Richardo Reis Tahitin

28. Második levél,
mesteremnek Alberto Caeironak

Álomkórban szenvedõ angol tengerészek meséltek
egy rémisztõ, titokzatos bálványról, a hold arcáról.
Fekete szemei örvényébe vesztek, panaszolták,
amióta meglátták álmosság kínozza õket,
s a nap bármelyik órájában,
a legváratlanabb helyen és helyzetben tör rájuk,
nincs menekvés,
s mindez már veszélyezteti hivatásukat is,
mi lesz majd a tengeren, ha elalszanak a kormány mellett,
a hajóhídon vagy az árbóckosárban?
Megkerestem a bálványt, mesterem,
egy vízesés mellett találtam rá, a dzsungel poklában,
fekete szemei hipnotizáltan meredtek rám,
azt se tudtam hirtelen megállapítani, hogy
fából vagy kõbõl van-e a hatalmas
emberfejre emlékeztetõ szobor?
Lehet volt teste is, besüppedve a földbe?
Nem mertem megvizsgálni.
Sokáig meredtem rá, farkaszemet néztünk,
éreztem hatalmas,
ezüstösen derengõ terek nyílnak elõttem,
pókbolyok vonaglanak, meztelen lányok,
láttam a cseles Odüsszeuszt, amint viasszal a fülében,
árbóchoz kötve, hallgatja a szirének bûbájos énekét,
és akkor hallottam meg azt a Lidiára emlékeztetõ
kósza és sóvár dallamot,
viszont nemhogy álmosság nem tör rám,
mint a balszerencsés angol tengerészekre,
de elalunni is alig bírok azóta.

29. Sokért nem adnám, ha az életem vitorláshajó volna…

/Alberto Caeiro átirat/

Sokért nem adnám, ha az életem egy vitorláshajó volna.
Hajnalban dagadó vitorlákkal röpülne a nyílt tengeren,
aztán öreg estére visszatérne,
a kikötõbe, ahonnan elindult.
Nem volna szükségem reményre, csak vitorlákra…
Nem látnám magamon a vénség jeleit, a ráncokat, õszülõ hajam…
Amikor már nem látnák hasznomat, leszerelnék rólam, ami mozdítható.
S roncsként hevernék, egy dokk mélyére lökve.

30. Második levél Pessoának

 

       “Az õszinteség az egyik nagy bûn a mûvészetben.
De ugyanolyan nagy bûn az õszinteség hiánya is.”

Hát jól elintéztél bennünket, Fernando.
Mesterünk Albert Caeiró meghalt,
de legalább tragikusan hirtelen vége elõtt leírhatta, hogy:
“…minden más, mint mi, ezért is létezik minden.”
Antonio Morát, nemzedékünk büszkeségét,
az új pogányság ideológusát,
bizarr fintorral egészségházba számûzted,
Cascaisba, az Ördög szája rémes barlangja mellé,
ahol a hírhedett angol mágus is eltûnt!
Õt is te tûntetted el, te rettenetes varázsló!?
Szegény Bernardo Soarez állandóan
félhomályos irodákban körmöl,
s éjszaka, nyomorúságos szállásán,
a pókhálós sarokba meredve, a holddal társalog.
Vajon mi lenne, ha meghívnám, ide, Tahitibe,
és szembesíteném A hold arcával?
Álomkór törne rá? Vagy ellenkezõleg,
a bennszülött lányokkal ismerkedne?
Én a tengeren bolyongok,
nemes gesztussal tüntettél el köreidbõl,
mondván hogy királypárti vagyok,
s ezért hagytam volna el a Luzitán köztársaságot,
s emigráltam Brazíliába?
De ez nem igaz!
Te is tudod, nem vagyok királypárti,
semmilyen párti nem vagyok,
undorodom a politikától,
költõ vagyok én is, mint Alberto Caeiro,
le szeretném írni a világot,
úgy hogy közben nem is gondolok rá,
de én, mesteremmel ellentétben, erre képtelen vagyok…
Így hát folytatom híveid mélakóros sorskatalógusát!
Tejve báróját, ezt a sztoikus gondolkodót,
ezt a vakító szellemet, kastélyában tartják fogva ideái,
melyeket te kölcsönöztél neki, hogy rabul ejthesd!
Miért nem hívod emberek közé?
Szegény A. A. Cross rendületlenül
írja angol cikkeit a The Times rejtvénypályázatára,
ha nyer, állítólag feleségül veszed Campos szerelmét,
mintha Ophéliácskán kívül
nem lenne más lány a fehér városban!…
De a robotoló Cross él-e,
szerelmes-e, leissza-e magát néha?
S a többiek?
Szegény Vicente Guedes,
De hogyan alakul az élete, válaszolj?
Valamelyikünk azért már családot is alapíthatna,
ha én vagy Mora nem is,
de a többiek vágyhatnak gyerekekre…
Csak Alvaro, a kedvenc maradt melletted,
de hallom, õt is állandóan zaklatod és bosszantod,
s szerelmét, Ophéliát is megpróbálod elcsábítani tõle…

Elgondolkodhatnál már kedves Fernando,
mihez kezdesz velünk?
Múlik a nyár.

31. Képzelgések

Mióta itt vagyok Tahitin, egyre
Lídia arca lebeg elõttem,
látom amint a tükre elõtt ül,
a promenádon sétál, de galád
módon azonnal levetkõztetem,
karcsú testével nem tudok betelni,
vakító fényben képzelgek egyre,
és akkor is elõttem van, mikor
elveszetten, benszülött lányokkal
ismerkedek, s megértem Gauguint,
mért is szerette az itteni nõket,
mért élt Tahitiben, az óceán
s a dzsungel õrült metszéspontjában?
Mióta az a kótyagos matróz,
elvitt a hold talányos arcához,
sóvár dallam vezet. Várom Lídiát.
Hetek óta sürgönyöztem, azonnal
jöjjön, mert vele szeretnék lenni,
vele szeretném leélni azt a
néhány esztendõt, amit gondolom,
kedves Pessoa, meghagytál nekem.
Nem jön a hajó. Egyedül vagyok.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.