló annak az elõtéri freskónak a delikvensekre gyakorolt mûvészi hatása, NÉGY SZÓ VOLT AKKORIBAN AZ ÉLETEMBEN, AMITÕL NEM TUDTAM SZABADULNI: A PARANOIA, A FÉLELEM, AZ UTÁLAT ÉS A ROSSZINDULAT, ezek meg egyre csak érkeztek, kiözönlöttek a térre, le az aluljáróba, a metróhoz, a sánta és félszemû ellenõrnek fel kellett mutatni a jegyet, aki, úgy látszik, áttelelt ott, vagy a bérletet, amit ilyenkor az ember a kezében szorongatott, vagy idegesen keresgélt sorra mindegyik hülye zsebében, mint minden reggel, egyszer mégiscsak valami rendet kéne teremteni, gondoltam, AZ ÉJSZAKAI ÉLETEM ABSZOLÚT NULLA, A TÁRSADALMI ÉLETEM TÖKÉLETES ZÛRZAVAR, ostobaság, hogy minden reggel idegeskedni kelljen, mától kezdve a pénztárcába fogom tenni, gondoltam, mégiscsak az a leglogikusabb, én meg éppen a pénztárcában nem kerestem, pedig azt mindig magammal hordom, ha elvész, hát vesszen minden, tiszta pesszimizmus, talán most is éppen ott van, gondoltam, de eszembe jutott, hogy elõzõ nap is pont ez volt, mikor, szóval, hogy mától kezdve majd… hát persze… kérem felmutatni a jegyeket, bérleteket…

A kék égnek nyomát se lehetett látni, mit lehet ilyenkor tenni, egy újabb borús, szürke délelõtt, nedves volt az ég, már megint esõre állt, ráadásul éppen akkor, amikor a nyílt utcán voltunk, legalább is sokan közülünk, én, amilyen a formám, naná, hogy igen, gyalogferribóót, majd azzal megyek, gondoltam, a Ship-mort allén és aFish-stationon át a Formalyn-hospital felé, ez volt akkoriban a játékos útvonalam, igen, mert játszani azt mindig szerettem, ki is volt írva otthon az ágy fölé, hogy “játsszál csak, halálraítélt”; az utcatáblák alatt egy szürke univerzum, egy koszmikusss társadallom, amirõl sohasem álmodtak a drágalátos, régi, jó Mesterek, egy szörcsögõ világ, ami a sár és mocsok uralmára épült, ahol le kellett mosni az embert használat elõtt, és ott lent, mert bizony a lépcsõk
a legtöbbünk számára jóval lejjebb vezetnek, mint ahogy az gondolható, ott, igen, én már akkor is tudtam jól, hogy MI VAN; mintha egy uszoda víz lennék, amiben még az elõbb, tízezer éve, vagy tegnap csupán, mezítelen lányok és fiúk úszkáltak, Istenke leendõ kiscserkészei egy õsi méh rejtekén – de ez is csak álom volt, olcsóizopszicho nyaffogás: tányér leves, falat kenyér, korty víz a cellarács túlsó oldalán…

És ha be akarunk kapni valamit a váróteremben, amikor úgyis annyi minden feltartott már, a sánta láb, az óláb, az ikszláb, a félláb, egy ilyen rohadék, ótvaros, mosogatólé színû, csatornaokádék, szájbûz és izzadtságszagú reggelnek minden terhe, és az ember már azt sem tudja eldönteni, hogy sonkást, sajtost vagy kolbászost, az a kurva tömeg meg csak sodor magával, hé, mit egerészik itten, ordítják bele az arcomba, na döntsön már, mit akar zabálni, vagy húzzon odébb, és én nem mondom, hogy HÁT MAGÁT, BARÁTOM! FÖL AKAROM FALNI ÉS KIOKÁDNI AZ AGYÁT!, és az a falanx, ha legalább egy kicsikét gyorsabban taposna, sodorna, nyelne valóban el, hogy túl legyünk rajta végre, de nem, úgy látszik, sose lesz vége, fogom a kolbászost, adni akarom a pénzt, a kezeimet mintha elveszítettem volna, az ajkak közé szorítom ezt a micsodát, hallja, ne lökdössön, szatyor fülét, kölyökkutyát, bozótvágó kést, törött nyakcsigolyát, a kolbász a nadrágomra hull, mögöttem a sorban valaki elájul, van ilyen, nem bírta tovább, lehet, hogy mégis a gyengék falják fel az erõset, mi van magával, édes aranyom, kis finom falatom, ó, Istenem, hol az út, ami fölfelé vezet, a pokolból a fénybe, menjünk hát végre, hát itt vagyok, tessék, drága Nemzetem, faljatok, ti Haza, ti Földi Paradicsom, ti Szabadság-madárraj, ti Mûvészetek Népe, ti Eleven Forradalom, megvan a jegyem, tessék, itt van a bérletem, persze, mindig is itt volt a pénztárcámban, a pénzem alatt, hát siessünk, hogy szeressünk, hogy ragyogjunk, hogy újjászületve újra gügyögjünk és gagyogjunk, hogy kegy, kenyér, kegyelem, megint minden szent legyen, és elváljon a rossztól a jó, és a vakítóan hamistól
a hétköznapi csoda, UT IN OMNIBUS GLORIFICETUR DEUS – et masina…

És akkor a messzeségbe néztem, egészen messze, hogy ha csak pillanatokra is, de közel jöjjön az ég. Elõbb a képzelet omlott össze, vagy a valóság, már nem tudom. A felhõk nagyon lassan vagy nagyon gyorsan szálltak, a vizek és a föld, mint a sár egy óriási marokban, mint egy hihetetlen méretû sárkupac, egy hatalmas és meleg tenyérbe rejtett intim mocsok. A terv szerint most egy ösvény lenne ideírva, amirõl halvány fogalmam sincs, hogy hová vezet. Mert én csak mentem, mentem, mentem és elhagytam minden szembejövõt, agyõ, Fiúk, agyõ, Lányok, agyõ, a határok, ha voltak még határok egyáltalán, összeomoltak, vagy mittudomén, és a nyílt tenger kavargó kékjétõl elbûvölten már csak vöröslõ, duzzadt és gyulladt, a szemeim elõtt összetapadt, sótól és széltõl kimarjult szemhéjak mögül tekintettem az égre fel, amikor cafatokban csüngõ-csapkodó vitorlák alatt feküdtem le a reszketõ fedélzetre meghalni én. Ó, tsipkerósa fáim, jasmine bokraim, édes jaknyájam, mézgyûjtõ kancsóm, asszonyi genitáliák, szavannák illata, libido, lichtzwang, lineáris szkíta szelek! Teremtõ szavak, segítsetek! Hát akkor kezdjük:

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.