Emlékezéspolitika és a történelem kötelezettsége

Emlékezet és történelem

Minden bíró és nyomozó jól tudja, hogy az általuk vizsgált ügyek tanúvallomásai milyen nehezen verifikálhatók. A fölrótt tényállást visszaemlékezések alapján nyomozzák ki, amiket más indiciumokkal kell összefüggésbe helyezni. Az egyetlen, ami ezeket az elemeket egymással összeköti, a bennünket a mindennapi életben körülvevõ dolgok és gesztusok közös nyelve. Mindazonáltal a jegyzõkönyvbe vett visszaemlékezések gyakorta több információval szolgálnak a visszaemlékezõ mûveltségi szintjérõl és társadalmi helyzetérõl, mint magáról a tényállásról. A leírások ugyanis már az interpretációval keverednek. A végén tehát nehéz eljutni a kétségbevonhatatlan tényálláshoz, amely alapján kimondható az igazságos ítélet. Mármost ha az ítélet szót (attól függõen, hogy melyik gondolkodói iskolához tartozunk) a megértés vagy a magyarázat fogalmával, az élõ tanúkat pedig az eleink által hátrahagyott nyomokkal helyettesítjük, akkor a bíró vagy a nyomozó zavarát a történészre transzponáljuk. Az emlékezet (mémoire), az írásos visszaemlékezések (mémoires) és a történelem olyan módszerek, amelyek révén a világról tehetünk tanúvallomást, amennyiben azokat a múltra vonatkoztatjuk – igaz, teljességgel különféle módon.

Ugyanakkor egy ideje megfigyelhetjük e fogalmak összemosásának tendenciáját, vagyis hogy visszaemlékezésrõl vagy akár emlékezetrõl beszélnek, amikor pedig történelemrõl van szó, s megfordítva. Teljességgel téves tehát, amikor például francia könyvek címoldalán a visszaemlékezés vagy az emlékezet fogalmát egy ország vagy egy kontinens nevével, egy nagy kulturális teljesítménnyel, egy vallással vagy egy civilizációval hozzák összefüggésbe. Mit is akar jelenteni az a sok Mémoire(s) de…, vagyis a sok Emlékezés AmerikáraEmlékezés EurópáraAz iszlám emlékezete, mindazon nemzeti emlékezetek és visszaemlékezések, amelyek akkumulációjából soha nem lesz történelem? De még ha az efféle visszaemlékezések szerzõje vagy kompilátora történész is (sõt, talán éppen akkor), vagy történészként egy “emlékezet” átírására vállalkozik: hogyan és kinek a nevében állíthat valamit, írhatja le az események menetét, rekonstruálhatja a tények sorrendjét, miként interpretálhatja õket, ha eltér szakmájának szabályaitól? Vajon az “emlékezet” szó metaforikus használata, a bármiféle témájú, mindenféle fajta visszaemlékezések burjánzása nem csupán eszköz arra, hogy elhomályosítsa a még megkonstruálásra váró történelmet, amennyiben mintegy magának követeli az elõvásárlási jogot mindarra, ami a múltból fönnmaradt és interpretálásra vár?

Az emlékezet és a történelem valójában nem egymás konkurenciája. Nem azonos szinten munkálkodik, semmiféle értelemben, bár egymással kapcsolatban állnak, hisz az utóbbi függ az elõbbitõl. A történetírói munka kezdetén ugyanis egy esemény aktorainak ilyen-olyan módon leírt személyes visszaemlékezései állnak. Az emlékezéseket írják akármilyen hordozó segítségével, bármilyen formában is, a történészek dokumentum-forrásaivá válnak. Minden történész ezekbõl a forrásokból merít választott témája szerint és annak alapján, ahogyan e témát leszûkíti – ez pedig fölveti a kontextus nagy kérdését. Az emlékezések iránti érdeklõdést és a jelentõségüket ugyanis nem az a forma határozza meg, amelyeket szöveggé, képpé vagy mûvekké formálásukkor öltöttek. Amikor a történészek mind a mai napig a kéziratos visszaemlékezéseket részesítik elõnyben, az az azért van, mert a már kiadott és legalábbis egy ideig közkézen forgó emlékiratokkal és visszaemlékezésekkel ellentétben ezekben gyakorta bukkannak még ismeretlen dokumentációkra. Mindazonáltal mindkét esetben forráskritikát alkalmaznak, ami lehetõvé teszi, hogy megvizsgálják az anyag megbízhatóságát, s e kritikai vizsgálat a forrás formáját és tartalmát egyaránt érinti, a kettõt egymásra vonatkoztatja. Az archív dokumentumot ugyanis túlságos elõszeretettel tekintik a valóság visszatükrözõdésének, factum brutumnak.

Persze az archívum végeredményben éppoly kevéssé zárja ki a manipulációt, mint a történelmi aktorok adott visszaemlékezései. Mindenekelõtt azonban az jegyzendõ meg, hogy mindkettõ az emlékezet munkájának eredménye. Mindegy, hogy a szerzõk élményeik leírását a “történelemnek”, a hozzájuk közelállóknak vagy saját maguknak szánták, elõször is saját emlékezetük idejében helyezik el magukat. A történészek pedig pontosan ezt az emlékezetet részesítik elõnyben, s abban reménykednek, hogy a forráskritika segítségével megkülönböztetik az utókor (amelynek persze valójában saját maguk is a részei) véletlenül vagy szándékosan meghosszabbított emlékezetétõl, adódjék ez akár csak abból az érdeklõdésbõl, amelyet a múlt tanúvallomásaivá vált visszaemlékezések iránt táplálnak.

Egy bizonyos pontig valóban húzhatók párhuzamok az emlékezet és a történelem között. Mindkettõ a múlt megõrzésébõl, az újra megjelenítésbõl indul ki, ami nem egyszerû reprodukció, hanem reprezentáció és a múlt mint olyan el- és felismerése – az emlékezet esetében a személyre, a történelem esetében pedig a társadalomra vonatkozóan. Csakhogy a múlt aktorainak a feledéstõl levéltárak és könyvtárak raktáraiban megõrzött írásos visszaemlékezései (mémoires) áttörik e párhuzamokat. Noha úgy mûködnek, mint az emlékezet és a történelem, mégis egy köztes fogalmat, nevezetesen a tanúvallomásét vezetik be. A legtöbb személyes visszaemlékezéshez (souvenirs) emóciók kötõdnek, amelyeket a személyes vagy a társadalmi élet nagy pillanatai váltanak ki. Ezen emlékezések rögzülése az emberi élettartamot meghaladó idõre szöveggé formálásuk révén történik. A visszaemlékezések lejegyzõit (mémorialistes)1 az emlékezésük kezdeténél álló eseménynek tulajdonított jelentõség készteti írásra, illetve az az igényük, hogy e bizonyos eseményt emlékeikbõl kiindulva értsék meg. Minden emlékíró, többé vagy kevésbé, de gondol a történelemre.

A történész ugyanakkor az õ tanúvallomását másokéval veti össze, hogy ama bizonyos eredeti eseménynek történelmi értelmet adjon, vagyis neki egy történeten belül a markáns faktum erejét kölcsönözze, ami saját életét és a tanú életét is meghaladja, s egy egész csoportra vonatkozik. A személyes emlékezéstõl a leírásig, majd ettõl a történelemig vezetõ úton átalakul az eredeti emóció; a kín és a düh csillapul, s az egésznek a kezdetét, miközben az esemény történelmi ténynyé alakul, jobban lehet érteni, sõt, ekkor jelenik igazán meg, amennyiben az eseményhez egy sor másik kapcsolódik, olyan idõtartamban, ami meghaladja egy ember életét, s egy egész csoportot, egy egész népet érint. Ezen túlmenõen a történészek azt remélik, hogy történelmi tapasztalatok összehasonlítása révén megérthetik és megértethetik az emberi társadalmak mozgását, azt, ami közös bennünk és azt, ami egyiküket a másiktól megkülönbözteti, a hosszú távú fejlõdéseket és az éles töréseket, s végül azt, amit másoktól átvesznek és azt, amit másokban megvetnek.

Visszatérés az emlékezéshez

Van tehát valami, ami közös az emlékezetben, a leírt visszaemlékezésben és a történelemben, nevezetesen az a mód, ahogyan a múltra rákérdeznek, és azt rekonstruálják. Ugyanakkor ezzel vége is a közelségnek. A múlt földolgozása minden ember esetében mindennapi élete problémáinak és szükségszerûségeinek megfelelõen zajlik. A múlt olykor megszállottsággá válik, máskor pedig tanulságot kíván levonni belõle az emlékezõ. Az emlékezet a belsõ szemlélet alapja, az táplálhatja, de olyan interpretációkra is korlátozhatja, amelyek csalókák lehetnek. A pszichoanalízis úgy igyekszik a megszállottságot redukálni és az interpretációs hibákat korrigálni, hogy az emlékezet egészen másfajta munkáját használja fel.

A leírt visszaemlékezéseket a mémorialiste is emlékezetéhez kapcsolja, ám eközben olyan választék áll rendelkezésére, amely az általa megélt eseményeken vagy problémákon nyugszik, de másokat éppúgy érint, mint õt magát. Ezek a visszaemlékezések közös emlékezetre alapuló múltat rekonstruálnak, amit elõszeretettel tekintenek egy bizonyos eseményre vagy történelmi fenoménre vonatkozóan az emlékezetnek, mert egy megélt történet kifejezõdéseként alkalmasnak tûnik erre. Ezt a téves következtetést láthatjuk viszont az empirikus történészek esetében, akik valamilyen populista common sense filozófia híveiként azt gondolják, hogy a források önmagukért “beszélnek”, csupán egy ma is érthetõ elbeszélésbe kell beágyazni õket. A “visszaemlékezések” és emlékiratok mostani hullámát az efféle történelemhez való visszatérés kíséri, ami gyakran el is bújik a “visszaemlékezés” szó mögött. Valójában azonban a visszaemlékezés úgy viszonyul a történelemhez, mint a mai idõk számos európai politikusa által hangoztatott pragmatizmus a politikához: amit látunk, az visszalépés, az elsõ esetben a módszertanilag kidolgozott, más társadalomtudományok kérdésfeltevéseit és eredményeit is integráló történettudományhoz, a második esetben pedig a politikai demokrácia és a társadalmi igazságosság alapjait képezõ nagy elvekhez képest. Kell-e még külön hangsúlyoznunk e két fejlemény egyidejûségét?

Sem az általunk megélt, sem pedig a történészek által földolgozott történelem nem a visszaemlékezések egyszerû akkumulációja. Az emlékezés munkája – akár leírják, akár nem – azok problémájának mértéke szerint zajlik, akik magukat erre szentelik, elveiknek és azoknak a fogalmaknak megfelelõen, amelyeket múltjukról és jövõjükrõl alkotnak. A történész olyan kérdéseket tesz fel a múlttal kapcsolatban, amelyet az egykori aktorok soha nem tettek fel, mert e kérdések a saját korának, nem az elmúlt kornak a kérdései. S ha egy társadalom mûködését mégis a saját maga által felállított szabályoknak és princípiumoknak megfelelõen próbálná meg ábrázolni, az akkor is csak a mai korhoz tartozó hipotézisekbõl kiindulva és mai módszertani megközelítésekkel sikerülhet. A történészt végül is azért érdekli a múlt, hogy saját korának kérdéseit jobban megválaszolhassa. Mestersége nem abból áll, hogy a múltat “új életre keltse”, ezt a szándékot átengedi a történelmi regények szerzõinek (amelyek egyébként egyedülállóan éppenséggel semmiféle igazságot nem fednek fel, sem a regény, sem pedig a történelem igazságát). A történész munkája nem azonos egy nép, egy társadalom emlékezésmunkájával, legalábbis nem szabad azzal azonosnak lennie; ezt a szerepet túlságosan is gyakran mosták össze a történelemhez kapcsolódó nemzeti keretekkel, így például Franciaországban ebbõl a szempontból beszélhetünk emlékezettörténelemrõl. Az is igaz, hogy a történelem a maga részérõl emlékezetté vált, mégpedig annak a ténynek köszönhetõen, hogy mint Európában mindenütt, már gyermekkortól fogva tanítják. Részt vállalt a nemzeti érzések megteremtésében, amelyek annál erõsebbekké váltak, minél szigorúbban adagolták õket. Az “emlékezés gazdag hagyatéka”, amit Ernest Renan a nemzetet megalkotó “együttélésre irányuló óhaj” garanciájának nevezett,2 csak a történelem segítségével közvetíthetõ, ami a maga részérõl a tudományos forma révén, amit a visszaemlékezéseknek kölcsönöz, a kollektív emlékezet garanciájává válik.

“Kollektív emlékezet” és politikai történelem

Ez az átalakulás, a kollektív emlékezetet feltáró történelem, a történelem mint egy egész nép emlékezetének hordozója, a francia történészek esetében két különbözõ álláspontot hozott létre. Azok, akik Marc Bloch és Lucien Febvre követõiként az Annales iskolájába tömörültek, megtagadták a történelmet mint emlékezetet. A történész figyelmét a források felõl a kérdések felé terelték, amelyek azokból következtek. Kevésbé fontos, hogy e kérdéskatalógust csak a jelen követelményeinek megfelelõen lehet földolgozni, mint a munka minõsége: a többi társadalomtudomány releváns kérdések egész tárházát kínálja, s a történettudománynak – az összes többi tudományhoz hasonlóan – tudományos hipotézisek alapján, módszeresen kell eljárnia. Ily módon a múlt és a jelen kölcsönösen megvilágítja egymást: a köztük fönnálló, genealógiailag rekonstruált viszonyok a fejlõdésekrõl és a ritmusokról, a komparatív módon rekonstruált viszonyok pedig az egyediségrõl, a törésekrõl tudósítanak. Ez a megközelítési mód azonban csak annak a feltételnek a teljesülése esetén sikeres, ha elkerüljük a múlt bármiféle kivetítését a jelenre, s a jelenét a múltra, mégpedig az aktorok emlékezetét meghaladó emlékezet kontinuitása eszméjének föladása révén.

Ma már tudjuk, hogy ez az eszme szülte az Annales iskolájának vitathatatlan eredményességét. Ám amikor – Franciaországban éppúgy, mint másutt – ismét ütött a politikai történelemhez való visszatérés órája, a történészek ismét a népek emlékezetének delikát kérdésével konfrontálódtak, egy olyan emlékezet kérdésével, amit a történelem támogatott, konstruált, sõt bizonyos esetekben egyenesen kifundált. Az Annales alapítóatyáinak tüntetõ vonakodása, hogy a történelemnek és az emlékezetnek az õ módszerük alapján kiiktatott viszonyát mégiscsak figyelembe vegyék, azzal a hátránnyal járt, hogy a politikai történelmet a gazdasági, társadalmi és kulturális elõfeltételekre redukálták, ám magához a történelemnek a szívéhez nem jutottak el. Az Annales tanulmányainak olvasása ezt egyértelmûen alátámasztja: mindig akkor érnek véget, amikor a tárgyalt kérdés politikaivá válik.

Ezért kellett a történészeknek másik álláspontot keresniük, tudniillik hogy föltehessék azokat a politikai kérdéseket, amelyeket az Annales által propagált megközelítésmódok és módszerek kiiktattak. Elõször azonban õket utánozták, amennyiben a Durkheim-iskola egyik szociológusának, Maurice Halbwachsnak a munkáira támaszkodtak, aki a “kollektív emlékezet” fogalmát pontosította. Az emlékezet kérdését mindeddig csupán orvosi, pszichológiai és filozófiai szemszögbõl vizsgálták. Halbwachs azt a diskurzust folytatja, amit õelõtte Henri Bergson Anyag és emlékezet (1896) címû könyvével3 kezdett el, s amely az emlék és a reprezentációja ekvivalenciájáról szól. A filozófus a pszichofiziológiai materializmussal akart leszámolni, amelynek fõ képviselõje akkoriban Paul Broca (1814– 1880) volt. A modern agysebészet megteremtõje volt az elsõ, aki az agy egy pszichés zavarát lokalizálta: az aphasiát. De Bergson Théodule Ribot (1839–1916) modern pszichológiáját is kritizálta, aki Az emlékezet betegségei címû könyvében4 azt a tézist állította fel, hogy “az emlékezet lényegében biológiai, s csupán mellékesen pszichológiai tény”.

Halbwachs megint csak közbelép Az emlékezés társadalmi keretei (1925) címû könyvével,5 amelyben az emlék = reprezentált egyenletbe azoknak a társadalmi és mentális realitásoknak a játékát is bevezette, amelyek a kollektív reprezentációt ábrázolták, s amelyek jelentõségét a durkheimi szociológia is hangsúlyozta. A kollektív reprezentáció fogalma, amely az emlékezés helyérõl folytatott, a 19. századra oly jellemzõ vitában bukkant föl, lehetõvé tette számára, hogy áthidalja az emlékezet anyagisága és a szellemi volta hívei között tátongó szakadékot. Lehetõvé tette számára azt is, hogy posztulálja a kollektív emlékezet létét, ami a régi és a modern társadalmakat strukturálja. Élete végén Maurice Halbwachs még egyszer visszatért ehhez az emlékezethez, mégpedig poszthumusz megjelent A kollektív emlékezet címû mûvében.6

A nagy szociológus megmutatja, hogy mindegyikünk emlékezete csak olyan kiindulópontokra alapulva mûködhet, amelyek társadalmi környezetünkben találhatók. Az “emlékezet társadalmi keretei” az emlékezet megõrzésében fõszerepet játszanak. A politikai és társadalmi rend, amelyben élünk, fõként kétféle módon avatkozik be emlékezetünkbe: vagy azáltal, hogy olyan alkotóelemekkel szolgál, amelyeket mindenkori individuális életünk és annak idõbelisége szükségleteinek megfelelõen rendezünk el, vagy azáltal, hogy olyan alkotóelemeket kínál, amelyek az idõ kollektív tapasztalatán nyugodnak és ugyanabban a pillanatban másokkal osztozunk rajtuk. Ez utóbbi a kollektív emlékezet. Halbwachs – amint egyébként maga is elismerte – kissé ügyetlenül extrapolál ebbõl a kollektív emlékezetbõl kiindulva egyfajta “történelmi emlékezetet”, ami a kollektív emlékezet kivetítése az olyan múltra, amelynek újra föltalálása ezt lehetõvé tenné. Mindazonáltal ezzel nem oldja meg a kollektív emlékezet forrásává vált történelem problémáját. E probléma paradox. A kollektív emlékezet ugyanis messze nem rendelkezik a történelem gazdagságával, sem tartalma, sem pedig fölépítése alapján. Az eseménnyel kapcsolatban leegyszerûsítõ, nem az okokat keresi, vagy azokat kétes értékû sztereotípiákban találja meg. Gyakorta mûködik analógiaként. Saját kora homályban marad, precíz kronológia nélkül. Ebbõl a szempontból különbözik a “nemzeti emlékezettõl”, attól a kollektív emlékezettõl, amelyet az iskola által terjesztett tudományos történelmi képzés, mindenféle publikáció, hivatalos megemlékezés és a turizmus támogat, s amely számára a nemzeti örökség monumentumai tanúbizonyságot jelentenek. A francia történészek ehelyütt vették elõ megint az emlékezet és a történelem viszonyát, kölcsönös viszonyban a megújult politikai történelem ismételt alkalmazásával, ami abban a pillanatban vált szükségessé, amikor úgy tûnt, Európa fölépítése aláássa a nemzeti emlékezetet – legalábbis ezt hitték a 2005. április 29-i népszavazásig – és vele együtt a demokrácia elmélyítését, sõt, az alapelveit.

Az új történetírói vállalkozás abból állt, hogy tudomásul vegyék a nemzeti kollektív emlékezet létét, amelyet Franciaország történelmének fönnálló felfogásai támasztanak alá (vagy nem), s e két nagy, egymással összefüggésben álló problémából alkossák meg a történelem egyetlen objektumát. Bizonyos értelemben az emlékezet, de a történetírás módja is, ami ezt támogathatná, a maga részérõl történelmi anyaggá vált. Pierre Nora specialisták csapatát gyûjtötte maga köré, akik egyetértenek evvel a megközelítési móddal, s munkaprogramja kiindulópontjául a lieux de mémoire (“az emlékezet vagy emlékezés helye”)7 fogalmát választotta. Már Maurice Halbwachs is beszélt a kollektív emlékezet térbeli meggyökerezettségérõl. Ám a kollektív emlékezet helyeinek elképzelését mégsem szabadna a szó szoros értelmében értelmezni. Egy földrajzi táj, egy emlékmû, egy emlékhely, ahol a múltban valami fontos esemény játszódott le, nyújthat az emlékezetnek konkrét helyszínt. De egy tudományos, irodalmi vagy mûvészeti alkotás, egy intézmény, egy szimbólum, egy hagyomány stb. ezt éppúgy megteheti. Hét kötetben – három sorozatban, amelyeket a köztársaságnak, a nemzetnek és Franciaországnak ajánlottak – vonultatták fel a szimbólumokat, emlékmûveket, irodalmi mûveket, szótárakat és enciklopédiákat, csatamezõket, múzeumokat és könyvtárakat, tájakat, nagy gyûjteményeket és történelmi mûveket, politikai, vallási és társadalmi feszültségeket, foglalkozási csoportokat, a népi kultúrát, választási szólamokat, meséket és szólásmondásokat, intézményeket, alapvetõ jogi szövegeket stb. olyan támpontokként, amelyek segítségével egy nép kollektív emlékezete saját formát és jelleget ölthet.

Ez az új történetírás, amely tárgyként immár a kollektív emlékezetet is magában foglalta, folytatását bizonyos csoportok vizsgálatában találta meg (példaként említsük Philippe Joutard vizsgálatait a camisard-okról vagy Catherine Maire kutatásait a francia janzenistákról). Ez támogatta a kollektív elképzelések történelmének újraélesztését, ami Franciaországban azt a helyet tölti be, amit másutt, kiváltképp Németországban, a történetfilozófia tudhat magáénak. Az új történetírás manapság egyre inkább a kevésbé vizsgált korszakok iránt érdeklõdik, amelyekben az emlékezés és felejtés problémája erõsen jelenik meg. Ez érvényes például a forradalom utáni francia monarchiára és a napóleoni császárságra. Restaurációjának céljából megpróbálták a legfontosabb rítusokat és ceremóniákat újra felruházni régi jelentõségükkel. Amikor megállapítást nyert, hogy e jelentõség 1789-tõl, de vélhetõen még régebben elveszett, a kollektív emlékezet kontrolljának politikáját gyakorolták: szabályozták a történelmi diskurzust, fönntartották a forradalmat és a birodalmat megelõzõ korszakra vonatkozó amnéziát, általános amnesztiában részesítették az ebben a korban elkövetett tetteket. Ekkoriban kezdõdött az emlékezésnek és felejtésnek a média fejlõdésével egyre inkább tökéletesedõ politikája, ami a legkülönfélébb formákban mind a mai napig tart.

A másik táborban az 1830-as és 1848-as forradalmak az 1789-es forgatókönyv szerint zajlottak, amennyiben innen kölcsönözték a szimbólumokat és szervezeti formákat. A közös örökség exhumálása, a nagy történelmi események rendszeres megünneplése, a tilalmak, amelyek a késõbbi idõszakokat érintõ archív anyagok vitájára vonatkoznak, de az aktorok által leírt visszaemlékezések olvasására nem, végül pedig az efféle emlékiratok publikálásának stratégiája igen sok támpontot szolgáltat a politikailag ellenõrzött kollektív emlékezet számára.

Az emlékezet ellenõrzése és az emlékezetpolitika

Ma sokkal inkább az ellenõrzött emlékezet korában élünk, mint bármikor korábban. A berlini fal leomlása után a demokráciának szinte az egész európai kontinensre kiterjedõ gyõzelme – kétszáz évvel a francia forradalom után, amely elõször deklarálta az emberi és polgárjogokat (miközben a polgárjogokról többnyire megfeledkeznek, ha az 1789-es Nyilatkozatot idézik fel) – nem az elmélyítéséhez, hanem mindenféle olyan módszerhez vezetett, amellyel a demokrácia megkerülhetõ. Amit modern “kommunikációnak” nevezünk, az nem más, mint a népek kollektív emlékezetének módszeres kontrollja minden egyes polgár emlékezésének és felejtésének megszervezése vagy átszervezése révén. Ez a fajta egyirányú “kommunikáció” megengedi magának a luxust, hogy jó legyen a lelkiismerete, amennyiben szóhoz juttatja a “történelem tanúit”, akiket egyrészt gondosan megválogatnak, másrészt pedig különös módon mindig ugyanazokat választják ki. Az õ visszaemlékezéseik jelennek meg kizárólagosan a médiában, s általában valamiféle félhivatalos, vagy akár hivatalos emlékezetté válnak. A kollektív emlékezet efféle megszervezése sajnálatos módon a történelmi kutatásban folytatódik, például amikor projektek támogatása a francia kultuszminisztérium által évente megállapított emlékünnepség-kalendáriumtól függ. Ennek eredménye a biográfiák inflálódása (amelyekrõl Claude Lévi-Strauss joggal állapította meg, hogy részletekben és anekdotákban való gazdagságuk fordított arányban áll tényfeltáró erejükkel). Azoknak az intézményei is az emlékezetpolitika diktátumát követik, akik a történelem iránti “társadalmi igény” reprezentánsaiként annak orientációjáról döntenek. Feltéve, hogy a történelem iránti “társadalmi igény” az önmagát reprodukáló emlékezetüzemen kívül egyáltalán létezik, fölvetõdik a kérdés, hogy kitõl ered ez az igény, ki és milyen kritériumok alapján fogalmazza meg?

Emlékezet, emlékezés történelem: az a különös körhinta, amely egymás konkurenciájává teszi és a társadalmi élet azonos szintjére emeli õket, csupán azért forog, hogy zavart okozzon és a manipulációt lehetõvé tegye. Clio civilizációnk minden korszakában Mneme leánya volt, de sohasem inspirált ugyanarra az énekre, amelyre anyja és nõvérei. Az a tisztelet, amellyel a legújabb európai történelem túlélõinek, tudniillik a zsidó holokauszt túlélõinek tartozunk (olyan túlélõknek, akik a történész számára egy olyan történet fontos tanúi, amely a maga korában és még azután is sokáig rejtve maradt), nem feledtetheti velünk el, milyen kétes átalakuláson ment át az “emlékezés kötelezettsége” kifejezés. Újságírók és kommentátorok használják, hogy a mi emlékezésünkrõl – mai európaiak emlékezésérõl – beszéljenek. E kifejezés efféle használata értelmetlen, sõt veszélyes, mert mások emlékezését nem lehet kötelezõvé tenni anélkül, hogy azt manipulálnánk. Revizionista szerzõk – akik között alig akad képzett történész – teszik ezt, hogy kétségbe vonjanak olyan tanúvallomásokat, amelyek már bizonyítékká váltak. Primo Levi számára az “emlékezés kötelezettsége” a túlélõk kötelessége, a saját kötelessége, hogy a történelem számára tanúvallomást tegyen.8 Õ maga ennek a kötelességének szentelte egész hátralévõ életét. Valóban, nincs és nem is lehet másfajta kötelezettség az emlékezésre. S még ezt a kötelezettséget sem lehet megkövetelni: az elmondhatatlan szörnyûség minden tanújának joga van hallgatni, ha másért nem, hát azért, mert ha már felejteni nem tud, legalább ily módon leljen békére – ha lehetséges. Egy haláltábor egyetlen túlélõjét sem redukálhatunk arra, amit ott élt meg. Az élet számára a feledés éppoly fontos, mint az emlékezés, ugyanis az nem más, mint annak a pszichés funkciónak a másik oldala, amit emlékezetnek nevezünk.9

A történelem másfajta bánásmódot javasol az idõvel, hogy a múltat rekonstruálni lehessen, másfajta hozzáállást, másfajta módot a megfigyelésére. Egy demokratikus társadalomban a történelem a felejtés elleni egyetlen garancia. A történelem ugyan mindig manipulációk és ködösítések tárgya, de ez ellen megfelelõ fegyver a történészek egymás munkáira vetett kritikus pillantása. E szigorúsága hátrányba hozta a történelmet egy “forróbb” emlékezéssel szemben, amely az elmúltat élõbben képes kifejezésre juttatni. Ugyanakkor azonban a történelem egyáltalán nem olyan rideg, s eme bizonyos emlékezésnél nagyobb reményekre jogosít. A történelem nem csupán a szörnyûség kimerítõ katalógusát kínálja, hanem egy kultúra vívmányainak az ész által irányított kritikai leltárát is. E kettõt kapcsolja össze olyan magyarázó módon, amely nem csupán negatív eredményeket örökít meg. Egy történész nem érthet egyet olyan megfogalmazásokkal, mint például “Európa Auschwitzban született”. Ezzel Európa teljes – részben dicsõséges – Auschwitz elõtti történelmét egy csapásra annullálják, pedig a történelmi probléma éppen abból áll, hogy megértsük – mégpedig lehetõleg a múltba való lehetõ legszélesebb körû visszatekintés révén –, miként is volt lehetséges Auschwitz a ragyogó kulturális fejlõdés ellenére. Csak így sikerülhet történelmünk számára új támpontokat és politikai kiindulópontokat találnunk. Csak egy kötelezettségünk van a múlttal szemben, amely egyben a jelen kötelezettsége a jövõvel szemben: nevezetesen a történelem kötelezettsége.

FORDÍTOTTA MESÉS PÉTER

Forrás: Transit, 2005–2006 (30), Erinnerungspolitik und Pflicht zur Geschichte.

  1. A francia mémoraliste kifejezés többet jelent az egyszerû emlékiratírónál. Olyan valaki megjelölésére szolgál, aki történelmi emlékeket jegyez fel, ezért bizonyos értelemben a “krónikás” szinonimájának tekinthetõ.
  2. Ernest Renan: Mi a nemzet? In A nacionalizmus. Szerk. Bretter Zoltán és Deák Ágnes. Tanulmány Kiadó Pécs, 1995.
  3. Henri Bergson: Anyag és emlékezet. (1896)
  4. Théodule Ribot: Az emlékezet betegségei, Budapest, 1901. Ford.: Dáni Ede
  5. Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei. In: Francia szociológia (Válogatás). Szerk.: Ferge Zsuzsa, Bp., 1971.
  6. Maurice Halbwachs: A kollektív emlékezet. In Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig. Szerk.: Felkai Gábor et al. Bp., 2000.
  7. Pierre Nora (szerk): Les Lieux de Mémoire, 7 kötet. Párizs, 1984–1992.
  8. Primo Levi: Le devoir de mémoire, Párizs, 1995.
  9. Vö: Marc Augé: Les Formes de l’oubli, Párizs, 1998.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.