Kossuth-címeres forradalom 1956-ban

Ikonográfiai sajtótükör, október–november napjaiból

“A Petõfi Kör ifjúsága az ország megmentõje. A Petõfi körösök is kommunisták, de magyar kommunisták, akik nem akarják másolni az orosz módszereket. Annak a szellemi forradalomnak, amelyet a Petõfi Kör indított el, folytatása lesz. Ha mi, Petõfi körösök vagyunk a mai márciusi ifjak, … akkor Nagy Imre a mi új Kossuth Lajosunk.”1

“Az ellenforradalom elõtt kb. 2-3 héttel találkoztam Lehõcz Jánossal, akkor õ nekem többféle címert mutatott, amit saját maga rajzolt. Ezen címerek között volt a Kossuth-címer is. Kérdeztem tõle, hogy az minek neki? Erre õ azt felelte, hogy a Kossuth-címerre még szükség lesz.”2

“Ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz:

a) Méltóképpen ünnepeljük meg március 15-ét, október 6-át és István király napját.3
b) Hunyadi világraszóló nándorfehérvári gyõzelmének emlékezetére újra szólaljon meg a Magyar Rádióban a déli harangszó.
c) Legyen újra nemzeti jelvényünk a Kossuth-címer.”4

Három különbözõ megnyilatkozás 1956-ból. Három hónappal, három héttel és egy héttel az õszi vihar kitörése elõtt. Az elsõ egy pesti újságírónõ 1848-ra asszociáló hasonlata 1956 júliusából, azokból a napokból, amikor Rákosi Mátyást leváltották a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) elsõ titkári pozíciójából. A második egy vidéki (váci) könnyûipari vállalat üzemi grafikusáé 1956 októberének elsõ napjaiból, midõn Rajk Lászlót és kivégzett társait eltemették. A harmadik idézetcsokor a Szegedi Pedagógiai Fõiskola MEFESZ szervezete – 1956. október 17-i megalakulásakor elfogadott – programjának elsõ blokkja. Aligha valószínûsíthetõ, hogy hasonló tartalmú megfogalmazások szerzõi bármifajta konspiratív – egymással kapcsolatban álló – “hálózat” résztvevõiként jutottak volna különbözõ idõben és különbözõ helyeken egymással rokonítható gondolatra. “Hálózat” egy esetben sejthetõ: a Nagy Imrét kossuthi piedesztálra álmodó újságírónõ, Ember Mária formulája nem nyilvános összejövetelen hangzott el. Így erõsen valószínûsíthetõ, hogy az, az ÁVH egy magántársaságban jelen lévõ besúgójának jelentése nyomán futhatott be látványosan gyors “karriert”, s kerülhetett be abba a “szigorúan titkos különleges gyûjtõ” dossziéba,5 amely néhány nap elteltével már a legfelsõ szovjet pártvezetés tagjait informálta a Rákosi menesztését követõ magyarországi közhangulatról.

A fél évszázad távlatától is dokumentálható példák valószínûleg csak csepp a tengerben jelleggel érzékeltetik a nemzeti identitás, a hazafias öntudat nyilvános újraéledését. Intenzitását látszik alátámasztani, hogy azt már a korabeli magyar kommunista pártvezetés prominensei is általános jelenségként konstatálták. Különben aligha siettek volna errõl tájékoztatni a budapesti szovjet nagykövetet is – persze elítélõ kontextusban. Jurij Andropovval folytatott október 12-i megbeszélésén Gerõ Ernõ maga vette sorra “a szovjetellenes propaganda” tárgyköreit. Ezek szerint növekvõ tiltakozás érzékelhetõ a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása ellen; amiatt, hogy Magyarország számára elõnytelen a két ország egymás közötti kereskedelmében érvényesülõ cserearány; nemkülönben sérelmezik sokan, hogy Moszkva áron alul veszi át tõlünk a magyar uránt. A korábban számos fontos párt- és kormányzati tisztséget betöltõ, ekkoriban éppen külkereskedelmi miniszterhelyettes Vas Zoltán két nappal késõbb – ugyancsak Andropovval konzultálva – már úgy általánosított, hogy a honi közvélekedés szerint “a háború utáni tizenegy év alatt Magyarország lényegében a Szovjetunió egyik köztársaságává vált.”6

A fentebbi mozzanatok nem csupán az 1956-os “hosszú forró õsz” beköszöntérõl tudósítanak. Arról is, hogy miközben a Gerõ Ernõ vezette magyar kommunista pártvezetés mintegy elõre értesült arról, ami hamarosan a különbözõ nyilvános követelések lényegesebb pontjaiként olvasható, már nem volt ereje, mersze a megelõzõ évtizedben általánosnak mondható megtorló lépésekkel operálni. A társadalom félelemben és operatív féken tartásának szerve az Államvédelmi Hatóság gõgös öntudatát már jócskán kikezdte egyrészt a rehabilitálási eljárások sora, másrészt az, hogy Rákosi – magát mentendõ – õket dobta oda koncként a népharagnak, mint a tömeges meghurcoltatások és justizmordok produkálóit. A politikai rendõrség hivatásos tagjai ugyan ott ültek a Petõfi Kör – mindinkább tömegdemonstrációvá is váló – nyilvános összejövetelein, besúgói pedig arról is tudósítottak, amik csak szûkebb, baráti, kollegiális, társasági összejöveteleken hangzottak el, de – ’oda kell már csapni’ cégen belüli ágálásaik ellenére – az ÁVH-t is “béna kacsává” tette a pártvezetésen belüli huzakodás, illetve ennek eredõvektoraként a határozatlanság. A Rákosi Mátyás irányításával kiépült pártegyeduralom intézményesített terrorgépezete az “alapító atya” menesztésével egyidejûleg kezdett megbénulni, mûködésképtelenné válni. Abból eredõen, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956. februári XX. kongresszusa nyomán – Hruscsov nyilvánosságra segített titkos beszédének következtében – azok a sztálinista vezéreszmék váltak megkérdõjelezhetõvé, amelyek a magyarországi kommunista diktatúra ideológiai és szervezeti-mûködési fundamentumai voltak.7

Ez jórészt érthetõvé teszi az aktuális elégedetlenség mind nyíltabb felszínre kerülését, akár úgy is, hogy azok jelszavakká, pontokba szedett követelésekké álljanak össze. Mi magyarázza viszont azt, hogy a napi feszültségek oldásának programja erõsen historizáló, történeti toposzokat “újrahasznosító” elemekkel szövõdött át, mind szövegszerûen, mind pedig szimbolikában. A különbözõ helyeken íródott követelések sorában mitõl jelenik meg szinte mindenütt – egymásra rímelve, egymást erõsítve – többek között március 15. méltó megünneplése, a Kossuth-címer reklamálása vagy az, hogy a honvédségnek újra “magyar” uniformisa, rangjelzése legyen? Igaz ugyan, hogy 1956 októberében 10, 16, 20 pontos manifesztumok fogalmazódtak, de ezek jelentõs része nemcsak tartalmában, hanem idõnként még nyelvi fordulataiban is rímelt az 1848-as “Mit kíván a magyar nemzet?!” közismert 12 pontjára. Az egyes követelések értelemszerûen az 1956-os válsághelyzetre reflektálnak, de a történelmi rímelés sokkal több, mint – úgymond – a sorok közötti olvasás képességére apelláló képes beszéd. Mintha “sorvezetõnek” használták volna a márciusi pontokat, úgy hogy elemi iskolás történelem tanulás is elégséges volt a nyilvánvaló áthallások dekódolására.8 Ha elfogadjuk Ember Máriának azt a kollektív önértékelését, hogy az akkori huszonévesek szabadabban gondolkodó része magát a márciusi ifjak tenni akaró utódgenerációjának tartotta, akkor értelemszerû a bõ száz évvel azelõtti forradalom mintakövetése.

Ez két mozzanattal egészíthetõ ki. Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc emléke, recepciója valóban különösen megbecsült volt korábban is a magyar történeti-politikai közgondolkodásban. Ebben nem csak a mindenkori iskolai oktatásnak, hanem a család-történeteknek is szerepe volt. (Nagyapa, dédapa – a családi legendáriumok sokaságában – “Kossuth katonája”, ’48-as honvéd volt.) Március és Kossuth – változó ideológiai töltetekkel bíró kultusza – szinte minden késõbbi nemzedék szocializálásában “hívószóvá” vált. Emellett – ez a másik kiegészítés – 1956-ban a húszas éveiben járó korosztálynak már saját emlékei voltak/lehettek a korábbi forradalom 1948-ban egy egész éven át tartó centenáriumi ünnepségeirõl, rendezvényeirõl. Igaz ugyan, hogy ekkor már – a kommunista pártegyeduralom kiépítésének historizáló nyitányaként – megkezdõdött Március osztályharcosan populista (Táncsics és Petõfi “népfiak forradalma”) átértékelése,9 de 1948 volt egyben az a közeli történelmi pillanat is, amelyik Magyarországnak a Rákosi által vezényelt – szovjet mintát másoló – sztálinizálását megelõzte. Magyarán az ötvenhatos ifjúság hangját hallató része számára 1848 mint forradalmi minta, 1948 pedig mint “Sztálin ante és Rákosi ante” idõpillanat kapcsolódott egybe.

Rajk László és sorstársainak eltemetése 1956. október 6-án (vértanúk napja) más téren is a múlt lezárásának, eltemetésének a rituáléját gerjesztette. Ilyennek tekinthetõ az elsõ manifesztumokban Farkas Mihály mellett Rákosi Mátyás,10 október végétõl pedig Gerõ Ernõ és Piros László belügyminiszter és az ÁVH fõtisztek bíróság elõtti nyilvános felelõsségre vonásának követelése. De szimbolikusan ugyanerrõl szól az a “gyászjelentés” formai jegyeit hûen utánozó szarkasztikus röplap is, amelyik hírül adja “Norma János” a kimúlását. A Rákosi-korszak egyik legyûlöltebb munkásnyomorító intézményének, a teljesítménybér alapjául szolgáló ún. norma-rendszernek a temetése, illetve az errõl szóló – nyomdai úton elõállított(!) – röplap már 1956. október 23-tól közkézen forgott. Egy ponton tér el a szöveg a mûfaji tradíciótól, midõn azért fohászkodik, hogy “Szipolyozó János és Hajcsár Mária áldatlan szerelmi gyümölcse… nyugodj békében, de ne támadj fel!”11

A lapok októberi arculatváltásában az egyetemi, illetve ifjúsági hírharsonák jártak elõl. A Szabad Ifjúság október 23-i különszáma – néhány az aznapi diákdemonstrációra szánt jelszó közreadása mellett – a Kossuth-nóta záró sorait hozta szalagcímben, “Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.”, közvetlenül alatta egy Petõfi vers részletét közli.

Debrecenben is az egyetemi ifjúság – és a fiatal tanársegédek egy része – volt a változások erjesztõje. Október 13-án a helyi Kossuth-kör alakuló ülésén épp úgy nyilvánosan vetették fel “Rákosi és társai törvényszék elé állítását”, mint ahogy a népköztársasági címer eltörlését is. Az egyetemeken már október 22-én délután elkezdõdtek az estébe nyúló diákgyûlések – kimondva újonnan alakult diákszervezeteik csatlakozását a MEFESZ-hez –, másnap délelõtt pedig közös demonstráció volt a Kossuth Lajos Tudományegyetem elõtti tágas téren-parkban.12 Amikor október 23-án délután a budapesti demonstráció megindult, a kálvinista Rómában a helyi Néplap, valamint az Orvostudományi Egyetem Lapjának különkiadásai tették közkinccsé a 20, illetve 17 pontos követeléseket. A diákság délelõtti “programegyeztetõ parlamentjén” elfogadott egyik pont szerint: “A Magyar Népköztársaság címere a Kossuth-címer legyen és sportolóink már ezzel menjenek az olimpiára.” S miközben délután az egyetemek deputációja a pártbizottságon tárgyalt a megfogalmazott követelésekrõl, az ablakon kipillantva azt is láthatták, hogy a szemközti Déri Múzeum homlokzatán megjelenik egy Kossuth-címeres nemzeti lobogó.

Pécsi Egyetem október 24-i különkiadása alakította ki a napokkal késõbb szinte általánossá váló címoldal-arculatot: a vezércikk mellett visszatérõen egy a helyzethez passzoló kortárs (többnyire az adott városban élõ) költõ versét adták közre,13 vagy ugyanott egy-egy ’48-as elõd (legtöbbször Petõfi vagy Vörösmarty) valamelyik költeményét helyezték el. Pár nap elteltével ehhez társult a sajtótermékek többségének címoldalán a Kossuth-címer.

Az országos “központi” napilapok egyike-másika elõbb különkiadásaiban ízlelgette ezt az új “szöveg-képet.” A Népszava október 25-én két rendkívüli kiadást is közreadott – lényegében újságoldalnyi röplap formájában. Mindkét nyomat – vastagon szedett – vezetõ híre volt, hogy “Gerõt leváltották, Kádár János az utóda”. Lénia alatt mindkét kiadás a Szózatot citálta – ugyancsak vastag szedésben: “Hazádnak rendületlenül légy híve, óh, magyar!” Másnap, október 26-án a Magyar Nemzet erre licitált rá azzal, hogy három különkiadást is nyomott, miközben Vörösmarty Szózatát teljes terjedelemben közölte. Az egyik cikk Petõfi és Kossuth emlékének szóló hûségfogadalomként értelmezte a fõvárosszerte lobogó magyar zászlók erdejét.14

A sajtópaletta forradalom alatti elsõ újszülötte, a szintén október 26-án utcára került Igazság (alcímében “a forradalmi magyar ifjúság lapja”) már kombinálta az addig ismerhetõ két variánst. “A nép nevében” címû beköszöntõ vezércikke mellett hozta Lakatos István: A fiatalokhoz! versét , láblécben pedig mindezt Petõfivel nyomatékosította: “A néppel tûzön vízen át!” Igaz, ugyanezen lap másnapi számában az egymást kergetõ aktuális hírek, tudósítások a második oldalra szorították az 1848-as idol reprízét, Petõfi Sándor: A nép nevében (teljes terjedelemben). E szám legfontosabbnak szánt címoldal-tudósítása szerint Nagy Imre (és Kádár is) majdhogynem cselekvésképtelen, mert ÁVH-sokkal vannak körülvéve: el sem jutnak hozzájuk a hírek, megkeresések – mondhatni az ÁVH foglyai –, emiatt nem képesek arra, hogy “lerázzák magukról és népünkrõl az ÁVH-s igát, lefogják a vértõl részeg pribékek géppisztolyait.”15

A felkelés elsõ hetében esetlegesnek mondható a lapok címoldal-átigazítása. Az elsõ három-négy napban a nyomtatott sajtó az MDP Gerõ Ernõ által reprezentált “ellenforradalmárok, provokátorok” felfogást, illetve az ehhez igazodó párt- és kormány-közleményeket közvetítette. Ehhez igazodtak azok a megyei lapok is, melyek többsége jószerivel a központi Szabad Nép vidéki mutációjának volt tekinthetõ. Ezeket még a fõvárosi lapoknál is rövidebb pórázon tartotta a megyei pártvezetés, s alkalmasint – hozunk rá példát – lapzárta után, a nyomdai szedés közben rondított bele a szerkesztõségtõl elment szövegbe. Ehhez képest a váltás zömmel október 29–31. közé tehetõ, amikor a megyei pártlapokat vagy átvették “kiadóként” a formálódóban lévõ helyi forradalmi szervek, vagy – számos helyen – új lapot gründoltak. Találunk olyan átmeneti változásokat is – többnyire október utolsó napjaiból –, amikor a megyei párt és tanácsi lapgazdák mellé társítva tüntették fel a fejlécen az új forradalmi fórum nevét. (Ezeket nevezzük az alábbiakban “népfrontos” variációnak.) Ezek az új szervek azután egy-két napon belül maguk lettek a lapok kiadói. Egy részük csak november 4-ig. A második szovjet intervencióval hatalomra segített Kádár-kormány megjelenésekor néhány vidéki lap esetében az történt, hogy a megyei kommunista szervek elérték az egykori pártlap visszaszerzését. A nagy sietségben viszont a régi “rákosista” öndefiníciót használták újra: “az MDP X megyei bizottsága” elnevezést tüntették fel lapgazdaként, holott október legvégén a Magyar Dolgozók Pártja megszûnt, s Kádár János – hat társával együtt – megalapította (és szervezni kezdték) a Magyar Szocialista Munkáspártot (MSZMP).

Nagy Imre miniszterelnök október 28-i rádióbeszédében szólt arról az Országgyûlésnek szánt kormány-elõterjesztésrõl, hogy “az ország címere ismét a Kossuth-címer legyen és hogy március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánítsák!”16 Ez az iniciatíva nyilvánvalóan hozzájárult az újságok címoldalának átigazításához. Azt is mondhatnók, hogy miközben az október 22–23-án pontokba foglalt követelések jó része nem volt “azonnal” teljesíthetõ, a politikai szimbolika ezen – a forrongó napokban igenis súllyal bíró – tematikái legalább hivatalos megerõsítést nyertek. (Még akkor is, ha a miniszterelnöki beszéd elhangzása idején már más kérdésekre került a hangsúly; pl. az ÁVH azonnali feloszlatása.) A Kossuth-címer elsõ (fellelt) megjelenései az egyes – nem vidéki – lapokon:

Október 29: Szabad Nép, Szabad Ifjúság, Néphadsereg, Egyetemi Ifjúság

Október 30: Magyar Honvéd, Függetlenség (késõbb Magyar Függetlenség), Esti

Hírlap, Magyar Szabadság, Valóság, Népszava (cikkbe illesztve)

Október 31: Szabad Szó, Magyar Rendõr

November 1: Magyar Népsport, Paraszt Függetlenség

November 2: Forradalmi Ifjúmunkás

A felsorolt lapokhoz képest kakukktojásnak tûnhet az Élet és Tudomány említése, a lap jellege miatt. A vizsgálat szempontjához viszont szorosan illeszkedik: a lap októberi utolsó száma úgy jelent meg, hogy címoldalát teljes egészében kitöltötte egy igényes megformálású, dombornyomatú Kossuth-címer.

A vidéki lapoknál is a fentebbi dátumok valamelyike lesz a váltás napja. Vegyük sorra õket. A Dunántúli Napló – a Baranya Megyei Pártbizottság és a Megyei Tanács lapja – október 31-án módosult. Új címe mellett, Szabad Dunántúl “a Baranya megyei dolgozók lapja” megjelölést használta, fejlécén pedig a korábbi “Világ proletárjai egyesüljetek!” felhívás “Hazádnak rendületlenül…” jelszóra cserélõdött. Tartott mindez november 5-ig amikor a lap különkiadásban váltott vissza régi nevére, kiadójára, és a korábbi marxi szlogenre.

A kecskeméti Népújság – az MDP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács lapja – utolsó számán, október 30-án megjelent a Kossuth-címer. Másnap, október 31-én lépett helyébe a Petõfi Népe, mint a Bács-Kiskun Megyei Ideiglenes Nemzeti Bizottság orgánuma – ugyancsak Kossuth-címerrel. A lap kiadója november 3-tól némi módosítással már a Megyei Forradalmi Bizottság. Mindebbõl november 4. után csak a név, Petõfi Népe élte túl a forradalmat. 1957 tavaszáig még õrizte a fejléc a Kossuth címert, azután eltûnt. Néhány napra újraéledt 1956 novemberében a Kecskeméti Lapok, s új lapként indult a Kalocsa és Vidéke.

Viharsarok Népe – a Békés Megyei Pártbizottság és a Megyei Tanács lapja – október 28-án cserélt nevet. Az új Kossuth Népe a Békés Megyei Forradalmi Tanács kiadásában látott napvilágot – Kossuth címerével. November 3-i kolumnás tudósításának lényege: “újabb szovjet csapatok özönlenek hazánkba. Záhony állomását átvették a szovjet vasutasok.” November 5-én viszont, a Kossuth Népe helyét a Békés megyei Népújság vette át, mint a Kádár János által deklarált Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány szócsöve. A november elején meginduló Gyomai Nemzeti Újság szintén Kossuth-címerrel ékített, második számában pedig itt is megjelent Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán c. verse.17

Az Északmagyarország – az MDP Borsod-Abaúj Zemplén Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács lapja – nevet nem váltott ugyan, de némely vonatkozásban korán eltért a megyei pártlapok állagõrzõ tradíciójától. Október 23-án az MDP KV Politikai Bizottságának küldött nyílt levele – a kor pártfrazeológiájához képest – keményen bírálta pártja legfelsõ választott irányítószervét. A Földvári Rudolf vezette megyei párt VB a legkorábban lépett kapcsolatba a formálódó helyi (egyetemi, nagyüzemi) forradalmi szervezetekkel. A lap 24-i “rendes” száma reménykedve szól a szabadság fellobbanó lángjáról, a “forró szív és hideg ész” helyzethez illesztendõ kombinálásáról, de egyértelmûen “a Március útján haladó ifjúság” disztingváló-képességében bízva. Még aznap a lap rendkívüli kiadása pedig ugyanúgy zárult, mint egy nappal korábban a Szabad Ifjúságkülönszáma (röplapja): “Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.”, majd a már ismert Petõfi-vers részlete következett.

Miközben Miskolc közismert Avasi kávéházát – helybéli literátorok, újságírók és mûvészek törzshelyét – októberben “Pilvaxnak” aposztrofálták,18 minden más lapot megelõzve legkorábban az Északmagyarország tüntette fel október 26-i címoldalán a Kossuth-címert, amit e számban képileg Petõfi Sándor: Talpra magyar! c. kiáltvány-versével “támasztott alá”. Másnap, október 27-én Petõfi “Honfidal”-a, volt olvasható a szép rajzolatú címer alatt. Ugyanekkor a lapot korábban kiadó szervek neve “népfrontosan” bõvült a “Megyei Munkástanács”-csal. Újabb négy nap múltán október 31-én olvasható az Északmagyarország cím alatt, hogy az a “Borsodmegyei Munkástanács” napilapja. Az ekkori szalagcím szerint: “Megnyertük a forradalmat, fegyverrel a kézben nyerjük meg a békét is!” Még õk sem, mások sem tudhatták, hogy a szabadság hátralévõ napjai egy kézen megszámlálhatók.

Borsod megye más városainak lapjai is új arculatot öltöttek. Október 30-án a Kazincbarcika “népfrontos” lappá alakult. Kiadója – ekkor – a Városi Munkástanács és az MDP Városi Bizottsága. A címoldalon Kossuth-címer és Petõfi vers. A Szabad Ózd novemberben indult – Kossuth-címerrel. Hasonló arculattal jelent meg november 2-án a diósgyõri vasasok-kohászok üzemi lapja, a Gépgyári Munkás is.

Csongrádban két pártlapra is futotta. Délmagyarország cím – és a marxi hívószó – alatt Szeged Város és a Szegedi Járás dolgozóinak lapjaként jegyezték, kiadója az MDP Csongrád Megyei Bizottsága, az MDP Szeged Városi Bizottsága és a szegedi Városi Tanács volt. Viharsarok név alatt adták ki a másik pártlapot (az MDP Csongrád Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács). Elõbbinek Szegeden az utóbbinak Hódmezõvásárhelyen volt a szerkesztõsége. Különbség látszik azonban közöttük annyiban, hogy aDélmagyarország már október 24-én tudósított mind “a budapesti egyetemi ifjúság hatalmas tüntetésérõl”, mind a szegedi “tüntetõ felvonulásról” – és mindkét esetben kitért a beszámoló a Kossuth-címer követelésére is –, miközben a “Viharsarok”-ban ezekrõl nem lehetett olvasni. Szinte kizárólag központi és helyi pártközleményeknek jutott hely. Egyetlen utalása van a “Kommentár” rovatban a párt központi lapja, a Szabad Nép elõzõ napi “Új tavaszi seregszemle” c. vezércikkére, de ebbõl csak azokat tartotta megszívlelendõnek, amelyek a restaurációs és az ellenforradalmi veszélytõl óvnak. Ezt méltatták “világos politikai útmutatásként.” Talán nem véletlen, hogy ezt épp a hódmezõvásárhelyiek nehezményezték leginkább. Október 28-án útjára indult a városban a Vásárhelyi Nemzeti Újság – már a Kossuth címerrel –, hogy két nap múlva, október 30-án kövesse a szimbolika átvételében a Viharsarok és a Délmagyarország is. Utóbbi viszont ekkor nem tünteti fel kiadóját, hacsak nem Vörösmarty Mihály szellemét tekintjük annak, mert megjelenik a fejlécen a Szózat elsõ sora. Úgy tûnik október legvégére “szabaddá vált” a megyei pártlap is. November 1-jén már Szabad Viharsarok címmel, mint “a Csongrád Megyei Dolgozók lapja” került az utcára. Ott a címer is kommentálva: “a nép kívánja: államhatalmunk jelképe a Kossuth-címer”. Mellé került a Szózat kezdõsora is: “Hazádnak rendületlenül légy híve, óh, magyar…” Mondhatni teljes a forradalmi sajtó képi ikonográfiája, de ekkor már a szegedi forradalmárok sem adták alább. “Szeged Város Forradalmi Nemzeti Bizottságának” orgánumaként jelentkezett a standokon – és alkalmi rikkancsokkal segítve – a Szeged Népe. Címerrel, Vörösmarty-idézettel felszerelve, úgy ahogy ez – november elsején – már országosan dívott.

Fejér Megyei Néplap ugyancsak az MDP Megyei Pártbizottságának és Fejér Megye Tanácsának a lapja volt. A lap október 26-i különkiadása mutat elõször elmozdulást az események hatására. A vezércikk helyén “Magyarok! Tûzzétek ki a nemzeti lobogót”! felhívás zárómondata szabadon idézi Vörösmartyt, “most légy híve hazádnak – rendületlenül – magyar”, majd alátördeli Bata István honvédelmi miniszter azon parancsát, amelyik utasítást ad “a még feltalálható ellenforradalmi erõk” felszámolására. A különkiadás második oldala részletesen beszámol arról a “tragikus eseményrõl”, midõn hat halálos áldozatot követelt október 24-én az esti órákban megtartott fehérvári felvonulás közepette a karhatalmi szervek és az odaérkezõ szovjet páncélosok fegyverhasználata. Október 27-tõl viszont Új Fehérvár néven “leváltották” az addigi pártlapot. Az új lap gazdájaként az olvasható, hogy “Szerkeszti: a munkás- és diákifjúságból alakult bizottság.” Pósa Lajos: Riadó! c. verse alatt a szerkesztõség párttagjai testületileg határolták el magukat a Fejér Megyei Néplap egy nappal korábbi – fentebb idézett – tudósításának azon mondatától, miszerint a hat halálos áldozatot követelõ felvonuláson úgymond a tömegben megbúvó provokátorok kezdték volna a lövöldözést. Ez a megyei pártvezetõk utasítására került – utólag, lapzárta után – a cikkbe. Október 30-tól az Új Fehérvár a Kossuth-címerrel és a Szózat kezdõ soraival díszítetten jelent meg, s ugyanekkor került az impresszumba, hogy kiadja a Székesfehérvári Nemzeti Bizottság.

Fejér megyében az elõbbihez hasonló figyelmet érdemel a Sztálinváros címû városi lap metamorfózisa is. Kiadója az MDP sztálinvárosi pártbizottsága volt. Az október 23-i lapszámban Sándor András kolumnás cikkben méltatta a Petõfi Kör addigi tevékenységét, korabeli bonmotval jellemezve az erjedés fóruma, illetve Rákosi regnálásának viszonyát. Utóbbi – eszerint – arra a feladványra keresett megoldást, hogy “hogyan lehet a sztálinizmust felépíteni egy országban, ellenséges népi demokratikus környezetben.” Felpanaszolta, hogy a városban is megfogant a pestihez hasonló szellem-embrió, “a magzatot azonban durva talpak összetaposták.” A új körülmények viszont – így a cikk – megkövetelik e helyi vitafórum életre hívását. A hónap végén már Dunapentelei Igazság címen fogyaszthatták a helybéliek a napi betevõ hírdózist. Ez fejléce szerint “a dunapentelei dolgozók lapja”, gazdája a megyeszékhely “lázadó” zsurnaliszta stábja, az “Új Fehérvár Kiadóhivatala.” De csak két napra. A november 1-i számot már a “Dunai Vasmû Munkástanácsa” jegyezte. Az új lapot megjelenése kezdetétõl a Kossuth-címer ékesítette, s külön köszöntötték a szabaddá vált Kossuth Rádióban október 28-tól újra felhangzó déli harangszót is. Maradandó hatása volt ezeknek a napoknak, hogy “Sztálin” a város és a kohászati kombinát nevébõl végleg eltûnt.

Gyõr-Sopron Megyei Hírlap – melynek kiadója szintén a területi pártbizottság és a tanács volt – két szempontból is a Borsod megyei variánshoz áll legközelebb. Névváltoztatás itt sem történt, de meglehetõsen hamar gazdát cserélt. Az október 27-i számot már “az ideiglenes Gyõri Nemzeti Tanács” jegyezte. Ezzel egyidejûleg a “Szabad Független Magyarországot!” jelszó váltotta fel a korábbi Marx-citátumot. A fordulat napján, november 4-én jelent meg újra szociáldemokrata kiadványként a Gyõri Munkás, valamint “független politikai napilapként” a Hazánk. Eltérés viszont a legtöbb forradalom alatt nyomott sajtóterméktõl, hogy az említett Gyõr megyei lapok mindvégig mellõzték a Kossuth-címert.

Debrecenben a Néplap volt az MDP Hajdú-Bihar Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács hírharsonája. Mint utaltunk rá, itt már október 23-án délután, a budapesti demonstrációval egy idõben megjelent az elsõ rendkívüli kiadás is. Október 26-án Szocialista Forradalmi Bizottmány alakult, a Néplap 27-i száma már azt közölte, hogy a szerkesztõség nemzeti színû keretben szerette volna kinyomni az újságot, de az technikai okokból meghiúsult. Az október 28-i kiadványra már felkerült a Kossuth-címer, s ekkortól a Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmány jegyezte a lapot. November elsején névváltás is történt, ekkortól kezdve Debreceni Hírlap volt a fejlécen olvasható. De csak három napig. November 3-án a Debreceni Hírlap immár az idõközben átalakított Debreceni Forradalmi Bizottmány lapjaként került az utcára, de ez a szám volt a hattyúdala. A várost már körbezárták az intervenciós erõk, s a november 4-i lapszámot már a nyomdában lefoglalták a várost megszálló szovjet csapatok.19 November 5-tõl pedig szó szerint újra a régi címlap-klisét vették elõ. “Világ proletárjai egyesüljetek!” Néplap “Az MDP Hajdú-Bihar Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács lapja.” A visszaigazodás nagy sietségében nyomott rendkívüli kiadás – felpanaszolva a négynapi betiltást – azonnal hûségnyilatkozatot tett a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány mellett, miközben megfeledkezett arról, hogy a restaurálásra szegõdött rezsim vezetõje, Kádár János már egy héttel korábban feloszlatta a Magyar Dolgozók Pártját. A Néplap, újabb tíz nap múltával Napló-ra átkeresztelve lett az MSZMP helyi orgánuma.

Heves megyében a Népújság volt a Rákosi-korszak napilapja. A forradalom elsõ napjaiban több volt a rendkívüli kiadás, mint a “rendes.” Október 27-tõl igényes rajzolatú Kossuth-címerrel egészült ki a fejléc. Ugyanaznap egy újabb nyomat már “Heves megye dolgozó népének” lapjaként azonosítja magát és a Kossuth-címert egy nemzeti trikolorba illesztették a fejlécen. Október 28-tól a Népújság Eger Város Forradalmi Nemzeti Tanácsa lapja, s a “Világ proletárjai…” szlogent felváltotta az új jelszó: “Független Magyarországot akarunk!” A megye másik városában november elsején útjára indított Gyöngyösi Hírlap – Gyöngyös Város Munkástanácsának lapja –, már a forradalmi ikonográfia teljes kelléktárával hagyta el a nyomdát. Versrészlet Petõfitõl, Kossuth-címer a helyén, beköszöntõ és Kiáltvány – a helybélieken túl “a dolgozó magyar nép” egészéhez.

Szolnok Megyei Néplap rákosista formátumát október 27-én egy rendkívüli kiadással vetette le. A Nép Lapja címen ekkortól a megyei forradalmi tanács jegyezte és a Szózat elsõ sora került a fejlécre. Alkalmi versek is fel-feltûntek a hasábokon, s október 30-tól a Kossuth-címer is köszöntötte az olvasót. A november 1-i számban nem a fejlécen, hanem önálló grafikába illesztve – lovon vágtató harcos pajzsaként – jelent meg a Kossuth-címer.20 De a vitéz mintha el is lovagolt volna vele: nem került elõ többé a címer a lapban a hátralévõ napokban. November 5-én azután itt is úgy áll vissza “a régi rend”, mint – fentebb már idéztük – Debrecenben: “Világ proletárjai egyesüljetek! … a Szolnok Megyei Pártbizottság lapja.” Persze, hiszen innét indult útjára Kádár János új csapata. A lap meg is emlékezett Kádár ott tartózkodásáról, s nem mulasztotta el szalagcímben deklarálni: “Bízunk az új kormányban!” A megye másik városában október 29-én bontott zászlót a Karcagi Híradó, a város forradalmi tanácsának közlönyeként, “felszerelve” címerrel, versidézettel – mint az újonnan indulók legtöbbje.

Komárom Megyei Dolgozók Lapja az elsõ napokban annyit változott, hogy rendkívüli kiadásait nem a fõvárosi “törzsnyomdában”, hanem helyben, a komáromi nyomdában készültek. Október 30-án elõbb Komáromi Hírlap fejléccel jelent meg a Komáromi Nemzeti Tanács tájékoztatója, két nappal késõbb, november 1-én viszont ugyanez a fórumSzabad Komárom címmel adott hírt a legfrissebb fontosabb eseményekrõl. Ezen már feltûnt a Kossuth-címer is és – a korábban említettektõl eltérõen – nem Petõfit vagy Vörösmartyt hívták segítségül költõi fohászra, hanem Kölcsey Ferenc Himnuszát. “Isten áldd meg a magyart!” – olvasható a címlap tetején. Ugyancsak november elsején indította el a Komárom megyei Forradalmi Munkás és Katona Tanács a Komárommegyei Figyelõt, a forradalmi napokban dívott szimbolika minden kellékével: címer, Szózat és alkalmi versek.

Szabad Nógrád – így hívták a Megyei Pártbizottság és a Megyei Tanács lapját Rákosi regnálása idején – október 31-én látszott szabadulni a múlttól. Ekkor jelent meg új címen a Nógrád Népe elsõ száma. A Nógrádmegyei Forradalmi Nemzeti Bizottság kiadásában került az olvasókhoz, felszerelve a már többször elõsorolt formajegyekkel.

Pest megye annyiban volt különleges helyzetben, hogy a megyeszékhely egybeesett az ország fõvárosával. A környezõ városokban a pesti lapok zöme elérhetõ volt. Ráadásul Gödöllõn, Vácott, Szentendrén, Cegléden álltak meg elõször azok a hírfuvaros teherautók is, melyek Pesten nyomott röplapokkal indultak a vidék tájékoztatására. A bejáró munkások mellett a közelebbi városok diáksága is részese akart lenni kortársai “történelemcsinálásának,” s számosan Budapesten merítkeztek meg a szabadságharcos tûzkeresztségben. Akik meg maradtak, saját pátriájukban tették a dolgukat. Cegléden éppen az Ifjúsági Újság volt a forradalom fáklyája. “Kossuth fiai: Cegléd népe!” “Újra felébredt Kossuth városa!” és más, szabadságvágyban rokon 1848/1956 párhuzam fogalmazódott meg a Ceglédi Ifjúsági Bizottság lapjában. A fõvárostól északra az Új Váci Napló – a Városi Nemzeti Forradalmi Bizottság lapja – jelentkezett október 31-én a forradalmi lapszerkezet teljes tárházával. Kossuth-címer, egy verselõ tanár – egyben a felelõs szerkesztõ – Gyombolai Márton: A magyar fiatalokhoz címû költeménye, kiáltvány a “Semleges Magyarországért”, de leginkább a helybéli fejleményekre koncentráló híranyag. Tehették ezt azért is, mert – mint utaltunk rá – itt nem volt gond hozzájutni a pesti sajtóhoz. November 5. után is fennmarad még egy ideig az Új Váci Napló, s a kádári restaurációs rendhez való kénytelen-kelletlen igazodás fázisai is nyomon kísérhetõk. A Pest Megyei Dolgozók lapjaként indult október 30-án a Valóság, de a harmadik számtól már “független magyar napilap” az önmeghatározása.

Somogyi Néplap, bár október 29-ig szintén az MDP megyei bizottsága és tanácsa tudhatta saját orgánumának, a forradalom elsõ napjaitól érdekes olvasnivalót nyújtott. Márkus István: Somogyi összegzés címen nem sokkal korábban közreadott vitairata elsõdlegesen az agrárgazdaság (a termelõszövetkezetek) anomáliáit vette számba, de a meginduló nyilvános diskurzus – az adott helyzetben – szinte azonnal túllépett az apropón, s mindinkább tágabb rendszerkritika kerekedett belõle. Egy héten át a nyilvános “kritika és önkritika” fóruma volt az újság. Ezt tette a lap szerkesztõsége, követte õt a megyei párttitkár. Csakhogy a nyilvános gyónások zöme “más szemében a szálkát, magaméban a gerendát se” jelleggel zajlott, s közben elmentek mellettük az események. Jól jellemezte a helyzetet a lap október 30-i száma, amikortól Somogy Megye Forradalmi Nemzeti Tanácsa jegyezte azt. Egy szó volt a vezércikk címe – kontrázva az elmúlt hét verbális akaródzásait is: “Cselekszünk!” Ugyanitt külön is kitértek a Kossuth-címer használatának felelõsségére. November elsejétõl díszítette ez a nevében is megváltoztatott Szabad Somogy címoldalát. Mellette Takáts Gyula verse, másnap Csapláros Imre költeménye, majd november 3-án Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán – utánközlése. Õt követte november 4-én Petõfi Sándor: Bizony mondom, hogy gyõz most a magyar… Gyõzött is – magyar módra. November 5-én a hírek fogyasztóit a kaposvári standokon újra a Somogyi Néplap várta. Kiadója az MDP Somogy megyei Bizottsága és a Megyei Tanács. A régi-új lapgazdák – debreceni elvtársaikhoz hasonlóan – itt sem vették észre, hogy egy múlttá lett pártot képviselnek.

Szabolcs-Szatmári Néplap a forradalom elsõ hetében csak olyan cikkeket közölt – jórészt a központi Szabad Nép vonalasabb híreibõl, közleményeibõl válogatva –, ami a legkevésbé informálta az olvasót az eseményekrõl. A hónap fordulóján azután megindult elõbb a Mátészalkai Járási Forradalmi Nemzeti Bizottság Tájékoztató Lapjaként aSzabad Szatmár-Bereg, Kossuth-címerrel és egy Petõfi portréval, majd követte azt Szabolcs-Szatmár Népe, mint a Megyei Nemzeti Bizottság és a [nyíregyházi] Városi Munkástanács lapja. A Szabad Szatmár-Bereg november 2-i száma már tudni vélte, hogy Kádár János, Münnich Ferenc és Apró Antal részvételével ellenkormány alakult, aSzabolcs-Szatmár Népe november 4-i száma pedig arról tudósított, hogy szovjet csapatok szállták meg Nyíregyházát és lezárták az útvonalakat.

Tolnai Napló – az MDP Tolna Megyei Bizottsága és a Megyei Tanács lapja – ugyancsak kettõsséget mutatott. Helyi prominensek óvatos önkritikái mellett a megyei közélet dezorientálódása is érzékelhetõ volt, de továbbra is a központi Szabad Nép maradt elsõdleges vezérfonala. A hét végére formálódni kezdõ Megyei Forradalmi Tanács tagjaként bizalmat kapók némelyikét az ÁVH még igyekezett megfélemlíteni, október 29-én mégis új nevû és arculatú újság jelezte, hogy érdemi változások vannak. Az ekkor debütálóTolna Megyei Népújság a lap sarkába metszett trikolorral támogatta meg a fejlécre illesztett Kossuth-címert. Egy héten át volt a szekszárdi nemzeti bizottság és a megyei forradalmi szervek szócsöve. November 5-én viszont már az újabb fordulatot jelezte, hogy a megkurtított nevû Népújság kiadója ismételten a Megyei Pártbizottság és a Megyei Tanács lett.

A szombathelyi kiadású Vasmegye a forradalom elsõ napjaiban szintén a fasiszta, reakciós elemekrõl, ellenforradalmi provokációiról közölt szalagcímes híreket, de rögtön hozzá teendõ: ezek tengtek túl a sajtószolgálat hírkínálatában. A megyei pártvezetés közleményei szerint Vas népe “szilárdan, megalkuvás nélkül”, “tántoríthatatlan munkáshûséggel” sorakozik fel “a párt és a kormány mellett”, csakhogy a párt ekkor már inkább oszlóban21 a kormány meg permanens átalakulásban volt. Az elmozdulást jelezte, midõn eltûnt a fejlécrõl, hogy a Vasmegye “a Megyei Pártbizottság és a Megyei Tanács lapja”, s október 28-án “politikai napilap” megjelöléssel nyomták. Két nappal késõbb, október 31-én pedig már a Vas Megyei Nemzeti Bizottság jegyezte az új Vasi Hírlap-ot. A cikkek hangnemében ettõl kezdve gyökeres a változás: sorra tudósítottak a háború utáni évekbõl ismert pártok helyi-megyei szervezeteinek újjáalakulásáról, de az új lap mellõzte a Kossuth-címer használatát. November 5-én a “régi” Vasmegye rendkívüli kiadása adta hírül vezércikkben és szalagcímben: Gyõzelem! Megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. A fejlécen ismét az október 23. elõtti lapgazda megjelölés és a marxi felhívás: “Világ proletárjai egyesüljetek!”

Veszprémmegyei Népújság az elsõ napokban a társmegyék pártlapjaival egyezõ arculatot mutatott. Az egyetemi MEFESZ szervezet létrejöttérõl, a formálódó követelésekrõl október 24-én különkiadás tudósított. Figyelmet leginkább az érdemel, hogy az egyetemi kiáltvánnyal – ugyanitt közölt nyilatkozatuk szerint – teljes egészében egyetértett az MDP megyei és városi bizottsága, valamint a megyei és városi tanács végrehajtó bizottsága is. Október 27-én a lap a Hazafias Népfront orgánumaként jelent meg, amit a vezércikk úgy értékelt, hogy “szabad a Veszprém megyei Népújság!” Ugyancsak a címoldalon kapott helyet Petõfi Sándor: Föltámadott a tenger… c. költeménye. Október 29-tõl újabb változás a lap arculatán. A fejléc azon helyén, ahol korábban a “Világ proletárjai egyesüljetek!” szlogen volt olvasható naponta változó jelszavak sorakoztak. Október 29: Magyarország a magyaroké! Október 30: Magyarország nem lesz gyarmat! Október 31-én név és kiadóváltás: Veszprém megyei Hírlap, a Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács napilapja. Ekkor jelent meg a Kossuth-címer is, s mellette ezen nap jelszava: Szocializmus – magyar módra! A november 1–2-i lapszámon: Semleges Magyarországot! November 3–4.: Magyarország nem lesz gyarmat! Ebbõl a megyébõl a leglátványosabb szimbolika a veszprémi központú Közép-dunántúli Bányásztröszt Munkástanácsának Híradója. A Lámpás néven megjelenõ bányászlap forradalmi száma címoldalát egy gondos kézi rajzolatú Kossuth-címer töltötte ki, alatta a felirat: Független Magyarországot!22

Veszprém megyében sorra jelentek meg más lapok is a lélegzetvételnyi szabadság két hetében. Az Új Várpalota követte megyei testvérlapját annyiban, hogy október 27-én már nem párt, hanem Népfront szignóval nyomták. November 3-án nevet váltott: Várpalotai Napló, a városi Forradalmi Nemzeti Tanács lapja, Kossuth-címerrel. Október 28-án megjelent a Keszthelyi Igaz Szó. “Kiadja a katonai helyõrség”. Október 31-én átalakult Keszthelyi Újsággá, mint a Városi Nemzeti Forradalmi Tanács lapja. A Zirc és Vidékeoktóber 29-én, mint a járási forradalmi bizottság lapja debütált. Második számától látható elsõ oldalán a Kossuth-címer kézi rajzolata. Az Ajkai Szabad Szó november 1-jén indult a helyi Nemzeti Forradalmi Tanács lapjaként, Kossuth-címerrel a fejlécén.

AZ MDP Zala Megyei Bizottságának és a Megyei Tanácsnak Zala néven megjelenõ lapja kezdettõl sorozatban jelentette meg a rendkívüli kiadásokat is. Az október 25-i extrát nemzeti színû szegélycsík foglalta keretbe. Az egymást követõ szalagcímek: Magyarok! Lobogózzátok fel házatokat, tûzzétek ki a nemzeti zászlót! / / Gerõ Ernõt felmentették. // Kádár János az elsõ titkár. Az október 26-i piros-fehér-zöld szalagsávval felülnyomott rendkívüli kiadás küllemében is utánozta a kiemelt helyi tudósítást: “Nemzetiszínû zászlók alatt a zalaegerszegi dolgozók, ifjúság.” Október 28-án az Új Zala már a Megyei Munkástanács lapjaként hagyja el a nyomdát. November elsõ napjaiban a Munkástanács helyett a Zala Megyei Nemzeti Bizottság jegyezte a lapot. Rákosi Gergely e napokban megjelent egyik tudósítása szerint “Zala népe is a szovjet csapatok kivonulását várja – az ország egész területérõl”. De a megidézettek nem mentek, hanem jöttek, jöttek, jöttek…

A felkelés heteinek sajtóját elsõdlegesen a Kossuth-címer és a hozzá társuló “jelszó-költészet” adaptálása szempontjából tekintettük át. Általánosítva az állapítható meg, hogy 1956. október 29. és 31. között – a fõvárosi újságokon túlmenõen – a szorosabb pártfelügyelet mellett szerkesztett megyei lapok többségén is megjelent a Kossuth-címer. Ez különbözõ variánsokban egészült ki a múlt századi patrióta és forradalmi költészet nemzettudatba szervesült memoritereinek újrahasznosításával. Ugyanez mondható el a forradalom napjaiban megjelent új (vagy újraindított) lapok zömérõl is. Ilyen értelemben a “szabad sajtó” követelése – ide értve az egymás után sugározni kezdõ helyi-regionális rádióadókat is – meglehetõsen gyorsan teljesült.

A szabaddá lett sajtó tudósításairól további három általánosítható észrevétel tehetõ. Az egyik, hogy megszûntek a fõvárosi lapok derivátumai lenni, s elsõdlegesen saját városi-megyei eseményeikrõl adtak hírt, saját referenciaközösségüknek szóltak. A másik, hogy november elsõ napjaitól “robbanásszerûen” jelentek meg egymás után az ÁVH ténykedését leleplezõ cikkek, mind a megelõzõ napokat illetõen, mind pedig a Rákosi-uralom idõszakának – helyi példákkal érzékeltetett – rémtetteirõl. (Ez külön dolgozat tárgya.) A harmadik egybecsengés a november 3-i lapszámokban olvasható “konszolidációs” beszámolók sora. Szombat lévén, rendre hétfõre – november 5-re – prognosztizálták a mindennapok normális kerékvágásba való visszatértét, a szokásos munkanapkezdetet. “Indul az élet”, “újraindul az élet” rovatcím alatt bizakodó tudósítások jelentek meg arról, hogy hamarosan normális – az október 23. elõttinél is “normálisabb” – hétköznapi mederben lesz folytatható az élet “egy független Magyarországon.” Csakhogy november 3 és 5 között volt még egy köztes nap: november negyedike…

A Kossuth-címer és – többnyire – Petõfi verseinek repríze 1956 õszi hónapjaiban annál is szélesebb körû volt, mint amit a – fentebbi – országos sajtópanoráma tükröz. Külön dolgozat feladata számba venni ugyanezen témakörben egyfelõl a plakátok, röplapok hasonló – egyszerre mozgósító és asszociatív – szimbólumhasználatát. Nem is szólva az 1848-as szimbólumok még közvetlenebb, “aktivista” használatról. Az elsõ felvonulások koreográfiájához tartozott, hogy már akkor is ismert színészek – Budapesten Sinkovits Imre és Bessenyei Ferenc, Debrecenben Mensáros László és Görbe János, Szegeden Kaló Flórián, Miskolcon Nagy Attila, Kaposvárott Tordy Géza – sorra szavalták (helyenként többször is) a “Talpra magyart!” (Nemzeti Dal), s a pesti Duna-parton álló Petõfi szobor talapzatán már 23-án estére átigazították kissé a feliratot. Az volt olvasható, hogy “Petõfi, 1956.”23 De az is kérdés, hogy ugyanezen a napon honnét került elõ már a délutáni tömegdemonstráció kezdetére hirtelenjében annyi nemzeti színû zászló, amibõl nem kellett kivágni a “rákosista címert”, mivel ugyanazon helyen eredendõen is a Kossuth-címer volt – és maradt!?24 A felkelõkkel szimpatizáló – vagy éppen az oldalukra átálló – magyar harckocsik (tankok) páncélzatán, lövegtornyának oldalán ugyancsak egymás után tûnt fel a Kossuth-címer. Ezekben a napokban a Kossuth-címer a legkönnyebben dekódolható ellenség/barát felismerõ jelként “üzente” az utóbbit a harcoló bajtársaknak, a Molotov- koktéllal tankokra vadászó “pesti srácoknak”, és a – mondjuk éppen élelmiszerért sorban álló – civileknek is. S jelentette egyben a szabadságharc gyõzelmébe vetett hitet-reményt is. Ózdon, ahol a ledöntött szovjet emlékmû kifordult talapzatára másnapra Kossuth címert festettek,25 nem ugyanazt jelentette-e, mint a fõvárosban a “Csizma-tér”, ahol a ledöntött Sztálin-kolosszus lábbeli-csonkjába egy méretes nemzeti trikolort illesztettek. Jelentése alighanem Magyarország virtuális “visszafoglalása”, remélt felszabadulása volt.

Ugyanebbõl ered, hogy a forradalmi gyász is demonstratív nemzeti külsõségeket kapott. Fényképek tucatjai tanúskodnak arról, hogy az elesett szabadságharcos fiataloknak addig is nemzeti színû lobogó volt a “halotti leple”, amíg – többnyire a tragédia közelében – legalább ideiglenesen el nem tudták temetni. Micsoda lélekjelenlét és empátia kellett ahhoz, hogy midõn – október 28-án – Herczeg Lajost a református teológia hallgatóját halálos találat érte a Lónyay utcában, a helyszín melletti ház egyik lakója azzal a nemzetiszín szalaggal ékítette corpust, amelyet az elsõ világháborúban viselt haláláig egyik felmenõje, aki szintén még diákkorúként lett az akkori öldöklések hõsi halottja.26

A Kossuth-címer védjeggyé vált 1956. október-november fordulójának napjaiban. Tömegessége – számba véve a lapok kinyomott példányszámát is – aligha vitatható: leginkább itt találkozhatott vele a kortárs újságolvasó. De számos más helyen is demonstratív szabadság jelvénnyé vált. Jelentéstartalmával egyszerre utasította el a Rákosi Mátyás nevéhez kötõdõ “dúvad államot” (Bibó István kifejezése), a szovjet alávetettséget, s szimbolizálta egyben az évszázados magyar szabadságeszményt, az e napokban számtalanszor idézett forradalmi verseknél (versrészleteknél) is tömörebben. Ezt vitték az október 23-i délutáni felvonuláson, ez tûnik fel a Parlament kõoroszlánokkal õrzött bejárata közelében aznap este. A Kossuth-címert tették Budán Bem apó és Szent Imre szobrának lábához, Miskolcon, Szegeden a Kossuth-szobor talapzatára. Utóbbi helyen épp Sztálin egy korábbi “felvonulási képét” szabták és festették át címerré.27 Alighanem ugyanennek a “tömegességnek”, illetve a látvány emlékezetbe vésõdésének is betudható, hogy a szabadságharc vérbefojtása után ugyanilyen intenzitással köszönt vissza a Kossuth-címer kamaszok forradalomra emlékezõ “ellenálló-rajzain”, naplóiban.28

S bár a megtorlással együtt meginduló kádári restauráció elsõ fél évében még hivatalos szimbólum maradt a Kossuth-címer, 1957 tavaszán elkezdõdött a “címer-háború” is. (Kutatáson nyugvó tisztázásra vár, hogy mennyiben volt ebben szerepe a MUK-nak, azaz a “Márciusban Újra Kezdjük” közérzet-kifejezõ velleitásnak, amit sokan erre “rászervezett” állambiztonsági kombinációs játéknak vélnek.) 1957 áprilisában már egyértelmû támadás indult az újjászervezõdõ kommunista párt vezetésében “az ellenforradalomra emlékeztetõ” Kossuth-címer ellen. Voltak akik – a “proletárhatalom” ismételt megszilárdulását kifejezendõ – “kalapácsot és gépfegyvert” láttak volna szívesen új állami címerként. Az Országgyûlés 1957. májusi ülésén fogadták el azt az alkotmánymódosítást, ami egyúttal a Kossuth-címer helyett az ún. Kádár-címert hivatalosította.29

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utólag szimbólummá emelt lyukas zászlaja – a Kossuth-címer fentebb elõsorolt megjelenési formáihoz és használatának tömegességéhez képest – töredéknyi mennyiségben és változatban volt jelen. Egymásnak feszülni látszik az emlékezet szelektivitása és a dokumentálható múlt. Igaz, a számszerûség, a kvantifikáció elsõdlegesen a gazdaságtörténet eszköztárában nélkülözhetetlen, míg a politikai szimbolika – s annak története is – más mûfaj. Így lesz a posztmodernben 1956 is esztétizált múlt, “újraképzelt” történelem.30 Ezen transzformáció nyomán mind a lyukas zászló, mind a Kossuth-címer a nemzettudati szimbolika mezõnyében verseng. Egyenrangú riválisok/partnerek, csak az elõfordulási gyakoriság tárgyi nézõpontjából okozhatnak kognitív disszonanciát.31 Egyikük 1956 õszének “saját arcát”, egyediségét reprezentálja esetenkénti feltûnésével, másikuk – korabeli tömeges megjelenésével is – beleszervesíti az októberi Márciust a magyar patrióta-forradalmi tradícióba.

Hosszabb távú közép-és kelet-európai történelmi perspektívába helyezve ezt eddig legpregnánsabban Szász Zoltán fogalmazta meg, amikor arról értekezett hogy ezen régió nemzeteinek közgondolkodásában mind az adaptív modernizáció, mind a – bármikori – reformok akkor találkoztak érdemi társadalmi támogatással, ha azok egyben “nacionalizálódtak”. Nem volt ez másként 1956-ban sem. Nagy Imrének már az 1953-as kormányprogramját is a társadalmat megszólító (óvatos) patrióta kitételei miatt tolerálták leginkább, holott az elsõdlegesen csak mûködõképessé igyekezett racionalizálni a kommunista berendezkedést. 1956-os ismételt kormányfõvé válásának esélye idején – azaz már miniszterelnökké való kinevezését megelõzõen is –, “nemzeti” követelések társultak a “jobb szocializmust” kívánalmakhoz. A leginkább Nagy nevéhez kötött reformprogram reaktiválása akkor vált össztársadalmi támogatottságúvá – írja Szász –, “amikor 1956. október 22-én és október 23-án nemzeti célkitûzésekkel telítõdött. Amikor a követelések közé felvették 1848 márciusának megünneplését, a lengyelek iránti szimpátiatüntetést, a szovjet-magyar (formailag is egyenlõtlennek gondolt) gazdasági szerzõdések nyilvánosságra hozatalát, az orosz nyelv tanításának csökkentését, a magyar bauxit, urán ’megmentését’, a nemzeti címer bevezetését.”32 A politikai közgondolkodás szférájában 1956 “szószólói” – tudva, tudatlanul – egy nemcsak magyar, hanem tágabb, regionális tradíciót követtek, s ennek lett legmarkánsabb lecsapódása a szimbolikában a Kossuth-címer, mintegy evidens történeti-politikai reprízként.

Ebbõl eredõen lehet a kérdésnek olyan – kompromisszumot keresõ – olvasata is, hogy a Rákosi-címer kimetszésével keletkezett lyukak a Kossuth-címert “várták vissza” a nemzeti zászlón. Komplementer jelek, amelyek megférnek egymás mellett. Ugyanúgy, ahogy megfértek már annak idején is. Budapesten, az Október 6. utca egyik házán három zászló lengett ezekben a napokban – egymás mellett/alatt, egymással ölelkezve: a Kossuth-címeres, a lyukas zászló és egy gyászlobogó. Képileg ezek együtt jelenítik meg a legkifejezõbben az 1956-os magyar október heroizmusán és tragikumán túl, annak történetiségét is.

  1. Az idézet Ember Máriától származik, aki 1956-ban a Magyar Nemzet riportere, de a történet szövetében azért bír még inkább súllyal, mert ugyanekkor már Hegedûs B. Andrásnak, a Petõfi Kör egyik titkárának a felesége volt.) Nem tudni, hogy az inkriminált mondatok hol hangzottak el, mindenesetre Ivan Szerov (a Szovjetunió Minisztertanácsa Állambiztonsági Bizottsága – azaz a KGB – elnöke) úgy idézi az SZKP KB számára készített 1956. július 26-i tájékoztatójában, mint a magyar belügyminisztériumban mûködõ fõtanácsadójuk információját. In Hiányzó lapok 1956 történetébõl. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. (Válogatta és jegyzetelte: V. Szereda és A. Sztikalin) Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp. 1993. 69–70. (A továbbiakban: Hiányzó lapok…) Az idézett szöveg azonos tartalommal, csak stilisztikailag eltérõ fordításban olvasható: In “Jelcin-dosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. (Szerk: Gál Éva, Hegedûs B. András, Litván György, Rainer M. János) Századvég – 1956-os Intézet, Bp. 1993. 29–30.
  2. Galbicsek Károly a Váci Kötöttárugyár igazgatója tanúkihallgatási jegyzõkönyve a Pest Megyei Rendõrkapitányságon (Bp. VI. Aradi u. 23. sz.) 1958. február 10-én tett tanúvallomásáról. ÁBTL. 3.1.9. V-143782.
  3. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1950. évi 1. sz. törvényerejû rendelete határozott arról, hogy augusztus 20. a továbbiakban nem István király, hanem az 1949. augusztus 18-án elfogadott (közkeletûen “rákosista”) alkotmány ünnepnapja lesz. A Rajk László 1956. október 6-i temetése utáni hetekben forrongóvá váló egyetemi-fõiskolai közéletben a MEFESZ szegedi megalakulása elõtti napon, október 15-én ugyancsak viharos diákgyûlés volt a budapesti Képzõmûvészeti Fõiskolán. Az itt megfogalmazott követelések között – a többi univerzitást is megelõzve – már szerepelt Március 15. ismételt piros betûs nemzeti ünneppé nyilvánítása, illetve egyebek mellett a Sztálin szobor eltávolítása. Csizmadia Zoltán: A Magyar Képzõmûvészeti Fõiskola hallgatóinak szerepe a forradalom elõkészítésében és a szabadságharcban. In A Magyar Képzõmûvészeti Fõiskola részvétele az 1956-os forradalom és szabadságharcban. (Szerk: Csizmadia Zoltán és Szõnyi István) MKE, Bp. 2002, 9.
  4. Nagy István: A fiatal szívek forradalma. A szegedi pedagógiai fõiskolások 1956-ban. Bába Kiadó, Szeged, 2005. 126–127.
  5. Az irat jellegét minõsítõ instrukció Szerov tájékoztatójának fejlécén olvasható.
  6. Gerõ és Vas referálását lásd, Hiányzó lapok… 88., ill. 94.
  7. Ezt a csapdahelyzetet jellemezte úgy Szász Zoltán – a Sztálin utáni hruscsovi rendszerkorrekcióra és nyögvenyelõs magyar derivátumára is érvényesen –, hogy “a birodalomnak a túléléshez szüksége van a reformokra, a reformok azonban veszélyeztetik a birodalom létét…” Szász Zoltán: A nemzeti kérdés a kelet-közép-európai rendszerváltásban. In Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. Születésnapjára. (Szerk: Nagy Mariann) University Press, Pécs, 1997. 503.
  8. A pontok szerinti összehasonlítást lásd Gyarmati György: Március hatalma – a hatalom márciusa. Fejezetek Március 15. ünneplésének történetébõl. Paginarum, Bp. 1998. 139–151. Újabban: Egyetemisták és fõiskolások követelései 1956 októberében. Dokumentumok. Közreadja: Némethné Dikán Nóra – Szabó Róbert – Vida István. Múltunk, 2003. 4. sz. 280–297.
  9. Gerõ András: Az államosított forradalom. Új Mandátum, Bp. 1988.
  10. Kettejük bíróság elé állításának követelése – különbözõ szövegvariánsokban – szinte minden egyetem pontjai között fellelhetõ. A Rajk-temetés után összeverõdött esti demonstráción, az egyetemistaság mellett pályakezdõ költõ, Ladányi Mihály ez alkalomra írt versében – melyet a Batthyány-örökmécsesnél el is mondott –, Farkas Mihályt az ötvenes évek Haynau-jának aposztrofálta. Beck Tibor – Germuska Pál: Forradalom a Bölcsészkaron. 1956-os Intézet, Bp. 1977. 45–46.
  11. Dr. Lövey József házkutatási anyaga (közbiztonsági õrizet). ABTL. 2.5.7. 27/9.
  12. Filep Tibor: Debrecen, 1956. Csokonai Kiadó, 2000. 16–25.
  13. Pécsi Egyetem október 24-i száma régi és új “koalícióját” tükrözte. Az – a fejléc szerint – “az MDP egyetemi és fõiskolai bizottsága és a MEFESZ lapja.” Vers: Kiss Dénes: Velünk vagy ellenünk.
  14. Murányi Gábor: Napról-napra, lapról-lapra. 1956 a Magyar Nemzetben. Héttorony, Bp. 1990.
  15. Komoly Péter: Kik fogják le Nagy Imre kezét? Igazság, 1956. Október 27.
  16. In A forradalom hangja. Magyar rádióadások 1956. október 23 – november 9. (Varga László, Washington) Századvég – Nyilvánosság Klub, Bp. 1989. 132.
  17. Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán címû verse eredetileg az Igazság október 30-i számában jelent meg, november elsõ napjaiban viszont több vidéki újság is átvette.
  18. Szakolczai Attila: Borsod-Abaúj-Zemplén megye. In A vidék forradalma. I. (Szerk: Szakolczai Attila és Á. Varga László) 1956-os Intézet, Bp. 2003. 127.
  19. Filep Tibor: i. m. 104.
  20. Rajzolta Chlovini Ferenc, linóleumba metszette Gács Mihály.
  21. Lásd errõl: Az MDP feloszlatása. In Krónika, 1956. (Fõszerkesztõ: Izsák Lajos) Kossuth Kiadó, Bp. 2006. 156–157.
  22. Erre a bányászlapra Schuller Balázs a Soproni Bányászati Múzeum munkatára hívta fel a figyelmemet. Köszönet érte.
  23. Müller Rolf – Sümegi György: Fényképek, 1956. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Bp. 2006. Nevezett két munkatársamnak ezúton is köszönet a dolgozat elkészítéséhez nyújtott segítségért.
  24. Háy Gyula, író két nappal késõbbi, október 25-i rádióbeszéde szerint “a nemzeti lobogó és a Kossuth-címer árnyékában mentünk a Petõfi-szobortól a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth térre.” In A forradalom hangja. I. m. 74.
  25. Erre Kiss József, a Borsod Megyei Levéltár munkatársa hívta fel a figyelmemet. Köszönet érte.
  26. Ladányi Sándor: Adalékok a Magyarországi Református Egyházban az 1956–1957-es esztendõben történtekhez. Kálvin János Kiadó, Bp. 2006. 165., 253–254.
  27. Köszönöm ezen információt Zombori Istvánnak, a Szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetõjének. Lásd még: A forradalom hangja. I. m. 144., Marosvári Attila: Sztálin-képbõl Kossuth-címer. Szeged, 1996. október 2.
  28. Csics Gyula: Magyar forradalom, 1956. Napló. 1956-os Intézet, Bp. 2006., Kovács János: Magyar forradalom, 1956. Kieselbach Tamás kiadásában. h. é. n. (Bp. 2006.) Külön elemzendõ tematika a mindennapi címerhasználat az 1956. november 4. utáni bõ fél évben. Annak a kettõsségnek a vizsgálata, hogy miközben az Országgyûlés 1957. májusi ülésszakáig – az ún. Kádár-címer törvényi szentesítéséig –, a Kossuth címer “hivatalos” szimbólum maradt, mennyiben volt egyben a nemzeti ellenállás kifejezõje is.
  29. Gyarmati György: Március hatalma… i. m. 157–158.
  30. “Az esztétizált 1848” fogalom mintájára, amit Gerõ András használ Képzelt történelem c. könyvében, különösen is “A szimbolikus politika. Fogalmi fogságban: a zsákutcás Bibó” c. fejezetben. PolgArt, Bp. 2004. 247.
  31. A történelmi tudatzavarnak az 1989–1990-es rendszerváltás idõszakában – illetve azóta is – tapasztalható formaváltozatait taglalja tágabb összefüggésekben György Péter:Néma hagyomány. Kollektív felejtés és kései múltértelmezés. 1956 1989-ben (Magyvetõ, Bp. 2000) c. munkája, illetve a dolgozatban érintett szûkebb tárgykörben Szilágyi Ákos: Lyukak a zászlón. Népszabadság, 2005. november 5. c. írása, valamint Gyarmati György: Március és október kultusza. Rubicon, 2005. 8. sz. 62–66.
  32. Szász Zoltán: A nemzeti kérdés a kelet-közép-európai rendszerváltásban. I. m. 503–504.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.