Versek

Mulasztások

1
Anyám eldobott, mihaszna légszivattyút,
pityeri szám idegen nõ szemében,
hátamon forgok rõt-szeder-fehéren,
bõget a Lelenc, mázsálják a fattyút.
Most, míg a Nap villogó tõre csíkjelet vés
kínzóm arcára, tisztába tevõmre,
csukódni össze, nyílni mint a zsebkés,
és csókot nyomni a pepita kõre…!
De csak fekszem lilán, rángva és riadtan:
ebbe halok bele – életben maradtam.

2
“Magának már úgy sincs szüksége rája!”
Húzza le róla, szakad a pulóver;
parasztasszony, zöld kendõs vízilófej.
Nyilasok közt a sor a sorát várja.
Barátnõd vetkõztetik! Üss a rém kezére!
Lelõnek. És?! Hajtsd el róla a keselyût. Él!
(A közbelépés tere ritka szûk tér,
és isten tudja, tettünk bármit ér-e.)
Nem álltam ki érte, sorsához tapadtam,
tömegsírba estem – életben maradtam.

3
Új név, egyenvirág egyencserépben,
a változáshoz idomultam én is;
tanárként dolgozhattam volna, mégis
a katedrát munkapadra cseréltem;
ez már jövendõ férjem tanácsára történt,
õ vonta ki, szinte az én karomból,
mérnök võlegényem a forgalomból;
tisztelte õt, de még jobban a törvényt.
Unszolni se kellett, derekam beadtam,
sorvadtam, hallgattam – életben maradtam.

4
Fiam disszidált, évtizeddel késõbb
a berni reptér várójában szárnyal
felém az üdvözültek mosolyával;
aláírt szavam köt: kiküldetés, õt
sem ölelhetem meg, figyelhetnek a szervek,
elfordulok tõle, fa a gyümölcsétõl,
kisietek. A megrökönyödéstõl
máig nem tud hová lenni a gyermek.
Ne legyen sehová, õt is megtagadtam,
egyetlen fiamat – életben maradtam.

5
Hogy tehettem? Hogy bírtam elviselni?
Kezembe nyomták, játék gumicsónak,
te vagy a kapitány, tekintsd csak hajónak;
pléh teknõ fodroz: óceánnyi semmi.
Állok nõ létemre a parancsnoki hídon:
hány év a vízben, mennyiféle akna!
Egyre valaki más: így emlékszem magamra.
A múltat nem én hatástalanítom.
Távozz hát, kis csónak, a lökést megadtam;
én, az elmulasztott – életben maradtam.

Gyõzelmek

1
Apám, a szerelés a legnagyobb szerelme,
óriás az üstház mellett, lesem ötévesen,
a frissen vett bicikli a földön szétszerelve,
nem bírja összerakni, az istennek se, nem,
dühében öklével a kiskacsák közé csap,
kettõ utolsót sippant, a rebbenõ pihék
felhõjében a fültépõ szitok,
akárha engem érne el a vég,
ott lógok lényem peremén, mint ereszen a jégcsap,
vagy kutyabajszon rádermedt szimat,
mindjárt elfúj a szél vagy pisitócsává olvadok –
ha meg nem emberelem magamat.

2
A líceumi osztályban a tájszólásom
(az á helyett az ó, az í az é helyén)
nevetség tárgya; hamar kigyomlálom,
amit szüleim plántáltak belém:
hogy élhetnék együtt a hibás résszel?
Varangynak látom énem, lápnak a falut,
a gót betû, a nyomtatott szó imponál,
inkább a kötelesség, mint az ész vezérel,
nem tudom, hová; vissza nem visz út.
Társaim csúfolják “majomszorgalmamat”,
meg hogy “ezeknél nincs kés-villa, csak a pléhkanál” –
de gombócot, lenyelem magamat.

3
A lányt, akit kinéztem, jól esztergált lábát,
görögös szobor-mellét, fiús csípejét,
a sorsistennõk aligha nekem szánták,
hacsak nem mint a kor nemezisét,
ekként lett enyém, suttyóé, a kedvezõ
történelmi folyamatoknak hála,
polgári, pór: két párhuzamos találkozott,
és én, arám félszeg tanulópárja,
aki elõtt a karrier, mint nõi öltözõ,
megnyílt, foglyul ejtvén az eszményi vadat,
addig nevelgettem – a kezemhez szokott:
legyûrtem, felülmúltam magamat.

4
Ha nézek bárkire: kissé elé tekintek.
Nem hallom, amit mond: rádúdolok magamban.
Így ér az érzelem: ugrásra kész szelindek.
Ha megszólalok: minden szó utamban.
Hogy ismer engem más? Ahogy fülét vakarja.
Hogy vagyok otthon itt? Ahogy a meteor van.
Úgy tartom gyerekemet, ahogy a daru karja.
Úgy gyönyörködik bennem, mint doboz a zsinórban.
Hol erényes bolondnak látszom, hol betegnek,
gyümölcs vagyok, de nincs bennem zamat;
csonthéjam üres, nem nyilatkozik meg –
a magja por, legyõztem magamat.

5
Milyen lehetett vajon megtöretlen
velem született, természetes énem?
Vert agyag ház, frissen felhúzva, még kietlen
udvar, új kõkolonc a gémen,
pár hortenzia, árokparti porcsin,
kis igényû, de szívós földdarab
alacsony éggel, istennek tetszõ termõhelyek,
bizakodó talaj, gyanakvó tüske-felszín,
gyorsan pattogzó festék szürke pléhen.
Életem növõ adósság marad,
a benti vám elvész a kinti réven –
szulák a borsót, benövöm magamat.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.